Kevesen tudják, de réges-régen, Terian-t egy fejlett zseniális faj népesítette be, mely nem csak a tudományban, de minden egyébben is megelőzte a korát, és végül ez lett a vesztük. Kultúrájuk és hagyatékuk szinte semmivé vált, így Terra, hogy mentse a megmaradt hagyatékot, elsüllyesztette a régi civilizáció maradványait. Egész városok váltak semmivé pillanatok alatt, ám egyetlen egy lejárat mégis megmaradt melyet gondosan elrejtettek a kontinens hősei, méghozzá jó okkal. A labirintus szerű romváros és katakomba rendszer szörnyű átkot rejt magában melyet egy magányos gyermek szórt a romokra. A gyermek szelleme azóta is odalent bolyong és próbál “barátokat” szerezni és ezért mindent megtesz. Ha valami csoda folytán megtalálod a lejáratot és valami csábítót látsz vagy épp segítségét kiabál valaki inkább fuss. Ha belépsz oda a játék részévé válsz és ha megszeged a szabályokat örökre az átok fogságába kerülsz melyet nem lehet megtörni, ám ha végig viszed a játékot a gyermek szelleme teljesíti egy kívánságod.
Íme azok a dolgok melyeket jobb fejben tartani.: Amint beléptél a hatalmas ajtón nincs vissza út. Sötét van, nyirkosak a kövek szóval vigyázz hová lépsz. A gyermek szelleme mindent megtesz hogy ottragadj, épp ezért megpróbál kísértésbe vinni és becsapni téged. Ha engedsz a kísértésnek vesztettél. Ha játékra invitál mely lehet találós kérdés, bújócska, fogócska vagy bármi amihez épp kedve tartja kénytelen vagy játszani vele. Találd ki mit akar, kapd el, találd meg. A lényeg hogy ne próbálj kibújni alóla mert ha megteszed ott ragadsz. Ne fáradj a vissza vezető út megjegyzésével. Az átok gondoskodik róla hogy új járatok és folyosók nyíljanak meg előtted és záruljanak mögötted. Fontos hogy sose hazudj vagy csalj, mert ha megteszed tudod mi lesz a vége. Ha az átok elkap nem válthat ki onnan senki ha letelt a 24 óra. Ha mégis ki akarsz váltani valakit és nyersz csak egy személyt hozhatsz ki. Jó játékot. Te vagy a fogó!
Valahol mélyen sejti.. de csak sejti hogy Zhan nem fog annyira örülni az őt beterítő vízhullámnak, így nem is jön olyan gyorsan fel a víz felszínére. Először csak kidugja két apró, szőrös oroszlánfülét, amivel úgy keresgéli a hangokat mintha egy vízalattjáró nézelődne. A bolyhocskák egyszerre mozdulnak, s megállpodnak a férfi felé fordulva. A fülek elárulják minden érzelmét. Ugyanúgy rángatóznak, mint ahogy ő is kacag magában a víz alatt. Lassan kidugja először a rikító zöld szempárt, hogy felmérje, nem-e repül valami felé.. mondjuk egy teli dézsa. De szerencséje van, a terep tiszta, csak a mamlasz próbálja szidni és szerencsétlenül elkapni.
Vigyorogva nézi a szerencsétlenkedő mozdulatsort, ahogy megpróbál szilárd talajon maradni. Zhan mozdulatait még egy balerina is megirigylné, de az egyetlen ottragadt hüvelykujja is felmondja a szolgálatot. Úgy vágódik neki a víztükörnek, mint egy élettelen fadarab. A macska egy darabig csak értetlenül néz, majd úgy kezd el visítani mintha nem lenne holnap. El is üldözi az összes ott lévő madarat, ha csak Zhan nem tette meg hamarabb azzal a szép csobbanással. Kiemelkedve a vízből hátratúrja a haját, majd a derékig érő vízbe továbbsétálva az egyik sziklához oson. Felső testével úgy terül el rajta, mint egy valódi szavannai oroszlán, az állatok királya a trónszirten. Mindössze a derekánek az alja látszik még ki a vízből, megmutatva ezzel hogy pontosan honnan is jön az a csalafinta farkinca.
-Na szép. Elijesztettél mindent amit csak lehetett. Még jó, hogy üres a hely, különben most biztos páros lábbal rúgnának ki minket, ha már ekkora zajt csapsz.
Unott tekintetét lassan felé fordítja. A zöld szempár úgy pásztázza azt a gyönyörűen kidolgozott testet, hogy egy pillanatra még meg is feledkezik magáról. Zhan nem vak, talán nem kéne ilyen feltűnően bámulnia. Ezt ő is tudja, de ahogy a vízcseppek boldogan perdülnek le a hófehér bőrön, tekintetet hívógató látványt nyújt.
Egy kis idő múlva halkan felsóhajt, s állát az egyik nedves kőnek támasztva figyeli a vízfelszín minden rezdülését, de mintha az meg sem moccanna. Olyan, mint egy valódi tükör. Ahogy a kezét fölé emeli a képet is olyan tisztán adja vissza, mintha az valójában nem is létezne. A szemöldökét összeráncolja egy pillanatra, de el is hessegeti a fejéből a gyanús gondolatokat. Inkább csak élvezni akarja a pillanatot, ami ennyi szenvedés után csak kijárt nekik. Még azzal sem foglalkozik, hogy a vastag heget amit a patkány okozott neki méregként égeti a forró víz.
-Hé, Zhan.. – ugyan megszólal, de nem néz rá a férfire, inkább csak az egyik levelibéka gyors mozdulatait követi, ahogy eltűnik a sűrű bozótosban mellettük. Már ecsetelné, hogy milyen fura ez a hely és hogy miért nem hallott senki erről sőt.. Még csak legendák sem írnak róla, de nem akarja elrontani a pihenést. – Szerinted mi lesz a kaja? Remélem vaddisznó sült.. Olyan régen ettem már.. – az a régen az konkrétan tegnap dél. – Csak nem szúrja ki a szemünket az öregasszony néhány rizsszemmel, különben nem kap borravalót. – borravaló. Fizetés. Pénz! Basszus, hát pénz! Nem vásárolni jött, hanem szilánkért. Fegyveren, térképen és iránytűn kívül nincsen túl sok dolog nála.
-Hé, Zhan.. – kezdi ugyanúgy a mondatát mint azelőtt, miközben lassan felegyenesedik a sziklától. Hasán és mellkasán több régi, mély vágás, karmolás nyomok, késszúrás hegei díszelegnek. Az izmos, kocka has kellős közepén egy lőtt sebhely, oldalán pedig egy teljes hosszas felvágás virít. Ettől függetlenül, a kreolszínű bőrön fel-felcsillanó vízcseppek ígyis gyönyörűvé formálják a pucér felsőtestet. Kínosan vigyorogva vakarja meg a tarkóját miközben komótosan közelebb sétál hozzá.
-Tudod az a helyzet hogy.. Nálam nincs pénz. Én a szilánkért jöttem nem vakációzni, minden cuccom a hajón maradt szóval.. Nem lehetne hogy meghívsz most? Aztán ha kiértünk megadom.. – bárgyú vigyorral díszíti a mondata végét.
A démon résnyire húzott szemekkel próbálta felfedezni a káprázat jeleit az előttük egyre nagyobbra növő városka képén, de maga sem tudta, hogy mit keres. Egész egyszerűen nem tetszett neki a dolog hogy itt lent a föld alatt egy ilyen helyre bukkantak. Sértette a büszkeségét, hogy a talizmán biztonságos helyet súgott neki, mégsem érezte hogy rendjén vannak a dolgok így. Amikor viszont Mauri elsütötte a szokásos frázist, addigi gyanakvása száznyolcvan fokos fordulatot vett. Már csak azért sem akarta elfogadni a kalandor szavait, és a felbukkanó gyerekes daccal még magát is meglepte.
– Egyszerűen csak … Terian minden tájáról érkeztek ide terránok, ezért olyan furcsa a város. Mindent láthatsz, nincs egységes kép. – fedezte fel a zavaró tényezők egyikét.
Valóban, ha valaki több figyelmet szentelt az épületeknek, akkor láthatott cseréptetőt, zsúpfedelet, szalma csúcsokat. Volt amelyik ház teteje lapos volt, a másiké csúcsos, a távolban pedig egy kupola magasodott. A színek sem illettek össze, a díszítések pedig egyenesen kiszorítani igyekeztek egymást, figyelemért harsogva. Szedett-vedett egy hely volt, az biztos, de a révész is barátságosnak tűnt, és partra érésük után sem rontott rájuk semmi. Idilli csoda.
Mélyet sóhajtva indította lépteit Mauri után, akit csak akkor tudott volna elveszíteni, ha elindul az ellenkező irányba, és rohanni kezd. Az égtelenül hangos csengőszóra az lett volna a csoda, ha nem érkezik senki, bár az anyónak aki előballagott azt sem róhatták volna fel, ha teljesen belesüketült volna a korba. Az ápolt háziasszony azonban nem csak hogy fogadta őket, igen készségesnek bizonyult. Zhan megkönnyebbülten engedett meg egy halovány mosolyt a szája szegletében, és követte a lelkes párost. Az anyó minden bizonnyal örült a forgalomnak, Mauri meg… Minden másnak. Lehengerlő volt a hév ahogyan rajongani tudott a legapróbb dologért is, de be kellett vallja, hogy neki is jót tett már végre egy kis pihenés.
– Köszönjük. – vette át a kulcsot, de még csak be sem nyithatott a szobába, az oroszlánfarok kígyózva tűnt el a fürdőt ígérő bejárat mögött.
Lenézett kezére, tenyerében a kulcsra, aztán a még libbenő függönyre. Habozás közben megismételte a mozdulatsort párszor, aztán megadva magát a vonzásnak Mauri után indult. A leochoonnal ellentétben ő szépen sorjában vette le ruháit, összehajtotta őket, és a kijelölt fonott kosárba tette.
Nem is volt csoda, hogy a másik sokkal hamarabb végzett, s máris készen állt a csobbanásra. Egy pillanat, de tényleg csak egy szempillantás erejéig mintha megállt volna az idő, amikor egymásra néztek. Aztán Zhan elkapta a tekintetét. Szeme tikkelt egyet a földön heverő ruhakupacra pillantva, s bár tényleg megpróbálta, de nem tudott elmenni mellette anélkül, hogy legalább behajtogatás nélkül ugyan, de egy másik kosárba pakolta őket. Odakintről sűrű pára kúszott be az öltözőbe, hívogatva simult meztelen testének. A nyirkos melegnek azonban nem volt elég hatalma a szokások fölött, és ismerve az íratlan illemszabályokat, először a kihelyezett apró ülőkék és dézsák felé vette az irányt. Azt tervezte, hogy majd egyszerűen elsétál a medence mellett, ügyet sem vetve a száguldozó oroszlánra, de nem kerülhette el a csobbanás hullámait.
Egész testében megmerevedett a hirtelen rázúduló forró víz hatására, érzékeny világos bőre egyből kipirult. Szálkás izmain sebesen futottak le a vízcseppek, haja a fejére tapadt, arcába nyúlt. Halántékán kidagadt egy ér, s lehunyt szemmel próbálta megfékezni indulatait. Mély levegő, nyugalom… Az onsen a megtisztulás, a béke szigete… A béke…
– Anyád egy elefánt volt? – csattant hangja mint az ostor nyelve.
Tett egy lépést a medence felé, kezei ökölbe szorultak. Az inak világosan kirajzolódtak kézfején, épp csak nem csikorgott bőre a szorításban. Talpa hangosan csattant a nedves kövön, és már épp készítette a következő szitkot hogy elreppentse nyelve hegyéről, amikor a démon és az ember nem egyszerre, nem ugyanúgy mozdultak. Elég volt egyetlen rossz mozdulat, és Zhan óriási hasassal csobbant a medencébe Mauri mellett. Kegyetlenül csípett a víztükörrel való találkozás, de üres gyomrának sem esett jól, nem is beszélve arról, hogy részben arccal is tompított. Mint egy hosszú szőrű ázott kutya, úgy emelkedett ki a vízből, próbálva összeszedni maradék büszkeségét, amit valahol kint felejtett a parton.
– Te… Te… – próbálta keresni a megfelelő szavakat ahogy kikaparta izzó szemei elől ázott haját.
A rövidebb tincsek azonban nehezen engedtek, s végül ingerülten beletúrt üstökébe, s egyetlen mozdulattal végigszántva ujjaival haját, hátra kényszerítette a fekete fürtöket.
Azt a finom selymet szinte észre sem vette a karján, legalább is biztosan elfelejtette amikor torpedósebességre kapcsolva rángatta végig Zhant az egész alagútrendszer nagyja részén. már csak akkor szentelt rá nagyobb figyelmet, amikor leoldották róla azt. Kicsit még talán el is érzékenyült, hogy a férfi annyira kedveli a társaságát hogy el sem akarja őt veszíteni. Ám a pillanatkép hamar szerte foszlott.
Engedelmesen követi a démonszerzet minden egyes lépését ki a mólóba, majd bele a tutajba. A fazon valóban egész aranyosnak tűnik, de az öregekről mindig a horrorfilm jut eszébe. Ide rakhattak volna valami csinos fiatalt is, legyen az férfi vagy nő, legalább lett volna min csodálkozni abban a pár perces kínos csendben, amíg az öreg evezgetett át a folyón. Tekintete le sem szakad a város hívogató fényeiről, az finom ételek isteni illatáról, teljesen magával ragadta őt. Néha kitekintget le a vízbe, végigfuttatva az ujjait a lágyan fodrozódó felszínén.
Amikor a tutaj kiköt, az öreg egy kedves mosollyal búcsúztatja a két idetévedtet, egy árva kérdést sem szegezve nekik arról, hogy hogy a székes fenébe jutottak el ebbe a kedves kis városba. Mauri ugrik is ki rögtön hogy lábai száraz talajt érjenek, finom füvet és puha földet, melyre a rengeteg kívics és macskakő után annyira vágyott.
– Túl szép, hogy igaz legyen. – préseli ki az ajkai között ezt a pár szót s már keresi is a tekintetével az első olyan fogadót, ahol mind a ketten megszállhatnak legalább egy éjszakára. – Nézd.. – nem kellett sokat keresni, mert az öreg konkrétan az egyik előtt rakta ki őket. A szálló régi japán stílusban épült fel, a kertet magas fából faragott kerítés zárja el a kíváncsi szemek elől. Komótos léptekkel indul el a gyönyörá épület felé, melynek kertjéből párás, terlmávizes levegő tölti meg az utcát. Fürdés! Finom kaja és fürdés! Mire is vágyhatna jobban az ember egy ilyen hosszú nap után?
Úgy ront be az ajtón, akár csak egy baltás gyilkos, piszkot mancsait ráhelyezve a pultra. Olyan gyorsan veregeti a csengőt, hogy már majdnem lepréselte azt a föld alá. A hátsó ajtó mögül egy kedves idős asszony totyorog előre, feltűzött hófehér hajjal és egy díszes kimonóval.
– Nocsak nocsak! -szólal fel. – Ritkán látni erre turistákat! Miben lehetek a szolgálatukra? – a hölgy hangja olyan, mintha napi legalább négy doboz Marlborot szívna el már vagy 120 éve, de attól még elég megnyerő.
– Szobát szeretnénk, fürdést és kaját. Gyorsan. Mindegy melyikkel kezdi. – darálja sebesen az öregasszonynak, aki csak bájosan mosolyog az idegenekre.
– Van egy szabad szobám, két különálló ággyal. A vacsora nagyjából két óra múlva lesz készen, de a fürdőt örömmel megmutathatom maguknak mindaddig amíg várakoznak. – ezzel a törpeméretű hölgyemén kisétálva a pult mögül mutatja az utat a kerthelyiség felé.
Végigsuhannak néhány folyosón, melyet bambusz szőnyegek, festmények és ókorinak tűnő műtárgyak díszítenek. A hölgy megállva az egyik ajtó előtt Zhan kezébe nyom egy kulcsot.
– Ez lesz a szobájuk. Érezzék magukat otthon minálunk, kedveskéim! – totyog tovább. A folyosó végén egy függöny van csak ajtó helyett. Elhúzva azt betekintést is lehet nyerni a fürdőre. Kültéri, termál vizes – tehát meleg – , sziklákkal, fákkal gyönyörű virágokkal díszített japán stílusú medence. Egyszerűen csodálatos! A hölgy mosolyog még egyet rájuk, majd pillanatokon belül eltűnik a szemük elől nekiesve a vacsorának.
A cicának nem kell több. Úgy dobálja le magáról a piszkos rongyokat, mintha csak az élete múlna rajta. Egy szempillantás alatt áll két farokkal a férfi előtt csípőre vágva a karjait.
– Órák óta erre vártam. Szebb befejezése nem is lehetne ennek a napnak. Dobáld csak le a ruháidat! – vigyorog rá teli pofával, majd a csuklójáról lehúzva az egyik hajgumiját szép, ám kicsit kócos kontyba fogatja a haját. Olyan seggest nyomat a gőzölgő vízbe, hogy ismét telibeborítja Zhant, akárcsak találkozásuk pillanatában.
Legalább annyi esze van a kalandornak hogy ismerje a legegyértelműbb csapdát. Ahol fény van, ott vonzó dolgok várnak. És ahol vonzó dolgok várnak, ott nem csak a fogadat hagyhatod ott, hanem az életedet is. Elvégre vonzott, nem? Zhan számára azonban otthonosan kellemes, hívogató közeget nyúlt a sötétség. Saját monokróm világában ahol nem léteznek színek, nincs a zavaró kavalkád sem pedig ez a nyűg test ami bebörtönözze, csak világos van és sötét. Ő pedig a sötétséghez tartozik. Alakja magától értetődő természetességgel olvadt be az alagút torkába, mintha csak hazaérkezett volna még kellemesen fel is sóhajtott.
– Nincs kedvem felfalatni magam sem pedig erőt pocsékolni holmi szörnyek elleni küzdelemre. – zárta nagyon gyorsan rövidre a vitát amit a kapálózó macskaféle próbált volna szavaival elkezdeni.
Visszaút azonban nem volt. Maradt újra a csend, a láthatatlanság, és a gondolatok izzó, parázsló mennyisége, amely zizegve cirógatja rémképeivel a bőrt, hogy dideregve ölelje át magát az árnyaktól rettegő lélek. Mauri párszor le-lemarad, így a démonszerzet úgy döntött, jobb megelőzni a bajt. Egy halk sóhajtás kíséretében tekerte le övének egyik keskeny sálját derekáról, s egyik végét a saját csuklójára kötötte, a másikat pedig a leochoonéra. Nem szólt egy szót sem, mozdulatai minden felesleges érintés nélkül siklották körbe az edzett alkar alatt némileg elkeskenyedő csuklót, és hogy meggyőződjön a biztonságról, Mauri kézfejét is ellenőrizte. Aztán ujjbegyei elváltak a forró, kérges tenyértől, mely mintha csak sajátjának másai lettek volna, amelyeket a fegyverforgatás és az edzések tettek strapabíróvá.
Hosszú idő telt el. Zhannak néha már egészen dúdolhatnékja támadt, ám helyette csak fejben dünnyögte a sorokat, a szótlan dallamokat amelyek a sötétségről zengtek egy démongyermekek számára írott altatót. Nem zavarta a beszélgetés hiánya, ám az alagút végén feltűnő fény már kevésbé kellemesen érintette. Összehúzta érzékeny szemeit, s feltartotta karját, ám mielőtt még eltakarhatta volna arcát a tűző napfény elől, mintha két ló lódult volna meg vele helyből vágtába ugratva, úgy iramodott el mellette a kalandor. A vállrándulást éppen csak el tudta kerülni, de nem kevés lélekjelenlétébe került visszaszerezni méltóságos tartását, köszöhetően annak hogy így is nehezen helyezkedett el a testben, és alig tudta elkerülni hogy felbukjon egy göröngyben. Összegörnyedve támasztotta tenyereit térdeire, s lihegve próbálta rendezni magát.
– A karomat tépted le kis híján. – morgott halkan Mauri mellett, akinek láthatóan fel sem tűnt, hogy végig magával vonszolta a férfit, annyira beleszerelmesedet a hőn áhított napfény képébe.
Vett pár mély lélegzetet, s lassan felegyenesedett. Kiseperte arcából hajának rövidebb, tépett szálait, majd végighordozta tekintetét a panorámán. Itt a sivatag karcos illatának nyoma sem volt. Friss fű szaga terjedt a levegőben tüsszentésre ingerelve orrát, aminek csak azért sem engedett, így viszont egy fájdalmas grimasz torzította el vonásait.
– Nem is tudtam, hogy Skulnerában létezik ehhez hasonló hely. Biztosan Etrigen – köpte az isten nevét mint egy szitkot – egyik eldugott kis oázisa.
A lábuk előtt elterülő város milliónyi pislákoló fénye hívogatóan integetett feléjük a hűs vizű folyó túlpartjáról. Láthatóan kevés fény is elegendő volt amit odafentről kaptak a szorosan egymás felé nyújtózó sziklák hasadékai közt, helyettük egy saját világításrendszert dolgoztak ki. A házak fölött pedig még madarak is hasították a levegőt, bizonyítékul a pezsgő életre.
– Legalább valami normális szállást találhatunk pihenni, aztán elválnak útjaink. – oldotta le Mauri csuklójáról övét.
A selyemkötél halk surrogással oldódott meg, hogy aztán jellegzetes, hűvös zizegés kíséretében kerüljön rá újra a csomó az ifjú karcsú dereka körül. Zhan érzelemmentes arccal lépett előre, s elsőként tette lábát a mólóra, amelynek végén a révész várta őket. Barátságos apó volt gyér hajjal, hosszú, pókfonalak alkotta szakállal, és egy egész vagyonnyi, pontosabban szám szerint három darab ép foggal. Ki sem látott az arcát barázdáló ráncok közül, de tény, hogy nála ügyesebben talán senki sem kormányzott tutajt, mint ahogyan ő átvitte a két ifjút a habok hátán.
Ha nem megyünk be, hát nem megyünk be. Addig a cica biztosan lefoglalja magát valamivel. A fényesebb alagúthoz sétálva kezd el szórakozni az egyik mohakupaccal. Olyannyira jól elvan játékosan mozgatva a farkincáját, hogy a férfi intenzív rántására tér csak vissza a való világba.
– Jólvan, jólvan. Nem kell ilyen ingerülten beszélned velem! – morran fel a cicafiú, s felfújva az arcát olyan sértődötten ül le a legnagyobb porba, hogy a feneke huppanásától bizony mindent fel is ver onnan. Legalább száz éve nem járhatott erre az égvilágon senki, gondolván az első akadályon legtöbbjük át sem jutott s a patkány gyomrában végezte.
Zhan már megint a fecnijeivel szórakozik, amit Mauri már egyre türelmetlenebbül figyel.. Ám ahogy oly’ mozdulatlanul áll ott a férfi, végre van egy kis lehetősége alaposabban megvisgálni őt.
Magas, szikár testalkatú férfi. A ruházat alatt látszanak a szépen kidolgozott sovány izmok. A hófehér bőr és a rezzenéstelen arc annyi titkot rejthet magában, mely bizonyosan csak megfejtésre vár. A fekete hosszú haj olyan csábítóan hívogatja Maurit, hogy lassan feltápászkodik onnan s akaratlanul is finoman végigsimít rajta. Ám ekkor visszatérnek a talizmánok, ő pedig el is engedi Zhan haját.
– Mi? HE?! Nem. Én nem megyek be a sötétbe megint, utálom a sötétet mert ott még én sem látok semmit! Én a vizesbe akarok menni inkább ázzak el.. – bla bla bla bla.. Be nem áll a szája mindaddig, amíg Zhan be nem lökögeti a legsötétebb zugba, s le nem csapódik mögöttük az ajtó. Legalább is teljesen olyan volt a hangja, mint valami ajtó csapódás. Ismét ugyanaz a kör.
– Rühellem a sötétet. Miért kellett pont erre jönni, áruld már el nekem? – szomorúan sóhajt, s zsebre vágva a karjait indul el előre felé. Lassan araszol, fülét farkát behúzva. Pont nem az a fajta lény ő, aki annyira hozzá lenne ehhez szokva. Sosincs egyedül. Most sem, de nem mintha Zhan olyan remek beszélgető partner lenne.
Ismét megül rajtuk a kínos csend, az oroszlánfiú már inkább meg sem szólal, a végén csak megint felmérgesíti a démon szerzetet.
Úgy érzik, mintha már órák óta csak kutyagolnának a sötétben, ez idő alatt csak néhány hang suhan el mellettük. Ahogy egyre inkább fáradnak, úgy rajzolódik ki az alagút végén egy halovány fény. Végre kijutottak!
Mauri mintha rakétából lőtték volna ki összekapja minden erejét és olyan sprintet nyom le a kijáratig, hogy a végén fáradtan és kimerülten zuhan össze. De ez a kép.. ez bizony mindent megér.
A sötétség után egy pompázatos fényekkel, fákkal és virágokkal dúsított város képe jelenik meg előttük. Az emberek boldogan kacagnak, gyerekek rohangálnak a folyó partján. Olyan élet van a föld alatt, ami még Skulnera legnépesebb városában is alig fordul elő. Mintha csak Atlantiszt találták volna meg.
– Mi a fene.. Káprázik a szemem? – dörzsölgeti azt meg egy kicsit, de a kép akkor sem akar elmúlni. – Zhan.. Ezt látnod kell. Igyekezz már! Most vagy betéptem, vagy ez.. – nincs több hasonlata. Még a szava is elakad.
-Persze, persze! – legyintett fogcsikorgatva Mauri kirohanására amikor az elkezdte érdemeit halmozni.
Aztán annyiban is hagyta, hogy a csend legyen az ami feszegeti a macska idegeit. Ebben is elég ügyes volt, tudta mikor kell úgy hallgatni, hogy a másik a lehető legkellemetlenebbül érezze magát. Az elmét zizegve feszegették a szúnyogokként döngicsélő gondolatok, melyek közül egy sem körvonalazódott élesen egészen addig, míg szem elé került. Viszont ahogy a szúnyogot is gondolkodás nélkül lecsapjuk, anélkül hogy jobban megnéznénk, úgy ezek a kis foszlányok sem voltak hosszúéletűek. Maradt hát a zsongó döngicsélés, meg a sötétség. Ami valójában Zhannak nem okozott különösebb problémát, hiszen most hogy megcsapolhatta a cicafiút, volt elég ereje hogy minden akadály nélkül haladjon. Ez a kalandorra ugyanakkor nem volt igaz, és amikor az ötödik kavicsba rúgott bele, Zhan tikkelő szemmel fordult felé.
-Nem lehetne halkabban, mielőtt valami más istenverte mélységi szörnyet is ránk szabadítasz?
A földön heverő csontok egyike persze egyből a talpa alá kavarodott, és száraz, karcos recsegéssel jajdult fel a férfi ránehezedő súlya alatt. Már meg sem szólalt, pedig szívesen betömte volna Mauri száját. Hiába a megkötött béke, az egyezmény csak a testi sértést akadályozta meg a férfi szerint, ameddig a kiutat keresték, együttműködött a másikkal. Olyannyira csendben maradt megint, hogy vissza sem kérdezett, mi az az “ovi”? Halvány lila gőze sem volt róla, de ha a másik srác még kirakósból is megbukott, valószínűleg valami kisegítő iskola lehetett… Nagyon, nagyon, nagyon… Csökkent értelmi képességűeknek.
-Jól van, jól van. – sóhajtott, s kinyúlva szánalommal teli mozdulattal paskolta meg a bozontos sörénnyel borított fejet – Van olyan tehetség ami csak százévente egyszer születik.
Visszafordulni felesleges lett volna, ha már elindultak az úton, úgyhogy nem volt más hátra, csak előre az orruk után. A sötétség aztán gyérülni kezdett, A magasból egy igen keskeny résen keresztül napfény és homok pergett alá ráérős lustasággal. Zhan leseperte a válláról a megült szemcséket, és sötét hajába túrva igyekezett minél többet tincsei közül is eltüntetni. Megnézte alaposan mindhárom bejáratot, odaállt a járatok kezdetéhez, egy-két métert bentebb sétálva körbenézett. Nem érzett semmi különöset egyikben sem, de ezen már nem is csodálkozott. Az egész katakomba át volt itatva mágiával, hiába hagyatkozott az érzékszerveire.
-Akkor nem megyünk be egyikbe sem. Még. Ülj le. Azt mondtam ülj le, ne… Ne piszkáld már azt a mohát, a jó édesanyád szerelmére! – rántotta vissza a Maurinak tetszetős járat falától a leochoont a farkánál fogva – Ülj! Le! – parancsolt újra rá, mintha csak egy kisgyerekkel beszélt volna.
Mélyet sóhajtott, egész biztos legalább tíz évet öregedett a pár óra alatt. Lehunyt szemekkel zárt ki minden ingert, vett egy pár mély levegőt, és ideézésbe fogott. Függőlegesen élére fordítva tartotta maga elé jobbját, hüvelykujja tenyeréhez szorult, a többi lazán összesimult.
,,Vándorok atyja, vezesd talizmánom, mert utamat nem találom!”
Négy ujja közt három papírszelet jelent meg, mintha kék láng emésztette volna fel egy fordított folyamat részeként a semmit. Utoljára égszínkék fény rajzolt rájuk cirádás jeleket, s amint a fényből és árnyékból alkotott tinta feketére száradt, a három talizmán elreppent, hogy felkutassanak egy-egy járatot. Kegyes, játékos repüléssel siklottak, bukfenceztek a nemlétező szél szárnyán, míg el nem nyelte őket a homály, a sötétség, vagy éppen a fény.
Zhan nekitámasztotta hátát a hűvös sziklafalnak, s karjait összefonva maga előtt lehunyta szemeit, lehajtotta fejét kissé, s várt. Hallgatta a papírszeletek surrogását át az árnyakon, látta amit a felrajzolt jelek is láthattak. Ebben a helyzetben arca egészen szoborból faragottnak tűnt a mozdulatlanság alatt. Látszólag semmi megerőltető nem volt abban hogy képességét használja, mintha csak sziesztázott volna.
-Az az út vizes, emez sötét de tiszta, a harmadik pedig kincsekkel van tele. Azért olyan fényes, mert az arany felerősíti és visszaveri a napfényt. Gyere! – csípte hirtelen nyakszirten Maurit, és a legsötétebb járat felé vonszolta, amely amint négy lépésnyit haladtak rajta, bezárult mögöttük. Pontosabban a visszautat az előttük lévő sötétség emésztette fel, mintha soha nem is lett volna a terem ahol megpihentek – Összetörted a vízkövemet, szóval most szenvedj miatta. De ha félsz, foghatod a kezem. – jegyezte meg gúnyosan.
Az erős szívásra olykor-olykor egy szisszenés, néha pedig egy halk sóhaj préselődik ki a vékonyra húzott, egyre inkább száradó ajkak közül. Rettenetes látványt nyújtanak ezek ketten, egyik sérültebb mint a másik, nameg koszosabbak is a kelleténél. Bár a fürdés gondolata az ő agyán is többször végigfutott, de először csak ki kellene innen jutni.
Olykor erősen belemar a férfi ingjébe, ahogy az magához rántotta.. Mégis olyan gyengéden dől neki, mintha csak évek óta szeretőkként tengődnének egymás mellett, közéjük bizony egy gombostűt sem lehetne ejteni. A karmok szorításai ellágyulnak, ahogy az energia lassan csapolódik kifelé a testéből. Amikor az érdes, ám puha meleg nyelvét megérzi a nyakán, bizony csak beleborzong még a macska is. Nem-nem! Ennek nem itt van a helye, s főleg nem most.
Finoman ellökve magát tőle töretlenül halad előre, be egyenesen a sötétbe.
– Én egész eddig csináltam “valamit”. Legyőztem a patkányt, odaadtam az energiámat és igen. Rohadtul azon vagyok hogy végre kijussunk innen. Éhes vagyok, és nincs kedvem patkányt zabálni. – mutat a hatalmas dög tetemére. – Szóval inkább csak.. Próbálj meg segíteni, kettőnk közül neked van több eszed. Amúgy is te hasonlítasz jobban egy kutyára szóval.. Ugrás buksi, fogják szagot és jussunk el a következő csarnokba. Ott majd te villódzhatsz a tudásoddal, amíg én a tökeimet vakargatva figyellek. – morog és morog megállás nélkül. Hiába, ha egy macska éhes nagy szemétláda tud lenni.
Ahogy beérnek az alagútba, kísérteties csend ül meg körülöttük. De nem az az átlagos csend, hanem az amelyben a léptek hangja elnémul, a szívverés s minden lélegzet felerősödik. Mindehhez társul az a kínzó sötétség, amely épp annyit enged láttatni a katakombákból, hogy ne taknyoljanak el valami kiálló kavicsban.. vagy bármi másban. Ebben a némaságban bizony csendben egymás mellett haladni mégjobban megnehezíti a dolgukat, ugyanis a félelem és a kétségbeesés veszi át a szerepet a haragjuk felett. Néhány percenként hallani lehet valami elsuhanó hangot, de hogy az a gyermek-e, vagy valami egészen más azt senki sem tudhatja.
– Zhan.. – szólal meg halkan, ám az a minimális hangszín szinte már fülsüketítőnek hat. – Lehet hogy mégsem erre kellett volna jönni. – pillant rá félszemmel a démonszerzetre, egy halk sóhaj kíséretében. – Kurva szar vagyok a fejtörőkben. Sőt igazából.. Oviban megbuktam puzzleból szóval.. – megköszörüli a torkát és halványan elvigyorodik. Nincsen az oviban “puzzle óra”.
A katakombák végén felpislan valami halovány fény, ami megvilágítja a sötétséget. A hangok ismét visszajönnek, s a nyomasztó érzést átveszi egy kis remény talán.
Ahogy kiérnek, ismét egy csarnokba keverednek, ahol újabb három járat van előttük. Az egyik jele ugyanaz, mint amin bejöttek, ám az most egy átlagos alagútnak tűnik. A középsőé ugyanaz, mint ami az előzőnél a fény volt, ott most a kínzó sötétség jön, s végül a jobbszélsőé a hatalmas fényt árasztó barlang. Tehetetlenül néz fel Zhanra, miközben összefonja a karjait.
– Most légy okos, Domonkos. Csak a jelek egyeznek, de a tulajdonságuk más.. Mindegyiknek. Ezt a sötétséget mégegyszer nem akarom.. A fényre is elég érzékeny vagyok. Menjünk az elsőbe? – Sehonnan nem jön ki sem hang, sem szellő, igazából minden csak zsákutcának tűnik első ránézésre.
A szellemfiú varázslatának szavai nevetségesek voltak, ha Zhan jó kedvében lett volna, talán még el is neveti magát. Most azonban a legkevésbé sem olyan helyzetben voltak, hogy szórakoztatónak találja az infantilizmust, ami máskülönben illett volna a gyermekhez. Fogainak csikorgatása az emésztő fájdalomra és fáradtságra volt válasz. Az imént még úgy magasodott az oroszlánfiú fölé, mint aki életének s halálának ura, most pedig szánalmas képet festve még a legapróbb levegőért is meg kellett küzdenie. Legalább a szilánk elvándorolhatott volna a testében, de a hely változatlan maradt. Körmei végigszántották a támaszul szolgáló poros falat. A málló vakolat beette magát a bőrébe, a homok szúrta a pórusait. Ironikus volt, hogy a nevető kalandor mellett nem a törékeny emberi életet féltette leginkább amelyhez most kötve volt, hanem egy fürdőre vágyott, hogy megszabaduljon a mocsoktól. Mármint nem a vígan kacarászótól, hanem attól, ami rátapadt ezen a tetves helyen.
-Az. – hagyta helyben röviden.
Egy gyilkos pillantásra azért még futotta, aztán lesütötte a szemeit, és új tervet kezdett el kovácsolni. Nem számíthat könyörületre, és arra fanyalodni hogy majd ő térdeljen kegyelemért, nem volt hajlandó feladni a büszkeségét. Na persze, majd egy félszerzetre fogja pazarolni alázatos szavait, még mit nem. Így is elég lesz egyszer majd odahaza azt hallgatni, hogy miként járt túl az eszén a szellemecske. Energiához kell jutnia mihamarabb, mielőtt még az a szajha utoléri, mert akkor nem lesz más választása. Ez az egész is az ő hibája…
És akkor, mint derült égből villámcsapás, legalább akkora meglepetéssel nyúlt ki felé a napcserzett színű kéz.
-Nguyen Linh Zhanbon. – csúszott ki meglepetésében teljes neve ajkai közül, bár hangja morgásnak is beillett volna – Csak Zhanbon.
Annyi jó modor azonban azért szorult a démonba, hogy a nevét elárulja ennyi bemutatkozószöveget követően. Nem kis meglepetése volt ugyan benne, bőven elég lett volna a keresztnevét is elárulni, de már mindegy volt. A többit inkább a nemtudás áldásának tartogatta, hisz a szívélyesség sokszor csapdát rejtett, nem pedig jó szándékot.
-Nem fogom megköszönni. – öltötte fel a biztonság kedvéért továbbra sem túl elragadó álarcát, melyet gőgből és nem kevés taplóságból készítettek.
Egy mozdulattal megragadta a leochoon szakadt ingét, és magához rántotta. Nem volt benne annyi energia sem, hogy a hátát támasztó faltól ellépjen. Csak úgy, hanyagul hátra nehezedve húzta oda a felkínált felületet, fejét épp csak előre biccentette, ajkai most nem a vállra, hanem fentebb a nyakra tapadtak, pár ujjnyival az állél alatt. A szívás cseppet sem volt gyengédebb mint korábban, fogai is ugyanazzal az erővel szorították a fogjul ejtett bőrt. Csak mély lélegzetvételei tanuskodtak arról, hogy valóban nem csak élvezkedik, hanem megcsapolja a rendelkezésre bocsájtott kristályt, mely ezúttal alig veszített valamit energiájából. Pont annyit vett el, amennyire szüksége volt. Mikor végzett, nyelve a megszívott felületre tapadt, majd végigsiklott a felsértett részen. Veríték sós íze és a por karcos aromája marta száját, de ez kellett ahhoz, hogy eltüntesse a nyomot. Az “evés” végeztével egész egyszerűen elengedte az addig daloló kalandort.
-Akkor csinálj valamit te is, vigyél ki innen. – fonta karba kezeit, várva a vezetést.
Hiába követte azonban Maurit, tekintete folyton a felfestett jeleket vizslatta. Valami kellemetlen előérzete volt, amely nem hagyta nyugodni.
-Biztos hogy jó a szaglásod? Tudtommal a macskák nem valami jó nyomkövetők. – jegyezte meg kissé epésen.
Ahogy Zhan egyre köezelebb s közelebb lépked hozzá, őt úgy kapja el egyre jobban a tétlenség érzése. Igazából ha akarná, a férfi most könnyedén lecsaphatna rá és többet nem lenne gondja a lepcses szájú nagymacskával.. Ám ezt a mély gondolatmenetet a sipárgó szellem fiúcska vékopnyka hangja töri meg. Ahogy jajveszékel az árnyékmás karjai között, úgy esik le egy hatalmas kő a szívéről. Végre vége a játéknak és mehetnek innen a bús büdös francba. Szilánkkal vagy az nélkül, neki már az is rohadtul mindegy, csak minél messzebb innen.
– Szép munka volt.. Most hogy vége ennek az egésznek.. – ám a kisfiú könnyedén a szavába vág, s pár csiribú után csak annyit érez, hogy a gyötrő fáradtság és fájdalom hirtelen enyhülni kezd. Úgy tér vissza a testébe az élet, mintha csak újjászületett volna. Lassan feltápászkodik a földről, s ahogy a kis fickó semmivé lesz úgy pislog a helyén tündöklő füstgombolyagra, mint hal a szatyorban.
Kettejük között megült az a kínos, kellemetlen csend amelytől mindenki fél. A tehetetlenség és a fáradtság ott fúrkálja a lelkük kis darabkáit.
Mauri egy darabig még nyomon követi a szerte foszló apró felhőt, majd tekintetét az összerogyó férfi felé fordítja. A legszebb öröm a káröröm, nem igaz?
A mélységes nyomasztó csendet hirtelen a hangos, falakat remegtető kacagása töri meg. Még a mozgó falak hangját is elnyomja. Szemeiből a jóizű nevetés nedűi csöpögnek amit alig bír olyan gyorsan törölgetni. Jobban hasonlít egy félnótásra, mint valakire aki valaha is normális volt.
– Ez a kölyök.. – vesz egy lassú mély levegőt hogy végre lehiggadjon. – Ez valami eszméletlen! Túl járt két ember eszén. – kacag még egy keveset, majd Zhan felé sétálva ismételten kezet nyújt felé. – Ideje félretenni egyelőre a viszályt. Felőlem megtarthatod azt a rohadt szilánkot, de hogy én nem akarok itt megdögleni az is biztos. Kezdjük elölről.. A nevem Mauri, az Éghajó Akadémia hetes osztagának kapitánya, a Szilánkok egyik felkutatója és beszerzője. Jól jegyezd meg ezt az információt, egyszer még jól jöhet.
Ugyan nem bízik abban, hogy most végre legalább megtudja a férfi nevét, de gondolta jobb nyílt lapokkal újra útnak indulni ha már ilyen könnyedén túljárt az eszükön egy gyermek.
– Mégegyszer nem követhetünk el egy ilyen hibát. Egy napunk van kijutni a katakombákból és megfejteni a következő rejtvényt. Az erőnket már próbára tette.. Most a kitartásunk jön.. attól tartok az eszünk következik ez után, ezen pedig szintén elbuktunk már egyszer.
Ha a férfi megragadja a kezét, akkor felsegíti a földről, majd csípőre téve a kezeit kezdi el körbepillantani a katakombákat. Legtöbbjükön valami számára idegen betűk vannak. Van, amelyik kijáratnál csak füst látszik, van ahol fény, van ahol pedig sötétség.
– Labirintus, keresztrejtvény. Nem ismerem a betűket, amiket felvéstek. Talán ősi Janera írás lehet, de azt ki beszéli már.. – vonja meg a vállát, majd ismét Zhan felé pillant. – Egyszer már elvetted a kristályom erejét. Most felajánlom neked a felét, hogy mindketten legalább gyalogolni tudjunk, ha már harcolni nem is. De ha mégegyszer ekkora foltot szívsz a vállamra, Istenemre mondom nagyon megverlek.
Válláról lehúzza a szakadt inget, fejét picikét oldalra billenti, miközben kémleli a kijáratokat és vár.
– Volt régen egy dal.. Skulnerában.. Gyerekdal..
“Fúj a szél, fúj a szél,
ki tudja merre tart?
Kövesd az útját halld meg a hangját,
S haza vezet a fény.
Óvakodj a zajtól gyermek
Gyilkos lesz a csend,
Fenevad útja, pórnép súgja
Merre tart a nép..”
Behunyva a szemeit mélyet szippant a poros levegőből abban bízva, hogy a dalocska talán előre segíti őket az útjukon. A tengerzöld szemek hirtelen kipattannak, s az egyik legsötétebb legcsendesebb útvonal felé mutat.
– Te is érzed? Levegő.. Szerintem.. Talán arra..
Lehunyt szemmel idézte fel Mauri beszédes mimikáját az elmúlt percek lezajlott események kapcsán. Úgy tűnt, hogy fordult a kocka, és mint mindig Zhan élvezte, ha az ő kezében lehet az irányítás. Amikor összefutottak, annyira a feladatra koncentrált, hogy a kalandor teljesen belkúszott a bőre alá. Ezzel csak egy gond volt: ott bizony csapdába esett. A kék szemek veszedelmesen villantak meg az árnyékban ahogy a férfi résnyire nyitotta szemeit, és a lihegőre nézett. Mauri forró lélegzetvételei könnyed páragomolyagként szálldostak arca előtt, ilyen mélységben meg sem mondta volna, hogy fölöttük egy sivatag terül el. A szilánk lassacskán megnyugodott a mellkasában, de az erő, amit magáévá tett, az árnyékmással együtt el is illant.
-Árnyékmás. – felelte olyan hangon, mintha csak azt kérdezték volna tőle, hogy mennyi az idő.
Kis hatásszünetet hagyott, aztán ahogy magán érezte a zöld szempár szikrákat hányó tekintetét, folytatta.
-Kölcsön vettem egy keveset a te szilánkod erejéből, mert az enyém ehhez már kevés. Ha úgy tetszik, közös munkánk gyümölcse… Kívánságod pedig a halálról…
Nem fejezte be a mondatot. Előre hajolt, ahogy ránehezedett talpaira, megcsikordultak alatta a kövek. Szemei újra olyan mélykék színnel izzottak fel, mint a végtelen nyári égbolt egy fehőtlen délutánon. Lassan egyenesedett fel, fáradtnak tűnő, súlyosan kimért léptekkel közelítette meg a kalandort, mintha csak a prédájára leső vad lett volna. Védtelen volt, kiszolgáltatott…
És abban a pillanatban tért vissza az árnyékmás, fülön csípve és maga után vonszolva a szellemet.
–Jól van, jól van, nyertetek! Mindketten! – sipákolta a kisfiú.
Zhan elfordult prédájától, mely felé nem habozott volna kinyújtani kezét, de ráért ez a kívánság után is. Előbb legyen meg vágyának tárgya.
-Akkor ha nyertem, teljesítsd a kívánságomat, aztán eressz szabadon!
Az árnyékmás mint a füst, szertefoszlott és semmivé vált. Küldetését beteljesítette, így már nem volt szükség többé szolgálatára.
–Tudom hogy mi a kívánságotok, ne áruljátok el! Ha hangosan kimondjátok, nem fog teljesülni! – tartotta fel hirtelen egyik ujját a fiúcska, és Zhan tudatát valahol nagyon kezdte zavarni az a széles vigyor – Te az ő szilánkjára vágysz, ő pedig a tiedre! – mutatott a szellem hol Maurira, hol pedig Zhanra – Csiribú, csiribá, hókusz pókusz…
A szellem hangja egyszerre elvékonyodott, alakja pedig semmivé foszlott. Zhan először csak értetlenül pislogott a jelenség láttán, tett előre egy bizonytalan lépést, amikor pedig eljutott tudatáig, hogy a szellem eltűnt, égtelen haragra gerjedt. Orrhátán megremegett a bőr ahogy mosolya dühös vicsorrá torzult, s végül egész olyan látványt nyújtott, mint egy dühös fenevad.
-Átokverte kölyök! – üvöltött fel s még pár szitkot is elszórt démon nyelven.
A morgásszerű beszédbe a föld morajlása vegyült. A barlangrendszer alapjai megremegtek, ahol addig folyosók volta, ott falak emelkedtek, a falak csikorogva hulltak le. Zhan egyúttal érezte, ahogyan kifut belőle az erő, és meg kellett támaszkodnia ahhoz, hogy el ne essen. Lihegve kapott a mellkasához, a szilánk nem csak hogy nem ficánkolt már annyira vígan, de pulzálása is gyengült.
-Az a nyomorult… – tekintete Maurira villant.
A szellem teljesítette mindkettejük kívánságát, megkapták az áhított szilánkot, legalábbis annak erejét. Most Zhan szenvedett el minden fájdalmat, minden gyengeséget, amit azelőtt a kalandornak kellett megtapasztalnia. Hiába volt a korai öröm, most még kevesebb erővel rendelkezett, mint mielőtt elindult.
Rohadt fáradtan, ám egy kicsit sem megtörve, inkább csak haraggal hajtva próbálta felkeresni azt a mamlaszt, élete megkeserítőjét, aki élve az “oroszlánok” elé vette csóri kiscicát. Fáj a lába, fáj a válla, a hátán három hatalmas karmolás ékeskedik melyből lassa de elég maabiztosan szivárog ki az a vörös nedű amely törékenynek egy cseppet sem mondható testének éltetője. Amikor már-már feladná a Zhan utáni keresést, még az az idegesítő szellem is megjelenik. Nincs elég baja, a bosszantó kacagást is hallgatnia kell. A helyzet egyre inkább reménytelenebbé vált, amikor a semmiből felbukkan előtte a fekete szörnyeteg. Hogy meglepődött-e? Egy cseppet sem. Hamarabb rájött már Zhan mivoltjára.. Legalább is arra, hogy nem emberi eredetű izé.
– De igen, nagyon is jól boldogulok, köszönöm! – kurvára nem. – Éppen téged kerestelek. Az a dög majdnem megölt.. – mordul fel.- De azért több kell hogy eltegyenek engem láb alól. Viszont.. A ruhámnak annyi.. Ez volt a kedvenc ingem. – még egy szomorú sóhajt kiprésel az ajkai között, miközben a férfit követi a tekintetével.
Már-már éppen felszólalna, amikor két ujjat érez meg a vékony csíkra húzódott ajkain. Összehúzva a szemeit csendben áll, még a karjait is összefonja sértődése jeléül. A “gondolkozz Mauri-nál” valamit motyogni próbál, de olyan szorosan tartják a vézna ujjak, hogy semmit nem érteni egyetlen szavából sem. Pedig gondolkodik! És igen is csinált valamit. Nem is keveset. A sértődő faktor még feljebb emelkedik.
Méghogy ő beszél sokat. A félnótásnak az elmúlt percekben egy pillanatra sem állt be a szája, holott ez az ő feladata lenne. Idegesíteni a másikat. De sajnos Zhannak igaza van, Maurinak semmi ötlete nincsen már. Főként a harc volt az, ami ennyire leszívhatta, ameddig a másik csendben hesszelt vaalahol. Persze, így neki is biztosan eszébe jutna valami.
– Hé.. – amikor hirtelen elé termedt a férfi, lassan hátrálna egy lépést tőle. Nem tetszik neki a helyzet egyáltalán. A menekülőútvonalat azonban a férfi pillanatok alatt elvágja azzal, ahogy megragadja őt. Nincs erej, kirángatni nem tudja magát hiába próbálkozik ficánkolni. – Öreg, én is “””””örülök””””””” hogy látlak, de azért jó lenne ha a boldogságodat nem pont így fejeznéd ki.. – ahogy felpillant rá, egy másodperc alatt elveszik azokban a gyönyörű kék szemekben. Még azt is lehetne mondani, hogy a tekintet kifejezetten nyugtatóan hat rá.
– Mi a fenére készülsz? Hé! Hé! – ám már meg is érzi a kifejezetten élesnek mondható fogakat a vállában. Fogait összeszroítva egy halk szisszenést enged csak ki közülük. Értetlenül áll a férfi tette előtt, már csak azt érzi, hogy a szilánk amely az ő erejét is táplálja bizony lassan-lassan gyengülni kezd. Talán túl sok energiát szívott el belőle, így is alig él csóri macska. Teste megfeszül minden egyes szívásnál, majd amint a ragadozó karmok elengedik, úgy zuhan le a földre mint egy krumpliszsák. Szinte teljesen élettelenül. Ahogy a feneke koppan a földön még egyet rá is nyög. Fájt.
– Üldözzön a halál inkább, ne a te hálád.. Bár kezdem úgy érezni, hogy ha veled maradok ebben a rohadt katakombákban fogok megpusztulni.. – És nagyon úgy érzi, hogy most rohadtul nem téved. Miután a férfi is kényelembe helyezte magát, csak halkan liheg.
– Mi a terv? Mi a fenét műveltél? Jó lenne ha néhány dologba engem is beavatnál mostmár, ha élő pajzsnak és energiaforrásnak használsz. – a tekintetét még utoljára az elsuhanó árnyékmás felé vezeti.- Az meg mi?
A győztesek nyugalmával helyezkedett el az árnyékban, melyben végre nem kellett emberi testének korlátai közé szorulnia. Még ez is jobb érzés volt, mint az a hús-vér börtön, legalább elemében lehetett. Ha tudott volna vigyorogni az árnyék, egészen biztosan egy széles, ragyogó vicsort villant, ahogy visszagondolt az oroszlán fiú reakciójára, amikor közelebb hajolt hozzá. Érezte, a szilánkok vonzották egymást, ha tehették volna akkor kiszakadnak a húsból hogy egyesülhessenek. Valószínűleg nem valami szakszerűen tárolta a tüdejében, ennek volt köszönhető a folyamatos mocorgás, amely most megszűnt. Egybe olvadva Mauri egy részével már-már perverz módon elégedettséggel és nyugalommal töltötte el, hát még az, ahogy figyelte, miként próbálja megoldani a feladatot, amiben magára hagyta. Tudta nagyon jól, hogy a nagyzás beszél a kalandorból, de ahhoz már kevés volt, hogy felfogja, végig ott volt vele. Az árnyék ficánkolva vetült kőre, falra, földre, olykor belekapaszkodott egy kiálló épületromba, de még közel sem volt elég ereje ahhoz, hogy az árnyékkal együtt hatással legyen a testre is. Így néha csak az a kellemetlen érzése támadhatott Maurinak, mintha egy láthatatlan kéz állandóan piszkálná, hol a fülét, máskor a tarkóját vagy a farka bojtját. A nagy izgalmak hatása alatt azonban ez csak lényegtelen bizsergés, amely jelentéktelenségével már az észlelhetetlenségbe vész. Ameddig a cica az életéért loholt, a démon páholyból szemlélte az eseményeket. Az sem zavarta, hogy a törmelék egészen ellepte az árnyékot, jól meg tudott húzódni máshol is, csak olyankor egészen a testhez tapadt.
A móka azonban csak akkor következett, amikor Mauri elindult arra, amerre őt sejtette távozni… Az egyik sötét torkú alagút felé. Az árnyékra vércseppek hulltak, de nem aggódott. Mielőtt még a fogónak baja esnie, gondoskodott volna róla, hogy átvegye a szerepét. A szilánk bár folyamatosan ott lüktetett a testében, azt az érzést keltve hogy nagyon közel van, az igazságra mégsem lehetett olyan könnyen rájönni. A szellem olykor felkacagott, néha fel-felvillant kósza alakja elvonva a figyelmet az üldözendő Zhanról, de mindig kisiklott előlük. Telt az idő, és kezdett igen rosszul állni a szénájuk, ami az egynapos határt jelentette.
-Úgy látom, nehezen boldogulsz. – emelkedett ki lassan Mauri árnyékából egy alak.
A rémet fekete miazma ölelte körbe, feje egy megnyúlt koponyát formázott, melyen három pár erős szarv nyújtózott. Nyakát sűrű, fekete bunda ölelte körbe, karjai erős, karmos ujjakban végződtek. Aztán a miazma szertefoszlott, és teljes emberi valójában Zhan lépett elő addigi rejtekhelyéről. Ásított, majd nyújtózkodott egyet, mint aki nagyszerűen pihent, persze csak azért, hogy bosszanthassa Maurit. Valamiért roppantul élvezte, ha hergelheti a másikat.
-Na lássuk, mire jutottunk eddig… – kezdett neki, mintha a fogó szerep megszerzéséhez bármit is hozzátett volna – Shh, hagyj gondolkodni! – fektette mutató ujját a minden bizonnyal szóra nyíló ajkakra, majd összecsípte azokat ha úgy érezte, hogy nem elég az eddigi visszatartó erő – Egy szellemet biztos nem lehet érintéssel elkapni, úgyhogy más módot kell találnunk. Miből áll egy szellem? Gondolkozz, Mauri, csinálj te is valamit! Nem, ne beszélj, azt mondtam gondolkozz! Magadban! – kicsit arrébb sétált, és karba font kezekkel töprengett a játék megoldási módján.
A szellemek végülis lelkek voltak. Hatásuk azonban mégis volt a világra, de szelleműző vagy más szentséges hatalom híján kevés esélyük volt arra, hogy kapcsolatot teremtsenek vele. Talán démonként még működött volna a dolog, de ebben a nyamvadt testben… Hacsak…?
-Hé! – fordult hirtelen vissza, és hirtelen két hosszú lépéssel átszelte maguk közt a távolságot.
Megragadta a kalandor mindkét vállát, ujjai erősen tartották az edzett testet. A kék és a zöld tekintet összekapcsolódott, Zhan egész közel hajolt, íriszei éles fénnyel villantak, szinte már eszelős benyomást keltve. Hosszú, mély levegőt szívott be orrán, nyelvén érezte Mauri vérének aromáját, a veríték sósságát, a por karcos ízét. Lepillantott a kalandor ajkaira, sajátjai szinte már gúnyos mosolyra húzódtak.
-Nem kell félni, nem fog fájni! – morogta halkan – Csak ne ficánkolj!
Fogása még szorosabbá vált, ahogy tüdejében is szinte megőrült a szilánk. Egyre közelebb akart jutni testvéréhez, úgy tetszett, hogy az húzza egyre közelebb hozzá a testet. Kicsit megmozgatta ujjait, hogy jobban érezze a tenyere alatt szintén fészkelődő, Mauri testébe helyezett szilánkot, amikor pedig megérezte annak moccanását, félrehúzta a kalandor válláról a szakadt inget, harapott. Épp csak akkora erővel, hogy a napbarított bőr ne roppanjon meg, de az izmot kissé kényelmetlen helyzetbe hozta. Ujjai még egyszer megfeszültek, mint ragadozómadár karmai a nyuszi körül, ekkor szívott az olajbarna bőrre egy sötét foltot.
Érezte, ahogyan a mágia amit el tudott nyelni a szilánkból, a saját szilánkjába áramlik, újabb löketnyi erőhöz juttatva őt, még ha átmeneti időre is. Elégedett sóhajjal, mármár élveteg morgással engedte el az oroszlánt, és letörölte kézfejével ajkairól a rájuk tapadt nyálat és port.
-Hálám üldözni fog! – villantak meg újra kék szemei, mielőtt megformálta saját árnyékmását, amely már képes volt a szellemfiú után eredni.
Mint aki jól végezte dolgát, leült a fal tövébe, és tarkóra tett kezekkel, lehunyt szemekkel hallgatózott. Az árnyékmás pillanatok alatt felhajtotta a hozzá hasonló természetű szellemet, és elkapta.
Kíváncsian figyelte Zhan minden egyes apró mozdulatát. Titkon remélte, hogy a szilánk bármelyik pillanatban kinyiffanthatja őt, de csak feltápászkodik a földről, méghozzá ahhoz képest egész jó erőben. Egy egyszerű halandó embert már biztosan kivégzett volna a szilánk, de őt nem. Mondjuk, már korábban is rájött, hogy a fickó nem hétköznapi, valami egészen sötét aura vonja körbe. Vajon mi lehet? Akárhogy is, ezzel ráér később is foglalkozni, amikor ténylegesen ideje is lesz rá. Úgyis felboncolja új kollégáját, csak a megfelelő időre vár.
Ahogy a patkány felé fordul, egy undorodó képet vág, még a fejét is megcsóválja. Rohadtul nem áll szándékában leállni vele. Szóval ha jól értelmezte.. megölni nem ölheti meg, ha a patkány viszont kettéhasítja ugyanúgy ő marad a fogó és még a szilánkot is bukja. Nehéz fejtörő ez az oroszlánnak főleg úgy, hogy amúgy sem ő a legélesebb kés a fiókban. Általában mindent elintéz pár ütéssel, rúgással vagy lövéssel.. ám ez esetben kicsit nehézkesebb lesz a feladat.
Ahogy megérzi Zhan közeledtét, még a hideg is kirázza. Utálja ha idegenek taperolják, még akkor is ha ilyen csinos az a valaki. A kettejük testébe fúródó szilánk egymás közeledtére egyre intenzívebben pulzál, s már nemcsak Zhan tudja egyre nehezebben elfolytani a fájdalmát, de már Maurinak is lecsúszik egy-egy izzadtságcsepp a homlokán. Úgy sajog a válla, mintha kést forgatnának benne. Lassan odanyúlva kicsit megmasszírozza, hátha segíthet enyhíteni az égető érzést, de annál rosszabb. Halkan felszisszenve vágja zsebre inkább a kezeit – jó helyen vannak azok ott.
Ahogy a férfi fölémagasodik (holott azért annyira ő sem egy törpe termet), szemeit lassan összehúzza, vár egy pengét, kardot, vagy akármit a gerincébe vágódni, de helyette csak a puha, selymes ajkak érintését érzi a füleinél. A férfi hangja halkan búg, szinte már dorombol. Más esetben kifejezetten élvezné a helyzetet, de ez ismét nem az a pillanat. Fülét ingerülten megrázza, mintha csak egy legyet próbálna elhessegetni onnan. Szándékáról még hosszú és kifejezetten erős oroszlánfarkával tudomást ad, jól hasba vágja vele a férfit. Persze akkora erő nincsen benne hogy az fájjon is, inkább csak.. kellemetlen, főleg ha az ember fia rohadtul nem kap levegőt.
– Jó, legyen. Ha te ennyire semmirekellő vagy hogy egy két emeletes patkánnyal sem tudsz elbánni, akkor megoldom majd én magam. Addig keresd meg a szellemet, hátha elébe mehetünk kicsit a játékának. Indulj.. -fél szemmel hátra pillant rá. A kedvesség és türelem minden nyoma elszállt, s cserébe csak egy kis harag és agresszió veszi át a helyét az arcán. A szavak olyan könnyelműen hagyják el az ajkait, mintha teljesen biztos lenne benne, hogy ő perceken belül megoldja ezt a rejtvényt. Igazából, csak nem akar lebukni, hogy fogalma sincs mihez kezdjen.
Fél kezével még el is hessegeti Zhant a halványan fénylő kijárat felé, hogy egymagával maradhasson. Karjait összefonja maga előtt, s finoman masszírozni kezdi a halántékát. De mi történik akkor, ha már ő lesz a fogó? Oda se neki, az majd a következő rejtvény feladata lesz!
A patkány irányba áll, és olyan slunggal indul meg, hogy még az évszázadok alatt letapadt port is felveri. A macska csak áll, látszólag jó kis bájcsevejt folytat magával, míg a dög száguld felé. Lassan kibújik az ingjéből, ráz rajta kettőt, majd oldalra nyújtva tök komolyan bámulja azt.
– TORRRÓÓÓÓ! – arrébb lép, patkány rohan, inget eltalál, fordul és fékez. Talán a torreádorok mozdulata nem a legjobb amit tehet, de kicsit megtévesztheti az csutakos ing szagával. Bevette már bőven bőrének minden csepp “illatát”. Ekkor jön az a hatalmas megvilágosodás. Szinte már látszik is, hogy a feje felett felvillan egy hatalmas villanykörte, ő pedig ismét hatalmas vigyorban tör ki. Na Mauri, ezt is biza jól kitaláltad! Nem is vagy te olyan buta cica.
A patkány ismét felé veszi az irányt. Az oroszlán úgy kezd el rohanni az egyik fal felé, mintha az élete múlna rajta.. mert hát.. igazából az is múlik. Attól hogy valami nagy, bizony még nem jelenti azt, hogy okos is. Az inget még jó alaposan megdörzsöli magán, majd szépen odafeszíti szorosan maga mellé egy szép méretes sziklához, konrétan a katakombák széléhez. Annak a másik oldalán biza egy darab folyosó sincs. Csóri patkány, már előre sajnálja.
A szörnyeteg ismét erőre kap, és olyan sebességgel rongyol Mauri felé, olyan hatalmas magabiztossággal hogy most elkapja azt, hogy esze ágában sincs fékezni. Maurinak a vigyort le sem lehetne vakarni a képéről, főleg amikor látja hogy az mostmár ha akarna sem tudna megállni. Az utolsó előtti pillanatban vetődve egy szépet oldalra borul, a dög pedig olyan nyíl egyenesen száguld bele a falba, mint egy rakéta. Az egész katakombákat megrázza az a hatalmas erő, a sziklák itt-ott egy kicsit még be is omladoznak.
Ahogy Mauri elvetődött, a patkány pedig a falba állt, azonnali eszméletvesztéssel eresztette le szépen ám nem túl lassan a mancsait, egyenesen a macskára. Kettőt mordult még a dög, majd nem hallották többet a morajlásait. Nos, a patkány megfogta, meg nem ölte, szóval ez bőven elkönyvelhető egy nyereségnek is, rejtvény megoldva, már csak neki kéne kiszabadulnia a mancsok alól. Lassan kúszik ki, persze a karmok azért végigtépázzák a hátát, de nem mondhatnánk mély sebeknek. Inkább mélyebb karcolásnak.
Feltápászkodva lassan leporolja magát, és a cafatokban lévő ing felrepült darabkáját megához kapva tekergeti valamennyire magára. A sebektől perceken belül átvérzik a vékony anyag, de csak abban bízik hogy komolyabb vérveszteség nélkül kijut innen. Van még ideje, kemény fából faragták.
Sziszegve ugyan, na meg sántikálva is de indul ő is a kijárat felé, Zhan után.
– Nem majd az egér eszi meg a macskát.. Nagy lószart.. Hé, főkolompos várjá’ már meg! Nem gondoltad hogy ilyen könnyen lerázhatsz a szilánkkal a testedben..
Amúgy sem kapott levegőt, pedig az emberi test igencsak igényelte volna, ám amikor a kalandor ott termett, és fogorvosokat megszégyenítő bátorsággal dugta ujjait a szájába, végleg elfúlt a lélegzete. A garatát piszkálva pedig még hányingere is támadt, de csak szemeinek könnyfutotta villanásából lehetett arra ítélni, hogy itt valami nagyon nem lesz rendben, ha tovább búvárkodnak a torkában. A mélytorkot valahogy egész másképp szokás csinálni, nem pedig ficánkoló ujjakkal.
-Ha még egyszer… – kapott levegőért, mely újra kövögésve fulladt, mikor végre felszabadult a szájürege – Khm… Ha… Khhh… Ha még egyszer hozzám érsz… Khhh… Tőből tépem le a karodat, és azzal pofozlak süketre! – nyögte ki nagy nehezen.
Feltápászkodott, apró mozdulatról mozdulatra. Esze ágában sem volt elfogadni a felé nyújtott kezet, de még csak Maurira sem pillantott. Talán jobb is volt, így nem veszélyeztette az, hogy helyben megöli a tekintetével. A szilánk kezdett megállapodni a testében, húsa körbefonta, vére síkos köntösbe bugyolálta, de még így is felköhögött némi vért, amit egy dühös pillantás kíséretében törölt le kézfejével ajkairól.
-A fogócska szabályjáték. Ha elkap a fogó, te leszel az… Khhhm… Persze ahhoz túl kell élni, mert ha meghalsz, ugyanúgy a gyilkos marad a fogó.
Mellkasára tette a kezét, legszívesebben belemarkolt volna saját húsába, karmait átfúrva bordái közt egyenesen a tüdejéből piszkálta volna ki a szilánkot amely egy-egy hirtelen mozdulatnál még mindig hasította, de félő volt ha megteszi, az emberi testtel együtt pusztul el. Cserébe azonban legalább volt némi kárpótlás, a szilánk kevéske erővel látta el. Szája ördögi vigyorra húzódott. Valódi rohadék volt.
-Hé! – kiáltott a patkánybestia felé, amely már gyanakodva méregette az irányt, fejét ingatva rakta össze a képet róluk – Erre! – kiáltotta, és amint a lény megindult feléjük, elbújt Mauri árnyékában – Sok sikert! – suttogta utoljára a bolyhos oroszlánfülbe.
Az majd legyen a későbbi gondja, hogy miképp nyeri meg a játékot, és ha a kincsvadász hulláját felkoncolja, egész biztosan megtalálja a másik szilánkot is, amelynek a jelenlétét érezte.
Nem képzelte magát struccnak, hogyha a földbe nyomja a fejét majd nem látja őt a veszedelem. Kitépve csinos képét a föld hűvős és nedves szorításából kiköpköd néhány kavicsdarabot a fogai közül, s már keresi is a tekintetével először a bestiát, majd az idegent.
A bestia szerencsére messzire ugrott, s mire az orrával ismét kiszimatolja őket, addig nyernek néhány másodpercet. Az a néhány másodperc talán pont annyira elég, hogy ideiglenes fedezékbe vonulhassanak, amíg ki nem találnak valamit, hogy mégis mi lesz a mostani fejtörő megoldása.
A srác túlélte az esést (bánatára), ám ekkor olyat pillant meg, amit a legrosszabb rémálmaiban sem akarna. Az apró szilánk az égbe repül, játékosan szinte már táncikál a levegőben, majd műugrókat megszégyenítő mozdulattal ugrik bele a sötét mélyvízbe, mely jelen esetben Zhan tüdeje. Keservesen kapna utána, ám a köztük lévő méteres távolsággal a kavicsnak a nyomát is bottal üteni. Basszus, ne már! Olyan közel volt pedig a győzelem. Hát, nincs más választás, boncolni kell.
Felpattanva a földről gyalugkakukk módjára sprintel a sráchoz, minden szégynérzetet félretéve két ujjával szétnyitja azokat a pihe-puha, csókos ajkakat s rögtön úgy nagyjából fél karjával belenyúl. Gondolom hogy érezheti magát a férfi, mint egy szűz lány az első alkalommal.
Játékosan ficánkoló ujjaival kitartóan keresi, kutatja azt a darabkát hátha túlélte a szabadesést és csak a nyelv alatt, vagy fogak között bújt az meg, de nem. Lecsúszott az örök sötétség mélyére. Megadóan felsóhajt, s kirántva nyáltól tocsogó ujjait lehuppan mellé a vízbe szomorúan megcsóválva a fejét.
– Remek. És most? Ha itt maradok, megesz az az izé. – mutat a patkány felé, ami felkapja a fejét. Szagot fogott. Hirtelen fordul feléjük, ám még igyekszik belőni a pontos helyüket. – Ha felmegyek, kinyír a főnök.. Kösz a semmit, jómadár. – lassan feltápászkodva igyekszik leporolni a tocsogó ruhájára ragadt port, majd segítő kezet nyújtva Zhan felé húzza őt fel, amennyiben azt elfogadja. – Veled később még számolok. Jussunk ki ebből a kéjbarlangból, vagy mindkettőnket csúnyán fenékbe raknak lassan. Fogócskát mondott, igaz? Gondolom nem mi vagyunk a fogók.. Vagy.. A patkány csak a nehezítés, és a szellem a valódi célpont?
Járatja a tekintetét ide-oda a sötétben, ám a kisfiú jelenlétét nem látja. Cserébe egy elég szűkös kis kijárat van a szint vége felé. Lehet hogy az lehet a kulcsa a rejtvénynek?