Ez a hely valaha egy kedves kis falu volt, ahol virágzott az élet csak sajnos felütötte a fejét valami veszedelmes kór. Senkit sem kímélve ragadta el az életeket. Az emberek felégették a betegek lakásait, eredménytelenül a ragály tovább terjedt. Gyógyírt pedig egyetlen kuruzsló vagy vajákos se tudott adni. Az idő fogytán volt, ezért néhány elszánt férfi az éj leple alatt legyilkolta a megmaradt falusiakat és az egész helyet felégették. Pár kőház maradt csak és egy nagy ódon épület, magas falakkal, boltívvel no meg a legfontosabbal: oltár.
Így esett, hogy mikor erre a kietlen tájra tévedt Cain, a város romjai között keresett menedéket. Minden lehetséges használható tárgyat összegyűjtött, már ami maradt. Az egyetlen használható épület a templom miről már azt se lehet megmondani milyen vallásnak adott otthont. Mi bizonyos, hogy az oltárt és annak talapzatát egy nagy kőből faragták ki, csiszolták simára ezért az nem mozdítható. Falait benőtte valami kúszó növény. Ami régen a vallási vezető öltözője lehetett az most az alvóhely télen. Kicsi, így egyszerűbb a fűtése a terem végében régi matracok halma. Ettől többre szükségtelen.
A környező házak tele vannak a felperzselt, elégetett tetemek vannak minden felé. A földben is sok emberi maradványra lel ki ezen a tájon kicsit is tovább ás.
Legszebb öröm a káröröm, de csak azért mert nincs benne irigység és ez az idegen hangjából egyértelműen kihallható. Hogy pukkadnál meg a nevetéseddel együtt. Keserű gondolatomnak azonban nem lett eredménye, mert elég ritka a nevető görcs általi halál. Azonban a furcsa árnyak a sarkokban, kaparászás a falon és a többi fura dolog nem tűnt el. Baromira nem szórakoztató itt állni a falnál és attól rettegni hogy rám támad valami ami ott sincs. A lógásban legalább tudtam kevesebb helyről érkezhet támadás és így meg akárhonnan. Fanyar arccal és elég morcosan válaszolgatok.
-Nem kell jég. Viszont mit szólsz a következőhöz, iszol Te is az ellenszerből, hiszen ha nem méreg akkor nincs mitől félned. Így legalább lesz valami bizalmi alap.
Vetem fel neki ötletként a dolgot, azért ez elég korrekt kérés ha jobban meggondolja a másik. Senki se szívesen nyel le akármit olyan személytől aki bármit összekotyvaszt. Közelebb megyek, félútnál azért jobbnak látom eltenni a pengéket, amik fenyegetőek lehetnek a másikra. Persze azért a pincekulcsot is elveszem, igaz ez nem a legbiztosabb garancia a menekülésre, de egynek jó.
-Mi vagy Te gondnok? És miért beszélsz néha többesszámban, te és a fejedben élő hangok?
Ha kapok valami löttyöt akkor abból iszok és természetesen elvárom, hogy a másik is beleigyon. Ami inkább még szöget ütött a fejemben az egy másik dolog.
-Elmegyek veled ha szeretnéd. Fegyvert viszek, az alap. Megiszom a löttyöket miket nekem adsz és nem kérdezek. Mi kell még? Gyűrű az ujjadra?
Az a hang… na, az megindít a kékes hajú felől egy olyan nevetést, hogy csak ne! A hasát fogva kacag, majd’ fel is borul. Erre pedig még a fenyegetés is dob egy szép, nagy lapáttal. Ha nem dőlne neki az egyik omladozó falnak, talán valóban levenné a lábáról eme csodás kis bókkal. Ritkán nevet ilyen jó ízűen, de ez most igazán tetszett neki. A végén még megtartja.
Nagy nehezen leküzdi a továbbra is feltörni kívánó derülést. A nevetés lassacskán már csak fojtott kuncogás, no meg igyekszik a kicsordult könnyeit is levarázsolni szeme sarkából egy-egy gyors mozdulattal. Emiatt a nagy jókedve miatt egy kis késéssel tud csak reagálni a hallottakra. Pontosabban, maga az információ is csak késve jut el hozzá. Elméje újra s újra visszajátssza azt a jelenetet. Az a bizonyos Ó! felkiáltás a sírig az emlékeiben fog elevenen élni.
– Na és, kinek a szerzeménye leszel? Csak nem valamelyik múltbéli kép ragad el először a többi jelentkező elől?
Ahogy földet ér, újra elkapja a nevethetnék, ám visszafojtja. Alsó ajkába mar olyannyira, hogy a vére kiserkenjen. Ez épp elég visszatartó erő a kacagás következő hullámának, így meg tudja tartani semmit mondóbb arckifejezését. Karjait oly lazán fonja össze a mellkasa előtt, mi a teljes nyugalmat sugallja. Ha a másik akarja az ellenszert, nem végezhet vele rövid úton. Amennyi aranyos kis szer van nála, míg megleli a jót, valami halálosat is bead magának – ezzel pedig tudja, hogy tisztában van a másik. Legalább is látja rajta, hogy ennyi ésszel minimum rendelkezik.
– Tudsz még járni, vagy valami fagyasztott dologra kell, hogy ülj, mielőtt megmozdulnál bármerre? -cukkolja kicsit kekecebben. Ám az utolsó kövecskét lazán leejti maga mellé jelezve, hogy nem tervezi újból célba venni a fejét. …Vagy más fájdalmasabb pontját. Elöl hátul ezer évnyi boldogságot azért csak nem akarja neki okozni…
– Tapasztald meg és megtudod, mennyire tartom be a szavam. Akármit is válaszolnék erre, bizalom nélkül kételkedni fogsz az igazamban. -egy kis időre elhallgat. Egyik kezét maga elé teszi, tenyérrel a másik felé. Ezzel jelzi, hogy maradjon csak nyugton. Ez alatt a másik kezét újra egy zsebbe süllyeszti. De most nem a meglepetései közt keres. Egy régi, nagy s kerek kulcscsomót vesz elő, rajta ezernyi, formás kis kulcsocskával. Az egyiket leakasztja, majd már csak azt tartja ki maga elé a másik irányába.
– Ha félsz a pincében maradástól, itt a kulcsa. Ennél biztosabbat nem tudok ajánlani a szabadságod megtartásához. Vagy az egész csomó kéne? Míg abban megtalálnád amit keresnél, fel is jönne a nap. Gyere csak, vedd el. -hívogatja magához. Ám, mielőtt átadná neki, mégis visszahúzza a kezét- Az egyezség viszont nem csak rajtam áll. Bizonyítsd te is, hogy nem lépsz meg, míg nem fejeztük be a dolgainkat. Nekünk sem elég pár szép szó.
Ekkora marha is csak én lehetek, hogy fent ragadok a saját rejtekem falán, lógva mint valami faliszőnyeg. Önmagam belső ócsárolásából léptek zaja zökkent ki, mitől kellemetlenül érzem magam. Kicsit mintha izzadnék is, a kínos szituációból kifolyólag, de szerencsére ez betudható a falmászás okozta testmozgásnak. Mocorgok ahogy kilátástalanul keresem merre is kéne kimozdítanom a testemet a jelenlegi pontjából. Szemem sarkából figyelem ezért mihelyst kotorászni kezd zsebeiben felkészülök rá, hogy valamit megint nekem hajit a löttyei közül ezért mély lélegzetet veszek. Aztán tovább kutatok lehetséges egérutat keresve. A fejem mellett csattanó jelentős kődarab miatt azonban amúgy is elakad a lélegzetem. Kiguvadt szemekkel bámulom a pontot ahol a kisebb meteor becsapódott.
-Hé! Nem azt mondtad nem akarsz megölni?
Egyértelműen túl dramatizálom a helyzetet, de iparkodva lefelé veszem az irányt ezért a következő találta meglehetősen pontos. Egészen lukra talált. Ezek után nem kérdés, hogy szemeim jojoznak kicsit majd az orrom irányába bebandzsítok a fájdalomtól. Kellemetlen „Ó” hangot hallatok és csücsörítve marad a szám pár másodpercekre. Rekedtesen szólalok hozzá ám a végére normalizálódik a dühödt hangszín.
-Hogy szakadna Rád egy talicska apró majom! Miért apró? Mert abból több fér egy talicskába!
Eszmefuttatása a nevemről semmi újat nem tartogat a számomra. Mivel biztat arra, hogy javítsam ki ezért talán megpiszkálhatom az egoját, ha kicsit kioktató jelleggel beszélek.
-Igen, ezeket jól tudtad, de a jelentésével nem vagy túlzottan tisztában. Szerzemény, alkotó, kovács és képmás.
Most az egyszer áldom azt a buta libát amelyikkel miután összekeveredtem folyvást csak az efféle marhaságokról beszélt. Természetesen csak a sajátom érdekelt és abból is azt jegyeztem meg ami nekem szimpatikusan hangzott. A fattyú szó sose tartozott a kedvenceim közé, talán pontosan azért mert akár igaz is lehetett. Mogorva arcomból kapásból rájöhetne, ám ehelyett motyorászik valamit az orra alatt. Nem értem igazán. Azzal rövid úton a fal tövébe ereszkedek ahol fájlalva alfelemet kicsit görnyedten állok vele szembe mindkét pengét támadásra készen szorongatva.
-Azt hogy remélem neked számít az adott szó. Nehéz így bíznom benned, szóval kellene valami jó egyezség. Mi garantálja hogy nem a pincédben kötök ki láncon?
De hiányzik a józan ész és a tiszta gondolatok főleg mivel azt erősíti fel bennem mi elől menekülni vágytam az elmúlt több mint fél évben. Elteszem a fegyvereket, jelezve, hogy hajlandó vagyok az egyezkedésre.
-Én is résen leszek.
Már épp mérlegelni kezdené, hogy melyiknek van nagyobb esélye: A toronyban húzza meg magát a sárkány, vagy inkább megpróbál kint eltűnni. Azonban egyik opció sem játszik. Megdörzsöli arcát, ahol sikeresen el lett találva, hisz azért nem kellemes az utóérzés se. Eh… ez valószínűleg holnapra szép lesz – fut át az agyán a gondolat. Azonban már nem sokáig foglalkozik vele. Egy sokkalta fontosabb meglátást tesz. Bizony, a sárkányfatty fennragadt, mint kismacska a fa tetején.
Sárkányfatty… nem sok információja van még erről a fajról. Ha eddig nem keltette volna fel az érdeklődését, hát most megtette volna. Szereti megismerni azon fajokat, melyekről még csak szinte nem is hallott. Rengeteg meglepetéssel bírhatnak.
A gondolkozással felhagyva lép elő a sötétből. A kegyetlenebbik énjének gonosz ötlete támadt. Zsebébe túrva orvosi tűk után kezd kutatni, melyeket az apró ampullákra fel tud erősíteni. Azonban hamar rá kell jönnie, hogy sajnos azokat nem találja. Valahol biztosan elhagyta. Kár. Pedig szívesen játszott volna élő dartzot a falon lógó biodísszel. Úgysem nagyon tudna már merre haladni, egy helyben lévő célpontot meg még ő is talán eltalál erre-arra. A plusz orosz rulett az lett volna benn, hogy mely szerekkel sikerült volna célt találnia. Hm… tetszetős gondolat számára. Azonban eme dolgot nagyon úgy fest, hogy napolnia kell. De a jó tudós akkor is feltalálja magát, ha a terve szertefoszlik, így lehajol s egy marék követ szed fel. Ha már dartz nem lehet, legyen célbadobás. Egyszer végigméri magának, majd meglendíti a kezét, az első követ oda hajítva. Egyenesen a feje mellett csapódik a falnak, majd hamarosan újabb koccanás jelzi a földre hullását.
– Cain, mi? A keresztény hit szerinti első gyilkos neve. Ráadásul testvérgyilkosság, ha jól emlekszem. Hm… egész szimpatikus cselekvés. -végigsimít elgondolkodóan saját állán- Javíts ki nyugodtan, ha tévednék. A vallások igazán sosem mozgatták a fantáziám. Minden esetre a fatty jobban hangzik a fajtádból kiindulva. -azzal lendíti is a kezét, az újabb támadást mérve rá. Telibe a fenekét találja el, mire elégedett, szinte már epés kuncogást hallat.
– Ne bántsd. -szólal meg a másik fél oly halkan, hogy azt talán meg sem hallhatja a sárkány. De csak talán. Utána viszont felé intézi a szavait, azon becenevet használva, mellyel egyszer már illette. Neki inkább ez a jelző a szimpatikus- Figyelj csak szépszemű. Hogy is volt az a pénzes dolog? Velem lehet ám alkudozni. Ha lejössz, akár egyeztethetünk egy csinos kis összegben. Mit gondolsz? -fejét enyhén oldalra billenti. Az utolsó nála lévő kövecskét csak lazán dobálgatja fel, majd kapja el. Nem tervezi igazán odahajítani, noha az a feneken találás számára is igazán csábítgató gondolat- Ha nem okozunk egymásnak a kelleténél több kellemetlenséget, mindannyiunknak egyszerűbb dolga lehet. Kellemetlenek a méreg hatásai, mi? Nem hiányzik a tiszta gondolkodás? Gyere csak le és megadhatom neked az elméd újra tisztává válását. De semmi rossz mozdulat! Figyellek ám.
* Sajnos figyelmemet teljesen lefoglalja a jelenlegi állapotom akárcsak az, hogy a másikat harcképtelenné tegyem. Nincs kedvem megint belesétálni az egyik ostoba kis csapdájába. Azt hiszem ezeket az alakokat életem végéig nem fogom kedvelni. Megbízhatatlan sunyi banda, csak a gerinctelen trükkjeikhez értenek. Persze értem én, hogy nekik sincs sok választásuk, de rohadtuk idegesítőek ezek a módszerek. Hasonló helyzetben jómagam is összeszorított ököllel várnám a pillanatot amikor állcsúcson pattinthatom a másikat. *
-Mennyire bírod a fájdalmat? Mert rávehetlek sokféleképpen, hogy levedd rólam ennek az átok szernek a hatását. * Jelentem ki fenyegető éllel a hangomban, ajánlom komolyan vegyen hisz máskülönben bizonyítanom kell. Eltörni a kezét csak azért, hogy beszéljen kicsit durván hangzik. Aztán felötlik bennem valami, miért beszél többes számban? Méregetem zavart arckifejezéssel a csapdába szorult férfit. Talán királynak hiszi magát, az egoista barom. Mindegy, nem tulajdonítok neki túlzottan nagy jelentőséget inkább arra figyelek amit a gyilkossági kísérletről mond. Elégedetlenül fújtatok egyet és ha nem ebben a helyzetben lennénk szívesen beletúrnék a hajamba is. A logikus eszmefuttatására nem tudok ellenérvet felhozni, így noha továbbra is sandán méregetem a fickót. Pár válaszba én se halok bele.*
-Igaz. Cain vagyok, de nem a barátod a fajom pedig ha jól tudom sárkányfatty. Ezért kellett megtámadni? Ha fizettél volna, akkor talán még kötélnek is állok. * Megint csak utólag gondolkodok el a hallottakon, tényleg szép szeműnek hívott? Vagyis leállna velem ha olyan lenne a szituáció? Érdekes gondolat mindenesetre most nagyon nincs hozzá légkör. Ingatom a fejemet és érzem mennyivel lassabb és darabosabb a mozgásommal együtt a gondolkodásom. Talán ezért is van, hogy mire reagálhatnék addigra már sikeres is fészkelődése. Kegyetlenül felüvöltök erre, nem ennyire vadul szeretem az már szent igaz. Káromkodva vágom arcon, legszebb reményeim szerint. Persze alig ocsúdok fel máris alhason talál a térdével. Veszettül rosszul érint az ügy, az elfogyasztott pia része visszajön. Remélem ő is kap belőle, de hiába meresztem a szemeimet ez a nyomorult megszökött. *
-A pokolba, a jó büdös…. * Idegesen pillantok körbe, a fél siker eredményeként, képtelen vagyok beazonosítani melyik árnyék az amelyik valódi s mely nem. Bosszankodva agyalok a lehető legjobb lehetőségeimen. Mivel a pasas nem jó erőnlétben ezért csak olyan helyet kell találnom ahol nehezen fér hozzá. Sokkal egyszerűbb így tájékozódni, így a kőoltárhoz lépek minek aljára két penge van rejtve. Baromira röhejesen fogok kinézni, morgok magamban de nincs időm tanakodni. Ki tudja merre bújt el ez a nyavalyás. A templom tornyába már nem lehet feljutni, a lépcső alsó része leszakadt. Szóval marad a mászás, de sima falon még én se tudok mászni. Szóval inkább szétcseszem a pengét a falban mintsem hagyjam magamat. Elkezdek felfelé mászni a bal külső részen mivel ott a toronymaradvány. Azonban alig három méter után cefetül bánni kezdem. Az hagyján hogy piszok nehéz, de láthatóan kudarc is, mivel a torony belső szerkezetéből körülbelül semmi se maradt. Mégse merem megkockáztatni, hogy visszaforduljak. Szánalmasan lógok ott mint valami faliszőnyeg vagy darab hús. Hát ezt nem hiszem el. Talán egy órát kibírok így vagy kettőt. Addig megunja a tudóska. Esetleg tárgyalhatnánk is, már egészen úgy érzem kötélnek állok. *
Szerencséjére, mire le lett fogva a keze, addigra a célját megkaparintotta. Ujjait szorosan fogja össze mindkét kezén, mintha egyszerűen csak a szabadulni akarással járó ellenkezés mellékterméke lenne az ökölbe szorított kéz. Egyik tenyeréhez azonban egy újabb trükkös kis fiola simul, mely újabb jóságokat ígér. A legtöbb mérge olyan, hogy ha keveredik a hatásul, nem ütik ki egymást, épp ellenkezőleg. Felfokozzák a másik szert. Azt azonban nem tudja, most mit húzott elő. Az biztos, hogy nem az ellenszérum, hisz azt máshol tartja. Így viszont elég kockázatos lenne kinyitni. Vagy használ a sárkány ellen ellen annyira, hogy eleressze, vagy mind a ketten kapnak a jóból. Ez bizony egy elég kétélű penge… neki pedig egy személyisége sem szeret kockáztazni. A biztos pontok azok, amkre mindig alapozzák a számításaikat egész életük alatt. Az új, más, vagy épp kétes dolgokat kiismerni, nem pedig tapasztalni a cél számukra. Emiatt is nem szedte még le azt a fránya dugót, hogy rálötyögtethessen egy kis meglepit a felé magasodóra.
– Akkor holnap estig itt fekszünk. Hosszú lefolyású a szer, ha pedig nem kezeled rendesen, időszakosan felerősödik és gyengül a hatás, egymást felváltogatva a két metódus. Te ezt akarod? Mert mi nagyon szívesen megnézzük, hogy viseled. Legalább újabb anyagokkal bővül a lista a tapasztalatokról. -halkan, kedélyesen felkuncog. Egyenesen a szemébe néz fel, egyáltalán jelét sem adva, hogy tartana tőle. Pedig, valljuk be, az erőfölények nem neki kedveznek, pláne nem így. Azonban egy valamire nem figyelt. Elszólta magát a többesszámmal. Ez pedig valljuk be, nem tudni, hogy feltűnik-e a kedves ,,barátjának" s az hogyan is reagálja le.
– Megölni? Ugyan, kérlek. Nem folyamodok ilyen barbár módszerekhez. Nem passzol hozzám. -megingatja lassan a fejét, tekintetét folyamatosan az aranyló szempáron tartva. Egész szép a színűk, ez az oldal pedig az ilyesmit szereti elnézegetni- Csak fel akartam deríteni, miféle lény garázdálkozik erre. No meg, egy kicsit közelebbről megismerni. -bár a megismerés egy cseppet egyedi értelemben vehető nála…- De várjunk egy percet. Komolyan azt hitted, hogy ha a fő célom a megölésed lenne, nem inkább azonnal átvágtam volna a toskod, mikor mögötted voltam? Vagy nem valami gyors lefolyású, halálos méreggel hintettelek volna be? Ne sérts meg, kérlek. Ennél azért több eszem van. Mindennek oka van, amit tettem. -megforgatja a szemeit- Jó, annak pont nem, hogy hagytam, hogy letarolj. De a töbninek igen. Egyébként elárulod a neved, szép szemű, pikkelyes barátocskám? Vagy, hogy mi is vagy? Mink… engem szólíts csak Nickolasnak.
Csak csacsog és csacsog kedélyesen. Mintha egy teljesen más szituációban, egy teljesen más helyen lennének. Amúgy is ő a beszédesebb fél, de oka van erre. Lankasztani akarja a gyanúját, hogy mikor már nem tartja oly szorosan a kezeit, megemelkedjen a padlóról s istenesen nyakba harapja. Míg azzal foglalkozik, addig egyik lábat felhúzza, majd a felette lévő alhasába méri a tőle és a helyzettől telő legnagyobb csapást, így igyekezvén legurítani magáról. Célja eltűnni egy kicsit a sötérben, míg kiokoskodja, mit kellene tennie vele.
* El se akarom hinni, hogy ez az egyszerű és kissé ostoba bevált valaki olyan ellen, ki büszke az éles elméjére. Persze, ki gondolta volna, hogy nem imára kulcsolt kézzel kérlel valami talán létező erőt a segítségért? Nos láthatóan megleptem ezt az elbizakodott alakot azzal amit tettem. Kellemetlenül érek padlót hiába van alattam némi tompító. Mit várt majd feladja? Fene se gondolta hogy így bejön, ám nem akarom ezt a helyzetet feladni sem pedig túlzottan elbízni magamat. Többször megrázom a fejemet, nagyokat pislogok. Tisztább a kép, a zajok csökkenek de azért nem tökéletes. Kezeimmel az idegein kezét fogom le, hiába tette zsebre nem bízok az ilyen alakokban. Az hiányzik, hogy valami olyasmit tegyen a számba mitől még inkább megzavarodok. * -Ezek szerint fél sikerem van. * Jelentem ki csak úgy magamnak. Az engem kísértő árnyak halványodni kezdtek, így jobban szemügyre veszem a támadómat. *
-No én addig le nem mászok rólad, amíg ki nem tisztul a kép. Nem érdekel mit akarsz a számba adni ellenszernek nevezve akkor se nyelem le. * Még szerencse, hogy a perverz énem az ilyen helyzetekben alig bújik csak elő. *
-Mesélj inkább, mit is akarsz tőlem? Tudod, ha valaki meg akar ölni azt roppant mód zokon veszem, Méregkeverő.
* Egyértelműen hallható a hangomon mennyire nem tetszik a szituáció. *
– Mindenkinek megvannak a maga megoldásai. Neked gerinctelen, nekem logikus. -olybá von vállat a szavai mellé, mintha egy kis semmiségről beszélnének. Rengeteg idejét fekteti bele, hogy meglegyenek a kis különlegességei, abba pedig még többet, hogy valami hasznosat alkothasson abból, ami információkat kinyer. Számára ez pontosan annyira ésszerű megoldás, mint ha más ököllel indulna a harcba. Van, aki ebben remekel és van, aki abban.
Eleinte nem is érti, mit rúgdalja azt a szerencsétlen orgonát. Gondolja, a szer hatására egy cseppet megbolondult. Vagy, csak így akar küzdeni a látomások ellen. A hangszer elhangolt, ám fület annál jobban bántó hangja felcsendül, mire tenyereit a feje két oldalára kell tapasztania, hogy el tudja ezt a fájdalmas zajt viselni. Azonban azt nem látja, mit csinál ez után ott a másik. Mikor megiramodik fölfelé, ő maga csak akkor löki el a hátát az ajtótól. Először nem is utána, inkább az orgonához megy. Gondolja, ilyen állapotban messze nem jut. Meglepve tapasztalja az ott maradt nyomok s üresedő üveg láttán, hogy okosabb az ide betelepedő, mint gondolta. Beleszagol a levegőbe s egy keserű fintorral tapasztalja, hogy akadtak a növények közt olyanok, amik csillapíthatják a látomásokat. Persze a valós ellenméreg ezeknél jóval többől áll, tudja, hisz azt is készített. Vészhelyzet esetén elkél – például, ha ő maga lélegezné be.
Hamar megiramodik a másik után, de mint kiderül, rosszul tette. Bár lendületesen indul a lépcsőn felfelé, az ellenhatás jóvalta erősebb. Ahogy a feketés hajú nekiveti magát, teljesen letarolja. Nickolas szinte visszapattan róla s a következő pillanatban már újra a földszinti kemény, töredezett padlon találja magát. Fájdalmasab felnyekken, amikor háta találkozik az egyenetlen padlózattal s ahogy felpillant, meglátja maga felett a kicsit sem nyugodt ellenfelét. Jobbnak látja személyiséget váltani s a kezét lassan becsúsztatni a zsebeibe.
– Tudod nagyfiú, amiket elrágcsáltál, nem teljesen hatástalanítják a látomásokat. -mosolyodik el játékosabban- Nem ismered az összetételt. Sem, az ellenanyagot. -kíváncsi, milyen arcot vág, ha megemlíti neki az ellenmérget. Azzal azonban hezitál, hogy közölje-e, nála van. Végül egy kis szünet után rákérdez- Meg akarod kapni, hm?~
* Miért ennek kell megelevenednie? Mit keresnek ők itt? Nem lehet valóság! Elmém utolsó szikrájával tudom a menedékemet keresem. A falu romjai között még eddigi ittlétem során egyszer se tűnt ilyen kínzóan hosszúnak a távolság. Ha valaki azt állítja órák teltek el a két esemény között akkor Cain minden kétkedés nélkül hisz neki. Az adrenalin úgy cikázik az ereimben, hogy a legapróbb zajra is ugrok, izmaim állandó készültségben vannak. Oly mértékig nem pislogok, mitől fáj és ég a szemem is. *
-Bátor vagy a gerinctelen módszereiddel! Csak nehogy, forduljon a kocka! * Fröcsögöm idegesen, hanem a bennem felgyülemlett düh se képes elnyomni azt a remegést mi világossá teszi az üldözőm számára rettegésem. Hangos zihálásom betölti a teret, akkor se tudnék már rejtve maradni ha akarnék, ezért hát célratörőbben indulok neki. A jelenések tovább fokozódnak, vértócsákba lépek, egyre több olyan arc kúszik be a látómezőmbe, mit ismerek. Én végeztem velük, csak akkor még egyáltalán nem volt bennem szemernyi megbánás se. Megcsonkított tetem az egyik sarokban, kilógó belek bejáratok felett. Szívverésem a fülemben dobol, kevésbé hallok már mást a saját magam által keltett zajon kívül. Mikor kezemmel a templom lépcsőjét érem, kiszakad belőlem a sóhaj, mintha ezzel megmenekültem volna bármitől is. Pedig sok van hátra, a padokat szinte mindet feldöntöm, átesek páron mire a falhoz érek. Biztos pontok, ezekre van most a legnagyobb szükségem, hanem arcom elé egyre közelebb és tisztábban kivehetően tolonganak be a rémképek. Vérző szemű, holt fehér arcok nyitott szájjal közelednek felém, érthetetlen szavakat hörögve vagy feketére alvadt vért köpve felém. Kezemmel hadonászni kezdek, hogy ellökjem az alakokat magamtól, noha valahol sejtem senki sincs itt. Hangjától, a hideg futkos a hátamon, olyan balsejtelem fog el, mi a végemet ígéri. Gúnyosan horkantok, mostanában mintha az égiek szívesebben vennék a jelenlétem odafent. Szándékaim szerint haladok tovább, hisz a lényeg azonban most nem eme tévképzetek, a felső szintre vezető lépcső. Csak nagyon nehezen lelem és a feljutás is csak négykézláb lehetséges ilyen állapotban, az elmém gyengült meg nem a fizikumom. Ha sikerül valahogy ebből kikeverednem nyakát töröm ennek a beteg fickónak. Felérve az emelvényre, hol valamikor a fa hangszerrel játszottak, rúgni kezdek magam előtt. A zongora keservesen megnyikordul, oldala leválik felfedve a tartalékaim. Szárított gyógynövények és bor. Tőlem telhető sietséggel fogom meg és tömöm a számba mindet válogatás nélkül, hogy az alkohollal öblítsem. *
-Mindenkinek más a menedék. * Fogalmam sincs mennyire hangosan mondom vagy hallja-e a másik. Számomra régóta az alkohol az, ami elmémet féken tartja. Megrázom magam mint a kutya s mélyet szippantok a levegőbe, ha még a lépcső aljában van elkaphatom. Az ide vezető rész szűk, csak annyi kell hogy leteperjem. *
– Sajnálatos módon én viszont úgy vélem, hogy túlságosan is élő vagy szellemnek. Így a holt lelkeket békében hagyom nyugodni, téged viszont nem. -mosolyodik el szinte már játékosan. A helyzethez képest túlzottan is lágy, szinte már tenyérbe mászóan dallamos a hangja. Tudja jól, hogy hamarosan már nem lesz vele ilyen nehéz dolga – legalább is reményei szerint így áll a helyzet. Ritka, hogy előre iszik a medve bőrére, ám most igazán tehetne kivételt. Akár ez lehetne maga, a kivételek éjszakája is számára. Mi jöhetne még, hogy még különlegesebbé váljon ez a találkozás?
A feje egyik hátsó zugából eléggé egyenes, félreérthetetlen parancs érkezik affelől, hogy most el ne merjen kaladozni, különben a következő különlegesség a szerepek felcserélése lesz, ha nem az orra elé figyel. Mármint, nem a személyiségek közt. Erre szerencsére azonnal észbe kap s újra meghúzza a lépteit. Nem volt a mai tervei közt leizzadni a fogócska során, de piszok gyors ez a pikkelyes! Ahogy cikázik, többször is az elvesztése közeli állapot áll be, ám az utolsó pillanatban minden egyes alkalommal sikerül megtalálnia a nyomát.
Figyeli, ahogy az iszkoló a házak közé veszi az irányt. Mikor meging a magabiztossága, már tudja. A főzet elkezdett hatni. Ezaz! Hamar újult lendületet vesz s úgy siet utána. Így, hogy már imbolygóbban, bizonytalanabbul megy előre az üldözött fél, jóvalta jobban tudja már tartani vele z iramot. Ha a szer később kezdett volna hatni, biztosan akadt volna elég ideje egy rejtett ösvényen eltűnni. Így azonban tisztán látható, ahogy beveti magát a templomba.
Csak ez kellett a másik személyiségnek ahhoz, hogy előtörjön. Eszelős kacaja szinte éles késként hasít bele az éjszaka szinte teljes csendjébe. Lépteit puszta sétává lassítja vissza, karjait összefonja kényelmesen a mellkasa előtt. Most tényleg úgy véli, hogy ez megváltást biztosíthat neki? És még a kísérletek miatt rájuk mondják, hogy őrültek…
A kissé már hiányos bejárat egyik oldalának dől hátával s úgy figyeli a méregtől hallucinálót, ki addigra már benn van. Hangja, mikor megszólal, valamennyivel mélyebb s egyhangúbb. Minden szava egyszerű tényközlésnek hat, olyannyira, hogy az már hátborzongató… szemeiben azonban az őrült fény vadabbul lobban fel, mint azt emberfia hihetné az eddigi nyugalma után.
– Ez a hely nem véd meg senkitől és semmitől. Ara vársz, hogy a felsőbb erők nyúljanak le megmenteni a látomásoktól? Ahhoz bizony az imádságok nem elegek. Mondjad csak, te falu szelleme, mit látsz most? Kik nyúlnak utánad, kiknek a képe elevenedik meg? -lassan, gúnyosan mosolyodik el, ahogy tekintetével követi minden mozdulatát. Ilyen állapotban ha rá is támadna, még neki is sikerülne kikerülnie. Méghozzá könnyű szerrel.
* Meglepetés ereje sok mindenre képes, így jelen esetben ez a pillanat mindkettőnk számára a félsikerek időpontja. Noha ledöntöttem a lábáról, túl hamar ugrott ismét talpra így a menekülést választottam. A kezem ügyében lévő hasznavehetetlen ásót felé hajítom, ha más nem kicsit összezavarja. Cikázva, rejtőzködve járkálok, míg a kérdésemre válaszol addig a sírok között próbálom lehagyni. Azért a kondícióm legyen már jobb! Gúnyos mosolyra húzom a számat, komolyan nevetni támad kedvem szavaira. Ezek a barmok tényleg kerekítettek nekem valami szóbeszédet. Lehet a következő kocsmatúrám alkalmával, ha valaki szóba hozza olyasmit teszek hozzá, ami miatt aztán senki ember fia nem merészkedik ide. Fújtatok egyet, hátamat nekivetve valami szobornak. Karja, feje le van törve így a talapzat ad nagyobb takarást. *
-Akkor vedd úgy: megtaláltad a szellemet, kicsit elevenen. Meleg szívvel ajánlom neked: Hagyd békén a holt lelkeket.
* Fenyegető élt viszek hangomba, tényleg nem szeretném ok nélkül megölni. Mert rám akadt ezen a helyen koránt se elegendő indok arra, hogy nyakát törjem. Bosszús gondolataimból a mellém érkező fiola üveges hangja zökkent ki. Még inkább a kő felületnek feszülök, kezemet az arcom elé kapom védekezően noha érzem: Elkéstem. Tovább iszkolok a házak irányába bármiféle szer is ez, biztosan kivárásra játszik ha ilyen eszközöket vet be. Azért ez elég aljas egy húzás a részéről mit ne mondjak. Különös szaga volt annak az anyagnak, ez valami méregkeverő fazon lesz, az ilyenekben kevésbé bízok meg. Nőknél érthető ha efféle praktikákhoz nyúlnak, de a hímek lehetnének tökösebbek. Már látom a házakat, mikor valami különöst látok, az ajtók, falak mellől olyan mintha mozgást érzékelnék. Fejemet csóválom kicsit többször pislogok a kép csak tisztábban körvonalazódik előttem. Ők azok. Akik elől minden éjjel menekülök, az özvegy, a kereskedő, a fiatalasszony és a lovag. Négy alkalom mikor kegyetlenül megbánta, hogy életet vett el. Kicsit riadtan hőkölök hátra, továbbra se hiszek tulajdon szemeimnek. Neki iramodok megkerülve az alakokat a templomhoz kell eljutnom! Ott nem árthatnak nekem! Ha szerencsém van akkor mindezt képzelem vagy talán a ficsúr műve lenne ez a látomás? Az a főzet mit mellém vágott. Szerencséjére annyira nem vagyok jártas az ilyesmikben ezért hiába érzem az összetevőket, ha hatásuk ismeretlen számomra. Akármerre is szaladok, valamelyik sarkon ott van egy-egy vérben ázó alak. Mindegyikükkel ugyan úgy végeztem, átszúrtam a koponyájukat s most eltorzult arccal és fejjel közelítenek. Remeg a kezem. Ez rossz.*
Sikerült volna? Ilyen könnyen megoldotta a helyzetet? Egy pillanatra megtorpanva szemléli csak, hogy rogy össze a hamarosan alanyának tudható személy. Azonban hamar összekapja magát s közelebb lép, hogy le tudja ellenőrizni, valóban jól látta-e a pikkelyeket a hátán, ahogy közeledett, vagy csak a szeme káprázott. Bizony, azok pikkelyek. Akkor nem egy szerencsétlen idetévedtet ütött le, hanem a céljai tárgyát találta el. Azonban ahogy nézegeti, nem tűnik fel neki időben, hogy a földön heverő megmozdul. Mire eljut a tudatáig, már késő. Pláne úgy, amilyen reflexekkel Nickolas rendelkezik. A következő pillanatban már hátsója a frissen felásott földdel találkozik, mire nemtetszően felmorran. Ám nem marad ott, hamar talpra kapja magát, nehogy a pikkelyes szépfiú meglóghasson előle ilyen könnyen. Ha már a ,,fészkéig” eljött, nincs mese. Vagy megszerzi, vagy elveszti. Mert, ha valaki egy elvonultan élő rejtekét megtalálja, az illető bizonyosan két napra rá már egy fél világgal messzebb jár. Csak egy gyors mozdulattal igazít egyet a szemüvegén, hogy lásson is, majd már sietősen utána is indul. Nem vesztheti el a nyomát!
– Hallottam hírét egy sírásó szellemnek, aki a kórságoktól elpusztított faluban tevékenykedik. Gondoltam, megnézem magamnak mennyire élő a legenda. Na és te, idegen, mit keresel ezen a területen, ahol még a madár sem jár? -tekintetével igyekszik fogvatartani a menekülőt, ám ebben a köd nem segít. Lépteit meghúzza, amennyire csak tőle telik, kezei pedig a zsebeibe siklanak. A törhetetlen üveg fiolácskák halkan koccannak egymásnak az érintése hatására s erre a hangra haloványan elmosolyodik. Hamar kikeresi azt, amire neki szüksége van, majd előhúzza. Egy aprócska fiola, melyben izzó, kék színű folyadék lötyög. Amint lecsavarja a tetejét, az anyag már párolgásba is fog, így mielőtt ő maga lélegezné be a mérgét, a másik után hajítja. Ugyan semmi olyant nem tartalmaz, ami megbénítaná, vagy fájdalmat okozna az ellenfelének, ez az egyik kedvenc találmánya, mely szinte minden lényre hat. Erős hallucinogén, melynek hatására mókás dolgokat csinálnak az alanyok, szívesen nézi el a szerencsétlenségüket.
Figyeli, hogy hullik a porba a tárgy nem sokkal a sárkány előtt. Gondolhatná, hogy eltévesztette a célt, ám nem így van. Amire odaér, a kiömlött nedű már megteszi a környezeti hatását, eléggé elvegyül a köddel ahhoz, hogy szinte láthatatlan legyen a párolgása. Már csak várnia kell, hogy hasson s addig nem hagyni, hogy meglógjon…
*A köd is leereszkedett a környékre, így kevésbé lehetett messzebb látni, szaglásomat is zavarta így többször is fintorodok egyet. Kemény a föld, alig akar engedni arról nem is beszélve, hogy az szerszámom se remekel. Már az első alkalommal ahogyan a talajba döföm érzem a bizonytalanságot. Előbb eltörik a kezeim között mintsem bármit is kiássak. Tanakodva állok a kiszemelt terület mellett, végül arra jutok a legideálisabb, ha előbb fellazítom. Apránként próbálom kijelölni a területet ahova szerencsétlen tetemét akarom nyugovóra helyezni. Azonban különös érzésem van valami megmagyarázhatatlan érzés. Pár másodpercig figyelek, de semmi hangot nem hallok ezért vállat vonva ténykedek tovább. Szaglásom ismét csak csalókává válik, ám most folytatom tovább a tevékenységemet. Pár nagyobb szippantás után valami érdekes dolog tölti be az orromat, növények és valami fűszert ami enyhén füstöt tartalmaz. Bár utóbbi olyan enyhe mit csak a környezete okozhatott. Fel se fogtam igazán mit jelenthetnek ezeknek az illatoknak a keveréke mi úgy vegyül a föld, a fák és a felperzselt házakból jövő szagokhoz, hogy alig tudom kivenni. Rejtély miért voltam ekkora nyugalomban arra gondolva, nincs veszély a közelemben. Túl magabiztos voltam, így abban a pillanatban érzem meg a veszélyt mikor már le sújt rám valami baromi keménnyel. Megtántorodok kicsit, odébb esek ám kihasználva a tehetetlenség látszatát igyekszem kirúgni a támadom lábát. Ha sikeres a támadásom akkor azon leszek, hogy leteperjem. Félsiker vagy sikertelenség esetén elinalok a sírok között és bujkálni kezdek. Mindkét esetben ugyan úgy szólok hozzá. *
-Üdv itt nálam, mi szél hozott kedves idegen?
* Az utolsó két szót maró gúnnyal ejtem. *
Álltalában nem szokott figyelmet szentelni az elhagyatott helyeknek. Sőt, úgy igazán a külvilág, mint olyan sem érdekli kimondottan. Sem a paranormális jelenségekben nincs otthon, sem a túlzottan valótlanság szagú történetekre nem figyel fel. Azonban kivételt kell tennie. Oly hirtelen került szóba egy újabb legenda az egyik kocsmában, ahonnan információkat szokott szerezni, hogy az bizony gyanús. Belső érzékelői azonnal jeleztek, hogy ez nem csak egy egyszerű legenda. hallott már arról a közeli faluról, melyet egy betegség tett szinte a földdel egyenlővé. Eddig azonban nem mondta senki, hogy kísértetek lennének ott, akik visszajárnak, tárgyakat mozdítanak el, sőt mitöbb, az egyik bolond még azt is állította, hogy új sírhantokat látott, mikor egy fogadás miatt bemerészkedett! A bolondot persze nem amiatt aggatta erre a személyre, hogy megtette, hanem amiatt, hogy ilyen nyíltan, szinte azonnal kezdte terjeszteni a valótlant. Ezt különösen utálja az emberekben. Semminek sem járnak utána, egyszerűen csak terjesztik azt, amit ők valósnak gondolnak. Roppant idegesítőek. Ő maga annak a híve, hogy mindennek utána kell járni, mielőtt tényként kezelné azt bárki is – legalább kétszer, de esetenként háromszori ellenőrzés is javasolt. Szinte már megrögzötten figyel a pontosságra a tények kapcsán, hogy semmi sem legyen kétesélyes, ha ő valamivel számítani akar.
S mégis, ez a mendemonda felkeltette a kíváncsiságát. Az éjszaka leple alatt közelíti meg a kicsiny, ám annál nyomasztóbb falucskát. Minél közelebb ér, érzékei annál jobban kiélesednek, bőre alatt valami bizseregni kezd. Egyik énje bizony imádja, ha valahol a halál oly tökéletesen érzékelhető, mint itt. valamicske ismerősséget ébreszt benne így az érzés, noha az idegen helyektől ódzkodik. Viszonylag felkészülten jött ugyan, de hát, mivel nem tudja, hogy milyen lényt is akar becserkészni, nem gondolhatott mindenre. A hangokra figyel inkább, mint a látványra. A sötétben a legkisebb mozzanat is oly árnyakat generál, melyek becsaphatják. Lépteit lelassítja, ügyelve, hogy kényes gonddal kerülje ki a száraz, hangosan roppanó gallyakat. Bezzeg, ha inkább felbérelt volna valami zsoldos fejvadászt, akkor most otthon, a legnagyobb nyugalomban várhatná, hogy az alanyt házhoz hozzák! Ahhoz azonban többet kell tudnia a lényről. Így maradt a személyes kontaktus.
Ahogy halad a romos épületek közt, kellemes nyugtalanság járja át. Egyik oldala pont ilyenkor éli magát igazán élőnek, talán gyakrabban is kéne magának felkutatnia az ilyen helyeket. Vagy éppen ide visszatérnie. Senki sem tudja, mi történt itt pontosan, a kíváncsiság pedig, minél tovább van itt, annál erősebb gyökeret vet elméjében. Majd… egyszer csak megtorpan. Hallott valamit, ebben egészen biztos. Lélegzetét is visszatartja, úgy oson közelebb a hang forrásához, a sötét biztonságos, körbeölelő leplének menedékébe húzódva. Hamarosan kikerül egy magas férfi onnan – bizonyosan őt hallhatta meg. Első pillantásra nem lát rajta semmi nem emberit, mire elfintorodik. Ha csak egy mihaszna halandó miatt jött el, annak bizony csúnya vége lesz szerencsétlen számára. Mindegy is. Bosszankodva magában ugyan, de figyeli, merre megy. Megvárja, hogy hallótávolságon kívülre kerüljön s csak az után indul meg utána lassan, megfontolt léptekkel. Mint kiderült, a temetőhöz ment. Az egyik régi, kő síremlékhez húzódva figyeli meg, hogy mit tesz. Először nekivetkőzik, majd egy, messze nem a legjobb állapotban lévő ásóval kezd egy gödör ásásába. Hát… ennél sem sokan csinálnak furcsább dolgokat egy elhagyatott, betegségektől pusztult területen.
Megvárja, míg igazán belelendül a dologba. Addig a hátát tanulmányozza, jobb dolga híján, no meg felméri a terepet. Mikor pedig elérkezettnek véli a pillanatot, nagy nehezen elszakítja tekintetét a dolgozótól. Egy nagyobb követ magához vesz, majd hátulról közelíti meg azzal. Célja egy határozott mozdulattal harcképtelenné tenni. Mondjuk, ha sikerül is, felmerül a kérdés, hogy hogy vonszolja el innen… na mindegy, már belekezdett. Ezen kellett volna gondolkoznia a háta nézegetése helyett. Majd improvizál kivételesen, noha abban nem remekel. Hamar fogy köztük a táv, a hold gyér fényénél pedig árnyéka egyre jobban takarja el az előtte dolgozót. Egyetlen magasba lendítés és az ügy megoldva. A nehéz tárgyat készenlétbe is állítja s mikor végre eléggé közel jut hozzá, lesújt…
* Az itt töltött napjaim eléggé unalmasak, de ez most nem a pénzherdálás időszaka. Bujkálnom kell a legutóbbi munkámból kifolyólag, a kedves fiatal feleség nem hitte, hogy mostoha fiai bosszúsak lesznek ha minden vagyont le akar nyúlni. Hát kicsikém a mai világban a mindenki öl a pénzért, csak a kisdedek ártatlansága bizonyos. És a halál. Egész jó állapotban vagyok, igaz alig tudom szinten tartani a vágyaimat, így olykor remegek. Különös fájdalmak járják át a testem különböző pontjait, de ez most másodlagos. A bajom az estékkel van, miket józanul, éber tudattal kell magammal töltenem. Ha legalább lenne velem valaki akin kedvemet töltöm annyiszor, hogy az agyam blokkoljon. Keserűen mosolyodom el. Messzebb vagyok a templomomtól az egyik füstös házban rúgom arrébb a lukas kupát. A sarokban a régi lakó teteme, csak csont. Húsát leégették, hamvait már rég szétfújta a szél, keresgélek kicsit a ház körül és hamar ráakadok arra amit kerestem. Az ásó ferde, nyele szenes itt-ott, de a célnak megfelel. Amikor találok el nem temetett holtakat, azokról én gondoskodom, a temető a falu déli részén van. Neveiket, vallásukat, korukat de még csak nemüket se tudom valójában nem számítana. Megérdemlik a végtisztességet. Keresek egy üres helyet, noha kicsit hűvös van hamarost nem fogok fázni, ezért ledobom a felsőmet és munkához látok. Cseppet se bizalomgerjesztő helyet találtam magamnak rejtekül, most meg sírásót játszok ha nem figyelek oda a dolgaimra a végén én leszek ennek a helynek a kísértete és a kocsmákban a saját történetemet hallgathatom. Biztos valami szívszaggató mendemondát találnának ki hozzá. *