Ez a hely valaha egy kedves kis falu volt, ahol virágzott az élet csak sajnos felütötte a fejét valami veszedelmes kór. Senkit sem kímélve ragadta el az életeket. Az emberek felégették a betegek lakásait, eredménytelenül a ragály tovább terjedt. Gyógyírt pedig egyetlen kuruzsló vagy vajákos se tudott adni. Az idő fogytán volt, ezért néhány elszánt férfi az éj leple alatt legyilkolta a megmaradt falusiakat és az egész helyet felégették. Pár kőház maradt csak és egy nagy ódon épület, magas falakkal, boltívvel no meg a legfontosabbal: oltár.
Így esett, hogy mikor erre a kietlen tájra tévedt Cain, a város romjai között keresett menedéket. Minden lehetséges használható tárgyat összegyűjtött, már ami maradt. Az egyetlen használható épület a templom miről már azt se lehet megmondani milyen vallásnak adott otthont. Mi bizonyos, hogy az oltárt és annak talapzatát egy nagy kőből faragták ki, csiszolták simára ezért az nem mozdítható. Falait benőtte valami kúszó növény. Ami régen a vallási vezető öltözője lehetett az most az alvóhely télen. Kicsi, így egyszerűbb a fűtése a terem végében régi matracok halma. Ettől többre szükségtelen.
A környező házak tele vannak a felperzselt, elégetett tetemek vannak minden felé. A földben is sok emberi maradványra lel ki ezen a tájon kicsit is tovább ás.
Lopva felé pillant, mikor érzi maga alatt az ágyon, hogy a helyváltoztatás miatt a puha matrac mozgolódik. Mivel nem úgy fest, mint akinek lenne ereje rávetnie magát, nem is próbál meg az ellenkező irányba kikelni s inkább nagyobb távolságot tartani. Sőt, épp ellenkezőleg. Felülve szembefordul vele s egyenesen a tekintetébe fúrja a sajátját. Valami azonban mintha más lenne. Bőre színe valamivel élettel telibb s mintha a fáradtsága is csökkentebbnek látszana. No nem azért, még mindig jobban hasonlít élőhalottra, mint egyszerű élőre, de a hatás jól észlelhető. Pupillái tágabbak a megszokottnál s mikor szólásra nyitja a száját, minden egyes mozdulatnál megnyúlt szemfogak szúrós hegyei villannak ki.
– Nem tettünk semmit. Megmondtuk, hogy hullákkal nem játszunk. Ha kihasználta volna bármelyikünk is a tehetetlenségedet, akkor azt így, vagy úgy, de biztosan éreznéd. Még egy ilyen helyzetben is. -emlékezteti erre az aprócska tényre, mire pont Cain világított rá a szer bevétele előtt. Szóval, őket csak ne gyanusítgassa ilyesmikkel- Ha történt volna bármi, hidd el, ha nem is tudnál róla, közölnénk. Minek kellene titkolózni? És amúgy is, tényleg úgy aludtál, mintha fizikális altatót kaptál volna, nem gyógyszert. Arra se moccantál, vagy reagáltál, mikor bedőltem mellét. Pedig mint érezheted, eléggé jelzi az ágy a legkisebb mozdulatokat is. Így meg mi lett volna benne a móka?
Eleinte fel sem tűnnek neki a változások, hogy valami nem olyan a mondókája közben, mint eddig. Azonban az egyik betű formázásánál sikeresen belemélyeszti a saját alsó ajkába a megnyúlt fogát, mire felszisszen. Mikor odakap, akkor tűnik csak fel neki, hogy megnőttek egy kicsit a kis aranyosak. Furcsálkodik egy pár pillanatig, majd inkább napolja önmagával ezt a témát. Jobbnak véli inkább visszatérni a fő témához.
– Mi pedig még mindig nem akarunk hullát csinálni belőled. Az az előbbi… -megvakarja kínosan a tarkóját- Nem tudom, mi volt. De éreztük, hogy mikor kell leállni. Szóval az életed ne féltsd. És ilyen sem esik meg többször. -teszi még hozzá, noha ebben nem olyan biztos. Attól még, hogy valami az első alkalom, lehet, hogy nem az utolsó. Teljesen váratlanul jött ez az egész. Nem érezték semmi előjelét. De talán az valamelyest megnyugtatja, ha csak egyszeri alkalomnak érzi a másik. Nehogy már egy kis harapás miatt kezdjen tőle tartani, mikor egy csirkeszárnyat ráragasztott! Apropó, arra még nem is igen reagált. Ez egy tökéletes dologra, hogy a gondolatait átterelje a vérszívásról. Felkelve felnyalábolja a ruháit, majd elé állva átnyújtja neki. Ha az inghez kerül a sor, újra meg kell tapasztalnia, hogy valami nem okés. Ám, mielőtt nekiállna, oly közel hajol hozzá, hogy ajkaik szinte összeérnek s így szugerálja a tekintetét.
– Remélem, ennyivel még nem ijesztettünk el. Tudod, az őrület és a zsenialitás közti sáv roppant vékony. Mi ingadozunk ennek a két oldalán. -azzal, mintha valami kedves s nyugtató dolgot mondott volna, úgy mosolyodik el s adja át neki a holmikat.
Nem tudom igazából mit várok a hangulat olyan nyomott mint valami temetésen, már ami engem illet. Zavart és gyenge vagyok ezért pedig rettentően dühös önmagamra, ember! Szedd már össze magadat és a golyóidat! Először megilletődve fordítom finoman hátra a fejemet, sőt a kezeit megpaskolom jelezve: Jól van na, nagyfiú vagyok. Azonban kimondani már képtelen vagyok mert a hangulat átcsap valami egészen másba. Jobban megfogalmazva fokozatosan alakul át, a meghittből, pár másodperc erejéig lesz valami kis erotikus mikor azt hiszem megcsókol majd inkább a nyakamra terelődik a figyelme. A harapás ellen sincs kifogásom én is jelölő típus vagyok. Felnyögök mikor a foga belém mélyed, részben a fájdalomtól és másrészt a vágy hangján. De ezek az izgató pillanatok hamar megszakadnak, ahogy a kellemetlen érzés erősödik. Nyöszörögve akarnék tiltakozni a cselekedet ellen, de reménytelen próbálkozásnak minősül ebben az állapotomban. Olyan érzés kering bennem, mint mikor a ragadozó elkapta prédája nyakát s addig nem ereszti míg az küzd. Pontosan ez a gondolat ösztönöz arra, hogy ameddig lehet ellenállást tabusítsak, még akkor is ha hiábavaló. Érzem, miként szívja ki belőlem a vért, mint érett gyümölcsből a lét. Bőrömet felszántó körmeitől erős hangon szisszenek fel. Igen visszaéltem a vendégszeretetével, de ezért tényleg az életemre kell törni? Azt továbbra zokon veszem. Fogalmam sincs számomra se meddig csapolja a vérkészletemet, szerencsére életerős férfi vagyok, aki ha nem lenne cefetül ebben a percben most adna pár öklöst a csini kis pofijának. Alig eszmélek fel, hogy mikor válik el tőlem, de baromira dühös vagyok. Pihegek, de ez most nem az a fajta ami azután kapja el az embert ha lázba jött. Mivel már nincs mi ellen harcolni elengedem magamat, fene se gondolta mégis olyan hatással volt rám ez mintha futtatott volna a kastélyban.
-Rohadt jó, nekem kevésbé.
Dörmögöm, még mindig a matracnak nyomódva, túróért kell ennyire esendőnek lennem. Harmadik próbálkozásra sikerül felülnöm és szembefordulnom vele, kezemet a nyakamra tapasztom. Szememben megvillan a harag ahogy ránézek.
-Francnak kell itt vérszívót játszani. Az ember tehetetlen Te pedig kihasználod a testét, ezek után mit gondoljak mit csináltál velem míg ki voltam ütve.
Vágom hozzá bosszúsan s kicsit elhúzódok a közeléből, mintha attól tartanék újra megismétlődik az előbbi esemény.
-Még mindig nem szeretem ha hullát akarnak csinálni belőlem.
Emlékeztetem vissza egy régebbi beszélgetésünkre és hogy annak is majdnem verés lett a vége. Így még inkább nem szeretnék maradni az este hátralévő részében, igaz ezt nem kötöm az orrára.
A csend egyre nyomasztóbb minden perccel, amivel egyre hosszabbra nyúlik. Nem hall mást, csak a fülében lüktető vért s a fejben lejátszódó gondolatokat, mik közösek. Azt találgatják, vajon túlléptek-e egy határt azzal, hogy megnyíltak. Jól tették? Nagyon úgy fest, hogy nem. Most biztosan úgy véli Cain, hogy a kijelentéssel ellentétben túl akarták licitálni, hogy nekik rosszabb volt. Pedig még ezzel csak a történet felszínét kapargatták…
Már épp belelovallnák magukat s próbálnák kitalálni, hogy hátrálhatnának ki ebből az egészből. Valahogyan el kell tűnniük mellőle, ha már neki nincs ereje elmenni. Valami indok kellene, valamiért újra elmenni s inkább vissza sem jönni, míg erőre nem kap. Valami… valami… ám, mire egy épkézláb gondolatuk megszületne, a sárkány megszólal. Feje egyből felé fordul, ahogy figyelmesen hallgatja. Megfogalmazódik benne egy gondolat… nem is. Egy érzés. Nem olyan, mint mikor valaki a részvétét nyilvánítja. A rokonszenvhez hasonlóbb, ám az is sokkalta messzebb van a valóságnál. Talán… Megértés. Igen. Ez lehet rá a legjobb szó. Nem ismerik az élete minden egyes lépcsőjét. Fogalmuk sincs, milyen valakit elveszteni – vagy egyáltalán szeretni – és mégis. Megértik azt, mit érezhet azzal a vörös hajú nővel kapcsolatban.
Az ágy besüpped, ahogyan némán megmozdul. Hátulról lassan két kis kéz előre siklik s a fedetlen testhez egy inggel fedett mellkas simul. Meleg lehelet cirógatja a fülét, ahogy egyre közelebb kerül hozzá. Pár kusza tincs talán még a nyakán is végigsimít, ahogy aláhull. Pár pillanatig csak szótlanul figyeli, s lágyan magához öleli a magába fordulót, majd lehajol hozzá. De nem az ajkaihoz, oh, dehogy! Valami ismeretlen késztetés lesz úrrá rajta, ahogyan ajkai a nyakára tapadnak. Egy ártatlan nyakcsóknak tűnhet először, majd… két hegyes szemfog fúródik a puha bőrbe, szinte feltépve azt s a mámorosító vérét kiontva.
Mindig is úgy gondolták, hogy hematofíliájuk lehet. A vér olyasmi, ami vonzotta a tekintetüket, felpezsdítette egész lényüket. Ez azonban már messze nem csak egy késztető inger. Mintha hatalmas éhség törne rá s az ösztönei vennék át az irányítást. Egyik fél sem cselekszik igazán, mégis mindkettő teszi egyszerre. Eltűnnek az önálló gondolatok, az egyetlen, mi a tudatukban lebeg, az az érzés, ahogyan a vér lecsordogál a torkán. Megszívja a sebet, mitől ez csak még intenzívebbé válik s még többet akar. Ujjai begörbülnek, körmeivel felkarcolja a sárkány bőrét s hamarosan kezeit már ökölbe szorítja. Egyre jobban köré fonja a karjait, ha ellenkezne sem engedi el. Mondhatni megragadta, s nem akarja hagyni, hogy a préda elszeleljen. Persze, ez egész komikus lehet úgy, hogy valaki a méreteket figyeli. Úgy viszont, ha a kábaságát a sárkánynak belevesszük, valójában le tudná teperni a vámpír.
Az időérzéke elveszett. Teljesen. Semmi sincs a gondolatai közt, mi egyszerre rémítő és nyugtató. Teljes csend uralkodik végre a nyakán felüli régiókon, olyan, mi talán soha. Szinte békés. Ám egyszer csak ennek végeszakad s egyre jobban kezd visszacsöppenni a valóságba. Pontosan akkor, mikor kihúzza a szemfogait a nyakból s homlokát a tarkójához hajtja. Így sem szólal meg azonnal, mire talál valami mondani valót, addigra jópárszor futnak neki torokköszörüléssel. Próbálják, hogy kinyitják a szájukat s valami indokot összehordanak, de végül mindig újra bezárják. A sokadik alkalommal azonban megtalálják rekedtes, ám mégis valahol elégedettségtől sugárzó hangjukatt.
– Őszinte leszek. Ez nem tudom, mi a fene volt. De jólesett… -mikor rájönnek, hogy kezei még mindig körülötte pihennek, visszahúzza azokat. Inkább át is fordulnak a másik oldalukra s legszívesebben fütyörészésbe fognának, hogy ők ugyan nem tettek semmit.
– Most legalább érted miért nem rajongok a méregkeverőkért és az altatókért. Inkább a sör és a másnaposság, könnyebben kezelhető.
Igen tudom a súlyos ellenérv a függőség ami igazából már fennáll. Átható pillantást vetek a férfira, mintha ettől nagyobb jelentéssel társíthatnám a szavait. Esetleg bepillantást nyerek így a fejében meglátva a gondolatokat amik erre a beszédre sarkalták. Teljesen esélytelen a művelet szóval feladom. Inkább a teára koncentrálok. A magyarázat csak részben tetszik,a “nyugtató” szó hallatán grimaszolok, feltehetően érthető. Mindegy azért természetesen elpusztítom.
– Kösz a figyelmességet, legközelebb nem szükséges.
Igen bármennyire is megviseli, utálom vagy kerülni akarom ezt az állapotot attól még nem zárkózok el a további alkalmaktól. A takaróval szőtt kapcsolatba majd beavatom akkor kevésbé néz majd ennyire értetlenül. Ez persze nem gátolja, hogy ne nevessek a reakcióján.
– Csak így tisztában vagy mire kell számítani, de nem kell több “vicces” adalék.
A mondat vége bántóan mar. Kinek szól ez a rideg hang hordozás? Részben saját személyemnek ki nem érdemli a kegyelemet. Bőven van miért szenvedjek. Másfelől mintha másnak is szólna, valakinek akire gondolni se akarok. Az idő hallatán csak hümmögést adok válaszul, elgondolkodva bámulok ám végül megszólalok.
– Rövidebb ideig tartott így. Még azzal a szérummal is egy napig húzódnak a dologok. Megkínoz és kiüt.
Ezt úgy közlöm akár egy viccet. S ha már azoknál tartunk akkor a mese délután jöhet. Nem vettem észre semmi különöst, azt hittem azért lett hallgatagabb mert a könyvtári események után kicsit szégyenlős. Esetleg a hülye szűz vicc okozza, hátha felhozom, de mindegy annyira nem törődök ezzel. Érdekes módon semmi sem változott azután se hogy megvallom a foglalkozásom, vagy hogy arról beszélek miket tettem. Valószínűleg az Ő fülük mögött is van két kiló vaj. Túl vagyok rajta, elmondom de az igazság az ürességet érzek. Azt ami mindig bennem van, mélyen. Kitöltöm borral, mámorral, viccel, felszínes kapcsolatokkal vagy ostoba viselkedéssel, de ott van. Mindegy, kellemetlen a helyzet, túlzottan törődik velem, nem vagyok hozzászokva a jóhoz. Most se kellene. A férfi jól láthatóan fáradt, össze izzadtam az ágyát és el is foglaltam. Ezért is akarok annyira távozni másnem a szobából. Nem gondoltam volna hogy képes ilyen határozott és harcias lenni. Olyan hévvel nyom az ágyra, hogy egykettőre elkerekedik a szemem. Meglepetten nézek rá. Képtelen vagyok magamban tartani a kuncogásomat. Nincs is akkora bajom, bal kezem a derekára csúsztatom.
– Ha nem lennék kimerült ez baromi szexi pillanat lehetne. Főleg ha ilyen harcias és izgató vagy. De nyugi nem olyan könnyű kinyírni a házi kedvenced.
Vigyorgok hozzá önelégülten, de hamar távozóra fogja a dolgot. Úgy gondolom olyasmi lehetek a számára mint a kóbor macska vagy kutya. Mondjuk érthetetlen miért értékesebb a tanult hullám mint a tanulatlan, talán alkalmasabb időben szóba hozom. Fáradtan sóhajtozok mikor a tálcával megindul. Ám a megjegyezését szó nélkül nem hagyhatom.
– Igenis apuci.
Szándékosan félre érthető hanglejtéssel formálom a szavakat. Bár hangzott ez jobban az én számból más alkalommal. Talán igaza van és nem kellene ennyire erőltetni a dolgot. Azt viszont nem tiltja hogy fészkelődjek az ágyban. Hasra fekszem, a takarót magam alá gyűrtve szóval fedetlen testtel nyúlok végig az ágyon. Egy párnát a mellkasom alá tudszkolok hogy magasabban legyek. Lábaimat összefonva emelem fel, hogy előre hátra billegessem. Persze mikor visszatér és látom a további kaját visszaülök a helyemre. Mondjuk ha nem szól akkor hagyom afrancba a takarót, ha tehetném már sétálgatnék. Ezt az adagot már kultúráltabban kezdem el eszegetni. Hamar félre nyelek mert ismét előkerült a téma amire én azt gondoltam lezártuk. Párat köhögök és szándékosan nem nézek rá. Mikor jön a csalódással tiltakozni akarok,de előbb leint mint a számat kinyitnám. Bosszantó és zavarba ejtő ez így nekem. Kicsit bele is pirulok a dologba. Monoton rágcsálom a pirítósokat és hallgatok. Lopva nézek az irányába amikor saját dolgairól beszél. Értem mit akar ezzel nekem talán szerencsém van, hogy látok valakit. Kelletlenül húzom el a számat és hajtom le a fejemet remélve a hajam eltakarja vonásaim. Utálok gyenge lenni. Esetlen. Az étvágyam is elmegy, ezért a második adag teát kortyolva hallgatom végig. Különös milyen párhuzam van köztünk. Sötét árnyékként borul rám a hallgatás, abban se vagyok biztos akarok válaszolni. Kínosan hosszúra nyúlnak a percek, mikor valahogy valamiért választ adok.
– Nem akarom látni és mégis. Nevelt, velem volt, de nincs sok tiszta emlékem róla. Az egyetlen amikor az árvaház előtt ígéri visszajön. Talán már meghalt. A haja bámulatosan élénk vörös színű, a szeme kék. Lehet nem is egészen olyan mint amilyennek láttam a szer hatására.
Most hiányzik a takaró és úgy bújok alá mintha védelmet nyújtana a testi és lelki sebektől egyaránt. Még akkor is ha régiek viszont elevenen lüktetnek.
– Nem kell sajnálnod semmit. Inkább nekünk kellene ezt mondanunk, mivel nem figyeltünk arra az opcióra, hogy felléphetnek mellékhatások, de… -egy féloldalas mosolyra húzza az ajkait, minek jelentése, hogy a helyzet oldani próbálásával fog a válasz összefüggeni- Az nem a mi stílusunk. -egy kis időre elhallgat, míg a másik furcsálkodva nem méregeti a teát. Akkor azért közli, hogy mi is az. Hátha akkor nagyobb biztonságban próbálja ki- Citromfű és macskagyökér van benne. Mind a kettő nyugtató hatású. Amilyen heveskedő voltál néhány pillanatban, inkább egy ilyen mellett döntöttem. Az élmények valószínűleg elég színesek lehettek, így gondoltam, hátha segít ülepíteni azokat. -magyarázza el kurtábban a dolgokat.
A furcsa magában beszélésre értetlenebbül néz rá. Ez a kifejezés csak még biztosabb lesz, mikor a takaróját kezdi ölelgetni. Ezt mégis mi lelte? Lehet az egyik alkalommal beverte a fejét, mikor majd’ leesett az ágyról. Azért az egyik ilyennél tényleg koppant. Vajon az a maradék agya is meglágyult és kiszivárgott a fülén keresztül? A párnán biztosan nincs nyoma, azt már észrevette volna. Na mindegy. – tudják le végül az elmélkedést s megállapítja, hogy amennyi esze volt még, azért nem kár. Legrosszabb esetben végül is pont a szomszéd szobában van egy új agy…
– Hogy meddig is? -jut el a tudatukig, hogy jött érkezett feléjük egy kérdés. Az órára pillantva megállapítja a pontos időt- Nem sokkal múlt három. Azt hiszem, a rosszullét olyan kilenc környékén kezdődött, szóval hat óra volt nagyjából.
Ez után újra elhallgat. Néha persze kommentárt fűz a mókásabb részekhez egyik, vagy másik személyiség. Az a rész azért mind a kettejüknek tetszik. De mikor az orgia kerül témába, láthatóan nagyon csendben vannak. Ki tudja, talán történt akkor valami, amiről jobbnak vélik, ha hallgatnak. Mindegy is, mivel az a téma sem tart örökké. Mintha éreznék, hogy nyomasztóbb rész jön, elkezdenek inkább babrálni a kis kémcsővel, mi azóta is ott van. Így úgy vélik, hogy könnyebb beszélnie, hogy nincs szemkontaktusra esély sem. Így, hogy mindent elmondott, jópár dolog érthetőbbé vált. De nem akarja boncolgatni a másik múltját. Hisz ki ő, hogy ítélkezzen felette? Senki. Sőt. Pontosan az, akinek egy szava sem lehetne vele szemben. Nem jobb nála semmivel. Így, inkább nem is próbálja meg a témát fenntartani. Helyette, mikor látja, hogy menne, csak ereje nincs hozzá, visszarántja inkább s lenyomja fekvésbe. Tenyereivel a vállára nehezedve nincs is nehéz dolga vele jelenleg.
– Maradsz még. Majd este, ha úgy látjuk minden a ketten, hogy meg tudod tenni az utat, akkor megteszed. Nem hagyom, hogy félúton kidőlve valaki agyonverjen, hátha van nálad valami érték, mert akkor feleslegesen tanítottalak eddig. Addig nem múlsz ki, míg folyékonyan nem olvasol, vagy én csinállak ki. -fenyegeti meg mutatóujját az orra előtt lengetve.
Felkelve a tálcát felveszi s eltűnik. Csak annyit fűz még hozzá, hogy ha visszaér, az ágyban akarja tudni. Hoz neki mégegy adag ételt, hisz látja rajt, hogy szüksége van az ereje pótlására. Addig pedig mind tudnak gondolkodni. A két személyiség meg is vitat valamit s míg a kenyér megpirul, addig döntésre jutnak. Mikor visszatérnek, visszateszi a tálcát az ölébe, majd megkerüli az ágyat. Lerúgva a papucsát egy szó nélkül ül fel mellé s fejét a támláknál lévő párnák egyikére támasztja. Ujjait összefonva, a mellkasán pihenteti a kezeit s a plafont bámulva kezd beszélni. Ha már ő is megnyílt neki, érezze, hogy értékeli. Azaz, viszonozza a dolgot.
– Biztosan azt kerested, mikor magadhoz tértél, aki védelmezett. Látszott rajtad a csalódottság, ne is tagadd. Elgondolkodtunk ezen egy kicsit mi is. -vesz egy mély levegőt. Nem igazán szoktak magukról beszélni, pláne a múltról- Aztán rájöttünk, hogy nem lenne, aki az ilyen helyzetekben megjelenjen, hogy segítsen. -halkan, keserűen kuncog fel s a tényközlőbb oldal váltja le az előzőt- Félre ne értsd, nem licitálunk. Csak, gondoltuk elmondjuk, ha már te is mondtál egy-két dolgot. Az ilyen helyzetekben az embereket a szeretteik védik meg. Mivel nem tűnsz elköteleződő típusnak, a szülőkre tippelnék. Talán inkább az anyára. -megvonja a vállait- Ha a sajátunkra gondolunk, valahogy sosem látjuk az arcát. Vagy… úgy bármijét. A születésünkkor halt meg és az a személy, akit apánknak nem gúnyolnánk minden vele kapcsolatos dolgot eltűntetett, mire felfoghattuk, mi történik körülöttünk. Még egy nyavajás képet sem láttunk róla soha. És te? Vele éltél, vagy mi lett vele?-tudják jól, hogy veszélyes vizekre eveznek. Olyan témát feszegetnek, mait nem kellene. Mégsem tántorodnak vissza, ahogy felé pillantanak. Érdekli őket ez a sárkány. Miért olyan, amilyen? Több benne a spiritusz, mint amit tapasztalni szoktak, ez pedig tetszik nekik. Meg akarják érteni a miértjét.
Igazából elég modortalan vagyok, de cseppet se tud most jobb kedvre deríteni, hogy „csak” Nickolas van itt. Mert Ő nincs itt. Baromira ostobának érzem magamat amiért elhittem, hogy itt van és véd. Keserű mosolyom nem akar távozni, ezért a kezembe temetem az arcomat onnan motyogok választ.
-Köszönöm és sajnálom.
Le merném fogadni, hogy kihívást jelentett számára az elmúlt órák eseményei. Piszkosul fáj a fejem, ezért dörzsölgetve szemeimet. Ki tudja mennyire látszik, hogy sírtam bár jó eséllyel azt is végig asszisztált. Fenomenális. Hálás vagyok, főleg mikor megérzem a párnákat mögöttem, felemelem a fejemet s biccentek felé. Végül is hátradőlök, ettől már nem lehetek sokkal nyomorultabb. Gyengéd érintése, mivel a hajamat babrálja meglep reagálni se tudok rá igazán. Viszont amint felfedezem a táplálékforrást úgy vetem rá magam mint aki legalább egy hete nem evett. Bocsánatkérően nézek rá, miközben két pofára tömöm magamba a pirítósokat. A teát azonban kétkedve szagolgatom, pont azért mert gyógynövény illatot áraszt. Kérdőn vonom fel a szemöldököm, bár ha semmi magyarázatot se kapok attól még az utolsó cseppig kiiszom a bögre tartalmát. Ami azt illeti, most jövök rá mennyire farkas éhes voltam. Lázam már biztosan nincs, legfeljebb hőemelkedés bár az a takaró melegétől szintén lehetséges. Elgondolkodva nézek végig magamon, az egész testem sajog és bizsereg, izomgörcsök után annyira nem meglepő mondjuk. Morbid gondolat fogalmazódik bennem.
-Csá Rudi. Látom élsz.
Közben a morzsa darabokat nyaldosom le az ujjaimról, aztán a nyálas ujjbegyekkel a tálcára potyogott darabkákat szedem össze s azokat is a számba dugom. Lopva a másikra pillantok a mozdulatsor közben, látszik mennyire megviselte a dolog amiért ápolnia kellett. Ha valami fizetett személy lenne akinek ezért jár a jutalom kicsit se zavarna az ügy, de Ő természete és akarata ellenére viselte gondomat.
-Mennyi ideig tartott?
Oldalra teszem a tálcát, a takarót alaposan szemrevételezem, mikor biztos vagyok benne sehol sincs arca magamhoz ölelem. Nyomok egy cuppanóst arra a részre mi hozzám közelebb van. Ahogy feldobja az egész témát megint komorabb az arcom, tekintetem pedig a szobában jár fel s alá. Sehol senki más. Természetesen nincs nagy jelentősége az egész képzelgésnek, főleg az első felének ezért azt vicceskedve mesélem el neki. A kaleidoszkópá vált valóságot, az ostoba vicceket mondó takaró, a szekrényből megszökött ruhadarabok, az orgiázó állatemberek gondolatára kicsit önelégülten mosolygok.
-Mondjuk persze, értem én magam vagyok a szexuális feszültség, de azért meglepett. Látványnak se volt utolsó. Ti is benne voltatok.
A történet ezen pontján inkább már azért próbálok elmesélni dolgokat mert húzom az időt. Különös jégrémezés, ami orgiába csap át. Elégedetlenül csettintek a nyelvemmel, itt már kevésbé tartom a szemkontaktust a másikkal mert hát ezek a jelenetek sokkal inkább a lényemnek szolnak. Annak aki nem érdemli igazán tulajdon életét vagy a boldogságot.
-Ahogy a hollók eltűntek itt volt maga Terra, alaposan elvert.
Belegondolva a jelenetbe a takaró alá pillantok, ott viszont nincs nyoma a bőrömön. Aztán eszembe jutnak a szavak. Bűnös, parázna, kárhozott, lelketlen, gyilkos. Meredten bámulok előre, kezd kínossá válni a csend. Végül is, miért ne?
-Bérgyilkos és rabló vagyok vagyis inkább voltam. Ezért is bujkálok ott, abban a szellemvárosban. Fejemhez vágta a bűneimet, amit én annak érzek.
A kezdeti mesélő hangnem rég eltűnt valami sötétebb, árnyaltabb vette át a helyét. Tálcán most akár az én szívem is lehetne, nyíltnak érzem magam és sebezhetőnek. Számat harapdálom, újabb időhúzás. Tudom, biztos vagyok benne, látott sírni, beletúrok a hajamba.
-Azt..azt hittem itt van valaki. Valaki aki megvédett. Őt kerestem.
Szinte már suttogok magam elé az se biztos hogy hallja. Mindegy, befordulok a fal felé, mert a sírás mardos, ha csak az arcára gondolok. Tényleg ilyen volt? A haja biztosan, a szeme is viszont a többi apró vonás? Az orra íve? Bárcsak beszélt volna, bárcsak tényleg itt lett volna, bárcsak el tudtam volna felejteni örökre ahogy azt tette velem Ő. Csak hümmögök arra amit mond, míg rá nem eszmélek az utolsó szavakra.
-Oh bazdki! Bocs, csak nem akartam véletlenül valami raktárban kikötni.
Jó hülye indok, de legalább igaz. Erőt veszek magamon, főleg az arcvonásokon, sokat segít a tény, hogy valóban mennyire tapló voltam. Kifordulok, hogy felkeljek tekintetemmel a ruháimat keresem.
-Nincs pofám maradni, már jól leszek várnak a templomnál a csendes szomszédaim.
Ahogy talpra akarok állni, a lábaim megremegnek s vissza hanyatlok mert ha tovább erőltetném csak összecsúsznék.
– Itt vagyok. Vagyis hát… végig itt voltunk. -javítja ki magát. Az ágy szélén ülve, ölébe engedett, összefont ujjú kezekkel figyeli. Pillantása fürkésző, ám egy cseppet sem értetlen. Sőt, szinte már talán megértő. Furcsa… De, mindegy is. Inkább elnyúl, hogy egy kicsit helyezgesse Caint.
Nem nyomja vissza fekvésbe, csak újra kitámasztja egy párnával a hátánál s egyet a feje alá is becsúsztat, majd eligazgatja. Mikor megvan, pár kusza tincset egy gyors mozdulattal kisimít az arcából, majd valamit az ölébe tesz. Egy tálca, rajta gyógynövény szagú teával s még langyos, vajas pirítóssal. Valami kímélőbb, de gyorsan összedobható dolgot szerettek volna csinálni, hogy ha felkel, legyen mitől erőre kapnia. Még leellenőrzi a testhőjét a homlokánál, majd visszaül a helyére. Szemüvegét levéve masszírozza meg orrnyergét, lényéből ebben a pillanatban szinte éteri fáradtság sugárzik ki. Nem szokása senkit ápolni. Több erőfeszítésébe került figyelnie rá ebben az állapotban, mintha lerángatta volna a pincébe, hogy le tudja láncolni és otthagyhassa a hidegben. Utólag visszagondolva talán már mind a két fél eme döntés mellett tette volna le a voksát. No, nem azért… voltak jó pillanatok, de hát ezt nem fogja az orrára kötni. Tudjon csak be mindent a képzelete furcsa játékának. Ki tudja úgyis, hogy torzultak el az agyában az események.
– Úgy tűnik, hogy mégsem csak boldogsággal szolgált a kis plusz vigyori kivonat. Olyan voltál, mintha egy pont után minden átfordult volna szépből rémálommá. -kezd végül bele egy kisebb hallgatás után, majd lassan felé emeli a tekintetét- Akarsz róla beszélni? Az elme furcsa játékaihoz ugyan nem értünk, de akár most az egyszer lehetünk egyszerűen hallgatóság. Van, hogy ki kell adnia az embernek a látottakat, vagy tapasztaltakat. -egy fintor szerű ábrázat képében elhúzza a száját. Hamar inkább fogja magát s témát vált, hátha túl tolakodó lenne így a dolog. Megrázza a fejét, mintha csak egy semmis téma lett volna az előbbi s belekezd inkább egy másikba- Egész jól visszatért a színed. Még azt mondanám, hogy pár óráiig legalább maradj az ágyban és próbáld meg összeszedni magad. De napnyugta után elmehetsz, ha úgy tartja kedved. Addigra valószínűleg visszatér az erőd. Ha maradnál… -felpillant a torony felé- Akkor keress egy másik szobát estére. Lassan kitúrsz a sajátomból. -ezt inkább csak csípkelődve teszi hozzá.
Válaszolni képtelen vagyok az nem ennyire egyszerű, hogy parancsra ébren maradok. Természetesen igyekszem eleget tenni a dolognak, bármennyire csábító a gondolat a tudatlan álomnak azért három napig egyhuzamban öntudatlanul feküdni durván kimerítette a pihenés fogalmát. Az már inkább a kóma, de én továbbra is sárkány vagyok nem pedig holmi… hát valami alvó liba a meséből. Fene se emlékszik a csajok mire gerjedtek abban az időben, s ebben a pillanatban mindegy. Valahol elveszíthettem a kapcsolatot a külvilággal, mert a hideg levegő fogalmam sincs honnan áramlik végig a testemen. Akár a gyengéd szerető kutató keze, úgy siklik végig a bőrömön, jóleső sóhajokat csalva elő belőlem. Kezdem ismét súlytalannak érezni a testem, ezért elégedetlenül morranok fel a takarót megérezve. Sikertelenül próbálom lerúgni a fenébe, jelezve nem kell. Esélytelen, kutatva pillantok körbe viszont valamikor a percek múlásával egyedül maradtam. Legszívesebben ordítanék, hogy hova a francba mehetett? Aztán végül ernyedten fekszem tovább, talán valamiért indul amit mondtam. Próbálok megragadni egyet a fejemben felbukkanó gondolatok közül ami leköthet több időre. Ekkor eszembe jut az első ilyen alkalom, akkor se számíthattam senkire igazán. A fogadós megrémült, hogy bajba kerül amiért ott múlok ki az ő portáján így inkább kidobatott az utcára. Koldusok szedték el a holmimat, szerencsére esett így volt ingyen víz. Másnap tudtam járni, csak az erőtlenség maradt és a kába gondolkodás, a harmadik napra a fejfájás fokozatosan tűnt tova. Szinte pontosan abban az órában mikor lenyeltem az a mérget. Képtelen lennék másnak nevezni, mivel számomra az. Ezek után keveset próbálkoztam, azt is jól megfizetett vajákos vagy javasasszony mellett. Az összes alkalommal ugyan ezt tapasztaltam, ezért adtam fel, végletekig átkozom magamat amiért szóba hoztam egyáltalán ezt a lehetőséget. Mintha csak most jutna el a tudatomig, de megpaskolt többször is? Most olyan vagyok mint a beteg gyereke? Eh… Ez mennyire szánalmas és kiábrándító. Csak akkor vagyok hajlandó folytatni ezt a kísérletezőst, ha legközelebb alaposabban felkészülünk a legrosszabbra. Valami gubanc lehet a szervezetemmel amiért ennyire érzékeny. Baromira ritkán lázasodom be a bensőm pedig közel se tűzálló vagy mi fene. Valamiért eszembe jut az anyám vörös haja, ettől megint feszültnek érzem magamat, számát se tudom hányszor gondoltam rá miért hagyott el. Ezért is vagyok hálás, hogy a fehér hajú visszatér. Lustán mosolygok felé, olyan akárcsak az ápolónénik akik féltik a betegeiket. A víz jól esik, a változatosság jegyében a félig ülő pozició kellemesebben hat a közérzetemre. Fürkészem az arcát min a vonások sehogy se teszik egyértelművé mi is a gond, azt tudom az én bajom mi, de Vele mi van? Pár óránként nézzen rám amúgy itthagyhat. Ám mielőtt bármiféle hangot is adhatnék a dolognak különös módját választja a megitatásomnak. Belekarolok ahogy az ajkaink összeérnek s csak utána érzem az édeskés ízt a számban, hogy a torkomon csorogjon le. Mihelyst nem tart a kezeimmel képtelen vagyok tovább átkarolni s a párnák között találom magam. Ekkor tudatosul bennem igazából mit is kaptam, élénken tágul ki a szemem. Ez nem lesz szép, senkinek.
-Négy féle..
Igyekeznék közölni vele a dolgot, hogy részben felkészülhessen ám az idő most se a barátom. Senkinek se a barátja. A görcsök alatt összeszorítom a szám és a fogaim, hangot se akarok kiadni, a fájdalom alatt majd üvöltözök eleget, az verejtékezéssel nincs sok gond csak ne folyna ilyenkor patakokban a víz a testemről, ezért és alapvető hideg utálatom miatt olyan rossz a hidegrázás. Most gyorsabbnak érzem a váltásokat. Az első pár kör után, hirtelen darabokra törik a szoba képe, s minden darabka a szomszédos szilánkkal egybefordulva új részletet mutat meg. Akárcsak valami rossz kaleidoszkóppá vált volna a szemem. Bármerre pillantok, a forgás és a törések változatlanul a látóteremben maradnak. Annyira megszédít a dolog, hogy már-már röhejesnek hat a dolog. Furcsa, eszelős nevetést kezdek hallani, mire rájövök az én hangomon csendül. De hát nem is nevetgélek, vagy igen? Számra akarom tenni a kezemet azt nem találom. Elköltözött a szám? Puha anyag kerül az ujjaim közé, a takaró. Bámulni kezdem a csupa kék szövetet mire az visszanéz rám. Oldalra billentem a fejemet, szája is van!
-Szia! Rudi vagyok! Két barát beszélget, az egyik így szól: Hallottad? Azt írta az újság, hogy egy férfi megölte az anyósát. A másik azt felel: Istenem! Vannak még bátor emberek!
Mutogatva kezdek vigyorogni rajta, mire belekezd a következő viccébe, az kevésbé tetszik, a harmadik se jó. Ez a takaró hülye! Megmarkolom az egészet, mire elégedetlenül szidalmazni kezd, s most addig nincs nyugodalmam míg le nem dobom a földre az idiótát.
-Velem így nem beszélsz!
Ripakodok rá az ágyneműre mutogatva, ám arról eltűntek a szemek s a száj is. Körbenézek vajon ugyan ott vagyok mire a szekrény nyikorogva nyílik ki. Kimásznak a sapkák egymás után a kesztyűk társaságában. A kijárat felé veszik az irányt, de az zárva van szóval kirepülnek az ablakon egyesével. A nyitott ablakon berepülő nyuszi és ló aminek a fején különös csavart szarv van a földre érkezve átalakul. Nyuszilány pucéran kelletti magát a Lófiúnak, aki nem rest meghágni előttem a nőstényt. Nyögéseik betöltik a szobát és hát mit ne mondjak azért ember legyen a talpán aki ilyen jeleneteket végig tud nézni rezzenéstelenül. Fickósabb lettem talán a kelleténél. A páros akkor se hagyja abba dolgot, mikor magassarkú kopogása hangzik fel a kijárat felől. Nem zárva volt? Nővérke ruhában jelenik meg Nickolas, ruhája teljesen fehér csak a szegélye és a gombok rózsaszínűek, szoknyája alig ér combja közepéig. Hajában ott a jellegzetes nővérke főkötő. Kezében egy hosszúkás piros színű dolog van, mit a fa pálcikás részénél fog. Talán jégkrém lehet? Olvadozik. Közelebb jön a férfi sunyi mosollyal az arcán szól, hogy nyissam ki a számat s hüvelykujjával is erre biztat ezért engedelmeskedek. A hűs finomságot finoman tolja be a számba, hogy aztán ritmusosan mozgassa. Valami biztos vagyok hogy csorog az államon, de a számban csak jóval később érzem meg a krémes finomságot.
-Kérek még!
Nem is értem miért csak egyet hozott, hiszen mondtam neki jól esik a hűvös most ebben a helyzetben. Kuncogást hallok mire a nyitott ajtón besiet néhány nő kik minden bizonnyal Médea lányainak vallásához tartoznak. Körbevesznek s kényeztetni kezdik a testem, olyan helyekre tévedt a kacsójuk ahova azt hittem hölgyek nem szoktak nyúlni. Hosszú perceken keresztül hol egyiküket hol másikat csókoltam, érintettem, de ők se voltak restek örömet okozni a számomra. A beteljesülést követően azonban riadtan váltak hollóvá nekirepülve a falnak hol csak fekete tollfelhő maradt belőlük. Terra jelent meg az ágyam szélénél teljes harci díszben, dörgedelmes hangjával parancsolva rám.
-Imádkozz!
Pislogok értetlenül.
-Tudok én imádkozni, igaz egy apácától tanultam akivel hemperegtem, de az is jó nem?
Szemei szikrákat vetnek s elővesz valami lovaglópáca szerűséget azzal kezdi ütlegelni fedetlen testemet. Parázna, hitetlen, hulladék, emberi szenny, bűnös, gyilkos. Záporoznak a szavak, míg az elején nem érdekeltek egyre jobban betalálnak. Az utolsókat sokszor ismétli: Anyátlan árva! Kolonc! Árva!
-Hagyd abba! Fejezd be! Elég!
Ezt nem akarom hallani, összeszorított szemel magzatpózba gubózva várom a következő ütést vagy gúnyos szót. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, mikor hirtelen elvágnák az egészet. Az ágyra ránehezedik valami vagy inkább talán valaki. Kedveskedve érint a kéz, mi egyszerre ismerős és ismeretlen. Lassan nyitom fel a szemet, hunyorogva mert fénylik az ágyam szélénél. Mihelyst megpillantom vörös hosszú haját, egyből felismerem az anyámat. Emlékeimben alig él már az arca, most mégis minden részlet a helyén van. Bájos mosolya, göndör fürtjei, kék tekintete megértést sugároz. Amennyire lehetséges hozzákucorodok s minden erőmmel kezébe kapaszkodok.
-Ne menj el, ne hagyj el.
Kérlelem elcsukló hangon, noha a zokogás elmarad, szememből egyszerűen csak kicsordulnak a könnyek. Itt van, megígérte és most visszajött. Megtartotta a szavát. Ha Ő itt van akkor minden rendben, ez a tudat pedig engedélyt ad az elmémnek arra, hogy belezuhanjon az álom sötét alaktalan karjaiba.
A két esemény között biztosan eltelt valamennyi idő, ám arról sejtésem sincs mennyi. Úgy ülök fel, azt hihetnék áramot vezettek belém. Szemem kipattan és kutatóan nézek a szobában.
-Elmentél?
Riadt hangon kérdezem, majdhogynem kiabálva. A szobában azonban nincs itt az anyám, csak arcomra száradt könnyek a bizonyítéka annak, hogy láttam. Hirtelen mozdulataimnak eljön a böjtje, hiszen a fejfáját így se úszom meg. Gyengeségem nagyrészt érzem az izmokban, de a gondolataim mondhatni tiszták és a mozgással se lesz gond. Keserűséget érzek, csalódott maró fájdalmat aminek semmi köze egyetlen szerhez se.
– Nem, nem. Nem alszol el. Akkor inkább nyisd ki a szemed és maradj velünk. Nehogy elájulj itt nekünk. -igyekszik folyamatosan beszélni így hozzá, hogy a figyelmét magán tartsa. Lassabban mondja, hogy tovább is tartson a figyelem összpontosulása s közben lágyan cirógatja tovább az arcát. Úgy tűnt számára, hogy ez nincs ellenére a másiknak, sőt, épp ellenkezőleg.
Mikor végre megkapja a válaszokat, figyel. Víz, oké. Azt tud hozni, azzal nincs gond. Egy dolog rendben. Hideg… hm… ennél nagyobb hűvöset jobb ötlete híján az ablak kinyitásával tud csak okozni. A hideg szellő azonnal be is jut a kis helyiségbe. Na jó, ez talán már túl hideg is. A biztonság kedvéért egy takarót ráterít Cainra, hogy ne csapjon át a rosszullét tüdőgyulladásba a figyelmetlensége miatt. Vár egy kicsit, majd inkább visszazárja az ablakot. Majd, ha még kel kinyitja, de most véleménye szerint jó lesz így egy kis időre.
Visszalépve tenyerét újra a homlokára teszi. Mintha még melegebb is lenne, mint az előbb. A dolgon, mit még mondott végig morfondírozik. Nem biztos benne, de mintha lenne még. Hm… egyszerűbb lesz, ha nem csak agyalgat rajt, hanem meg is nézi magának a dolgokat.
– Mindjárt megnézem, hogy van-e még olyan itthon. Remélem, hogy igen, mert nehéz beszerezni és tovább tartana, mint az a három napos lefolyási idő. Szóval… reménykedj. -azzal még finoman megpaskolja a vállát bíztatásul, hogy maradjon meg, majd megy is körbenézni.
Először a szoba melletti dolgozóban keresgél. Ott azonban kudarcot vall s értékes percek vesznek el. Következőnek a pincét látogatja meg, ahol a tényleges kísérletek szoktak folyni. Gondolja, hátha ott hagyott még. De nem, ott sincs. Hm… kellemetlen. Végül, utolsó reményként még egy rejtekhelyet néz meg, ahova néhány különlegesebb alapanyagát tette el vészhelyzetre. Heuréka! Meglett. Viszont még nem tér vele vissza egyből. Először a dolgozó szobájába megy s néhány könyvet fellapozva keres. Jó régen használt már ilyesmit, így nem is teljesen emlékszik, hogy hogyan kell. A keresések során megtalálja régebbi feljegyzéseit is s a másik személyiség gondolatban ezt látva bizony összedörzsöli a tenyerét.
– Oh, meg is van, mi kell ide. Ha már keserű, édesítsük egy kicsit. Igaz, hogy ettől hallucinálni is fog, de legalább jól érzi magát. Mintha kapna egy kis hangulat javítót. Talán a fájdalmai sem lesznek annyira feltűnőek számára.
– Nem hiszem, hogy ez sokat használ…
– Ugyan már! Tegyünk egy próbát. Úgyis jobban ellesztek, ha csak röhög magában és nem csinál semmi hülyeséget, míg hat ez az izé. Ki tudja, lehet amíg távol voltunk már kínjában nekiállt elmászkálni, hogy megkeressen minket.
Végül a rábeszélés sikeres lett. A növényt porrá törve felhigítják folyadékká egy kis mókás hatást kölcsönözve neki. No meg, elméletileg ihatóbb ízt. Ezt majd úgyis a másiknak kell éreznie. Végül, mikor megvannak, vissza is térnek. Megkönnyebbülve látja az elöl lévő, hogy nem tűnt el, itt maradt a helyén a sárkány. Újra leül hozzá s először megint egy kis vízzel itatja meg. Egy párnát úgy helyez a háta mögé, hogy ez alatt biztosan kitámassza, ülve tartsa. Hisz, utána valahogy az ellenszert is be kell adnia neki. Nézi, nézi, még elgondolkozva hümmög is egy sort.
Végül a szinte filmekbe illő megoldást választotta. Mivel egy kis kémcső szerű tartóban hozta, abból ilyen kábán nehezen itatná meg. Annyira meg nem sok, hogy a pohárba áttöltésre pazaroljon. A szájába veszi a löttyöt, majd kezeit Cain arcának két oldalára téve megtartja egy helyben s ajkait a másikéra tapasztja. Így, mondhatni egy csók képében adja be neki az ellenszert. Csak addig tartja így, míg le nem nyeli, majd elengedi s inkább vissza is fekteti. Egy kis mosolyt elengedve takargatja újra be. Gondolja, talán nyit megint egy kis időre ablakot.
– Egy kicsit módosított dolog ugyan, de a hatása megmaradt. Csak… mindegy. Majd meglátod. De így sem lesz sétagalopp. Használtál már ilyent korábban, ugye? Akkor tudod, mire számíts. Talán jobb lenne, ha elmondanád nekünk is. -ám, mielőtt bármit is megtudhatna, az első rándulások az izomgörccsel be is következnek- …Vaaagy majd úgyis meglátjuk. -teszi hozzá félhangosan.
Bárcsak többet tudnék arról ami vagyok bár ne lennék egy ostoba fattyú, bár jobban ismerném azt milyen szerekre hogyan hat a szervezetem. Segítségét nem remélek annak is örvendezhetnék tudok rendesen levegőt venni. Hallucináció nincs, de ha lenne akkor képtelen lennék eljutni egyik helyről a másikra. Annyira nem érzékelem a külvilágot, hogy akkor veszem észre a másikat mikor már éppen kapar össze. Lehetőségeimhez mérten segítek neki, noha a hideg falat nem szívesen hagyom el a kemény földtől az ágy sokkalta kényelmesebb. Homlokomon érzem az érintését, húzódozok a maradék hűs érzés odalett a mozdulat miatt. Felmorranok elégedetlenül, az utasításnak se engedelmeskedek.
-Enyhe hányinger. Félek elalszok ha megint. Homályos..
A gondolataim kezdenek összecsúszni, mi az amit ki akarok mondani s mit nem. Azt azért hallom amit mond, ezért is horkantok egyet. Mi az hogy maradj itt? Hova a francba tudnék menni ebben az állapotban? Talpon se bírok maradni! Mekkora szar ötlet volt az egész. Riadtan rezzenek össze az újabb érintésre, ami váratlanul ér. Érezve a víz selymes érintését engedelmesen kortyolok, aztán átcsap az egész követelőzőbe. Nem akarom hogy elvegye, inni akarok még, jelzem ezt azzal hogy megragadom a karját mi a poharat tartja. Elég hálás vagyok az engedékenyebb oldalának aki most figyelmes velem. Csak részben érzékelem, hogy megszabadít a ruháimtól, jobb állapotomban már ontanám az ostoba poénokat ezzel kapcsolatban. Sebaj, ha rendbe jövök akkor igyekszem visszaemlékezni a történtekre, hogy cukkoljam. A hangsúlyból és a fogalmazásmódból nehéz lenne nem érzékelni a váltást. Továbbra se szívlelem a szadista disznót.
-Ez elég gyenge utolsó szavaknak.
Morranok bosszúsan amiért a halálomat emlegeti. Nem ez az első alkalom, hogy ezt megélem derenghetne neki és a viselkedésével csak arra ösztökél szájaljak. Mondjuk legalább pár másodperc erejéig összekaparom magamat, fel akarok ülni ám erőtlenül hanyatlok vissza a puha ágyra. Szerencse kedvez a bútornak, ha valami egyszerű darab lenne akkor talán fájdalmas nyekergéssel törne össze attól hogy ennyiszer vágódok rá. Tényleg, ez az Ő szobája.
-Sajnálom, de megmaradok. Három nap legfeljebb.
Vetem oda még a mogorva fickónak. Hallva a védelmet félmosolyra húzom a számat, hogy aztán belebújjak a tenyerébe.
-Sok víz, hideg és ha van…
Morfondírozok, hogyan is nevezik azt a növényt. Az a javasasszony olyan furcsa nevet mondott, végül eszembe ötlik a szó. Reménykedve tekintek rá, miközben a gyógyír nevét mormolom. Ha van akkor az helyre ránt délutánra, részben bizonyosan. Önálló mozgásra képes leszek a lázat is elűzi. Csak szar érzés bevenni. Az íze a legkevesebb, az amit a testtel művel a kívánt eredményért az sokkalta rosszabb. Bevétel után szinte egyből izomgörcsök lépnek fel, hogy aztán velőt rázó fájdalom járja át minden porcikát. Aztán felváltva izzad és fázik, de oly mértékig, ami nem nevezhető normálisnak ez ismétlődik körülbelül másfél órán keresztül. Görcs, fájdalom, verejtékezés végül hidegrázás. Ha a szerencse mellém szegődik akkor akad a férfinél ez a szer és még ismeri a mellékhatások részét is.
Egy ideig – mármint egészen hosszan – tanulmányozza a szerencsétlenkedését. Eleinte egész mókás látvány, azt bizony nem tagadhatja. Ám hamarosan a gondolataiban nem a vidámság az, ami gyökeret ver. Egy papírt vesz el az éjjeliszekrényről a tolla társaságában s felírja amit lát rajta. Gyengeség, kábultság. Hm… allergiás lehet valamilyen összetevőre, vagy túl erős lett a szer? Majd ezt megkérdezi, ha magához tér. Bár egy gyors kísérlet sem ártana. Még a végén örök álomra szenderíti, ha valami olyant adna be neki. Nem az, hogy sajnálná, vagy ilyesmi. De ha egyszer valamit csinál, azt jól akarja megoldani. Ahogy észreveszi időközben, mintha a látása is vacakolna a tesztalanynak. Hm… roppant mód érdekes. Addig csak így szemléli, míg a falhoz nem kezd el simulni. Talán szép nőket hallucinál oda? Reméli, hogy nem. Bár, az is lehet, hogy lázas. Hm… akkor talán valóban valami félre sikerülhetett a szer elkészültekor. Na, szép. Így besülni az első bemutatkozásával a tudása kapcsán…
Felkelve hamar ott terem mellette. Egyik kezével a hóna alatt átnyúlva támasztja meg, míg a másikkal az ellentétes oldal csuklójára fog. Így emeli meg a kezét, hogy a fejét átbújtassa alatta, majd lassan sikerül ebben a pózban talpra húznia. Egy kis ideig még hagyja, hogy a falnak dőlve hűsítse magát, majd visszabotorkál inkább vele az ágyhoz. Ott engedi el, hadd hulljon vissza a párnák közé, majd elegyengeti, hogy a hátán feküdjön. Egy tenyerével megtámaszkodik a feje mellett, a másikat pedig a homlokára teszi, hogy a hőmérsékletét megvizsgálja. Elhúzza a száját, mikor eléggé forrónak találja. Mondjuk lehet, hogy csak az átlag testhőnél magasabb alapból, mint már említette egyszer, de attól még neki ez nem tetszik.
– Hunyd le a szemeid. A mozgásod alapján gondolom szédülsz. Hányingered van esetleg? Vagy más furcsaság a gyengeségen kívül még, ami az altató miatt lehet? Maradj itt. Mindjárt jövök. -lágyan még megpaskolja az arcát, majd otthagyja.
Pár perc múlva tér vissza, kezében egy pohár vízzel s egy hideg vízbe áztatott ronggyal. Először felültetve megitatja, majd visszafekteti s a homlokára helyezi a hűsítést. Hátha segít valamit. A biztonság kedvéért a maradék ruhák nagy részétől is megszabadítja, hátha az is segít. Mikor ezekkel megvan, visszaülve mellé újra a kezébe veszi a papírt. Azonban ahogyan most végigméri, sokkalta tárgyilagosabban figyeli meg s hangján is érezni a váltást.
– Bele ne halj a mellékhatásokba. Szóval, mik is azok? Tudnunk kell, hogy csiszolni lehessen a hatáson. -megforgatja a szemeit, majd türelmetlenebbül kezdi böködni a toll hegyével az író felületet. Le sem tagadhatná, hogy nem az ő ötlete volt egyből segíteni neki. Hamar a két személyiség össze is zörren a véleménykülönbség miatt így.
– Hagyjad már. Látszik rajt, hogy tényleg nincs a legjobb passzban. -szólal fel az, aki eddig segített a sárkánynak. Szemlátomást ő az, aki elöl marad ezek után is, mivel újra lágyan megcirógatja az arcéle mentén. Sőt, még egy kis mosolyt is küld felé- Jobban vagy? Vagy szükséged lenne még valamire?
Egészen fura volt, hogy a másik nem figurázta ki mikor összebújásra került a sor, de ezek a kellemes pillanatok se kárpótolhatnak azért a szörnyűséges kínért amit reggel érzek. Fejem úgy hasogat, mintha legalábbis egész este a falnak ütögették volna ritmusosan, hogy az ütem megegyezzen a fájdalom lüktetésével. Annyira utálom mikor ilyen hatásuk van ezeknek a vackoknak, valamelyik összetevő lesz mert megesett, hogy kevésbé intenzíven éreztem hasonló tüneteket. Sok időbe telik mire ráeszmélek lényegében együtt aludtunk az elmúlt éjszaka. Ami viszont sokkal nagyobb zavart okoz a fejemben azok érthetetlen szavai. Bámulom az arcát fejben visszapörgetve a mondatokat és szavakat hátha nagyobb értelemmel ruházza fel őket az átgondolás.
-Mi? Miért?
Értetlenül akarok felkelni az ágyból, de csak arccal tompítom az esést és a padlót ahogyan megbicsaklik a lábam. Remek, szóval erőtlenség is közrejátszik ennek a löttynek a mellékhatásaiban. Nem csak gyorsan hat olyan mint a lórúgás. Négykézláb, indulok el így is imbolyogva a nevezett szekrény felé, viszont már út közben feltűnik a szokatlan érzés a lapockáim táján. Sőt valami finoman csiklandozza a hátam különböző pontjait. Kétszer megállok ezen a rövid távolságon, első alkalommal szédülök míg másodszor valahogy összegabalyodtak a kezeim vagy a lábaim, de nem ment a váltott kéz láb koordináció. Pedig biztos voltam benne, hogy jól mozdulok. Basszus de szánalmasan festhetek. Elérve a szekrényt első körben nekitámaszkodom csukott szemmel, akár valami nagy munka után. Csak most nem kell kifújnom magamat a gondolataimat szedem össze mi legyen a következő lépés. Elhelyezni magamat térben és időben se volt egyszerű.
-Mennyit aludtam?
Nehezemre esik újra kinyitni a szememet, lehet vissza is aludtam volna, ha nem érezném azt a különös dolgot a hátamon. Oldalra billentem a fejemet, de semmit se látok vagy a homályos látásom mellett képtelen vagyok jól koncentrálni. Valami fehér körvonalazódik ki előttem, többszöri és egyre hevesebb pislogás után már egész jól kivehető az addig ismeretlen dolog.
-Mi a fasz?!
Egyből jobban megtalálom a hangomat, a hirtelen mozdulat azonban továbbra se ajánlott valakinek akit kiütött a legdurvább cucc a környéken. Most hogy bezsebelek a gyorsnak szánt mozdulat miatt egy újabb pofára esést kellően vörösödő orral nyitom ki a szekrény ajtaját. Nyúzott arcom, élénk piros orrom, álmos tekintetem azok amikre alapvetően számítottam. A fehér ide oda álló szárnyacskák azonban kicsit se voltak betervezve a látképbe. Oldalra fordulok, ekkor látom a cérnát ami a pikkelyekhez rögzíti a tollas részt. Megragadom a s húzni kezdem, csak az izomgyengeség miatt pár toll kivételével semmi mást nem tudok meg. Úgy tűnt a pikkelyeket ugyanúgy rángatom akárcsak az új "végtagokat".
-Nickolas!
Vicsorgok jelenlegi helyzetemből fakadóan a legkevésbé se fenyegetően noha az indulat s az ideg határozottan érezhető a hangomból.
-Mi a fészkes fenét csináltál velem? Mond hogy ez egy rossz vicc!
A bútornak támaszkodva állok fel, csak kicsit se stabilan ácsorgok. Képtelen vagyok egyetlen lépést is tenni előre, érzem annyira instabil lenne a dolog azonnal össze esek. A fal irányába akkor is megkísérelem az elindulást, bár attól nem kell félni ha a fejem sérül. Ettől ostobább már nem lehetek, ha képes voltam megbízni a löttyben amit olyan nagy hévvel nyeltem le.
-Nincs az az isten, hogy heti egynél többször megcsináljam ezt! Ettől még a másnaposság is jobb.
Félsikerrel érkezem a falhoz féltérden. Annyira kellemesen hideg ebből fakadóan úgy bújok hozzá mint gyermek az anyja keblére ha fél. Pedig alapból nem szeretem a hűvös dolgokat, ám a fejfájásomnak úgy érzem jót tesz. Szinte dörgölöm az arcomat a rideg köveknek.
-Csak egyszer legyek jobban! Megfojtalak!
Fenyegetőzök morogva értelmetlenül, hisz én se tudom komolyan venni magamat másfelől azért maga az alvás elég jó volt. Ezeket a cefet mellékhatásokat kellene megszüntetni ahhoz, hogy működjön a dolog. Jelen pillanatban annyi erő van a kezeimben mi a kilincs lenyomásához szükséges.
Bár ő kezdte a mondhatni kellemes pillanat megteremtését, mégis meglepte a reakció. Nem lett sem elhessegetve, sem a téma miatt morogva. Sőt, egészen lágyan szólt hozzá. Egész kellemes a hangja, mikor ilyen a lejtése – állapítja meg az éppen elöl lévő fél. Kellemesen el is lazul, míg csak így ácsorognak s a válaszként inkább csak vállat von. Most rontsa el azzal a javuló hangulatot, hogy közölje, ennél csak durvább tréfáik akadnak? Inkább megtartja magának. Majd úgyis észreveszi, mikor eljön az ideje.
Mikor viszonozva lesz a kis gesztus, azért egy újabb meglepetés éri ennek képében. Szinte már meghitt a hangulat azok után, hogy az előbb éppen megtaposta… hát… gyorsan felejti a rosszat ez a pikkelyes. Ám, hamar vége is szakad. Az altatóról mire szólhatna, hogy óva intse, már a szervezetében is van ennek a szerencsecsomagnak. Így inkább egyből vonni is kezdi ki, a konyhából a válasz közben.
– Eddigitesztjeim alapján az átlag altatóknál vagy háromszor gyorsabb a hatóidejének az eljövetele. Szóval, ha nem a földön akarsz kidőlni, indíts fel. Én nem tudlak és nem is akarlak felrángatni a lépcsőn. -azért ahogy ezt elképzeli, becsiccsentésének hála akaratlanul is mosolyog sunyiban. Hisz, gondolataiban eléggé mókásan hat a kép. Élőben azért már kevésbé lenne vicces…
Mivel Cain is átlátja a helyzetet, sikerül feljutniuk. Azért, ha kivételesen valami másik szobát szemelt volna ki a sárkány, nem ellenezte volna. De rendben, ha annyira az övé kell neki, vesse csak be magát. Elterülése után szinte azonnal el is veszti a kapcsolatát a külvilággal. Eközben Nick egy zsebórát előhúzva megsaccolja, vajon mennyi idő is lehetett így, élesben a bevételtől a hatásig számított eltelt percek száma. Ezt feljegyzi magának, majd a tollával finoman megböködi az oldalát. Semmi reakció. Valóban teljesen kidőlt.
Telik, múlik az idő. Külső hatásokra nem reagál, sőt, meg sem moccan. Mintha ájult, nem pedig alvó lenne. A megfigyelést pedig kezdi már roppant mód unni a két személyiség. Betintázva születnek egyesek szerint a legjobb ötletek. Hát… akkor ideje ezt kipróbálni. A nálukénál nagyobb testet először a hátára gördítik, hogy kigombolják a felsőt. Utána le is hámozzák róla, majd átfordítják a hasára s kezdődhet a móka.
Egy jó órát biztosan elszórakozik ezzel, míg teljesen el nem készül. Az a csirkeszárny egy igazán mókás ötletnek bizonyult, a kivitelezésben azonban változtattak. Varrás helyett csak ragasztás mellett döntöttek úgy, hogy inkább a bőrén, mintsem a pikkelyeken legyen. Azért azt ha letépi neki, kisebb eséllyel marad a tollas végtagokon… legalább is gondolja. Mikor a rögzítés már teljesen biztos, akkor cérnát vesz elő. Szeret a precíz, aprólékos dolgokkal bíbelődni, a részletekben elveszni az egyik fél. Így, ekkor ő kerül előtérbe s megkezdi a ragasztóanyaggal s a sebek bevarrásához használt fércanyaggal a játékot. Úgy illesztget fel kis részeket, mintha azok tartanák a plusz két végtagot. Legyen csak szép, ha a tükörben megpillantásra kerül a mű.
Elégedetten szemlélik végül a kész művüket, az ágy szélén ücsörögve. Azonban még így is alig múlt el éjfél, a megfigyelés eredménye szimplán a nem történt semmi és egyszerűen elég erőt nem érez ahhoz, hogy átmenjen a szomszéd szobába tovább kísérletezni. Sőt. Ahogyan végzett, egyszer csak úgy zuhan rá a fáradtság érzete, mint a sokadik emeletről a zongora. Ledől inkább az alvó mellé, szemüvegét lerakja az éjjeli szekrényre s egy kis szempihentetést engedélyez magának. Ebben a szobában nem csak egy személy nem szereti az alvással járó dolgokat. Azonban úgy, hogy előző éjszaka sem pihent, a mai napon pedig végig talpon volt, nem tud küzdeni a pihenés ellen. Az álom vasmarka elkapta s egészen reggelig el sem engedi. Akkor is arra kel fel, mikor a másik mocorogni kezd…
***
Mondani sem kell, világát nem tudja, mikor magához tér. Először azt sem tudja, mit keres mellette egyáltalán bárki – vagy, hogy ő hogyhogy nem az íróasztalra borulva, hanem a párnái közt szundított. Majd, ahogy a látása, úgy az emlékei is hamar kitisztulnak. Oh, igen… úgy volt, hogy ez a vén sárkány itt marad éjszakára, hogy tesztelje. Csak végül ő maga sem maradt fenn. Pedig még a biztos kiidegelésért nem ártott volna valóban tennie vele valamit, míg aludt. No, minden.
Felülve megdörgöli a szemeit, majd a szemüvegét újra magához véve pillant rá a még mindig kába személyre. Ekkor tűnik fel neki, no meg jut újra eszébe, hogy az éjszaka művészkedett mégiscsak rajta valamicskét. Egy elégedett félmosoly játszik az ajkain a hátát tanulmányozva.
– Látom megtollasodtál pikkelyes. Vagy mostantól inkább csibémnek kellene szólítanunk? -hangjából tisztán érződik, hogy megint szívesen nevetgélne. De tartogatja addig, míg a másik meglátja a művét- Amelyik szekrényt a múltkor kipakoltad, a nagy ajtó belső felére van erősítve egy egész alakos tükör. Szerintem nézd meg magad benne. Erről a látványról kár lenne lemaradni. -azzal ő maga vissza is dől hanyatt s az egyik párnán elkényelmesedve figyeli fél szemmel. Nem akarja túl feltűnően megbámulni a reakciójáért… de azért mégis szinte azt teszi.
Valahogy nem tud jobb kedvre deríteni a dolog, hogy jól reagáltam az ő szempontjából. Az ígéretek megszegésében érdekes mennyire hasonlóan gondolkodnak. Kicsit meglepő, de persze nem lehetetlen azért hogy a méregkeverők javuló tendenciákat mutassanak. Az rossz tapasztalatok után egész felüdülés mást is tapasztalni. Mondjuk az ital lopás utáni vigyorát még megbánja valamilyen úton módon, sejtelmem sincs miként fogok bosszút állni, de már forralom. Akik nincsenek hozzászokva az alkohol ízéhez és annak hatásához azoknak hamar a fejükbe száll a dolog sőt meggondolatlan cselekedetekre sarkallja őket. Addig örülhet a fejének amíg bele nem száll aztán nézhet mint borjú az új kapura. Nem lesz itt kísérletezés az biztos isten, hanem akkor már haza indulok. Talán, várnak a csendes társak akik nem varrnak rám minden fél szárnyakat és egyéb hülyeségeket esetlegesen távolítják el a fél vesémet mert az olyan vicces, felhasználható másra is. Tartalékba jól jön mindig, ha kéznél van. Fél szemmel néha oldalra lesek mosogatás közben, láthatóan elégedetten kanalazza a főztömet. Kicsit dagad is a mellem a büszkeségtől, hogy kedvére való volt a vacsora. Másra nincs szükség, a köszönetre vagy egyebekre.
-Persze, persze! Az étel is sokat felszív szóval csak rendben leszel.
Vetem oda félvállról a dolgot, kiderül az nemsokára mennyire bírja a kiképzést a kényes gyomra. Hiszen aki a csípős ételeket nem szereti az általában az alkoholnak se barátja, ez persze teljességgel saját megfigyelés. Semmi megalapozott tény. Franc esne bele az ostoba szokásokba, az étkezést gyorsan, a mosogatást is határozottan, de iparkodva elvégezni. Csak ezekben a pillanatokban amikor házimunkát végzek jut el a tudatomig, hogy ezek az árvaházi évek alatt rögzültek. Hihetetlen, hogy néhány év mennyire meghatározó tud lenni az ember életére nézve. Annyira belemerülök a gondolatokba, hogy egyrészt pár dolog kivételével végzek és a másik, hogy majdnem elfeledkezek a fenék riszálós tervemről. Persze még időben reagálok a dologra és már hajolok is a „véletlenül” leejtett villáért. A hatás nem marad el, vigyorogva tudatosul bennem mikor a határozott kéz a hátsómra siklik és jól rámarkol.
-Talán szeretnél valamit?
Kérdezem, miközben fülig ér a szám, de nem teszek semmilyen válaszlépét inkább befejezem amit elkezdtem hiszen ez úgy illik, nem? Mint aki világéletében a konyhában ténykedett úgy tüntetem el sorra a piszkos edényeket. Kíváncsian nézek rá félszemmel miért maradt a közelemben. Csodálkozva veszem tudomásul milyen lágyan és kedvesen bújuk hozzám akárcsak egy szeretetre vágyakozó kutya. Kettős személyiségű, de egész rendes kutya.
-Nem szükséges, jobban élvezted az ugratást, mert tudtad hogy bosszant. Nem?
Felelem attól is lágyabb hangon mint amilyennek elsőre szántam s viszonozom a bújást. Hozzá simulok, amíg itt van mellettem ha dolgom végeztével se megy el akkor egy röpke ölelésre is elkapom. Néhány lassú másodperc után azonban felkapom a mai adag altatót.Tétovázás nélkül felhajtom az egészet, majd elgondolkodva nézek a másikra.
-Ez amúgy gyorsan hat?
A lehető leghülyébb pillanatban és módon tettem fel a kérdést ebben már most bizonyos vagyok. De a konyha patika, hasam tele és valahol az emeleten biztosan van ágy. Más nem a kanapén vagy a földön is jó lesz ha nagyon durva a helyzet. Jobbnak látom szedni a lábaimat felfelé, viszont az egyetlen szoba amire emlékszem hol van az az Övé. Hisz ma megint voltunk arra, a dolgozótól pedig már emlékszem hova kell menni. Igazából engedély és kérdés nélkül fogom birtokba venni a szálláshelyét. Meg akar figyelni nem? Ennél jobb hely erre nincs. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, de félúton érzem valami fejbe kólintott. Megtántorodok az érzéstől, ez arra sarkall előbb elérjem a célomat. A dolgozó szobánál lassan négykézláb járok, kezdem azt hinni a cél előtt fogok kidőlni a padlón. Öt lépés, négy, három, ehh na egy vetődést! ÁGY! Kifújom az addig betartott levegőt, tompán hallom mintha valaki beszélne hozzám majd végleg elnyel a sötétség.
Másnap reggel vagy legalábbis azt felételezem csak egyetlen estét aludtam át, mindenesetre piszkosul fáj a fejem ezért anyázva morgok ahogyan a fejem felé nyúlok. Az egész külvilág annyira érzékelhetetlen számomra, percek telnek el számos pislogást követően mire realizálódik hol is vagyok. Óvatosan mozdítom a fejemet mert attól is fáj, ekkor a látóterembe kerül egy alak. Újra hosszú perceket vesz igénybe, hogy a tudatom felfogja Nickolas az.
-Men..
Nem megy a beszéd, száraz a torkom. S valahogy olyan furcsán érzem magamat. Úgy emlékszem ing volt rajtam mikor lefeküdtem azonban most nem stimmel semmi sem.
– Ugyan… csak tudni szerettük volna, hogy reagálsz. Ha ennél diadalmasabb, macsó szöveget nyomtál volna le, valószínűleg kevertünk volna mást is a ma esti szeredbe, hogy érezd a szavak jelentését. De mivel egészen jól reagáltál, nem fogunk semmit tenni veled. Az ígéreteinket pedig nem szokásunk megszegni, ezt meg annak is veheted, ha jólesik. -közli két falat közt a dolgot.
A kérdésre egyértelmű válasz nem érkezik – szavak képében legalább is biztosan. Azonban ahogyan végigméri, felvillanó tekintete elég sokat árul el arról, hogy ezt a ,,kérést” bizony megjegyezte. Gondolhatná az ember, hogy a reggeli után még nem tart az újabb fordítástól? Nem bizony. Egyrészt ez a fél nincs is ellenére akármely szerepnek sem, de ez a kisebbik érv. A fontosabbik az az, hogy most már nem lenne meglepetés. Ha egyszer valami megtörténik, utána az ember számít rá. Pláne egy magukfajta, aki minden történéshez legalább hat féle változóval szokott számolni, hogy egyetlen lépés se lepje meg igazán.
Mosolya csak még szélesebbé válik, mikor látja az elégedettlenséget Cain arcán. Igen, igen. Elkésett és elfogyott az ital. Egy elégedett kuncogás tompa hangja csendül fel felőle, hisz alsó ajkába harapva igyekszik a hangot csendesíteni. Már anélkül is épp eléggé süt róla az elégedettség. Noha a feje egy kissé nehéz s a gondolatai kezdenek összekuszálódni, jól érzi magát. A másik fél véleménye meg pont nem érdekli – akkor sem, ha az is hasonlóan derűs kedvre kezd kapni.
– Ne becsülj alá. -ingatja meg mutatóujját a másik orra előtt rosszallóbban- Ennyi után nem fogok azért még rózsaszín egyszarvúakkal teázgatni a sarokban. -legalább is nagyon reméli. Hisz az elkövetkezendő percek során fogja majd inkább érezni, mekkora is az ital hatása, azaz mennyire tudja, mely dimenzióban van.
Szépen, lassan elfogynak az ő új tányérjáról is a maradékok. Egy kis időre hátra is dől, hogy elégedett szusszanással élvezze ki a kellemes elteltséget. A végén, ha Cainnal végzett tanítás terén, felveszi szakácsnak. Ha épp nem akar ellene tenni az étekkel, egész ügyes keze van a főzéshez. Végül felkel s odaviszi neki a tányért. Elé rakja, a mosogatóba, arra ügyelve, hogy ne törjön el semmit. Pont ez előtt nem sokkal hajolt le a kis sunyi, ő pedig nem is rest, hogy egyik kezével a formás félgömbökre támaszkodva ,,véletlenül” megmarkolja. Mikor pedig felegyenesedik, akkor kicsit közelebb lép. Maga sem tudja miért, de karjait a dereka köré fonja s úgy simul neki a hátának. Pont a magasságoknak hála kényelmesen a vállához tudja a fejét így dönteni.
– Miért zavar ennyire a kis szórakozásunk? Ha meg lettél bántva azzal, hogy lóvá tettelek, akkor a magam nevében elnézést kérek. -mormolja félhangosan. Bár a vége az inkább egy durcás gyermek, mint egy érett felnőtt hanglejtésére emlékeztethető. Azért valahol bennük is él az a gyerek, aki sosem lehetett egyikük sem- Egyébként jó házisárkány lennél a tűzhely mellett. Mármint, érted. Sárkány, tűz… jó, mindegy. -mélyen felsóhajtva ingatja meg a fejét- Nem vagyok vicces, ez a próbálkozás tökéletesen bebizonyította.