Mocsárvár városában egy érdekes szokás dívik: az esküvőket, miséket és egyéb vallási ceremóniákat itt, ebben a békés, hattyúktól és őket etető városlakóktól hemzsegő kis parkban tartják. A hiedelem szerint, ha a hattyúk végig a néppel maradnak a szertartás végéig, akkor jól fognak alakulni a dolgok. Ha eltűnnek, az szörnyű ómennek számít!
A helyszín szabad
-Ne aggódj,-felelte Bell.-engem is ugyanúgy átvertek, mindketten két vén, bolond vámpír áldozatai vagyunk.
Bell elismerően somolygott Xenos szavaira.
-Azt kell mondjam nem is vártam kevesebbet egy olyan jellemtől amilyennek tippeltelek. Te vagy az a kategória aki rácáfol a megszokottra és bebizonyítja a világnak, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen.-mosolygott rá bíztatóan.-Nem is reméltem más választ tőled, így ismét csak kellemesen csalódtam. De meg kell értened hogy van logikája annak mit és miért pont úgy csinálunk. Mit gondolsz mi történne, ha az emberek azt hihetnék bármikor bármelyikük lehet olyan mint mi? És mit gondolsz mi minden van rólunk a köztudatban? Azt mondod vámpír, a gyűlölködő erre azt feleli élősködő vérszopó szörnyeteg, gyilkosok Intera mélyeiből akik bepofátlankodtak világukba, hogy gyermekeik, asszonyaik vérén éljenek, hogy elvegyenek tőlük. Vannak terránok kiknek szemében a mi fajtánk nem ér többet, mint a csótány amit eltapos, csak egy idegesítő parazita ami csak gondot okoz. Másfelől ott a másik tábor, kiknek erről a szóról egyből egyetlen dolog ugrik csak be: halhatatlanság. A valódi férgek-mosolyodott el keserűen-akik körüludvarolnak az utcán bárkit akinek pénze, rangja, hirneve vagy bármilye is van ami neki is jól jönne. Akik lehazudják a csillagokat is az égről csak azért hogy ott lopjanak meg saját kis közönséges céljaikra ahol csak tudnak. Akiknek halovány fogalma sincs mit is jelent halhatatlannak lenni és eszébe se jut belegondolni mi ára van egy ilyen létnek. Aki csak pénzt, fényűzést, hatalmat lát benne. Tudod miért nem iszik egy Kara de Leono akárkiből?- szavain maga is elmerengett egy pillanatig- Amiért egy ember se eszi meg a macska ürülékét annak ellenére, hogy a kutya igen. Abban is van tápanyag különben az állat se enné meg. De nem veszünk akármit a szánkba amit az utcán találunk. Nem igaz? Kellenek bizonyos szabályok, s ha az a szabály épp csak korlátot jelent akkor,… nos arra találták ki a kiskapukat. -mosolygott ismét a férfira. Remélte szavai megértésre lelnek. -Ha azt hiszik bármelyikük megkaphatja azt a hatalmat amiért mi dolgoztunk meg, akkor mi történne? Egyrészt minden jött ment alak aki magából indul ki a talpunkat nyalná hátráltatva a munkánkban, azt remélve hogy bekönyörögheti magát egy a fantáziája szülte hamis életbe. És ha meg is szerezné ugyan ki kezdene őrült tombolásba, s rendezne vérfürdőt? Egy több száz éves vérivó, aki száz éves kiképzésen vett részt, vagy az az egyszerű terrán állampolgár, aki hirtelen ekkora hatalomhoz jutva egyből dőzsölni kezd, válogatás nélkül megöli azt aki csak úgy néz rá hogy az ne tetszen neki, aki nem tanulta meg kontrolálni a vérszomját és kapzsisága vakságán mást nem lát csak azt a tömérdek aranyat amit kizsigerelhet erővel nála jóval gyengébb áldozataiból? Szerintem utóbbi… Akkor… ha ez megtörténne megmutatkozna ki is az igazi élősködő, de ugyan kit hibáztatnának azért is, ha nem minket? Elvégre ebben az esetben az illető már maga is vámpír, közülünk való. Én hiszem, hogy okkal nincs ember kezében akkora hatalom mint más fajokéban. Az erőhöz jellem is kell, kontrol, célok és elvek. Nem megfelelő kezekben csak értelmetlen pusztító káosz. Az ilyen káoszt pedig parazsában el kell taposni. De visszatérve eredeti témánkhoz, ugyan melyik értelmes, intelligens faj ítélne el egy törekvő lelket? Téged idézve azt a virágot amely még a beton repedésein is áttör a napfényért.
-De igazad van, térjünk a tárgyhoz. A helyzet az, hogy a levelet amit kaptál nem én irtam, nem is tudtam róla, így bevallom fogalmam sincs magáról az… áruról sem. Elismerem van egy sejtésem arról mit tervezhet Julian, de most hogy így felcsigáztál kezd érdekelni engem is ez az üzlet. Nem vagy egy mindennapi személyiség, azt el kell ismerni, s erre alapozva biztos vagyok benne, hogy amivel üzletelsz éppoly különleges és egyedi, mint te magad.
Kérdésére egyből felkapta a fejét, s ismét csak elmerengett egy pár pillanatig mielőtt választ adott volna.
-Nem. Nem tudtam róla.-felelte őszintén.-Általában ugyanazt a napi, illetve heti rutint tartom be, a helyzet, hogy jelen esetben mindkettőnket… alaposan megvicceltek. De én már hozzászoktam. Egyébként, gondolod hogy ha tudom, hogy egy jövendőbeli üzletfelem vagy leállok veled flörtölni? Ez egy kissé sértő.-tette hozzá kissé élesen ejtve a szavakat, de az ajkán még mindig ott ülő mosoly jelezte, hogy ez nem több mint némi barátságos csipkelődés.
Ahogy a méhek megjelentek Bell szavait átvette a feszült figyelem, mellyel a fiolát követte. Elképzelése sem volt mi lehet oly különleges abban a kis üvegcsében, de abban is biztos volt, hogy ezt hamarosan megtudja.
-A fizetség számunkra másodlagos. Ha megéri az áru, akkor bármiben hajlandóak vagyunk megfizetni érte. Itt a kérdés inkább az, hogy ez az aranyló nektár pontosan mit is tud?-fordult most Xenoshoz, ellenben a férfivel az eddig megszokott bájos és kedves mosolyt most némi komolyság, elszántság váltotta fel. Kérdés sem fert hozzá, ha munkáról van szó, azt ő véresen komolyan is veszi. Szó szerint.
A bár melybe Bell vitte magával Xenost, csak ugyan bájos volt, vagyis inkább el volt bájolva, bűvölve, s varázsolva. A fafaragások külön életet éltek a pultnak azon oldalán, mely az érkező vendégekre nézett. Az oszlopokat belepte a természet, mely helyet birtokolva magának virágzok növények életével tette azt. A tálcák lebegtek, és idővel célhoz értek. A zenét pedig, mint ha szellemek biztosították volna, láthatatlan figurák, kik hatással vannak tárgyaink mozgására. Az asztaloknál voltak kik fogyasztottak, voltak kik alkottak, és a helyet halk zsibongás zajai töltötték fel.
– Most már külön fogadóbizottságom is? – célzott ezzel Bellre a férfi így lereagálva az üdvözlést, ám mielőtt választ kaphatott volna, egy ismeretlen hang ért el hozzájuk, mely arról érdeklődött, mit is fogyasztanának. Az idegen jól megnézte magának Xenost, amit az idomár nem tudott figyelmen kívül hagyni.
– Talán nem elég vasalt az ingem, vagy van valami az arcomon? – tette fel a provokatív kérdést, annak érdekében, hogy a másikból kibukjon, mi is az, ami miatt ennyire megnézte ő is, igaz nem úgy, mint az emberek az utcán, de azért végigmérte.
– Ha jól sejtem, te már itt rendszeres vendég vagy – állapította meg az öltönyös, miután Bell vérmágiát használt a rendeléshez.
Átvéve a poharat, melyet Bel töltött meg borral, figyelme ismét más irányba kellett terelődjön.
Figyelmesen végighallgatta a kettejük között lezajlódó monológot. Utólag kiderült, hogy a pultos, és a szőke férfi is, aki elvesztette a fogadást, mindketten Bell fivérei.
– Meg kell mondjam kissé átejtve érzem magam – jelentette ki Bell szemébe nézve, miután kiderült az ügyfél, a vevő akivel találkoznia kellett volna. Bár a dögös vörös hamar témát váltott, Xenosnak szándékában állt visszatérni erre témára, de előtte hajlandó volt tisztázni saját véleményét a neves, nemes banyacsaládokkal és fattyjaikkal kapcsolatban.
– Szóval azt akarod mondani, hogy egy bevált recept jobb, mint egy olyan, ami több vesződség által, többszöri próbálkozás után alkotta meg a jó bort? Miből gondolod, hogy az nem lehet jobb a másiknál? A minőség garanciája… Ha elrontod a receptet, akkor a bor szar lesz. Nézzünk egy virágot, ahogy azt mondtad. Amennyiben vadon élő, rá van kényszerítve, hogy túlélje környezetét, és azért teszi magát széppé, hogy egy méh, szél, madár, vagy bármi más, amire szüksége van a szaporodáshoz, és az életben maradáshoz rátaláljon, a „születési körülményei” miatt kell így tennie, egy kertben növő virág megszépül, mert a megfelelő gondozást kapja, vagyis ismét a „születési körülményei” adják szépségének mi voltát. Ám mi van azzal a virággal, amely az út szélén nő? Olykor eltapossák, máskor leszakítják szirmait, mások öntözik, gondozzák, kap hideget és meleget, ám minden évben mindig kinő, sőt évről évre egyre több lesz, és a virága egyre szebb? A „születési körülményei” nem követelik meg, hogy túl élje, nem egy extrémen vad környezetben van, olykor gondozzák is és foglalkoznak is vele, mint mikor egy terrán a középosztályba születik bele, nem nélkülöz, de nem is él bőségesen, csak boldogul. Miért indul el egy középosztálybeli az úton a nagyság felé? Miért, ha nem belső kényszerből, saját vágyból, melyet maga alakított ki, egy döntés melyet maga hozott meg, nem volt se előjoga, és nem is volt kénytelen nagyobbra törni, mégis megtette – fejtette ki bővebben saját véleményét.
– Az ilyen virág, az ilyen személy többet ér, származástól, és rangtól függetlenül, mint bármelyik másik – tette hozzá, majd immár hajlandó volt áttérni az üzletre.
– Most, hogy kiderült, hogy a vevőmet nem megette egy vámpír, hanem a vevő maga a vámpír, még mielőtt átadnám a szállítmányt, lenne egy kérdésem, és arra kérnélek őszintén válaszolj, mert ha nem azt tudni fogom – figyelmeztette előre Bellt, majd feltette a kérdését.
– Tényleg fogalmad sem volt róla, hogy velem kéne találkoznod? Csak véletlenül voltál pont ott ahol én, és még véletlenül sem akartál valamilyen mód tesztelni a találkozó előtt? – tette fel kérdéseit, ám a vámpír mindre megfelelt, tényleg fogalma sem volt az egészről.
Hirtelen néhány méhet idézett meg melyek kivettek egy fiola nagyságú dunsztosüveget a mellzsebéből, és megreptetve közös erővel az asztalra helyezték, majd hatszög alakban körbevették azt, ezzel jelezve egyelőre még nem adják ki kezeik közül nehéz munkájuknak gyümölcsét.
– Pénzben óhajtasz, vagyis óhajtotok fizetni – mert gondolom a családod nevében vagy most jelen – vagy területet adnátok, esetleg másképp szeretnél megegyezni, utóbbi esetben hallgatom az ajánlatod – tért egyből a lényegre Xenos, ám ez úttal arca nem volt rideg, sokkal inkább olyan volt, mint aki egy folytában gondolkozik, számol, mint aki egyszerre van ott jelen Bellel és merül el saját gondolataiban.
Bell csak jóízűen felkacagott a hallottakon.
-Vicces fickó vagy te.-sandított felé.
-Lehet közbejött neki valami.-vonta meg a vállát.-Lehet útközben megette egy vámpír.-somolygott ismét az orra alatt.
Xenos unszolására elmosolyodott, megragadta a karját és már vonszolta is maga után.
Alig pár saroknyira volt egy bájos kis bár, kívülről egy teljesen átlagos fogadó, tökéletesen beleillett a Neobryssi utcaképbe, ám ahogy Bell beljebb vonszolta magával az ajtón, Xenos szeme elé egy teljesen más világ tárult.
A tömör fából faragott bárpult már önmagában felért egy műalkotással, a legapróbb mintákkal díszítve, mint egy festmény, mely a város utcaképét ábrázolta, de még a macskaköves utcákra faragott aprócska alakok is életrekelve sétáltak fel s alá a pult oldalán. Az oszlopokat vörös szirmú liliomok futották be, a fűszeres borral megrakott tálcák szó szerint a vendégek feje körül szlalomoztak, az egyik sarokban egy láthatatlannak tűnő kisebb zenekar játszott egy bájos kis dalt, az asztaloknál pedig színes alakok beszélgettek, s iszogattak önfeledten. Volt kinek kezében egy üvegcse bájital füstölgött, más rúnákat vetett az asztallapra.
-Üdvözöllek Neobryssban.-fordult felé vidáman Bell.
A pult mögött egy nyúlánk alak lődöngött székének fél lábán hintázva, csizmája egy sámlin pihent, keresztbe font karokkal. Ahogy meglátta őket egyből elmosolyodott és felpattant.
-Mivel szolgálhatok?-fürkésző szemei Xenost vizslatták, de ajkán barátságos mosoly ült.
-Ne fáradj, kiszolgálom magam.-ajánlotta fel Bell, azzal megharapta ujját s saját vérével irta a levegőbe a rendelést. Két pohár felpattant mintha csak munkára vártak volna, s odasiklottak kettejük elé. Őket követte egy üveg bor is, előzékenyen s bőségesen töltve meg a kis kristály szépségeket. Bell átnyújtotta poharát Xenosnak, ám ekkor a csapos ismét megszólalt.
-Látom egymásra találtatok.
Bell egyből megpördült a sarkán, s felé fordult.
-Hogy mondod?-csengett hangja élesen, s gyanakvón.
-Nem vele volt találkozód?-mutatott a férfi ujjal Xenosra, arcán teljesen ártatlannak ható ábrázat ült.
Bell mélyet sóhajtott, hoklokát fogta.
-És erről én miért nem tudok?
-Hoppá…-tárta szét a karját amaz vidáman.-Ne rám nézz, tudod hogy nem az én ötletem volt. De kössz a jattot, most nyertem egy fogadást.-biccentett egy szőke hajú férfinak aki az egyik hátsó sarokban ült lehunyt szemmel adva át magát a hangszerek csalta dallamoknak. Az illető ki se nyitotta szemét, csak kiröppent zsebéből egy kis bársony erszény, s teljes lendülettel pofán csapta a csapost. Az fájdalmasan dörzsölgetve állát kezdte el számolgatni kis nyereségét.
-Menthetetlenek vagytok.-csóválta fejét Bell, majd bevezette Xenost egy eldugott kis hátsó szobába.
-Elnézést a fivéreim viselkedéséért.-szavatkozott.-Nagyra nőtt fiókák. De legalább tisztázódott a helyzet.-mosolyodott el ismét.-Ezekszerint csak nem tévedt el az az ügyfél, csak elcsavarta a fejét egy pimasz kis méh.
-Na de hol is tartottuk?-váltott hirtelen témát. -Áh igen! -pillantása kissé elsötétült, ahogy Xenosra nézett. -Nos,… véleményem szerint egy ilyen bizonyos “neves, nemes banyacsalád” nem csak jogokkal jár, de elvárásokkal s kötelezettségekkel is. A születési jogoknak meg is kell felelni, ez pedig- siklott tekintete a kezében pihenő vérvörös borra- a minőség garanciája. Persze olykor megesik, hogy a minőséget nem az eónokban leljük meg hanem a természet vad burjánzásában, ahogy egy vadvirág is lehet épp oly szép, mint a leggazdagabb kertekben virágzó liliom.-pillantott ismét a férfira.
-A másik témát illetően pedig,… van egy olyan érzésem, hogy lesz rá alkalmunk, hogy bemutassam a stratégiám, de most térjünk az üzletre.-villantotta rá élesen szemeit.
Xenos a bocsánatkérés hallatán lassan felemelte a fejét.
– Felesleges sajnálkoznod – nézett a vörös hajú férfi szemébe.
– Bár azt nem hiszem el, hogy ilyen könnyen feladod – tette hozzá és szemeit kicsit összébb húzta.
– Ha lecsapnám egyet, akkor már nem lenne okom tovább beszélni veled… – hagyták el baljós szavak az idomár száját, bár a hangnemből nem volt kivehető, de mégis érezni lehetett, hogy ez a mondat felért egy fenyegetéssel.
– Kerítünk rá alkalmat – változott meg hozzáállása Xenosnak is, és egy újabb enyhe, visszafogott mosoly kerekedett az arcára, mikor Bell szavakban is kifejezte hajlandóságát arra, hogy az öltönyös ízeltlábú barátaival ő is megbarátkozzon.
– Némi gyanakvást kelt bennem, hogy az üzleti partnerem még nem tolta ide a képét – magyarázta el végül, hogy miért is rágja ennyit ezt a témát.
– Épp úgy elvárom a pontosságot, mint ahogy tartom magam a határidőkhöz – jegyezte meg a száját húzva.
– Akkor mutasd az a helyet – mondta bólintva Bellnek és kissé fejében már cikáztak is a gondolatok, vizuálisan jelentek meg bizonyos helyek, ahová a dögös vörös magával vinné. Olykor a meglepetést is lelövi saját magának, mert a fejében mindig lejátszódik a legtöbb lehetséges opció, így van, hogy egy kedves gesztusnak szánt jótétemény is úgy éri, hogy az már nem tud oly pozitív reakciót kiváltani belőle, mint amit kéne, mert fejben egyszer már megélte azt.
– Vigyázz.. Még a végén leszerződtetlek – engedett meg magának egy viccet, mielőtt komolyabb, mélyebb témákat érintenének.
Mivel Bell kifejezte saját gondolatait az elfajzott vámpírok kapcsán, és kellően felkeltette Xenos érdeklődését, így a férfi szívesen hallgatta végig a Renddel kapcsolatos mondanivalóját.
– Nem hinném, hogy csak attól, hogy egy neves boszorkánycsaládból származnék többre mennél a véremmel, mint amúgy, ahogy ennek a fordítottját is igaznak vélem. Attól még, hogy valaki egy neves, nemes banyacsaládban született, még semmivel nem lesz több valakinél. Akinek például a vére olyan hatással bír, amit még az Aetryas-i tudósok sem fognak fel eleve többet érhet egy vámpír számára, mint egy előkelő, elkényeztetett, kinyalt seggű boszi vére – fejtette ki saját véleményét a megkülönböztető hozzáállással kapcsolatban.
– Hmm.. és nem okoz problémát, hogy nem egy neves boszorkánycsalád sarja vagyok? – lovagolt még egy kicsit a témán, de ez úttal direkt mosolygott, hogy éreztesse ezen szavai nem komolyak, csupán csak csipkelődésnek szánta őket.
– Ha adatik számunkra újabb alkalom, ha ismét szánhatunk egymásra időt…
– … akkor legközelebb csak kezet nyújtok, hogy megrázod, vagy csókkal illeted, azt majd eldöntöd – jelentette ki, és bár nem látszott rajta, de ez az egész egy gyermeteg duzzogás volt tőle, amit sikerült a maga nyakatekert megfogalmazásában, visszafogott gesztusaival lepleznie.
Miközben édes kettesben andalogtak és itták egymás szavait, az idő elszállni látszott, Xenos vevője pedig nem jelent meg.
Xenos értékelte Bell sakktáblás hasonlatát, hogy valami kézzel foghatóbb palástba csomagolta azt, amit el szeretett volna mondani. Bár az is igaz, hogy a dögös vörös talán túlinformálta őt, hiszen ő csak Bell foglalkozására volt kíváncsi.
– Szívesen megnézném, hogyan működik ez a gyakorlatban – jelentette ki az idomár, miközben a másiknak a szemébe nézett.
– Bár arra kíváncsi lennék, hogy hogyan épülsz be távolról az ellenség közé. Mert ugye egyszerre két helyen nem lehetsz, vagy máskor épp így kamatoztatod írói tudásodat? – tett fel újabb kérdést, és kíváncsian várta, hogy Bell is feltegyen neki párát, melyeket szándékában állt megválaszolni.
Előre látta, hogy nehezére fog esni visszafognia gondolatait, s ügyelnie arra, hogy hanggal ejtse ki őket. Ritka az olyan alkalom mikor nem egy családtaggal kommunikál és nem üzleti ügyben.
Lasalle szavai jutottak eszébe a hang művészetéről. Hosszas beszélgetéseket szívesen folytattak le ugyanazon formában, mint az emberek és ez az öregek igénye volt. Ők nem szükségként tekintenek a szavakra, elvégre anélkül is megvannak. Számukra olyan mint a zene, hallgatni egy beszélgetést, elmerülni benne akárcsak a hegedű lágy dallamaiban, egyfajta hangulatot ad a társalgásnak. Az a halott csend amit a telepaták élnek meg egymás közt, a vének romantikus lelkének túl durva és a halhatatlan lét örök terhére emlékezteti őket. Nem emlékezett már milyen volt embernek lenni, hogy mit érezhet Xenos ha a gondolataiban olvasnak. Elképzelni se tudta, csak találgatott, s annyi nyilvánvaló volt, mások számára ez egy kellemetlen élmény. Próbálta felidézni milyen lehet az az üresség ahol csak saját gondolataink viszhangzanak kísertetiesen és magányosan, de képtelen volt. Olyan volt ez számára, mint egy tündérmese.
Xenos szavai zökkentették ki gondolataiból, talán kicsit túlsagosan is, ugyanis somolyogva halvány pír jelent meg arcán, szemeiben pedig csinytalanság, s tekintete akaratlan is lejjebb csúszott a férfi testén. Utólag kapcsolt csak, hogy talán nem ugyanarra a huncutságra gondolnak, de egye fene. Nincs oka lepleznie mi járhat egy férfi fejében.
-Hát igen,… sajnos ennyi rajongóval nem küzdhetek meg érted,… sajnálom.-mosolygott.-De megvallom nem lenne szivem lecsapni őket. Tetszik a csíkos pizsamájuk.-ravaszkodott tovább.-Szívesen megismerném őket.-felelte Xenos ajánlatára.
Akaratlan is szemet szúrt neki, hogy a férfi kicsit túlzasbaviszi a magyarázkodást, így csak mosolyogva belékarolt és felnézett rá.
-Ne aggódj, megértem. Természetes ha a munka az első, ezzel mindenki így van a mi köreinkben. Ez csak egy teszt volt. Ha olyan lennél aki csak úgy elsétál egy csinos fiú után egy ilyen szörnyekkel teli világban nem lennél túl hosszú életű. Egy ragadozó se vesz komolyan olyasvalakit aki szinte magától s önfeledt repül a pók hálójába. Nevezzük ezt természetes kiválasztódásnak.-olyan természetességgel mesélt az ölésről mintha csak reggelihez való recepteket vitatnának meg. Nem is lehetett volna nyilvánvalóbb mennyivel másfajta értékrend szerint élnek és gondolkodnak mint a préda fajok.
-Tudok is egy helyet.-büszkélkedett el széles mosollyal.
Xenos újabb megjegyzésén jót kuncogott.
-A helyzet az,… hogy szívesen dolgozok meg ezért a mosolyért.-vetett rá egy csábos pillantást a szeme sarkából.
Viszont a beszélgetés ezen a ponton elindult egy komorabb hangulatú téma felé. Szemöldökét összevonva hallgatta végig a férfi mondandóját, majd megfontolva saját szavait, felelt rá.
-Tudom, hogy nagyon sok alfaja él a vámpíroknak szerte Terian földjein, de mindig elképeszt egyesek milyen állatias szintre süllyedtek. Nem tudom mit gondoljak erről. De biztosíthatlan a mi vérvonalunk abszolute nem ösztönlény.-mosolyodott el ismét.-Valószínűleg szégyent éreznék ha a szavaidból vett állatias viselkedést mutatnám. Engedd meg ezennel, hogy felvilágosítsalak milyen egy nem bestiális vérivó.-tekintetében nem volt semmi sértettség, tény hogy nincsenek sokan a dol’illenek s nem sokan mondhatják el, hogy valaha is találkoztak eggyel.
-A Rend szigorú szabályok szerint él. Csak megszabott keretek közt juthatunk vérhez. Ez nálunk üzlet tárgya. Az sem mindegy kinek a vérét fogadjuk magunkba. Ez egy szövetség démon és ember közt. Vagy olykor… egy házassági ajánlat. Mi nem ölünk, mármint vadászati célból nem. Ez az első és legfontosabb szabály. Csakis a Rend szolgálatában lehet életet elvenni. Első perctől nem a véred volt benned az érdekes számomra.-pillantott rá.-Ha úgy lenne akkor egy neves és ősi boszorkánycsaládból kellene származnod, s Mesterem pedig megkeresne egy házassági ajánlattal. Szóval jól tippelted.-fordult felé.-Azért vagyok még mindig itt, hogy megismerjelek.
Kezeit összekulcsolva maga mögött lépdelt tovább Xenos oldalán, hallgatva szavait, gondolatait.
Mikor aztán a bemutatkozásra került sor Bellt láthatóan meglepte a meghajlás viszonzása. Nem mintha nem fordult volna már elő, de ilyenkor esik csak le neki mennyire félreértik ezt a gesztust. Kissé zavartan babrálta a haját, de tudta talán magyarázattal kellene szolgálnia a dologra.
-Ez a meghajlás egy kicsit mást jelent a számunkra. Elnézést a félreértésekért, de ritka az idegen Neobryssban, nem sokan szeretik az itteni feszült légkört amit a céhek közti rivalizálás és nézeteltérések szülnek, mégha anyagilag meg is éri, elvégre Mahel egyik legnagyobb kereskedelmi központja. Szóval ez a gesztus a Rend tagjai számára az őseink neve előtti tisztelgés. Kimondva a Kara de Leono nevet mikor bemutatkozunk maga a név előtt hajlunk meg, s ezzel azt is kifejezzük mit szimbolizál e név és a jel amit magunkon viselünk.-mutatott a mellkasát díszítő tűz liliomra.
-A Rend minden terrán szolgálatában áll, terian védelméért. A meghajlással fejezzük ki azt is, hogy kész vagyunk az illető szolgálatába állni mint terrán polgár. Csak az erősebb képes szolgálni, s a bölcsebb vezetni. Ezért a vezető sose hajol meg senki előtt. Ő maga a név, az öröklött vér szimbóluma. Az elsőszülött.
-Mindenesetre örvendek a találkozásnak Xenos.-mosolygott rá.
Ez a kérdés alaposabban elgondolkodtatta.
-Nos… mondjuk úgy, hogy stratéga vagyok, de ez ennél kissé bonyolultabb. A mi hierarchiánk úgy épül fel, mint sakktáblán a bábok. A király szimbolizálja a vezért, ő az utolsó bábú, akit védeni kell, s aki utolsóként lép. Egy valódi sakkjátszmával ellentétben azonban itt a király, s nem a királynő a legerősebb. A királynő feladata a fészek és az utódok védelme, ő ritkán vonul a frontra. A két bástya a két stratéga, akik a háttérből irányítják azokat akik az élen harcolnak, folyamatosan információval látják el őket, a távolból épülnek be az ellenség közé, és nem csak megfigyeléseket végeznek, de hátráltatják is az ellenfél seregét. Figyelemelterelő támadások, az ellenfél táborának, készleteinek támadása. És mindezt egyszerre. Erre a szerepre csak olyan személy alkalmas, aki egyszerre több feladatra is képes figyelni és használni a képességeit. Mint egy bábmester egyszerre mozgatunk minden szálat a háttérből. Egy egyszerű stratégával ellenben mi nem csak döntéseket hozunk, de azonnal meg is tesszük. Aztán ott van még a két lovag Ansel és Blais, valamint a két futár Gaetan és Larue. A lovagok feladata a védelem, a stratégák, a tábor, a tartalékok, a sérültek védelme. A futárok pedig,… mondjuk úgy két eszeveszett őrült akik szó szerint berohannak az ellenség seregei közé és ölnek amit csak érnek, hozzáteszem a kis létszám ellenére egész hatékonyan. És van még egy tagunk.-mosolyodott el.-Akit csak úgy becézünk a teremtő.
Xenos mély levegőt vett, és türelmesen végighallgatta Bell mondandóját a telepátiájáról, majd kifejtette sajátos véleményét ezzel az egésszel kapcsolatban.
– Nem hiszem, hogy ellenségesen léptem volna fel ellened – jegyezte meg a maga kellemes, nyugodt hangvételében, mely még egy veszekedés során is domináló hatással bírt a másik féllel szemben.
– Ha velem szeretnél kommunikálni, akkor pedig kénytelen leszel használni a szádat… – jelentette ki, de szándékosan nyitva hagyta a mondata végét.
– … vagy így, vagy úgy – tette hozzá szándékosan a korábbi csókjukra célozgatva.
A méhkirály látta a megvilágosodást a másik férfi szemében, ahogy a méhecskére tekintett, miután a mézről volt szó. Szerette ha értelmes terránokkal tud beszélgetni, és nem kell túlmagyaráznia magát.
– Ó igen, rengeteg rajongóm van – incselkedett, bár szavaiból kivehető volt, hogy mondandója nem bír olyan komolysággal, hogy a dögös vörösnek ténylegesen aggódnia kéne azért, mert lecsapják az öltönyös üzletembert a kezéről.
– Pedig még a saját méheimmel nem is találkoztál – mondta ki az idomár hangosan a gondolatait.
– Sajnálom „drágaságom” , de az üzlet mindig előnyt élvez, ám utána kereshetsz nekünk egy szimpatikus helyet – jelentette ki ezt ismét rezzenéstelen arccal, se pír, se zavar, csak újabb tényszerű közlés.
– Ahhoz, hogy ezt többet láthasd nem egyszer, és nem is keveset… meg kell szenvedned érte – célozgatott ismét, bár ez alkalommal, nem volt oly nehéz rájönni mire is gondolhatott.
Szinte már egyértelmű volt a vámpír is felkeltette Xenos érdeklődését. A férfi kíváncsi volt mennyire ösztönlény beszélgető partnere, és mennyi szerepet játszik cselekedeteinek megválasztásában a racionalitás. Ennek a gondolatának később hangot is adott.
– Ha csak a véremre vágynál, akkor már rég magadhoz vetted volna, mint egy állat, amelyik csak a vadászatnak él, és a vad elejtését és kivégzést tartja a legeufórikusabb érzésnek, de te nem így tettél, tehát van annyi türelmed és önkontrollod, hogy ne ess egyből nekem, ami azt is jelenti, hogy a célod vagy az, hogy többet tudj meg a vadról, mert érdeklődő vagy, esetleg az, hogy magadhoz vonzd vadat, és úgy ejtsd el, lehet mindkettő. Ezek nagyobb erőfeszítést igényelnek, amelyekre egy ösztönlény nem hajlandó, szóval biztos, hogy nem csak a véremre fájnak a szemfogaid – magyarázta el metaforikusan saját kis gondolatmenetét.
Ahogy meglátta Bell szemfogait, kissé viccesnek tartotta, hogy csak említenie kellett azokat, bár a nevetés ritka dolog volt nála, épp úgy, mint a mosoly is. Nagyon le kellett ahhoz nyűgöznie, vagy elnyerni a szimpátiáját, hogy ajkait felfelé görbítse.
Az öltönyös férfi számára idegen volt a meghajlás, de mindig tekintettel volt a kultúrák közötti különbségekre, és sosem akarta megsérteni a másikét, ezért inkább alkalmazkodott a másik félhez.
– Xenos, de a többség csak Méhkirályként emleget – hajolt meg, bár az ő meghajlása inkább volt visszafogott karjait maga mellett tartotta, és egyik kezét sem illegette maga előtt, mint ha ő több lenne a vele szemben lévőnél, és verhetné mire a mellét.
– Viszont megtisztelnél vele, ha a rendes nevemet használnád – tette hozzá, egy hosszabb pislantással.
– Az én foglalkozásomról már esett szó, tessék mesélni, kegyed mivel foglalkozik, amikor épp nem a fiatalok szerelmi életét próbálja felpezsdíteni? – érdeklődött Belltől, miközben elindultak egy körre a parkban.
Nem volt szokatlan számára hogyan reagálnak általában az emberek a telepatákra. Nem volt épp egy közkedvelt népség. Gyanakvást keltettek, akaratlan is az jutott az illető eszébe vajon mikor, s mi mindent olvasnak ki a fejéből akarata ellenére. És ez így is volt. Képesek voltak mások tudatában kutakodni, akár anélkül hogy az illetőnek egyáltalán tudta lett volna róla. De azt már jelleme választotta ki hogyan használja a képességeit.
Akár sértésnek is vehette volna Xenos megjegyzését, de esze ágában se volt annak venni. A férfi nem Neobryssi volt, nem ismerte őt, nem tudta kicsoda, ahogy igazság szerint, s erre Bell csak most jött rá… Való igaz semmit se tud róla. Ezt öreg hibának vélte, nem mintha ne fordulhatna elő egy ilyen… találkozás. Elvégre vámpír, az a dolga, hogy elcsábítsa áldozatát és vérét vegye. De ő nem volt híve az ilyen sztereotípiáknak, ahogy maga a Rend sem.
-Ne aggódj, nem szokásom mások fejében kutakodni.-mosolygott bíztatóan.-Bár az ellenségeim ugyanezt már nem mondhatják el.-jegyezte meg sejtelmesen.
-Mondjuk úgy inkább használjuk kommunikációra.
Az is igaz volt hogy a mézes dolog ellenben igencsak meglepte. Értetlen pislogott párat, majd elmosolyodott, s tekintete a köröttük döngicsélő méhekre siklott.
-Hát ezért… Úgy érzem bőséges konkurenciával kell számolnom.-kuncogott.
Xenos következő megjegyzése ismét előcsalta láthatatlan ördögszarvait, de nem akarta túl sokat ugratni a férfit, még a végén szívére venné.
-Nos,…-pillantott rá szeme sarkából, alaposan megrágva a szavakat.-ez egy kissé elhamarkodott ajánlat lenne. De… a helyzet az, hogy én nem sietek sehová.-incselkedett tovább.
Az a mosoly egyből megragadta a tekintetét.
Nocsak… Tehát az ő ajkaira is lehet mosolyt csalni. Ez a férfi untalan meglepetésekkel halmozta el.
-Ehhez a mosolyhoz azért hozzá tudnék szokni.-jegyezte meg somolyogva.
A nyakkendős mutatvány csak egy kis bosszú volt a hajtépésért, nem rendezték még le ezt a dominancia harcot egymás közt, ami minden ragadozóban ott van.
Xenosnak igaza volt, ezt mindketten elmondhatták. Hiába a fellángolás, az egybőli szimpátia, azért egy bájos kis parkban eltöltött flörtnél kicsit több kell, hogy bármelyikük is prioritást élvezhessen a másik szemében. De nem minden napfényes reggelen volt alkalma összefutni egy ilyen férfival, aki ne sétálna el egyből egy szép szempár után. Talán ez volt a különbség préda és egy egyenrangú fél közt. Az az elegáns öltözet, a nyakkendő, a kifinomult kiegészítők és precizitás nem hazudott. Nem egy kókler állt vele szemben, hanem egy valódi komoly üzletember. Máris lépésről lépésre egyre jobban megismerte s egyre jobban tetszett neki. Már nem állt szándékában elszökni egy kis játék után, mint egy csintalan tündér, ki elillan maga után csak egy bájos emléket hagyva. Eddig csak leste az alkalmat mikor veszitheti őt szem elől a férfi, hogy aztán egy fűz árnyékából lesse vajon keresi e a tűztündért akitől csókot lopott. Túlságosan felkeltette érdeklődését ahhoz, hogy egyszerű prédaként kezelje. Kezdte érdekelni vajon mit tartogat még a számára, mivel lepi meg legközelebb. S legfőképp: milyen ember. Azt hitte csak egy tipikus nagymódú úrfi aki hozzászokott hogy mindent megkaphat, hogy szolgák lesik parancsait. Meg akarta leckéztetni kicsit. De talán ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Talán most ő az a kis moly, aki naivan a láng körül legyeskedik és hiába, nem szándékozott meghátrálni azoktól a vészjósló lángoktól.
-Igen, tudok várni.-mosolyodott el ismét miután rendezte magában gondolatait.
Azt már nem tette hozzá, csak gondolta, hogy talán ezúttal meg is éri várni.
Épp egy új frappáns kis ötlet futott át elméjén arról, hogy vajon hogyan vehetné rá a férfit hogy mutasson kicsit többet magából. Látni akarta vajon valóban az akinek mutatja magát? Ám terveit újra meghiúsították.
-Ó szóval ez jár a fejedben?-hajolt ismét csókra vészes közelségbe. Ismét édes kis kuncogás hagyta el ajkát.-Azt nem állíthatom biztosra, hogy tévedsz, de nem gondolod, hogy kissé naív azt hinni egy vámpir többre is vágyik a vérednél?
Apró mosolya épp csak egy pillantásra fedte fel azokat a tűhegyes szemfogakat, de ahhoz épp elég volt, hogy Xenos jól láthassa, s ismét megtudjon róla, Bellről, valami újat.
Vajon a tény, hogy épp egy emberevő ragadozóval élvezi ezt a kellemes sétát ezen a kellemes helyen, miféle gondolatokat ültet el fejében? Nem lepte volna meg, ha Xenos bátorsága cseppet se rebben, ha ugyan az marad akinek eddig is adta magát. De ez egy olyan kérdes volt ami minden vámpir fején átfut, minden találkozásnál. Vajon a Kedves felsikolt meglátva azokat a csont pengéket? Szive hevesebben ver? Rémület, kétség markolja majd attól tartva vajon melyik lélegzete lesz az utolsó e tündér társaságában, s vajon felébred e abból a szenvedélyes ölelésből amire csábítja?
Itt volt az ideje egy méltó bemutatkozásnak. Így hát Bell megpördült a sarkán szembe fordulva Xenossal, a szemébe nézett, majd mélyen meghajolt.
-Bellamy Kara de Leono.-mutatkozott be.
-És Önben kit tisztelhetek?
Csókjuknak megvolt a maga sajátos sikere, többre mentek vele, mint ezer felesleges túlgondolt szóval, melyekkel nem tudták volna pontosan kifejezni a gondolataikat. A tettek mezején már mindketten gyakorlott harcosok voltak, nem volt szükségük frappáns kifejezésekre ahhoz, hogy egymás tudtára adják, hogy akarnak valamit a másiktól.
– Mássz ki a fejemből – tett megjegyzést Xenos a vörös hajú férfinak a csókjuk után, nyilván az is zavarta, hogy valaki úgy mondd, a fejében turkál, de azért sem volt oda, hogy valaki csak azért, mert képes a telepátiára rest ajkait széttárni, és beszédre nyitni a száját.
Miután Bell ismét szavakkal fejezte ki magát, úgy nem volt ellenére a társalgásuk, e flörtökkel megtöltött barátinak már nem mondható csevej.
– Mennyire lepődnél meg, ha azt mondanám, hogy mézet? – tette fel a költői kérdést, hiszen az idomárról lerítt, hogy ilyesmivel foglalkozik.
– Olyan terméket, amilyent Ön keres csak az igazán elkötelezett vásárlóknak szoktak ajánlgatni – reagált a vöröske célozgatására, és közben szája félmosolyra kerekedett.
Az igazat megvallva, a nyakkendős mutatványért egyáltalán nem volt oda, amint lehetett a ruhaanyagot kiszabadította az ismeretlen kezének szorításából, majd megigazította ruháját, és felvette a földről az így letaszított nyakkendőtűt, s visszahelyezte azt.
– Arról ne is álmodj – válaszolt kimérten, amikor az üzleti találkozójáról volt szó.
– Még nem adtál rá okot, hogy a legitim biznisz elé tegyelek a prioritási sorrendemben – tette hozzá elég tárgyilagosan – semmi bántó nem volt szavaiban, vagy kötekvésre hajló, egyszerű tényközlés volt.
– Ha a szerelmespár első csókjára hajlandó voltál napokat várni, akkor úgy gondolom, hogy rám is tudsz negyed órát – bökte oda neki csipkelődve.
– és ha azt mered mondani, hogy negyed óra egy örökkévalóság, akkor már most elfelejtheted, hogy valaha lefekszem veled… – tette hozzá gonosz mosollyal.
Miután ezt tisztázták elindultak a kisebb körükre a parkban. Beszélgetésük elején Xenos volt a kezdeményező fél.
– Kezdésnek elmondhatnád, hogy mi a neve annak a férfinak, akit az előbb megcsókoltam – tette fel kérdését, afféle kérés formájában.
A férfi arcán semmi reakció nem volt kivehető. De ez őt egy cseppet se lepte meg.
Ha Chevalier lenne most valószínűleg mindent elkövetne, hogy bebizonyítsa pírt lehet csalni arra a rideg arcra. De ő nem Chevalier volt, ő Bell. Neki nem kell áttörnie minden falat, neki nem kell látnia mit rejteget. És neki az se számít, ha a fal csak álca, s valójában nem rejt semmit. Őt puszta kíváncsiság fűti, aminek nem erővel tesz eleget. Számára a világon minden dolog szerethető, nem kell erőlködni, nem kell küzdeni, nem kell minden titkot tudni. Elég azt észrevenni amit a világ elé tár, s kiélvezni.
Ettől függetlenül nem volt kételye afelől, hogy a férfi akarja őt. Elvégre ezt ki is mondta, tettekkel igazolta. Ő maga súgta meg neki hangtalan nem is olyan kis titkos vágyait. Bellnek pedig tetszett ez a suttogás, tetszett mit hordoztak e szavak.
Ahogy Xenos utána kapott, lángszín tincseibe markolt és vissza rántotta őt karjai közé, Bell úgy adta át magát csókjainak akár a legodaadóbb szerető.
Széttárta ajkait tolakodó nyelve előtt, magába fogadta kétségek nélkül. Nem remegett, de vágytól teljes sóhaj hagyta el. Szíve szaporán vert nem is leplezve izgalmát, nem volt benne semmi álszentség, csak a kegyetlen őszinte gondolatok és vágyak. “Akarsz engem és én is akarlak. Akarom, hogy vesd rám azt az éhes tekinteted. Akarom, hogy rám gondolj, miközben pillantásod lassan, réveteg végigsiklik testemen. Akarom,… hogy élve égess el.”
-Csak egy séta, de talán út egy mézédes pokolba?-szólalt meg hangja Xenos fejében.
Szavainak “hangot” adva felnyitotta hosszú pilláit egyenest a szemébe nézve miközben ajkaik forrón egymást ölelték. Az a pillantás azt súgta “szeress még”. Majd ugyanolyan élvezettel süllyedt vissza, lehunyt szemmel abba a kéjjédes bűnbe amit épp elkövettek. Egész teste végigbizsergett ahogy a férfi húsos nyelve tolakodón végigsimogatta az övét, ahogy nem kért csak elvett. Pont azt adva amiért ő maga is sóvárgott. Arca kipirult, szempillái megrebbentek, talán azoktól a fránya kis gondolatoktól amik ott ostromolták belül, ahogy elképzelte mi más történhet még, mi mást tehet még meg vele.
Vággyal terhes tekintettel vált el tőle, csak egy megszokott mosollyal felelve.
-Felkeltetted a kíváncsiságom vajon mit adsz el?-kuncogott, majd pillantása végigsiklott a férfi testén, s csak somolyogva tért vissza ajkaihoz.
-Lehet megvenném.-suttogta játékosan, majd most ő ragadta meg Xenos nyakkendőjét s mint pórázon vezette magával, ki tudja merre.
-Mi van, ha… nem érsz oda időben a találkára?-pillantott hátra.-Vajon többet nyernél?-vetett rá egy huncut pillantást.
Az idomárban a félmosoly után tisztázott, hogy a másik férfi tényleg élvezi, amit vele csinál. Azt azonban még nem tudhatta, hogy milyen pontosan fogja követni utasításait.
A vörös hajú férfi ahelyett, hogy elindult volna „Rómeó és Júlia” felé, inkább Xenos felé fordult, mondhatni őt vette célba, nem csak tekintetével, de érintéseivel is. A Méhkirály érezte a gyengéd, meleg érintést a nyakán, bár az afféle közelség volt, ami számára nem volt idegen, semmi olyan, amit egy képzett, és jól megfizetett szajha ne tudott volna megadni neki. Valami mégis megfogta őt az ismeretlen engedetlenségében.
Már megvolt az elképzelése, hogy mit fog tenni vele, amiért ellenszegült, ám most a dögös vörös váratlan cselekedetei zavarták meg az ő tervét. Szemeivel nagyjából felfogta mi történt, mielőtt valamiféle transzba esett, ahogy úgy nevezett vérmágiát alkalmaztak rajta.
Bár tudta, hogy amit lát illúzió csupán, mégis rendkívül valósághű volt, ahogy létrejött a természetes fények hiánya, ahogy minden elhalkult, és létrejött az a békés néma csend, mint egy temetőben. A gyertyák megjelenése csak még inkább felidézte benne ezt a temetői hangulatot. A csendet végül a nemrég még csak először hallott, még nehezen felismerhető, mégis beazonosítható hang törte meg.
„Vajon a rossz kisfiúk milyen büntetést érdemelnek?” – hallatszott el a kérdés, mely kissé elgondolkoztatta Xenost, bár nem olyan értelemben, mint jelen esetben kellett volna. Ám ebből a gondolatmenetből hamar kiszakították őt az érintések, és cirógatások, valamint ajkainak ingerlése. Végül az egésznek épp oly gyorsan végeszakadt, mint amilyen gyorsan elkezdődött. Noha, mikor visszatért, Xenos közérzete már nem olyan volt, mint előtte.
Igazából magam sem volt tisztában miféle zaklatott állapotba került, amelyet még így is képes volt elnyomni annyira, hogy arcán ki ne kelljen mutatnia. Kiszámíthatatlanságát mindig is ennek a viselkedési mintának köszönhette. Az arcán semmi jele annak, amit érez, ám abban a pillanatban, hogy belül feldolgozta a történteket, máris úgy cselekszik, ahogy azt első gondolata diktálja. Nem volt ez másképp most sem: Tekintete Bell hátára szegeződött, pontosabban a hátára vízesésként boruló vörös hajtömegre. Nem tudni, hogy a szín, vagy a történtek váltottak ki belőle erős érzelmeket, vagy éppen a kettő együtt, egy biztos, ahogy utána indult és beérte a férfit, úgy azonnal belekapott a vörös tincsekbe, és a haját tépve fordította meg a másikat. Tekintetében épp annyi különböző jelet lehetett felfedezni, mint amennyi érzelem benne is kavargott. Ugyanakkor a csókja, melyet az idegennek így adott valószínűleg minden gondolatát tükrözte, hol szenvedélyes, hol haragos, hol szeretetteljes volt ajkainak és nyelvének mozgása, ám egy biztos ennek láttán még a korábban emlegetett gerlepár is kedvet kapott ahhoz, hogy ezt kipróbálja.
Ahogy elhagyták egymást a két férfi ajkai, úgy Xenos hajlandó volt választ adni a korábbi kérdésre, melyet ezelőtt szándékosan figyelmen kívül hagyott.
– Ami azt illeti, épp egy vevőmet várom, de addig tehetünk egy kört a parkban. Ha még mindig megtisztelnél a társaságoddal – beszélt szándékosan a másikkal egy kicsit mélyebb hangon, mint amúgy szokott.
Xenos egyetértő szavai igencsak meglepték. Elkerekedett szemekkel nézett rá, ajka rényire nyílt, de a szavakat nem találta. Hitetlenkedve s értetlenül meredt rá egy pillanatig. Ám e pillanat elillant, s nem maradt más csak az a fejében zengő mély, búgó hang visszhangot verve, suttogva. Már meg se erőltette magát, hogy vissza szerezze füzetét, már más gondolatok és tettek vertek gyökeret tudatában.
Érezte ahogy a bőrkötéses lapok végigsiklanak bőrén, való igaz teljesen váratlanul érte, nem volt benne se logika, se értelem, csak egy kaotikus cselekedet. Egy apró, sokat mondó érintés. Riadt tekintetét Xenoséba fúrta, meghátrálhatott volna, csak egyetlen lépés volt.
“Aki rossz kislány volt, az büntetést érdemel.”
Ajkán elragadó félmosoly jelent meg, egyenest a férfi szemébe nézett, s szinte itta szavait. Megborzongott ahogy Xenos forró lehelete végigcirógatta nyakát.
Megkapta a parancsot,… ideje volt cselekedni.
Lassan szembe fordult vele, ártatlan pillantással nézett bele azokba a kifürkészhetetlen szemekbe. Átkarolta Xenos nyakát és lassan, gyengéden közelebb húzta magához. A füléhez hajolt lábujjhegyen pipiskedve, úgy suttogta édes kis hangján.
-“Tudom, hogy meg akarod csókolni, de csak, hogy tudd,…. ő is téged.”-ismételte el a férfi szavait elengedve őt hogy pillantásuk ismét egymásra találjon.
-Egy rossz kislány sosem követi a parancsokat.-tette hozzá továbbra is azzal az ártatlan mosollyal.
Karma hegyét ujjába fúrva fakasztott vért, s azzal kezdett írni a levegőbe. Azt azonban, hogy mit is írt Xenos már nem láthatta. Hirtelen elsötétült körülötte a világ, megszűntek a hangok, a méhek lágy, monoton zümmögése, a madarak duruzsoló, kedves dala. Gyengéd fény gyúlt körülötte, gyertyák cirógató fénye vetült nem létező falakra. A sötétségből pedig egy hang szólalt meg, Bell hangja.
-Vajon a rossz kisfiúk milyen büntetést érdemelnek?
Hirtelen láthatatlan kezek érintették meg, gyengéd cirógatásokkal kínozva egész testét, végigsimogatva forró, telt ajkait.
Az illúzió csupán pár pillanatig tartott, mégis mintha évezrednyi vággyal telt kínok közül ébredt volna fel. Minden visszaváltozott a megszokottba, a zümmögés, a madarak, az émelyítő virág illat, Bell pedig ott állt előtte ugyanazzal a mosollyal.
-Mit szólna egy sétához? …Uram.-mosolygott rá, majd elindult, mintha mi sem történt volna.
Mikor a férfi észrevette Xenost, látni lehetett rajta, hogy teljesen váratlanul érték a történések. Félt, vagy legalábbis tartott az idegen reakciójától, amit akkor talán még fogalma sem volt, hogy az idomár mennyire élvezett. Hogyan is lett volna róla fogalma, ha az a felemás szempár rezzenéstelenül, és megingathatatlan tartja a rideg ábrázatot, és hideg tekintet. Lányos zavarában habogásával csak még kiszolgáltatottabb helyzetbe vitte bele magát, szinte tálcán kínálta magát a Méhkirálynak.
– Felesleges kifogásokat keresned. Tudod, hogy rossz kislány voltál – búgta mély hangon, mikor a vöröshajú idegen a méhet akarta okolni saját neveletlenségéért.
– Azt meghiszem – tett csipkelődő megjegyzést a vámpírra, mikor magyarázkodni szeretett volna.
Az idegen számára Xenos cselekedetei kiszámíthatatlanok voltak, ez minden egyes alkalommal kiült az arcára, amikor az idomár olyan lépést tett, ami más számára nem lett volna logikus.
– Persze, hogy gond van vele – jelentette ki Xenos, és ha ekkor nem volt a kezében a füzet, akkor újra elkobozta azt, és összecsukva annak bordájával feszítette szét a dögös vörös combjait, majd belső combja mentén vezette fel azt a lábai közéig. Olyan erővel nyomta oda a füzetet a nemiszervéhez, hogy az ne fájjon neki, de épp elég kellemetlen és zavarba ejtő legyen a számára.
– Aki rossz kislány volt, az büntetést érdemel – tette hozzá kissé mogorva hangon.
Amikor meg tudta pontosan mit is akart csinálni, és mivel próbálkozott a férfi, akkor úgy döntött próbára teszi őt.
– Talán lesz alkalmad kiengesztelni… – nyújtotta el szándékosan a hangját.
– Ha tényleg egy csókért jöttél ide, akkor én megmutatom, hogyan válthatod valóra, amit szeretnél, de ahhoz szót kell fogadnod, és pontosan azt csinálni, amit mondok – nézett komoly tekintettel a hosszú hajú férfira.
– Kezdjük azzal, hogy ezt nem használhatod – mutatott a füzetre – ez itt marad nálam – tette le a füzetet a padra.
Mire a másik tiltakozhatott volna, addigra Xenos már mögötte állt, és a fülébe súgta az instrukciókat, amiknek megfelelően cselekednie kellett:
– Azt akarom, hogy menj oda hozzájuk, ülj be kettejük közé, közöld velük, hogy tudod a titkaikat, aztán pedig úgy ahogy most én a te füledbe, épp olyan halkan búgd mindkettejük fülébe, hogy „Tudom, hogy meg akarod csókolni, de csak, hogy tudd ő is téged”.
Xenos ezen terve nemes egyszerűséggel a gerlepár hasonszőrűségére alapozott volt, vagyis ugyanarra a külső hatásra, épp ugyanúgy fognak reagálni.
Amennyiben Bell elindult a szerelmespár felé, úgy elégedett mosollyal figyelte, ahogy úgy cselekszik, ahogy ő fütyül. Ha pedig nem indult volna el egyből, akkor egy seggre csapással bíztatta a megilletődött vámpírt.
Ugyanolyan napnak indult, mint a többi. Senki sem sejthette mit hoz a következő pillanat, így Bell se. Naivan nyújtózott egy nagyot mély ásítások közepette, ujjai belegabalyodtak hosszú vörös tincseibe, mire egy rosszalló, álmos morgással felelt. Félszegen pislogott a csipkefüggöny rései közt átszökő fénysugarak felé, arcára mosolyt csalt az apró kolibrik árnyéka a baldachinon. Jó kedvűen indult ez a nap, bár számára melyik nem? Energikusan pattant ki az ágyból, hogy egy kellemes zuhany után magára öltse egyik kedvenc ruháját, s úgy lépjen ki szobájából, mint aki a világot megváltani készül épp. Cipellői határozott kopogása azt sejtette a ház ura vagy épp úrnője készül kitárni a kastély kapuit a nagyvilágra, de nem volt ő se, ura se úrnője semminek, nem is kellett hogy az legyen. Ő szimplán csak… Bell volt.
Vidáman lépdelt végig Neobryss macskaköves utcáin, messziről intett az ismerős arcoknak egy tőle megszokott kedves mosollyal. Szemeiben azonban céltudatos láng égett s nem az a fajta, amit egy hős szemében látni, hanem inkább az amit a csínytevőkében. Ajkán huncot kis mosoly bujkált mit hiába próbált untalan elrejteni. Nem kellett sok idő, hogy a tett helyszínére érjen, ami nem volt más, mint egy bűbájos kis park.
A madarak mit sem sejtve vidáman csicseregtek az ágakon, egymásnak udvaroltak a tavasz fényében. A levegőt mézédes, szinte már terhes virágillat töltötte meg, a rózsabokrok a skála minden színeiben ragyogtak megörvendeztetve a terrán szemeket.
Egy kis padon foglalt helyet tökéletes rálátással a tóra, egészen pontosan annak partjára. A stégen egy fiatal párocska ücsörgött önfeledten merülve el a beszélgetésben. Észre se véve a mögöttük lappangó kis vörös ördögöt, kinek nyitott füzete ölében pihent, tolla pedig feszült várakozással ujjai közt.
Az álcázásnak sajnos nem volt épp oly nagy mestere, csak a két fiatal, szerelemtől megrészegült fejnek nem tűnt fel az a gyanús alak aki mereven őket figyeli.
A fiú ekkor kissé közelebb hajolt a lányhoz, Bell szeme pedig felvillant, ujjai még görcsösebben szorították a tollat felkészülve az ő nagy pillanatára.
Ahogy a párocska zavartan, s pirulva fordította el arcát egymástól Ő dühösen fújta fel arcát, mint egy hörcsög.
-Már megint!-motyogta az orra alatt.-Mindig ezt csinálják!-panaszkodott magában lemondóan, mire ajkára ismét kiült az a huncut mosoly, s a toll megmozdult, szépen ívelt betűket ejtve a hófehér lapon.
Egy hattyú úszott elő a nádasból hamisan a lány felé kapva, aki megriadva vetette magát kedvese karjai közé.
Bell elégedett mosollyal nyugtázta a dolgot, bár a mai műsortól csókot remélt, azért ez se bizonyult olyan rossz eredménynek.
Önelégült mosolyát egy eddig idegen látvány törte meg. Egy első ránézésre teljesen hétköznapi dolog, olyasmi amire más körülmények közt talán fel sem figyel. Figyelme tárgya pedig egy méh volt. A gondot nem maga a méh okozta, nem azzal nem volt semmi baj. Ugyanúgy zümmögött, ugyanolyan sárga csíkos pizsamában, mint a többi. Az érdekes ebben a kis méhecskében csupán annyi volt, hogy egy férfi hajában ült, mint egy oda nem illő hajdísz, nem kissé mulatságos látványt nyújtva. Ajkára visszaült huncut mosolya, tolla pedig ismét sercegni kezdett a papíron, mire egy apró inda nyúlt a méhecske felé elhesegetve azt, ám az a fránya méh csak nem akart elválni attól a rövid hajtincstől, mint egy bástya úgy ült ott a férfi fején őrt állva. Az inda ismét feléje nyúlt ám ezúttal kissé eltévesztette az irányt lágyan megcirógatva a férfi fülét. Bell hirtelen zavarában az ajkába harapott és megpróbált füzete mögé bújni, mintha ő se látszana, ha ő nem látja a világot. Pajzsa mögül azonban halk, édes kuncogás tört ki, amit már nem bírt tovább magábafojtani.
Riadtan várta most mi fog történni, s drámai óvatossàggal kukucskált ki a kis notesze mögül.