Aetryas fővárosa a kontinens dobogó szívén helyezkedik el. Hivatalosan a háborún felül álló terület, tehát a városban szabadon járhat bármelyik nép és faj bármelyik képviselője. A várost egy lebegő, föld feletti; egy földi; és egy földalatti negyedre osztották. Míg a földalatti körzetekben gyárak és munkásszállók vannak, addig a földi kerületekben az előkelőbb negyedek és körzetek kaptak helyet, köztük a város legforgalmasabb léghajókikötője. Az égi negyedben pedig a levegő terránjai élnek és tevékenykednek. Itt, a lebegő körzetben található az ország legnagyobb emlékbankja és vele együtt az álommanó kft, valamint az őrangyal nonprofit biztosító zrt székhelye is. A három körzet és a kontinens sorsáról a kapitóliumi alsó- és felsőház határoz. Malivor állandóan pezsgő életét és folyton derűs hangulatát látszólag nem árnyékolhatja be semmi. Az éjjel-nappal tartó bulik, a folyamatos nyüzsgés azonban óhatatlanul okoz bajt is. Ahol ennyi faj találkozik, ott még egy tüsszentés is gyakorta lincshangulatot vált ki, ám nem ez a legnagyobb probléma. A város lakói és Aetryas szerte oly sokan meglehetősen fura tüneteket produkálnak: Egyik napról a másikra elfelejtenek embereket, történéseket. Egy betegség? Egy parazita? Esetleg egy szervezet ármánykodása? Ilyen és ehhez hasonló titkok árnyékolják be Malivor gondtalan városát.
Szerencsére nem volt nagy távolság közöttük, hiszen a gurulós szék, amin a férfi ült, kétlépésnyire volt a kanapé szélétől. Amikor a vékony ujjak hozzáértek a bőréhez, nem rezzent meg, de az érintés enyhén libabőrössé tette – régi emléket idézett fel benne, mely tele volt fájdalommal és amit csak hozzáértő törődés enyhíthetett. Hallotta a lány hangján, hogy ugyan nem akar ostobaságot mondani, mégsem tudta eldönteni, zavarában vagy kényszerből indult meg nála a szólavina. Amilyen gyorsan közeledett, kétszer olyan gyorsan vissza is ült, mintha attól félne, hogy rosszat mondott volna az imént. Miközben fürkészte, észrevette a félelem egy aprócska lángját a szemeiben, ami hamar kihunyt – valószínűleg a feltett kérdés mielőbbi megválaszolása segített ebben, hiszen a szólavina egyre több hullámban indult meg, ami meglepte a férfit. De most már – legalábbis – nem érezte, hogy kényszerből beszél hozzá. Fémujjai lágy fogásában levő pohár lassan visszakerült az asztalra, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le a lányról. Itta a szavait, mert kíváncsi volt a másik tapasztalatára – hiába tekinti idegennek a mágia létezését, ennek ellenére próbálja megérteni, hogyan is működik. A fejvadász nemcsak a karjai miatt képtelen a mágia használatára: a testében sincs nyoma olyan katalizátoranyagnak, amit egyesek manának, mások midikloriánnak neveznek. Ezért is irigyelte a mágiahasználókat, sőt, sokszor esett meg, hogy teljesen lekezelően bánt velük, ugyanis amit a férfinak fizikailag, testi erőből kellett megoldania, egy mágusnak, tapasztalati éveitől függően akár csettintésre is megtehetett. Számára fontos volt a lány mondanivalója, így amikor végre kezdett megnyílni előtte, szavait úgy itta, mint sivatagban oázisra lelő vándor, aki a hosszú út alatt alaposan megszomjazott. Kissé majdnem letört lett, mikor kiderült, nem igazán varázshasználó nép az övék, de a letörtség rögtön elillant, mint amikor egy könyvről lefújják a friss port. Az már magas volt neki, hogy az a varázslat, ami kettejüket úgymond összeköti valamilyen módon, nehezen feloldható; buta tekintetet villantva bambult a távolba. Lelki szemei előtt egy bilincs volt, amit több tucatnyi lehetséges módszerrel tette semmivé, mondván, nincs olyan hogy nehéz, vagy lehetetlen, viszont egy megoldáshoz nem mindig a rövidebb út a legésszerűbb. Vagyis a bilincs feloldásához egy kulcs kell – a kulcshoz, vagyis magához a boszorkányhoz, aki hasonló praktikákat tanít a nem éppen szomszédban levő faluban, nos, hosszú utat kell megtenniük. Eme gondolatra kicsit elhúzta száját és levéve szemét a lányról, az asztalon levő hamutálra sandított; nem lett boldogabb a leégett tüdőropi látványától, amit kénytelen-kelletlen, el kellett oltania. Szavait így hallgatta tovább, miközben ecsetelte a nedves ruházat kényelmetlenségét, amit teljesen megértett, hiszen jómaga is részesül ebben. Esze ágában sem volt úgy kezelni a lányt, mint egy élősködőt, aminek rövidesen hangot is adott, miután tekintetét ismét rászegezte.
– A vendégem vagy. Szóval, mint a vendéglátód, igyekszem a tőlem telhetőt megtenni. – Emelkedett fel lassan a gurulós fotelből, miközben lehajolt oldalra dobott, a magába szívott nedvességtől nehéz gönceiért és felnyalábolta őket majd lépett egyet előre, hogy a lány harci kimonóját is fémujjai közé vehesse. Elsőre úgy tűnt, a két különböző színt – a feketét és a fehéret – egybefogja egy pillanat múlva, ám nem így történt; mind a lányét, mind a sajátját külön-külön karjában tartotta, miután felegyenesedett és egy lágy biccentés keretében, némán kérte, hogy kövesse. A lehető leglustábban indult el kifelé a nappaliból és a hálószoba felé vette az irányt, amely mellett a helytakarékos fürdőszoba helyezkedett el. Zuhanykabin, mosdótál, wc és egy beépített mosó-szárítógép alkotta a minimalista helyiséget – utóbbihoz lépve, kiejtette egy szennyeskosárba a saját ruhadarabjait, a lány kimonóját azonban a kör alakú, ablakos kombinált gép dobjába helyezte, ám az ajtaját nem csukta be. Beütött néhány programot rajta, aztán a lány felé fordult.
– Ez itt a fürdőszoba, bent van tusfürdő, amott pedig tiszta törölköző. Ez pedig itt jelenleg egy szárítógép funkcióra programozott gép, csak tedd be a ruháidat, aztán csukd rá az ajtót, a többit bízd rá. Amíg felfrissülsz, keresek ideiglenes ruhát számodra. Rendben? – Fürkészte még egy darabig, majd kilépett lustán a fürdőszobából és nekilátott a hálószobában levő gardróbban keresgélni, egészen addig, amíg rá nem akadt egy eléggé hosszú ingre és egy még javában új boxerféleségre, amit nem sajnált feláldozni. Hiszen ha nagy lenne neki, még szűkre tudja pár tűöltéssel szabni. Amint meglelte az adott ruhadarabokat, az ágyra tette őket és visszament a nappaliba. Töltött magának egy adagot a poharába és visszarogyott a gurulós székbe.
Válaszom után hamar feltettem egy kérdést, amit csodáltam, hogy meghallott, mert úgy nézett ki, mint aki valamin nagyon gondolkodott. Mivel megengedte, karjaimat fölemeltem lábaimról, kinyújtózkodtam és fölálltam majd megroppantottam egyik bokámat, ami kicsit hangosra sikeredett, de jól esett. Odasétáltam, vagyis inkább léptem párat aztán végül egyik kezemmel végig simítottam a területen, egy darabig még közelről néztem miután elengedtem.
-Azta, teljesen benőték már a szövetek, mintha a te tested része lenne. Oké, az is, csak remélem érted hogyan értem. Basszus, teljesen bolondot csinálok magamból, ez kissé kínos…– fogtam magam és inkább vissza ültem oda ahonnan elmentem.
Nem akartam baromságot mondani, de már rég volt, hogy valakivel beszélni tudtam normálisan még ha az jelenleg kényszerből is teszi esetleg. „Jelenleg valamennyivel jobban félek Mikaeltől, mint mikor szembe kerültem vele a harcnál. Vajon mitől lehet? Talán azért, mert tudja az igazságot rólam, hogy valójában a gyengébbik nemet képviselem? Nem tudom, lehet azért, mert nem ismerem és még nem bízom benne.” Zártam le magamban a dolgokat gyorsan, mert kérdezett valamit, amit éppen, hogy sikerült el csípnem gondolatmenetem közben.
-Hmm. – kicsit oldalra húztam szám egyik sarkát miközben próbáltam visszavezetni gondolataimat a régi tanóráinkra. – Nem tudom mennyire számít majd amit most fogok mondani, de a mi ’fajtánk’ – levegőbe rajzolt idéző jellel közöltem azt a szót, mert sosem szerettem, ha külön fajként hivatkoznak ránk miközben semmivel sem vagyunk jobbak, szerintem – nem használ varázslatokat és ennek ellenére néhány ősibbet és újabbat is meg kell tanulnunk. Arra értem, hogy mi a haszna vagy éppen kára van az adott mágiának. Ha mondhatjuk úgy egyfajta kötelező tantárgy. Azt hiszem ez valamiféle összekötő varázs lehet abból a fajtából, ami a nehezebben föloldható, a hatótávból ítélve. Ez az ami nem minden szinten megy a varázs használóknak. Egy bizonyos boszorkány tanítja a faluban élő gyerekeket ezekre. Kíváncsi vagyok, mi lehet vele. Bocsánat, kitértem. Az összekötő varázsok maguktól elmúlnak általában. Másfél évtől kettőig terjedhet a dolog. Viszont, nem érzem úgy mintha sok beleszólásom lenne a dolgokba, hogy ön mit szeretne, tehát kereshetünk varázshasználót, ami kicsit sok időbe telne vagy akár keresgélhetünk is. Ha vész esetén visszatérhetnénk a lakóhelyünkre, akkor szívesen mondanám, hogy menjünk oda és a tanárnéni megszünteti.
-Igen, tényleg nem ártana egy jó kis felfrissülés. Esetemben, azonban annyira van lehetőségem, hogy a vizes fehérneműimben mászkálnék míg az öltözetem meg nem szárad, na meg aludni sem szeretnék abban, mivel a váltás ruhám is ott maradt gyógyításra alkalmas dolgaimmal együtt. Ha magát nem zavarja, akkor nekem úgy megfelel, csak törülközőt, útbaigazítást meg tusfürdőt kérnék majd. – mondtam miközben kicsit felvettem álarcom egy részét. – Tényleg! – ötlött eszembe egy másik megoldás – Akár macska alakban is aludhatok, úgy még kevesebb helyet foglalok és enni is ehetek úgy, mert akkor hamarabb jól lakom. Mióta a külvilággal érintkeztem azóta így táplálkoztam ebben a városban. Persze csak maga után tisztálkodnék meg, hisz én csak élősködöm jelenleg. – tettem hozzá gyors egy halvány mosoly kíséretében.
A biccentést viszonozva lassan visszaült a forgószékre; meglepetésnek nyoma sem volt arcán, mikor férfi módjára terpeszkedett el a kanapén. Berögzült mozdulatok a hűebb alakítás érdekében, gondolta magában. Bökte az oldalát a kíváncsiság, miért is olyan fontos ez a Jasumo nevű egyén az álruhás csajszinak – jobban megnézve nagyon fiatalnak látja, nem saccolta többnek 17-18 évesnél -, így türelmesen kivárta válaszát. Valószínűleg a lány is érezhette, hogy nem fog megelégedni egy rövid, tagadó válasszal, de a közepes hosszúságú, terelő szöveg használata sem volt célravezető. Bár nem nézte ki belőle, hogy hazugsággal próbálkozna, miután alaposan lebuktatta – nem volt ajánlatos szórakozni a fejvadásszal. Kicsit meglepte, mennyire jól megtippelte életkorát, ezért gondolatban vállveregetést adott önmagának. Szóval igazából semmi extra, csak egy elveszett barátról van szó, jegyezte fel magában. Kezdte lassan megérteni az összefüggést Fumilo és a maszkos alakok között, de azt viszont nem értette, miféle rejtélyes erő kapcsolja össze jelenleg őt a lánnyal. Legalábbis csak azért gyanakszik valamiféle erőre, mivel a kelleténél nagyobb távolodás kellemetlen, fejfájásszerű fájdalmat okoz kettejüknek. Talán a kardjukon olyan méreg volt? Vagy egy harmadik személy nemes egyszerűséggel megátkozott minket… Még belegondolni is rossz volt számára, hogy valaki kihasználta a gyenge pontját, a mágiaérzéketlenséget és gonosz módon összekötötte őket. Ami csak egyet jelenthet… Erősen látszott rajta, elmerült gondolataiban, így a kérdés, ahogy megütötte fülét, meglepett pislogást eredményezett.
– Csak nyugodtan. – Villantott egy „miért is ne?” jellegű, halvány félmosolyt, majd enyhén kifordulva oldalt, az asztalon levő pohár irányába nyúlt, ami immár negyedig volt aranyló nedűvel. Fémujjai gyengéd ölelésébe a poharat és ajkához emelve lehúzta tartalmát; az alkohol immár nem csípte fogínyét, összeszorított fogai közül nem szűrt ki sziszegő hangot. A kiürült poharat kezdte nézegetni egy darabig, csendet ékelve kettejük közé.
– Tévedni emberi dolog. – Mondta, utalva ama tévedésére, mikor jakuzának hitte. Bár ez hamis információn alapuló tévedés inkább, semmint olyan tévedés, amit valóban beismer az ember. Megtévesztették és ezért roppant mód mérges volt – valószínűleg szükségük lesz most egy tervre. Lassan tekintett ismét Fumilo-ra, nem zavartatva magát, ha éppen hozzáért a fém és hús találkozásához. Kellőképpen összeforrt már a két anyag, észre se lehet venni, hogy valaha sebészi csonkításban volt a férfinak része. A matt színű titánium-karbon ötvözet úgy simult a húsba, mintha a születésétől fogva fémprotézisek helyettesítették hús-vér karjait. Smaragdszín szeme természetellenes módon, halványan izzottak még mindig – ilyen közelségből jól látszott, hogy a férfi szemei sem emberiek, csak utalnak emberi mivoltára.
– Mit gondolsz, megátkoztak minket? Ha így van, találnunk kell egy boszorkányt vagy mágust, aki feloldhatja az átkot. – Hangján érződött, nincs kibékülve a varázshasználókkal, főleg az átkokat használó mágiahasználókkal, legfeljebb megtűri őket. – Vagy inkább kutassuk fel Jasumo-t? – Fürkészte egy darabig, majd hozzátette: – Szerény véleményem szerint mindkettőnkre ráfér egy kiadós zuhany és egy kis pihenő, mielőbb bármelyik tervbe belevágunk. Idelent biztonságban vagyunk.
Amikor kivette a dobozból és meggyújtotta már semmi kétségem nem volt afelől, hogy cigaretta. A szaga keveredett a mi eső áztatta ruháinkéval így nem éppen a legkellemesebb dolognak mondhattam volna abban a pillanatban. Mikor elmondtam valódi nevemet gondoltam, hogy elkezdi szokni valódi nememmel egyetemben vagy valami hasonló, mivel eddig teljesen más képet festhetett le magában rólam. A csendet kettőn közt én törtem meg mikor föltettem a kérdéseim, amik furdalták oldalamat. Mindeközben a robotnak nevezett dolog egy tálcán odahozott hozzánk pár dolgot egy igen nagy tálcán és a kanapé végébe tette. A fejvadász kérdését hirtelen nem értettem és végül leesett, hogy a mesedélutánt a kérdések megválaszolására értette mire csak bólintottam egyet és visszavezettem tekintetemet Andyről a férfira aki fölállt és megköszönte neki a dolgokat. Oda dobott neki valamit mikor zenét kapcsoltatott vele, ami egy érme lehetett. Megszólalt a zene és közben lerakta cigiét vendéglátóm majd a fotelban ülve közelebb csúszott hozzám miközben megfogott egy tubust. Magyarázata belekezdése után nem sokkal valami kicsit hideg dolgot kezdett el a vállamon lévő sebre kenni, aminek hatására a fém is hozzám ért, ami nem volt annyira hideg, mint képzeltem, de melegnek sem volt mondható. Kicsit kirázott tőle a hideg.
-Áh, tehát bűnözői hálózat tagjának hittél. Kissé viccesen hangzik, hisz csak a becsület megvédése igaz rám ezek közül. – mondtam miközben rátekintettem a vállamon lévő sebre, amit az előbb bekent rá is szilárdult. Ugyan ezt kezdte el a másik karomon lévő sebekkel is.
-Értem, tehát olyan vagy, mint azok akik a városba kerülésem elején elfogtak és elengedtek, mert valami bizonyítéknak nevezett dologból egyet sem találtak ellenem. – miután elengedte a másik karomat ahol ugyanazt tette, mint a másikon rátért törött orromra.
Mikor alatta elkezdte alkohollal letisztogatni a vért kicsit felszisszentem, mert a sérülések közül ez fájt a legjobban. Törött orrom sosem volt, de most már ezt is elmondhatom magamról. Mikor végzett vele utána azt is bekente azzal a kék dologgal, mint a saját és én sérüléseim többi részét mire arcom kicsit megrándult. A katanám hollétére csak hümmögem egyet, hogy tudomásul vettem. Egy darabig csak bámult míg végül áthajolt vállam fölött és eldobta kezéből a tubust, ami puffant a földön. Kérdés nélkül felültetett, de nem is bántam, mert már kezdtem elzsibbadni az egyhelyben fekvéstől.
-Köszi. – mondtam egy biccentés kíséretében míg kicsit helyezkedettem, hogy teljesen kényelmes legyen. Lábaim kissé ketté vetettem, ahogy általában a férfiak szokták, hisz felvettem néhány szokást a hűebb alakítás érdekében és abból pár sokkal kényelmesebbnek bizonyultak bizonyoshelyzetekben, így mikor magam voltam maradtam azoknál. Ráhelyeztem már kevésbé fájó alkarjaimat lábaimra.
-Az említettel semmilyen rokoni kapcsolat nem fűz össze. Egy napon születtünk, így egyszerre kellett útra kelnünk a tizenhetedik születésnapunkon, hogy megismerjük a falun kívüli világot és esetleg egy férjjel vagy feleséggel is hazatérjünk. Habár ez nagyon ritka dolognak számít, mert ki akarna tök ismeretlenül egy élete végéig ugyan ahhoz a helyhez láncolt fura fajjal lenni? –nevettem el magam kissé kínosan, hisz nem is arról beszéltem amiről kérdezett. – A lényeg annyi, hogy tizenhetedik születésnapunkon elhagyjuk lakóhelyünket és míg be nem töltjük a tizenkilencet addig a világ megismerése és kalandozás a feladatunk. Nos, őt pár napi járás után elfogták azok az emberek akik nemrég ránk támadtak. Én elmenekültem sikeresen őt pedig elfogták, hogy beidomítva és megtörve eladhassák. Mivel hülye módon átváltozott és nem figyelt a környezetére ezért elkapták miután leütötték. Azóta férfiként próbáltam a nyomára bukkanni miközben magamat fejlesztettem, hisz hiába egy pöcs meg kell mentenem, mivel anno egy bizonyos napig barátok voltunk. – mondandóm végén sóhajtottam egyet majd megvakartam nyakamat jobb kezemmel.
-Eszembe ötlő kérdés. Megtapizhatom a mű karod és a vállad közti összeköttetést? Elég érdekesnek néz ki.
Tekintete egy pillanatra letévedt arcáról – melyet már jó ideje hosszan fürkész halványan izzó szempárjával – a harci öltözet felső, kabátszerű darabjára, amiből nagy nehézségek árán kibújt. Korábban nem igazán jutott arra ideje, hogy jobban figyeljen a részletekre, most úgy határozott, kihasználja ezt az alkalmat, amíg teheti. Így akadt meg szeme a háromnegyedes ujjú kabát bal oldalán lévő, mellkas magasságban látható kör alakú címeren, ami egy felszálló darut ábrázolt. Magas rangú családból származhat, állapította meg magában, miközben kikereste az internetes adatbázisból a címer származását. Nem kellett sokat keresgélnie, ám nagy meglepetésére semmi köze nem volt a 893-asokhoz – falvakban nem jellemzőek a jakuza szerveződések, vagy nagyon ritkák és diktatórikus uralkodással tartják markukban a falujukat. Szóval, röviden-tömören, egy falu királyi klánjának leszármazottja – az eddigiekből kivehetően szó sincs eltévelygésről, saját elhatározásából tartózkodik a fővárosban. Érezte, hogy egyre közelebb kerül a kérdések megválaszolásához, de még mindig van pár tényező, amikre viszont ennél a gondolatmenetnél sokkal mélyebbre kell merülnie.
Szavainak hallatán ismét felnézett rá, lustán pislogva párat. Némi fenyegető élt hallott ki a hangjából, bár esze ágában sem volt mások előtt leleplezni őt. Nem vette sértésnek, amikor nem tudott felülni, hiszen látva sérüléseit, alig észrevehetően biccentett. Ismét szívott egy slukkot tüdőropijából, aminek vége azonnal felparázslott, mintha egy harmadik figyelő szem lenne halovány zöldes fényben izzó szempárja mellett. Csípős füst szaga keveredett az ázott kutyaszagba, mely körbelengte mindkettejüket, ahogy a férfi kilehelte ajkai közül a szürkés, sűrű, légnemű terméket. Fumilo – ízlelgette a nevet, bármennyire is hihetetlennek tűnik a történet, a kisfiús megjelenés miatt valóban jobban illett rá a James név. Semmi nem árulkodott arról, hogy valójában egy nőt rejt a harci öltözék – sem a hangja, sem a megjelenése -, de a lelepleződés pillanatában máris legördült egy kő a szívéről. Nem tehetett róla, hogy jobban örül egy női célpontnak – annak ellenére, hogy a gyengébbik nem rajongójaként kihasználhatják, rést üthetnek pajzsán. Csend telepedett közéjük egy kis időre, mintegy hatásszünetként, mielőtt eljön a kérdések és válaszok órája. Kapásból két kérdést kapott – az elsőre már azóta tudni akarta a válaszokat, mióta csak szembekerültek egymással, a második lényegtelennek tűnt számára. Nem hibáztatta tudatlansága miatt és azért sem, hogy előbb ő akarja hallani a válaszokat – joga volt hozzá. Most rajta volt a sor, hogy kis szünetet tartson. Mindeközben Andy, a lebegő poliprobot végzett a jármű kitakarításával – egész idáig a halk zajforrás ő maga volt – és a jól bevett protokoll szerint a konyhába lebegve elővett egy széles, magas peremű fémtálcát, felnyalábolta a behűtött, pulton hagyott whiskey-s üveget, a hűtőből két kisebb ásványvizet és a konyhai polcos tárolók egyikéből két zacskó szárított marhahúst. Egyiket a másik után pakolta a tálcára és kilebegett a nappaliba.
– Szóval délutáni mesét szeretnél? – Egyenesedett fel a gurulós bőrfotelből lassan, lábaival lustán előrehúzva magát lépésről lépésre, ám ekkor megjelent Andy és kitette a tálcáról a sárga nedűvel teli üveget a zacskóval együtt, a kanapé végébe pedig Fumilo számára tette le a megpakolt fémtálcát. Szerencsére a kanapé elég hosszú volt, legalább annyira hosszú, mint egy normál ágy, így kényelmesen elfért a végében a két ásványvízzel és a proteinnel teli zacskóval megrakott, szerény méretű tálca.
– Köszönöm, Andy. – A robot némán biccentve libbent tovább, azaz libbent volna, ha a fejvadász nem mondja el kérését, miközben felkelt a székről, benyúlt nadrágzsebébe és valami ezüstösen fényes, kerek dolgot halászott ki belőle. Egy pénzérme volt, amit nem habozva a robot irányába pöccintett fel. – Kapcsolnál némi muzsikát nekünk?
– Természetesen, uram. Azonnal. – A finom robotkéz ügyesen kapta el a levegőben levő pénzérmét és máris a konyha melletti, idejétmúltnak tűnő zeneboxhoz lebegett. A pénzérmét becsúsztatta és kiválasztott egy számot. Eközben a fejvadász lassan visszaült, ajkai közül kivette a tüdőropit és az asztalon levő hamutartóba helyezte; ezután a tubushoz nyúlva, felkapta és még közelebb csúszott a széken ülve a kanapéhoz.
– A jakuza a maffia gyűjtőneve. – Kezdett bele a magyarázatba, ahogy a kékes színű zseléből hideg fémujjára nyomott egy kisebb adagot és a vállán levő sebre kente el. – A mi szótárunkban 893-asoknak nevezzük egy kártyajáték három szótagja alapján. Jakuza, triád, vagy simán csak maffia… minden világnak megvan a maga kifejezése a szervezett bűnözésre. Nem jellemző rájuk a világos öltözet, sem a címer nyilvános hordása, úgyhogy valószínűleg tévesen néztek jakuzának. Viszont átkozottul védik a becsületüket. – Miután a vállán elkente az azonnal ható, sebösszehúzó és gyógyító gélt, amely ragtapaszként szilárdul meg egy másodperc alatt, folytatta a bal karján levő, immár nem vérző sebbel. Fémkezével gyengéden fogta meg sérült végtagját és vette kezelésbe.
– A fejvadász egy olyan személy, aki körözött személyeket vadászik le jó pénzért. Gyakran az élve elfogást preferálják, nagyon ritkán végződik az elfogás a célpont halálával. Nos… nekem adtak egy megbízást, hogy élve vigyelek a jakuza főnöke, az ojabun színe elé. Hogy miért, azt nem közölték, nekünk pedig nincs jogunk kérdezni. – Amint ellátta karját, a törött orrnyeregre tért rá, óvatosan letisztogatva a vért bőréről egy rögtönzött alkoholos zsebkendődarabbal, amit whiskey-be mártott. Várt egy kicsit, amíg az alkohol elpárolgott, aztán gyengéden, rétegenként vitte fel a tubus zselés állagú gyógyító tartalmát. Mintha pár ragtapaszt illesztett volna a törött orrnyeregre. – Ami pedig a katanádat illeti, a kocsimban van. – A sérüléseinek ellátása után még egy darabig fürkészte, aztán a válla felett áthajítva hányaveti módon asztalra dobta a tubust, ami viszont lebucskázott a padlóra, tompa puffanással jelezve. Egy pillanatnyi habozás után úgy döntött, kérdés nélkül felsegíti ülő helyzetbe; óvatosan átkarolta vállainál és lassan ültette fel.
– Kicsoda Jasumo? Hallottam, hogy a maszkos fickónak a képébe üvöltöd. A testvéred? – Kérdezte, megvárva, míg kényelembe helyezi magát és akkor visszaült a forgószékbe.
(Zeneboxból felcsendülő dal: https://www.youtube.com/watch?v=7QU1nvuxaMA )
A fekhelyemen feküdvén ugyanabban a mellkasomat védő pózban voltam miután a, mint később megtudtam robot, arrébb löktem. Miközben bemutatkozott nekem tekintetem ráfordítottam, hogy azért mégis megadjam az illemet még ha nagy valószínűséggel nem is élő lényről volt szó. A furcsa számok és betűk keveréke után elmondta hogyan is szólítsam. Andy, elég tetszetős név és még annak ellenére, hogy ennyire ijesztő elsőre, ha jobban megnézem még illik is hozzá. A férfi elküldte és valamerre el is ment. Szólni nem szóltam semmit bele a beszélgetésnek sem nevezhető parancsnak, de nem vettem volna a szívemre, ha maradt volna a parancs ellenére. Míg a távolodó lény után tekintettem szemem sarkából felfigyeltem rá, hogy pislogás nélkül bámult a másik. „Remek, amint kiderült, hogy nem vagyok az erősebbik nem képviselője megbámulnak." Mindezek mellett sóhajtottam is egy eléggé mélyről feltörőt, de még mindig ugyanabban a pozícióban voltam, csak fejemet forgattam és úgy figyeltem környezetem. A kanapéval szemben volt egy asztal ahova zaj generálása nélkül tette le poharát amiből alkohol szag áradt. Ezalatt az idő alatt sem vette le rólam tekintetét, már nem nagyon érdekelt, csak elkezdtem dacosan pillantani rá nem eresztve, figyelve mozdulatait. Rajta lévő kabátjából kipakolt néhány dolgot, majd a padlóra dobra a ruhadarabot, ami nagyot koppant és súlya nagy részét valószínűleg a víznek köszönhette, amit harc közben szívhatott magába. Sok azonos alapformával rendelkező, másokra veszélyesnek tűnő tárgyakat csatolt le magáról, amiket szintén az asztalra pakolt. A többi rajta lévő ruhát is levette, de amit a magáról lecsatolt tárgyak után a padlóra dobott azon egy vágás éktelenkedett, amiről úgy nagyjából sejtettem, hogy nem oda való eredetileg. A felsőtestén rengeteg heg került felfedésre amint levette fekete pólóját is, ami ugyanabba a kupacba került, mint a többi. Jobban megnézve karjai eléggé érdekesen voltak, mivel úgy tűnz mintha odaoperálták volna az eredetik helyére. Furcsa látványt nyújtott, de egyben érdekes is volt. Nagy levegőt vettem, de nem egyszerre negedtem ki, így normál légzésnek hatott. Mivel kicsit kezdtem fázni a vizes ruhákban és eszembe jutott, hogy van ami takarja a lapos melleim, ezért nagy nehezen lehámoztam magamról a négy rétegűen összevart harci öltözetet. Pont akkor került le mellém a földre mikor nekiállt mondandójának és a tubus helyett egy, ha jól láttam cigarettára hasonlító dolgot, ami nagy valószínűséggel az is.
-Mikael, ha szabad így hívnom uram. Maga volt az első és remélhetőleg utolsó ember aki leleplezett. – mondandóm közben nagy nehezen föl szerettem volna tápászkodni ülő helyzetbe, de nem sikerült sebeim és azok fájdalmaim miatt ezért maradtam fekve. – Elnézését kérem, de jelen helyzetben nem megy a fölülés. Igaza van, eredetileg nem eme nevet viselem, de míg kicsi voltam, rövid hajjal hívtak így pár dolog miatt. A szüleimtől a Fumilo nevet kaptam. Teljes nevem Fumilo Atsushi. – kis ideig csenben voltam és újra megszólaltam.
-Kaphatnék választ azokra a kérdésekre, hogy mi is az a jakuza és fejvadász? Hol van a katanám, illetve miért akart elfogni? Csak ennyire lennék kíváncsi. Ha ezekre és az idő közben felmerülő kérdésekre választ kapok, akkor válaszolok a többi kérdésre is, ha van. – mondandóm befejeztekor felé villantottam egy halvány, de annál kedvesebb mosolyt, habár okát nem tudom miért is.
Sikoly ütötte meg a fülét; a rövidke csendnek úgy szakadt vége, mint egy ősrégi ruhadarabnak, amit könnyűszerrel tépnek ketté. Arcára kiült némi hitetlenség, ami értetlenséggel keveredve alkotott furcsa egyveleget, miközben lassan megfordult, pohárral a kezében. Az első átvilágítás során nem volt ideje alaposabban kielemezni Atsushi testfelépítését, amiből rájöhetett volna a turpisságra. Hiszen a sikoly, ami elhagyta a száját, közel sem volt férfiasnak nevezhető, de ama mozzanat sem, ahogyan mellkasát próbálta takargatni. Már kezdett azon gondolkozni, véletlenül nem-e egy meleg sráccal hozta össze a kegyetlen sors, amikor nemcsak ő maga, de a lebegő, robotikus házigazda is megbizonyosodott Atsushi neméről egyetlen, alaposabb átvilágítás keretében. Nem nagyon hatotta meg a háromszemű házigazdát a lökés, amitől legfeljebb 1,5 méterrel távolabb került tőle, a feléje intézett kérdésre érzelemmentes hangon mutatkozott be.
– A nevem H4-ND1, a multifunkcionalitást előtérbe helyező Mr. Handy termékcsalád házigazda robotja vagyok. Szólítson Andynek, kisasszony! A ruhái vizesek, Ön pedig sérült, kérem en… – Kezdett volna bele a lebegő, polipkarú robot a szokásos szövegébe, amivel figyelmeztetni kívánja a tüdőgyulladás kialakulásának veszélyére, ám a fejvadász szavainak hallatán jobbnak látta, ha elhallgat.
– Andy, hagyj magunkra egy kicsit. – Egy pillanatra a robot és a férfi egymásra nézett, mígnem az előbbi egy néma biccentés keretében a garázsban pihenő jármű felé libbent. Az utóbbi pedig pislogás nélkül fürkészte Atsushit, miközben a kezében levő pohárral a kanapéval szemben levő munkaállomás asztalához lépett lassan. Az asztalhoz érve, gyengéden letette a poharat annak széléhez, smaragdszín tekintetével egy pillanatra sem eresztve Atsushit. Mindkettejük ruhája nedves volt, a nem éppen terjedelmes nagyságú helyiségben ázott kutyára hasonlító szag terjengett. Határozott mozdulattal nyúlt kabátja belső zsebébe, amelyből kivett minden olyan dolgot, ami fontos volt: egy cigarettásdobozt és a fejvadászok céhének fémjelzett jelvényt, majd az asztal közepére rakta. Egy újabb mozdulattal kihámozta magát a kabátból és a padlóra ejtette; következett a bal hóna alatti tok és a háta mögötti, derékmagasságban levő pisztolytartó tokok, melyek tartalmát szintén az asztalra tette. Egy revolvert, egy pisztolyt és egy túlméretezett pisztolynak beillő sörétes puskát. Két, lustának mondható mozdulattal kicsatolta a kevlár mellényt, aminek felületén, hasmagasságban egy vágás fénylett; ez volt az egyetlen dolog, ami megvédte a kibelezéstől a minap. A mellény ugyanarra a sorsra jutott, mint a kabát, de ezt a sorsot az utolsó réteg, a fekete póló sem kerülhette el. Csupasz felsőteste megannyi hegről árulkodott és egy csúnya zúzódásról, amit frissen szerzett. Lustán megkerülte az asztalt, kihúzott egy fiókot, kotorászott egy darabig, mígnem fémujjai rá nem találtak egy kis tubusra, aminek azúrkék, zselészerű tartalmát elmázolta két ujjával az arcán levő vágásra, mintha álcázófestéket vinne fel bőrére. Ugyanezt tette a kékes-lilás zúzódással is a hasán. Felszisszent a hideg, majd csípő érzésre; az anyag máris kezdte összehúzni bőrét és gyógyítani.
– Akkor most kezdjük elölről. – A tubust felváltotta a cigarettásdoboz, kirázott egy szálat és ajkai közé véve életre szívta. Hanyag mozdulattal, ahogy a tubust, a dobozt is visszaejtette, miközben lehuppant az asztal mögött levő bőrszékbe.
– Engem Mikael Raske-ként ismernek. De téged sosem hívtak Jamesnek, igaz?
Elmagyarázta, hogy a környék nem biztonságos, mintha erre magamtól nem jöttem volna rá. „Remek, harcképtelen vagyok és máris ütődöttnek néznek, mindegy, jelenleg amúgy is csak gondolatok megalkotására van erőm, hagyom inkább elsuhanni a szavakat a vak világba.” Hirtelen fölvett a karjaiba, mint egy kisgyereket, aminek hatására nyöszörögni kezdtem és próbáltam szabadulni, de nem ment. Az erőm így is-úgy is vége felé járt, ezért föladtam a dolgot és elfogadtam sorsom. Mindeközben berakott valami lebegő dologba, meg oda is kötözött valami kihúzhatós izével. Cöh, nem mintha olyan könnyen mozdulni tudnék, ezáltal megszökni sem.
Mivel szemeimet alig bírtam nyitva tartani, ezért lecsuktam azokat kicsivel miután valahogy a felhők közé kerültünk, de teljesen ébren voltam és hallgattam a körülöttem lévő dolgokat.
Nem tudom merre tartottunk, de valamikor elkezdtem hallani a fémdobozba beszűrődő hangokat. Olyan volt, mintha egy város tele ismeretlen gépekkel, épületekkel illetve emberekkel, mondjuk nagyon eddig sem ismertem senkit mióta a falun kívül tartózkodom. A hangok egy bizonyos ponttól halkabbak lettek míg el nem haltak és újra a csönd honolt és légzéseink töltötték csak be a levegőt. Szemeim kinyitottam újra és valamiért egy falnak tartottunk, nem adtam ki semmilyen hangot, csak erősen elkezdtem összeszorítani az előbb még nyitott látószerveimet míg vártam a becsapódást, de nem történt semmi, azonban csak ellazítottam szemhéjaimat és hagytam ugyanabban az állapotban azokat. Valamiért megszólalt a fejvadász aztán el is hallgatott és hirtelen fény is társult ehhez egy kis időt követően. „Furcsa, van mit tanulnom még, de, ha beszámolok a dolgokról visszatérésem után talán lesz valaki, aki tudja majd a válaszokat a miértekre.” Hirtelen elengedett a szorosnak nem igazán mondható széles dolog és újra a férfi karjai közt találtam magam. Elképzelni sem tudtam, hogy mit akarhat egyáltalán azzal, hogy elvitt arról a helyről miután alig éltem már. Furcsa egy ember az egyszer biztos.
Egy másik hang szólalt meg nem sokra rá, de nem hasonlított teljesen egy emberére, mégis mi lehet ez a másik dolog? Viszont egyvalami pluszt nyújtott a dolog, megtudtam a nevét. „Vendégnek nem igazán vagyok mondható, de hozni szó szerint hozott, mily ironikus.” Miután a férfi a sebeim ellátásáról kezdett el beszélni enyhe pánik kerített a hatalmába, de nem mertem mozdulni, illetve szemeim is csukott állapotban maradtak, hadd hidje csak azt, hogy alszom vagy elájultam. Valahova lerakott valaki aztán hallottam a távolodó lépteket miközben éreztem, hogy aki velem maradt elkezdett vetkőztetni. Ekkor összegyűjtöttem még valahonnan egy kis erőt és kinyitottam eddig csukott látószerveimet miközben kezeim mellkasom elé kaptam. Azonban ami előttem állt vagy esetleg lebegett megijesztett kinézetével és akaratom ellenére sikítottam egy nagyot miközben löktem a dolgon egy nagyot, hogy messzebb legyen tőlem aztán csak visszadőltem ugyanabba a helyzetbe ahol előtte voltam annyi különbséggel, hogy mindkét kezem takarta thoraxom.
-Mi a franc vagy te, ufó vagy valami ritka lény? – kérdeztem fekve, csak fejemet felé fordítva. – Maradj ott, nehogy közelebb merj jönni! – mondtam elhaló hanggon és elkezdtem köhögni amivel egy kis vér is meglepett. – Remek, már belülről is vérzem és persze, hogy nem lehetett elhozni a gyógyszereimet. – mentem át dühösbe, mindezt magamban motyogtam senki másnak nem címezve a szavakat.
Meglepő módon Atsushi egyetértett vele, amit nem igazán tapasztalt még egyetlen olyan célpontnál sem, akikkel hasonló helyzetbe keveredett, mint ahogyan most is. De nem maradt sem Atsushinak, sem a fejvadásznak választása, vesztegetni való ideje pedig főleg nem. Mindketten megsérültek és a fejvadász nem akarta megkockáztatni, hogy ismét rajtuk üssenek azok a fura ninják, akik a jelek szerint mágikus erővel bírnak; egymaga még talán elbánna velük, miközben Atsushit védi, hosszú távon azonban nem látszott megoldásnak ez a felállás. Szükségük volt egy olyan helyre, ahol nyalogathatják a sebeiket és egymás kérdésére válaszokat kapnak. Figyelemmel kísérte, amint megpróbál felegyenesedni, de minden próbálkozása ellenére a gravitáció erősebbnek bizonyult – sérülése minden erejét felemésztette, az átváltozásról nem is beszélve, ami a jelek szerint először történt meg. De erről csak akkor fog megbizonyosodni, ha megkapja a válaszokat. A gyógyszerek említésére egy nagyot sóhajtott, majd nehéz szívvel mondta ki a nyilvánvalót.
– A környék többé nem biztonságos. Az üldözőid valószínűleg felforgatták már a szobádat. És még valószínűbb, hogy számítanak az érkezésedre. Nem szégyen a visszavonulás, sőt… – Szándékosan lógva hagyta a mondatot, nem akart bölcselkedni feleslegesen. Ha valódi jakuzával hozná össze a sors, biztosan sértődés lenne a vége, így kimondottan örült, hogy nem így alakult. Egy sértődött célpont csak megnehezítené a dolgát és most az nem hiányzott neki. A smaragd szempár követte Atsushi tekintetét, ahogy elnéz a fák közé – valószínűleg nem volt biztos abban, hogy csupán ők ketten vannak az erdős rész kellős közepén. Nem tartott sokáig a lombkoronás árnyékok fürkészése; a kimonóba bugyolált harcos mintha kilehelné a lelkét, úgy rogyott össze s egy pillanattal később pedig összegömbölyödött, térdeit felhúzva, melyeket karjai ölelésébe vont. A fejvadász még mindig ott térdepelt mellette és letekintett rá egy pillanatra – a mesterséges intelligencia által vezérelt lebegő jármű közeledésére hamar felkapta tekintetét, várva, hogy az a közvetlen közelükben landoljon. Az antigravitációs hajtómű nem vert fel port, nem zavarta meg a fák lombjait, sem a fű gyönge hullámzását, miközben letette a néma járművet. Elérkezettnek látta az időt, hogy végre lelépjenek a halálmezőről és így is tett. Habozás nélkül, ellentmondást nem tűrő, határozott mozdulattal rideg fémkarjaiba nyalábolta Atsushit, felegyenesedett vele és megindult járműve felé. Mindkét ajtó sirányszárny-szerűen kitárult, mire odaért, ám az már nem rémlett számára, bekötötte-e magukat, miután az ülésbe vetette magát…
Mozdulatai ösztönösek voltak, de agyilag – és lélekben – teljesen máshol járt. Kereste a válaszokat, hogyan függhet össze az ő megbízása Atsushi üldözőinek feladatával; de mindig egy zsákutcába lyukadt ki és egyre jobban kezdte gyanítani, nincs semmiféle megbízás és üldözők sincsenek. Valamiért mind a kettejüket meg akarták ölni, legalábbis a kimonós harcossal ellentétben ezen a véleményen volt. Mélyen benne volt az adatáramlásban, miközben a jármű robotpilóta üzemmódban elhagyta a város felső szintjét – legalábbis a látszat szerint nyílegyenesen arra törekszik, hogy a város határát is elhagyja, de a valóság mást mutatott. Egy sűrűbb felhőzetrétegben megbújva tett egy széles kitérőt, fokozatosan csökkentve magasságát a város középső, talajszinten levő harmada felé haladva. Úti célpontja azonban a több száz méterrel lejjebb elterülő földalatti harmad volt, amely tele volt a város munkásainak megélhetését és lakhatását biztosító gyárakkal illetve munkásszállókkal. Tökéletes tervnek tűnik meghúzni magukat idelent, még ha csak rövid időre is. Malivor Gyárvárosa – a főváros lakosai így nevezték el a három részre osztott várost – labirintusszerű utcáiról hírhedt, aki friss munkavállalóként érkezett, hamar eltévedt, hiszen a gyárak, a munkásszállók mind-mind egyformák voltak. A fejvadász azonban szerette Gyárvárost; kitűnő alapot nyújt egy titkos búvóhelynek, amelyet csak ő ismer. Idelent a hatóságok hányaveti módon üzemeltetik a biztonsági rendszert, ha valami baj történik, csak nagyon alapos indokkal merészkednek le fentről. A Holt Sidewinder egyre mélyebbre hatolt Gyárvárosban, gyorsan közeledve egy lezárt terület felé, amely omladozó, elhagyatott gyárakat rejtegetett gyomrában. És egy holografikusan álcázott búvóhelyet. A holografikus álcázás egy pillanatra pixelkockákká robbant, aztán lassított felvételként ismét összeállt, miközben nagy sebességgel áthaladt rajta a jármű. Egy szűk, lejtős és koromsötét csatornában találták magukat, amelyben az egyetlen fényforrás a jármű erős fényszórói vágtak látható utat. Érezhetően lassultak; közeledtek a páncélozott garázsbejárathoz, amely hangazonosítás nyomán gördült fel lassan. Odabent sem volt világosabb, elhagyatottnak látszott az egész, a felkapcsolódó sárga fény ellenére is. A komor gondolatvilág, mint egy nagy, sötétszürke felhő, úgy rebbent tovább és kezdett egyre világosabb lenni; a búvóhely belső rendszere érzékelte jelenlétüket és fokozódó fényerővel hozott világosságot, mintha egy távoli isten suttogása lenne. Aztán a jármű megállt a placc közepén, amit garázsnak hívnak, ám sem ajtó, sem fal nem állta útját a bent uralkodó lakóhelyiség megtekintésének. Az alaprajz bal sarkában konyha foglalt helyet étkezővel, afféle minimalista stílusban, a jobb sarkában pedig egy nyitott munkaállomás, kisebb nappalival, nagyméretű képernyővel a falon. Szemben pedig hálószoba, amely mellett szintén egy minimalista stílust képviselő fürdőszoba található.
A fejvadász nem sokat habozott, kiszállt a járműből, majd megkerülve azt, az utasülés felőli ajtót lágyan felnyitva, kibontotta a biztonsági övből Atsushit, ismét a karjaiba vette és elindult a nappali felé. Ekkor bukkant fel a házigazda ideiglenes szerepével felruházott, polipra hasonlító, háromszemű lebegő robot.
– Üdvözlöm itthon, Mr. Raske! Hogy szolgál az egészsége? – Ütött meg szokásos módon udvarias hangnemet a robot, ahogy egy jó házigazdaként illik. A férfi közben már a nappaliba lépett és lefektette Atsushit a kanapéra. – Oh, úgy látom, magával hozott egy vendéget is.
– Egyrészt: szarul. Másodszor, lásd el a sérüléseit. Az enyémek ráérnek. – Nézett rá a robotra komolyan, ahogyan kiegyenesedett. – Légyszíves.
– Oh, ezer örömmel! – A robot hangján hallatszott a biccentés és ahogy a férfi elment mellette a konyha irányába, már neki is látott felmérni Atsushi állapotát – és attól függően, ébren volt-e vagy esetleg szundikált, nekilátott kibújtatni ruhájából, ami még mindig vizes volt. A konyhába érvén lustán feltépte a hűtőt, kivett belőle egy whiskey-t, a szekrényből pedig egy poharat és kitöltött magának egy adagot, amiből azonnal lehúzott egy jókora kortyot. Az ital azonnal megcsípte fogínyét.
-Nem meglepő, hisz befolyásolni azt tudják az embert és a többi élőlényt is megfelelő módszerekkel. Főleg, ha nem ismerik őket. Csakhát nekünk sok történetet meséltek róluk, főleg akik visszatértek a szertartásra. – vázoltam a dolgokat a végső lépés megtétele előtt.
Nem figyeltem semmi másra, csak a visszajutásra összpontosítottam, hisz az ember nem minden nap találja szembe magát összekötő varázslatokkal. Főleg a népem tagjai. Mi mind egy kissé visszamaradott, régi hagyományok szerint élő közösség vagyunk, akik mindenféle saját szabályt igyekeznek betartani. A hatótávon belüli visszakecmergésem eredménye meglett. Az összeesés, ájulás és mindenféle szem lecsukásával kapcsolatos dolog a hatalmába akart keríteni, de makacsságom miatt küzdöttem ellene. Igyekeztem másra figyelni, ami talán kicsit sikerült is, de a fájdalmat már nem tudtam elrejteni, csak nagyon picit. Annyira lihegtem, mintha egy hosszabb távot futottam volna le miközben nem is tettem semmi ilyet. Hallottam egy kérdést a férfitől, ami szinte vízalattinak hatott. Még mindig nem tudtam mi az a jakuza, de megkérdezni nem akartam, mert az ébrenlétre koncentráltam, ezért egy fájdalmas arckifejezéssel tekintettem az idegenre, aki már nem biztos, hogy az ellenfelem, legalábbis jelen körülmények közt. Ezzel előző kérdésére is választ adtam miszerint jól vagyok e, de egy fájdalmas mosolyt is arcomra erőltettem mindeközben. Egy kis csend után újra elkezdett hozzám beszélni, a helyszín elhagyásáról beszélt, mire csak rávezettem tekintetemet és bólintottam jelezvén, hogy tényleg ez lenne a legjobb. Összeszedtem minden erőmet és megfogtam katanám, amit kivontam tokjából és valahogy próbáltam megtámaszkodni rajta, de a férfit is figyelni próbáltam mindeközben. Nem sikerült a felállás, mivel lábaimnak már nem tudtam parancsolni és az adrenalin már nem volt jelen szervezetembe. Valamit azonban mondani akartam mielőtt akármi történne velem.
-El kéne, de néhány gyógyszerem a szobámban… – a mondat befejezése előtt egy jó nagyot köhögtem és másodpercekig nem bírtam leállni vele. Mire sikerült abbahagynom valahogy térdre tápászkodtam és karjaimmal tartottam magamat.
Felnéztem a fák közé és elkezdtem töprengeni az eddigi rövid életemen. Eszembe jutottak a szüleim és azok a még akkoriban szenvedésnek hitt percek az átváltozási kísérleteimmel kapcsolatban. Még a sok gyermeki cukkolás az erőmmel kapcsolatban, hogy nyolc évesen is alig mennek a dolgok. Aztán jött az, hogy sok sérülést is szereztem amiatt testem különböző pontjain. Végül az a kicsit sem kellemes dolog mikor rájöttem, hogy tűz és hőálló vagyok. Négy éves koromban a tábortűzbe való beesésem és összekuporodásom benne. Azt hittem akkor ott végem lesz, de mikor megláttam Celsust, aki a falu legidősebbje és vezetője, hogy kikapott onnan sárkányként. Soha nem ért senkit annál nagyobb meglepetés, hogy akkor és ott sértetlen maradtam, ami a ruháimról nem volt elmondható. Az emlékekre és a fájdalmat már nem bírva összerogytam miközben megindultak szememből a könnyek és eközben szemhéjaimat összeszorítottam illetve magzatpózba gömbölyödtem. "Bírd ki, nem adhatod át magad a sötétségnek, ez semmiség." Kezdtem el mondogatni magamban, hogy tudatában maradjak környezetemnek és ne adjam meg magam a sötétségnek.
Atsushi arca nyomokban meglepetést tartalmazott, de nem tudta eldönteni, a nem várt ébredés vagy szavainak gúnyossága válthatta ki belőle. Az esetlen mozdulatot látván teljesen máson kezdett járni az agya. Kelletlen mód sanda gyanúja támadt a jakuzával kapcsolatban, ugyanis nem éppen az történt, amire az ébredés pillanatától számított 3 másodpercben megjósolt. Viszont a feltápászkodással – vagyis inkább felsőtestének felnyomásával – egyáltalán nem sietett. A zsibbadás inkább a fej illetve nyaki részen volt érezhető leginkább, a méreg terjeszkedése miatt azonban enyhén elérte a felsőtestét. Egyszóval ezért sem sietett, de végig szemmel tartotta a jakuzát. Látta rajta, hogy jócskán megsérült és fájdalmát próbálja több-kevesebb sikerrel leplezni. Karjainak mechanikus mivolta miatt azokat nem kínozta a zsibbadás kellemetlen érzése, így lassan megmozdította őket és apránként felemelte felsőtestét, aminek meglett az eredménye. Minden egyes mozdulat kicsalt belőle valamiféle hangot: nyögést, nyikkanást, de még az ízület reccsenését is, ahogy megmozdította fejét, hogy a vérkeringés helyreálljon izmaiban. Gyomránál még mindig lüktetett az a horizontális vágás, aminek energiáját elnyelte a kerámialemez. Biztos volt benne, hogy jókora zúzódás éktelenkedik a vágás helyén. Azt hiszem, ezt nem fogom elfelejteni egyhamar, gondolta magában, miközben annyira felemelte magát a talajról, hogy elnézhessen a gyomra irányába, ettől úgy tűnt, mintha félig összegömbölyödne a fájdalomtól. A jakuza szavaira lassan felkapta a fejét és térdét felhúzva megtámaszkodott rajta. Fapofával hallgatta, kíváncsi volt, egyáltalán mik a szándékai, elvégre sokkal nagyobb előnyben van, mint fejvadászunk. Fejében olyan erősen kavarogtak a gondolatok, mint amikor a turmixgép motorja örvényt hoz létre a folyékony kotyvalékban. Próbálta kiszámítani a másik lépését, hogy ellenlépésekkel tudjon válaszolni, mindeközben türelmesen hallgatta. Nem nevezhettük feledékeny alaknak, de így már sokkal hihetőbb volt, hogy a korábban említett macska és griff nem egy elmebeteg szüleménye, hanem a kőkemény valóság. Ahogy az sem volt illúzió, hogy fél tucatnyi távolságra került tőle, mindössze pár, könnyed mozdulattal – az utolsó pillanatban sikerült realizálnia, ekkor már a másik lábát is megmozdította és immár félig térdelve fürkészte halványan izzó smaragd szempárjával. Ugyanakkor nagyot koppant valami a gondolattenger mélyén és ennek hatására megtorpant. Pedig legszívesebben már felegyenesedne, két lábon járna, hogy megakadályozza a szökését – mert nagyon is arra utalnak Atsushi mozdulatai.
– Most már sejtem. Rávettek, nem éppen kevés pénzért, hogy élve vigyelek el nekik. De nem arról volt szó, hogy az állatidomároknak. – Szavaiból tisztán hallatszott, tudja, hogy átverték a megbízói. És semmit nem utál jobban, mint amikor átverik. Eközben lassan elkezdett felegyenesedni és Atsushi, mintha megérezte volna, mire készül, megtette azt a maradék lépést, amitől éles fájdalom hasított fejébe, mint amikor a dinnyét egy kisebb fejszével kettévágnak. Megszédült egy pillanatra és a feje olyan nehéz lett, mint egy tekegolyó; a szédülés lehúzta, ismét a földön találta magát térdelve, fémkarjai akadályozták meg a teljes elterülésben. De végül a feje is lebukott, ám ezúttal fémkezeinek tenyerébe. Úgy érezte, egy hatalmas gongba szorult a feje, forogni kezdett vele a világ. Ez meg mi a picsa? Mi történik? Mindjárt felrobban a fejem, bassza meg! Nem tudja, mióta tartott a szörnyű fejfájás, de amint abbamaradt, hátára gurult és kiterült. Úgy festett, mint egy felfordult büdösbogár.
– Aztakurva… mi a fasz volt ez? – Hátravetette a fejét zihálva és ekkor látta, hogy Atsushi ki van terülve. Pislogva fürkészte egy darabig, mire rájött, mi a turpisság a dologban. Újra az égre emelte tekintetét és egy határozott mozdulattal oldalára, majd hasra gördült és ismét nekirugaszkodott a felegyenesedésnek. Ezúttal jóval lassabban, nem akart még egy szédülést megkockáztatni.
– Hé, Atsushi… jól vagy? – Kérdezte, miközben a felegyenesedéssel bajlódott, aztán amint stabilnak érezte maga alatt a talajt, megindult a kiterült alakváltó felé. Komótos léptekkel közelített feléje, de még így is gyorsan áthidalta azt a nem túl nagy távolságot. Mikor a közelébe ért, fél térdre ereszkedett és hosszú hallgatás után tette fel a kérdést, amit már bő 1 perce tartogat a nyelve hegyén.
– Valóban nem is vagy jakuza, igaz? – A válasz szintén ott volt előtte, tisztábban, mint valaha. Kis hallgatás után sóhajtott egyet és felemelve tekintetét körbenézett. Teljesen felesleges volt, legbelül tudta, mi a helyzet.
– Jobb lesz, ha gyorsan elhagyjuk ezt a helyet. Ellátásra van szükséged. Nekem meg némi magyarázatra. – Mormogta halkan, miközben a bal karján megjelenő holografikus képernyőn adott utasítást a lebegő járművét kezelő mesterséges intelligenciának, ami minden bizonnyal valahol leparkolt. Másodpercen belül reagált is az MI és életre keltve a lebegő járművet, megindult a jelzett koordináták felé.
Mikor már majdnem az egész levelet beledörzsöltem a sebbe hirtelen kipattantak szemei. Teste is megrezzent alattam mire kicsit meglepődtem. Felém fordította fejét és savanyúan tekintett rám. Mindennek hatására a lehető leggyorsabban le akartam pattanni róla aminek az lett a vége, hogy mielőtt mindkét lábam biztonságban a talajt érte volna jobb lábfejem megakadt egy fücsomóban és pofára estem volna, ha nem rakom védekezően arcom elé karomat. Védekezésemnek köszönhetően a fájdalom villámként hasított újra végig testemen. Nem akartam mutatni jelét, de felszisszentem, ülésbe vetettem magam és magamhoz szorítottam sérült végtagomat miközben szemeim enyhén könnybe lábadtak. A fejvadász mindeközben feltett egy kérdést, amire nekem egyértelmű válaszom volt, de kicsit gondolkozóba estem mielőtt megszólaltam. "Ha úgy nézzük most én vagyok előnyben. Talán ki is használhatnám vagy egy kisebb kérdezz-feleleket is lejátszhatnék vele." Bólintottam és nagy levegőt véve fapofát vágtam aztán rá tekintettem válaszadás közben.
-Én téged magsajnálni? Azt kéne még, hisz te akartál megölni vagy leszállítani valakiknek. – vetettem oda. – Node, játszunk egy kis kérdezz-felelek játékot míg bénult vagy. – ekkor szám egyik felét felfelé kerekítettem ravaszul. – Láttad ugye mi vagyok? – mindeközben felálltam.
-Tudod ezt senki másnak nem kéne tudnia, azonban azt is tudod, hogy a maszkos fickók engem akarnak. Mindenképpen élve. – ecseteltem a dolgokat miközben egyre csak távolodtam őt és reakcióit figyelve. – Az elején mikor csak úgymondd beszélgettünk. Megvannak milyen állatokat említettem? Egy macska és griff. Ezek az én szüleim. – megfordultam saját tengelyem körül kétszer és gyorsan. – Csak a kard vágásai látszanak. Az anyag a hirtelen megjelenő szárnyammal és farkammal változott. Macskaként nem ez a helyzet. – mikor már majdnem elértem a hat métert megtorpantam. – Sejted e miért akarnak annyira azok az emberek?
Megvártam amíg válaszol majd egyre lassabban újra lépegetni kezdtem, de az utolsó hátrálás előtt megálltam.
-Akarsz valamit kérdezni mielőtt mindkettőnknek fájdalmat okoznék? – szűkítettem picikét össze szemeimet egy hmm hangocska kíséretében.
Körbenéztem a szinte halállal körbelengett területet. Olyan volt mintha még mindíg ott ólálkodott volna és arra várt volna, hogy másokat is magával ragadjon azokon a szerencsétleneken kívül.
-Tudod, soha nem hittem volna, hogy miattam fognak még idő előtt meghalni emberek, mielőtt végezhetnék azokkal a lesből támadó, fekete piacon gazdálkodó emberekkel. Egyszer hallottam, hogy idomítóknak vagy valami hasonlónak nevezték magukat mikor bújkáltam nehogy megtaláljanak. Most vettem fel a harcot velük másodszorra és ugyanúgy menekülés lett a vége. – mondtam miközben visszaengedtem arcomra saját, természetes vonásaimat. – Bocsáss meg, de ezt muszáj lesz. – ekkor megtettem a maradék egy kicsike lépést és még löktem is valamennyit magamon, hogy biztosra mennyek.
A fejem szörnyen fájt és alig bírtam, hisz az ájulás szélére kerültem az eddigi fájdalmak és minden miatt. Nagy nehezen visszamásztam a hatótávon belülre és lihegve elterültem a földön.
A sötétség nem tartott sokáig, hamar egy álomban találta magát, ami furcsamód realisztikus volt – talán túlságosan is. De volt egy olyan érzése, ez inkább rémálom lesz, mint a valóság újrajátszása.
Egy nagy üzletlánc bevásárlóközpontjának mélygarázsában haladt előre a vészkijárat felé – aminek zárt ajtajáról épp a fülében duruzsoló kommunikátoron keresztül tájékoztatták. A termográf pedig az ajtót védő két, fegyveres akadályra figyelmeztette, aminek kiiktatására már másodpercekkel korábban felkészült. Fémujja a ravaszra feszült, teste pedig kész volt a tettek mezejére lépni, hogy egy csendes, ám meglepetésszerű támadással két legyet üthessen egy csapásra. Azonban, ahogy kifordult a sarkon, egy tőle nem messze parkoló gépjármű riasztója váratlan módon élesen felharsant, hat szempár meglepett tekintetét magára vonva. Mintha egy néma burleszkfilm-jelenetbe csöppent volna, esetlen zsaruként, aki próbálja a gonosztevőket letartóztatni, a sors azonban csúfosan kitol vele minden alkalommal. Picsába! Az utolsó szempár a még mindig meglepetten pislogók felé fordult és gyorsan mozdulva négy lövéssel hatástalanította őket, rövid sprintből alacsony magasságban elcsúszva mellettük, hogy elkerülhesse az esetleges ráirányuló lövéseket. Egy nagyot sóhajtva, szubvokálisan káromkodott egy sort.
Ez kurvára nem így volt eltervezve!
Nem én voltam! De amúgy meg, azt hittem már hozzászoktál, hogy se…
Dugulj el!
Felegyenesedett és nagy léptekkel, semmit nem habozva nekiesett a vészkijárat ajtajának – fémujjainak erős, roppantó szorítása megadásra kényszerítette a zárt és újult erővel esett neki a lépcsőfokoknak. Még azelőtt véget kell vetnie a túszdrámának, mielőtt a rendőrség speciális egysége – a fafejű különítmény – megrohamozza az épületet és több lesz a kár, mint a haszon. Senkinek nem hiányzott most egy vérfürdő, főleg nem az, hogy a túszul ejtett humanoidok egy mérges gázbomba áldozatául váljanak. A gázbomba jelenlétét szándékosan nem említették hivatalosan; azért nem esett róla szó, hogy az áldozatokért aggódó családtagok, barátok ne legyenek kitéve a még nagyobb hisztériának. Mindannyian tudták – a rendőrök és az áldozatok hozzátartozói is -, a túszejtő egy régóta körözött zsarugyilkos, aki szándékosan provokálja jelenleg is a város rendfenntartó szerveinek alkalmazottait. A rendőrség, nem mert szabad utat engedni, azáltal úgy tűnt, mintha nyuszik lennének felvenni a harcot a túszejtővel. A fejvadász beszervezését két nyomós ok tette indokolttá: az egyik ok immár nyilvánvaló volt és elhanyagolható jelentőséggel bír, a másik indok azonban sokkal nagyobb horderejű ügyet képvisel – egy megbízóját is a játszma részévé tette a túszejtő. Bár nem bíztak sokkal jobban az időnként heves természetű és drasztikus módszereiről elhíresült fejvadászban, mint az amúgy is feltüzelt rendőri különítményben, mégis, ha jó döntést kell hozni, akkor sok lehetőség nem igazán kínálkozik a probléma megoldására. Egyszóval sietnie kellett, így folyosóról folyosóra, sarokról sarokra haladva átkutatta az bevásárlóközpontot a támadók után, akiket egyenként iktatott ki az egyenletből. A fülében levő duruzsolás hirtelen sürgetőbbé vált: senki nem vette észre, hogy a túszejtő szándékosan húzza az időt a provokációval, csupán figyelemelterelésnek szánta, miközben az igazi terv nem messze zajlott a városban. És egy második óra is ketyegni kezdett – a gázbomba távirányítású időzítőre volt kötve, ebből a fejvadász valószínűsítette, hogy a zsarugyilkos már rég meglépett. Kezében a bomba időzítőjének kioldókódjával lassított felvételként rohant a komplexum központja felé, miközben a kinti fafejű csapat habzó szájú ugatását és a túszok hozzátartozóinak hisztérikus rohamát próbálja szubvokálisan túlharsogni – és közben sikeresen elterelődött figyelme távoli segítsége figyelmeztetéséről. A gázbomba hatalmasat robbant és ő pedig egyenesen belefutott.
Dörzsölést érzett az arcán levő sebben és a környékén, azonban a múltbeli esemény rémálomként való átélése minden érzékszervét lefoglalta. Amúgy is zsibbadt volt legalábbis a méreg testének 1-2 pontját lidokainos zsibbadtságba taszította. A rémálom vége ijedtségszerű ébredéssel pattintotta fel szemhéjait – a jakuza alatt megrezzent a nagydarab, izmos test. Először homályosan látott, de pár pislogás után kitisztult látótere. Hirtelen rádöbbent, hol van éppen, de a zsibbadtság miatt jócskán lelassult. És még fel sem tudott volna kelni, mivel több mint félmázsás súly nehezedett a derekára. Alapjáraton nem okozna gondot számára, hogy ledobja magáról a nemkívánatos terhet, akár egy betörhetetlen musztáng. De most kénytelen volt a zsibbadtság okozta lassúsággal annyira elfordítani a fejét, hogy lássa, ki vagy mi az a nemkívánatos teher. Amikor felismerte, hogy Atsushi az, savanyúan elhúzta száját.
– Azt hittem Te már messze jársz, Atsushi. Megsajnáltál?
Örömködésem közepette a fejvadászt hallottam meg aki alig hallhatóan beszélt hozzám. A mondatot nem hagyta befejezetlenül, de utána arccal előre elterült a földön. Nem tudtam mi történt, de mivel nem láttam rajta nagyobb sebet messziről, csak nyugodtan felálltam és visszaváltoztam. Közelebb mentem hozzá és ellenőriztem a légzését. Mikor meggyőződtem róla, hogy teljesen rendben volt és csak pár kisebb sebe ékeskedett rajta, akkor felszedtem a katanát, tokját és visszakötöttem oldalamra. A legyezőt is megigazgattam zsebemben. Kiindultam az erdősebb részről ami egy darabig ment is, de hirtelen elviselhetetlen fejfájás tört rám. Visszafordultam és két-három lépés után el is múlt. Újra előrefele indultam, de amint a lefaragott távolságot felvettem visszatért. Nagyot sóhajtva megállapítottam, hogy hat méterről van szó. Először csak szépen elkezdtem leszedegetni a sarat ruhámról majd közelebb mentem. Leültem az ájukt férfi mellé törökülésbe és csak a körülöttem lévő dolgokat tanulmányoztam. A nap átsütött a fák árnyékán, a madarak csiripeltek és a többi kis cukiság. Észrevettem egy másik ember testét is, aki be volt öltözve, mint a másik. Vérbe fagyva feküdt, ezért hagytam a fenébe, hisz nagy valószínüséggel már nem élt vagy, ha pedig igen már a végét járhatta. Kicsivel közelebb csúsztam a mellettem lévőhöz ezzel majdnem teljesen eltüntetve a köztünk lévő távolságot. Megbögdöstem óvatosan a bal karját, de azon éreztem, hogy nem emberi. „Szóval jól láttam.” Gondoltam egy hümmögés kíséretében. Megkíséreltem felemelni egyik karját, de marha nehéz volt és az erőm nagyrészét is felhasználtam már, ráadásul a sebeim sem voltak éppen könnyedek. Kis gondolkozás után arca fölé hajoltam és közelebbről elkezdtem megvizsgálni a vágását, hogy addig is eltereljem figyelmemet. Nem volt nagy, de éppenséggel mély sem. Habár a vérzés nagyjából elállt, már csak kicsit csordogált.
-Nagyon jó harcos vagy idegen. – mondtam ki hangosan, habár tudtam, hogy nem hallja. Mikor elhajoltam volna, hogy visszatérjek a táj figyeléséhez kicsit megcsúsztam ás közelebb kerültem a vágáshoz amiből alig érezhetően furcsa szag terjengett. – Méreg. – állapítottam meg.
Körbenéztem, hogy találok e valami gyógyfűhöz hasonló dolgot ami egy picit segíthetne a minél előbbi ébredésén, mivel nem akartam ott tölteni az éjszakát egy nehéz és magatehetetlen ember mellett. Csak fű volt fű hátán, de megláttam egy bokrot kicsivel messzebb a varázslat hatótávolságán.
-A nemlétező faszom bele. – engedtem el egy halk káromkodást. – Ha ettől előbb lesz az ébredés ideje. – rántottam meg végül vállamat.
Nekiindultam és mikor elértem a hatótávot felkészültem a plusz fájdalomra és gyorsan megléptem azt a pár lépést. Felért egy kínzással és nem is volt valami sok. Letörten battyogtam és a bokor levelén kívül a kezembe akadt pár szem bogyót megettem. Számolgattam, hogy mennyi levél, de akárhogy néztem csak egy volt még használható kategóriában. Visszatérvén gondolkodóba estem, de csak nem jutott jobb dolog estem és végigpörgettem a teendők listáját. A könnyebb elérés érdekében ráültem törzsére, fejét pedig egy picit elfordítottam. A vágás fölött kettétéptem a levelet, amit rögtön elkezdtem rongálódott részhez dörzsölni. Remélem sikerül és nem kell itt éjszakáznom.”
Az arcát érő vágástól oldalra mozdult feje és ettől egy pillanatra megállt. A seb arca legrosszabb pontján keletkezett és vér kezdett szivárogni belőle, nedves arcbőrén sebesen távozva. A csípő érzés halk, összeszorított fogak között kiszűrt sziszegést eredményezett és a fejvadász lassan újra szembenézett a ninjával. Nem kellett sok, hogy ellenfele tudja, ez nem jelent semmi jót; a halványan izzó szempárban gyilkos szándék gerjedt fel. És kezdetét vette újra a harc, a technikailag felgyorsított támadás a mágia által támogatott védekezés ellen. Egyre jobban meghátrálásra kényszerült a ninja, hiszen a fejvadász figyelmét és szempárjának gyilkos ragyogását semmi nem tudta elterelni illetve meggyengíteni. Egészen az erélyesebb kiáltásig, ami a másik ninja szájából hangzott el. Ekkor megtorpant és odakapta fejét; látta, hogy az ököl felizzik és lesújtani készül, ám ez utóbbit már nem láthatta. A vele szemben álló támadó kihasználta pillanatnyi előnyét, megindult és horizontális vágást ejtett gyomortájon rajta, amitől felnyögött és fél térdre zuhant. Kezével a vágáshoz kapott, ami igazából csak a kemény, golyó és vágásálló anyagot sértette fel, de bőrt nem ért. Mégis, olyan erővel vágta gyomron a vékony ám masszív fémdarab, mintha egy gerendára zuhant volna 1 emelet magasságból. Ekkor ismét Atsushi felé kapta a fejét ám ekkor lassított felvételként látta, ahogy legalább fél tucatnyi métert repül és csapódik a sáros talajra. A látvány éppen elég mértékű haragot generált mellkasában, hogy a következő, háta mögül érkező támadásra tudjon koncentrálni. Ellenfele magabiztosan rontott rá felülről érkező vágással, a fejvadász pedig villámgyorsan megpördült és a nanopengével átvágta alkarja és könyöke között. A kardot szorongató véres kardarab messzire repült, de a ninja csak akkor fogta fel, mi történt, amikor megérezte a másik nanopengét, amint ripityára zúzta térdkalácsát. Egy darabig farkasszemet néztek és meglátta a ninja szemében a rémületet; egy gyors mozdulattal kihúzta a térdébe ékelődött gyémántkeménységű pengét és kioltotta az élet szikráját egy szegycsontra mért szúrással, a gerincoszlopot is átvágva, miközben felegyenesedett. Hagyta, hogy a pengéről lehúzza a gravitáció a halott testet és Atsushi irányába tekintett, akinek a helyén egy griff jelent meg. A másik ninját sehol sem találta, akárhogyan is kereste. A biztonság kedvéért még átfésülte termográf látással az erdőt, miközben a kezéből eldobásra kényszerített fegyverei felé botorkált. Amint elérte a pisztolyát és a kompakt sörétest, kezdett elhomályosulni a tekintete, szívverésében is zavar keletkezett. Megrázta a fejét erőszakkal, hogy kitisztuljon a látása, miközben a helyére csúsztatta mindkét fegyverét. Ismét a griffre nézett és azon agyalt, ha Atsushi egy alakváltó, ebben a helyzetben hogyan szállítsa le.
– Mennünk… kell. – Halkult el a hangja és minden elsötétült előtte. Gondolatai a sötétségbe vesztek és arccal a sáros földbe esett, mint akit tarkón vágtak egy doronggal. A penge, ami megsebesítette, különleges méreggel volt bevonva; kis mennyiségben lelassítsa a szívverést és ájuláshoz hasonló tünetekkel kiüti, nagy mennyiségben pedig halálra ítéli.