A sötét kastély, ahogyan a környékbeliek gúnynévvel illetik a helyet, rengeteg helyi hiedelem színtere. Nem is csoda, hogy így erre felé a látogató olyan, akár a fehér holló. A fekete kövekből épült, hatalmas építmény nem nyújt vendégszerető, hívogató latványt, már első megpillantásától kezdve az arra járók igyekeznek messze elkerülni. Mintha valami sötét aura lengené körbe. A hely pedig belülről is hasonló benyomást kelt. Az ódon falakon sötét témájú olajfestmények, nyikorgó padlók s a lehető legkevesebb fény várja a belépőt. A hatalmas belmagasság s a szinte plafonig érő ablakokat eltakaró, megtépázott függönyök eltörpítő benyomást gyakorolnak . A belteret örökös hideg uralja s ez csak még fogvacogtatóbb, minél lejebb merészkedik valaki az emeleteken. A legfentibb tornyokban hollók vertek fészket, károgásuk gyakorta számít alapzajnak. Ha pedig felrebbennek, fekete felhőt vonnak az épület felsőbb része köré, szinte teljesen láthatatlanná téve azt.
"De egyben egyetértek. Tényleg bolond vagy." Ezen olyan őszintén kacagott fel… Hát végre elhiszi? Egy csintalan, vidám pillantást vet felé, majd gyengéden megfogta a kezét és lágy csókot lehelt rá.-Bolond vagyok bizony.-mosolygott rá.-És most még bolondabb leszek.-jelentette ki hirtelen már a biciklin ülve ölébe rántva a fiút.-Nem kell félni, ha valaki rád mer nézni kivájom neked a szemeit, rendben?-teszi hozzá szelíden, majd elindul. Ezúttal nem a falu, de nem is a kastély felé veszi az irányt, hanem el a távolba, az erdő ölelésébe, hol senki se láthatja vagy zavarhatja meg őket. Miközben teker, szelíd mosollyal néz le az ölében kuporgó fiúra. Már kezdi érteni miről is lehet szó. És némileg restellte, hogy ilyesminek tette ki őt. De nem az a célja, hogy megkínozza. Nem akar olyat tenni vele, amit ő ne akarna. Ha nem kíván az emberek között járni, semmi probléma. Nem kell, nem feltétel. Majd megnézik a világnak azon részeit, ahol ember talán még nem is járt. És ez lesz az ő kis titkuk.
Telt az idő, bár nem sok, de annyi igen, hogy lássa Nickolason már kezd kényelmetlenné válni számára ez a helyzet. Eszébe jutott egy hely, ahol idefelé járt és ahol kicsit megpihenhetnek. Nem sokkal ezután ki is értek a fák közül egészen pontosan egy kis szirtre a város felett. Azareth óvatosan lesegítette Nickolast, majd ő is felállt, és kézen fogva a fiút odavezette a szirt széléhez. Itt aztán helyet foglalt az esti szellőben hajlongó fűszálak közt és magával húzta Nickolast, hogy a fiú helyet foglaljon mellette. Egy darabig csak nézte a tájat, a távolban azokat az apró fényeket, amik sorra oltódtak ki az éjszaka árnyai közt, a fák lengedezve táncoló sötét lombjait, a távoli, magasan ragyogó csillagokat. Aztán tekintete visszasiklott társa arcára. Valóban egy tündéri teremtésnek találta. Érdekelte volna vajon Nick hogyan látja önmagát. Látja e azt a csillogást saját szemeiben, amit ő? Látja e azokat a puha, selymes fürtöket, azt az angyali arcot? Azokat a cseresznyepiros, telt ajkakat amik csókjától pirultak még mindig? Talán túl közhelyesen hatott, de ilyen körülmények közt és ilyen látvánnyal nem volt képes és nem is akarta már visszafogni magát. Eleget beszéltek mára és egyébként is ő kérte, hogy mutassa meg neki.
Ujjait lágyan végigsimította a fiú arcán, odahajolt és előbb lágy csókot lehelt orcájára, gyengéden maga felé fordítva arcát állára, orra hegyére, és végül ajkaira. Azareth szemei csillogtak, egészen pontosan attól a szépségtől, ami Nickolas tükörképe volt íriszében. Ismét csókot lehelt azokra az ajkakra, de most valamelyest mélyebbet, ami talán ismét felszítja bennük azt a lángot. Ezután játékos mosollyal elterült a fűben, fehér haja szétterült a harmattól csillogó selymes zöld szőnyegen, kezét nyújtotta felé.
-Ha valóban akarod… Nem gondolod, hogy talán most jött el a megfelelő pillanat, hogy…-hajolt ismét füléhez.-…hogy magadévá tégy?
A megállításra felvonja a szemöldökét, ahogy kíváncsian pillant rá. De megtorpan s hagyja, hogy végigmondjon mindent, amit szeretne. Ha erre vágyik, figyelmét neki szenteli, nem nagy kérés.
– Van, akinek arra van szüksége, hogy változzon körülötte a világ. Nekünk pedig állandóság kell. Nem olyan rossz ám ez a hely, mint gondolnád. Az itt lévő csend, a teljes biztosítása annak, hogy senki se be, se ki nem léphet az engedélyünk nélkül, a magány… ezek olyasmik, amik számunkra az alkotáshoz szükségesek. Ez nem bezártság, félre nem érts. -megingatja a fejét halkan felkuncogva- Az egészen más. Itt nem fogja senki sem a kulcsokat, ha akarnánk, bármikor elmehetnénk. Hidd el, tudom. Ez inkább szól a biztonságról, mint zárkáról. Egy valamit viszont hadd tegyek még hozzá. Mi sosem vagyunk egyedül. Mégis, a magány akkor is beköszönthet, ha ezrek vesznek körbe. Attól még, hogy a faluba letérünk, nem leszünk társaságban. -a mondandója végén idegesen túr bele a hajába, hogy azt birizgálhassa. Önkéntelen reakció, de most sokkalta jobban szüksége van a keze lefoglalására, mint bármikor. ,,Én meg olyan vagyok, hogy nem gondolok se arra, ami elmúlt se arra ami következik, csak szimplán megélem a pillanatot.” Milyen szerencsés fickó! Ehhez képest ő úgy érzi, hogy a múlt és jelen közti apró résbe beragadt s ahogy egyre csak zárul a határ, egyre kevesebb levegő jut a tüdejébe s lassan megfullad. De erről nem kell tudnia. Inkább csak elengedi a füle mellett. Nincs szüksége arra, hogy valaki megértse. Hiába játssza a hőst jelenleg ez a fickó, önmagát árulja el. Ha valamit megun, úgyis otthagyja. Neki az állandó tényezőkre van szüksége. Az egyenlet túl sok változóval… és már megint kezdi. Pfuuuh, néha szívesen kapcsolná ki az agyát.
– Nem amiatt vagy ostoba, mert máshogy látod a világot. Amiatt, mert engem próbálsz megérteni. Ég és föld, tűz és víz, ahogy a jellemünket, életstílusunkat össze lehetne hasonlítani. Nem fogod megérteni, ha nem tudod, amit én tudok. -csak hallgatja s lemondóan ingatja meg a fejét. Az álla után nyúl, visszafordítja maga felé a tekintetét érintésével, hogy egyenesen a szemeibe nézhessen- Hogy magamtól félek-e? Őszintén? Attól a legkevésbé. Abban legalább biztos lehetek, hogy mi kik vagyunk. -bök a saját mellkasára. Ezzel azonban elárulta, hogy az előtt hazudott, mikor azt mondta, nem fél semmitől.
Meglepi ez a hírtelen felkapás, nem is kicsit. Azonnal küzdeni kezd ellene, rúgkapál, ökleivel a hátát püföli. Nagyon nem tetszik neki, hogy egy krumpliszsákhoz hasonló bánásmódban van a másik vállán, ezt pedig egy percre sem rejti véka alá.
– Hogy hogy tetszik? Hogy hogy tetszik?! Tegyél le, de tüstént! Nem hallod?! A füleden ülsz, vagy mi? Tegyél le! Ha ki mersz vinni, komolyan mondom, egy törött borosüveggel fogom szétvagdosni a hasad, hogy a beleid a hátsódon át nyomjam vissza beléd! -ez pedig csak a kifakadása eleje. Álltalában megválogatja a szavait… mire a közeli településen vannak, addigra már egy kocsis elszégyellhetné magát őt hallva. Hol az egyik, hol pedig a másik személyisége szidja, vagy épp fenyegeti a farkast. Sőt, minél közelebb érnek a fényekhez, melyek az élettel teli területet jelzik, annál többször szinte már kérleli, hogy hagyja abba a balgáskodást. De csak szinte. A rúgdalózásba és csapkodásába ugyan belefárad, hisz az erőfölények nyilvánvalóak, de szavakban akkor is helyt áll, mikor már csak lógnak végtagjai ernyedten, testileg feladva az ellenállást. Így is akadhatnak ugyan holnapra karmolásnyomok, vagy épp kis, lilás foltok, mik megmaradnak, de lévén, hogy mennyi benne a szufla, komoly sérülést nem tud okozni. Mikor végre leteszi, akkor hallgat csupán el. Mutatóujján kezdi idegesen rágni a körmét, miközben hol jobbra, hol balra pillant. Nagyon rossz érzése támadt ezzel a kiruccanással kapcsolatban. Amolyan rossz előérzet féle. Olyannyira elmerül a szinte paranoikus kémlelésben, hogy fel sem tűnik neki, mikor megy el mellőle a farkas. Csak az, hogy egyszer csak valamit -végre nem őt!- hoz a vállán.
– Ha azt mondom nem tudok biciklizni, békén hagysz, vagy a csomagok helyére kerülök a változatosság kedvéért? -pillant felé laposabban- De egyben egyet értek. Tényleg bolond vagy.
Azareth hirtelen megtorpant magával rántva Nickolast.
-Szerintem ne siessünk annyira, én is mondani akarok valami.-szögezi le valamivel nyugodtabb hangnemben.-Először is: be kell vallanom én teljesen más vagyok mint te. Sose leszek képes azt hiszem megérteni a magadfajták gondolkodásmódját. Úgy értem…-merengett el egy pillanatra összeszedve gondolatait.-Én nem lennék képes örökké bezárva élni.-ejti ki a szavakat némi szomorúsággal hangjában és tekintetében egyaránt.-Nem tudom elképzelni milyen lehet ha világod összeszűkül egyetlen apró pontá. Nekem ez úgy hangzik, mint egy rémálom, mintha egy földön rekedt szellem lennék, halott, akinek az az átka hogy örökké ugyanazokat a köröket rója ugyanazon épület falai közt. Örök magány, senki se hall, senki se lát, láthatatlan vagy, mintha nem is léteznél.-fejezi be, csak egy pillanatra elverülve a mondottak fantáziaképében.-Ez borzalmas lehet.-szólal meg ismét kicsit élesebben.-Most nem téged akarlak kritizálni, ne érts félre, de én nem lennék képes így élni. Megláttalak, megtetszettél és igazából többre nem is gondoltam, mint ahogy ez egyébként rossz szokásom.-ismeri be egy picit szégyellősebb, keserű mosollyal.-Nézhetsz ostobának, de én meg olyan vagyok, hogy nem gondolok se arra, ami elmúlt se arra ami következik, csak szimplán megélem a pillanatot. Tetszik valami, elveszem, ha nem tetszik valami otthagyom. Én ilyen vagyok. És szerintem ha lehet tényleg ostoba is vagyok, de többet nevetek mint te. Őszintén.-itt látszott mondani akart még valamit, de inkább magábafojtotta.-Csak azt akarom mondani, hogy kíváncsi vagyok rád.-néz felé a szeme sarkából.-Teljesen más vagy mint én, de mégis… Ezt nem tudom hogyan kéne megfogalmaznom. Érdekel miért. Mi lehet jó ebben?-mutat a kastélyra.-Mi lehet jó abban, ha egyedül vagy? Mert nem értem. Mutasd meg kérlek és én is megmutatom én milyen vagyok. Hagyjuk ezt a játékot amit elkezdtünk. Jól mondtam, csak a férfi beszélt belőlem, elsőre csak azt néztem amit látok, ahogy rádnézek. De elgondolkodtattál. Ezt sose értettem valóban a magadfajta személyekben, de érdekel. Járom a városokat, megismerek embereket, egyikük se válik az életem részévé, minddel csak egy kis időt töltök el és közben próbálom megismerni és megérteni őket. Egyetérteni sose fogok egyikkel sem teljesen mert én nem ők vagyok. De ettől még megpróbálhatom megérteni nem igaz? -egy pillanatra szünetet tartott, felnézett a csillagos égboltra, de mintha meg se látná a csillagokat, látszott a feje tele van gondolatokkal.-Te olyan vagy mint én.-fordult vissza hirtelen. -Meg akarlak ismerni pont úgy, ahogy te engem csak ezért. De hiába kérdezed meg valakitől "ki vagy?", elmondani az ilyesmit nem lehet, csak megmutatni. Azt akarod meséljek a másik énemről, de ez is olyasmi, amit elmesélni nem lehet, ezt csak látni lehet és ahhoz igazad van idő kell. Rohadtul nem érdekel mit akarsz kivagdosni belőlem, ha nem haragszol-teszi hozzá gyorsan.-engem sokkal jobban érdekel mi van a fejedben és az érzéseidben, és hogy abban van e valami, amiben neked van igazad és lehet én tévedek. Érted mit akarok mondani? Azt mondod nem félsz semmitől. Had kérdezzem meg: önmagadtól sem? Mert én néha…-csípné el a mondatot, de már kiszaladt a száján, már egy kicsit elkésett vele.-Szóval én igen.-ismeri végül be némi keserű ízzel a szájában.-Látod össze vissza vagdoshatsz már igazán nem is fáj.-neveti el magát.-És ez nem normális.-komorodik el.
Ezen a ponton úgy tűnt inkább témát váltana, most ő rázta meg magát mintha az előbbi percek emlékeit próbálná kirázni magából.
-Tudod mit? Elég a fecsegésből!-határozta el magát hirtelen hévvel.-Azt mondod mutassam meg, akkor megmutatom.-jelentette ki. Hirtelen odahajolt és vállára kapta Nickolast.-Nem fogom betörni azt az ajtót, ne is álmodj róla. Inkább kirángatlak magammal a világba. Na ehhez mit szólsz?-mondja a vállán kidomborodó hátsónak, miközben elindul a kastéllyal ellentétes irányba a falu felé. -Na most ki rabol el kit?-jegyzi még meg még mindig némi keserű éllel de már mosolyogva.
Nem ereszti a fiút, akármit mond, akármit tesz, csak megy előre mint akit felhúztak és meg sem áll egész az első házig. Ott aztán lerakta Nickolast a földre, csendre intette ujját szája elé téve, és tekintete már fürkészőn keresett. A környékbeli házakat és utcákat figyelte, és amint megtalálta amit keresett elmosolyodott. Egy pillanatra eltűnt Nick szeme elől, majd mosolyogva, vállán egy biciklivel tért vissza.
-Igen, ezt most loptam.-közli miközben leteszi a járművet Nick elé.-És most biciklizni fogunk. Csak elindulunk amerre látunk és majd megállunk, ha ahhoz lesz kedvünk. Érdekelt mi van a fejemben nem igaz? Hát most láthatod. Mindenféle bolondság.-mosolyodik el kezét nyújtva a fiúnak.
Ez bizony egyre érdekesebb. Nem elég, hogy első találkozásuk első pillanata óta oly közvetlen, mintha fel sem fogná, hogy ez egy kutyaszorító. Sőt, még közvetlenebb is vele, mint a saját családja. Emellé most, alig egy órányi ismeret után már szerelmet is vall? Hát olyan hülyének néz minket, hogy bevesszük? Vagy talán az első látásra szerelem őszinte híve? Mókás, mókás. Bizony, ez egy érdekes társaság is lehet számunkra. -gondolja magábban, ahogy hallgatja. Persze a túloldalról valami olyasmi válasz érkezik felé, miszerint neki még a legunalmasabb porszem is érdekes, csak csináljon bármit. Erre pusztán megingatja a fejét. Persze, mivel ez úgy hat, mintha a másikat intené le, inkább válaszol neki, mielőtt még ily modortalannak tűnne.
– Furcsa vagy Azareth, ezt meg kell mondjam. Nagyon furcsa. -hoppácska. Most hívta először a nevén. Sőt, mitöbb. Bemutatkoztak egyáltalán névileg? Nem. De hát, milyen megfigyelő az, aki ne nézne előzetesen utána a célpontjának?- Nem értek veled egyet, de ezt tudhatod. Azonban egy dologban igazad van. Valóban itt élek, nem túlzottan sok társasággal. De ez nem mindenki számára probléma, tudod. Két féle tudós van. A specifikált és a mindenre nyitott. Mi inkább az előbbiek közé tartozunk. Számunkra a csend szükséges ahhoz, hogy a formabontó ötletek gyökeret verhessenek, míg ahogy látom, a te lételemed a változás. -miközben beszél, keze az arcán elbarangol, mellkasát egy időre békén hagyva. Arccsontja mentén simítgat fel s le. Majd a tenyerébe veszi s már csak szinte gyönyörködik a látványában. Ennél különbözőbbek már nem is lehetnének a reagálásai egy-egy váltás után. De hát, pont ettől olyan kiismerhetetlen. Ennek az énjének muszáj szinte valamivel mindig babrálni. A félelem említésénél azonban megtorpan az ütemes, kis mozdulatok generálásában. Csak egy mélyet sóhajt, majd féloldalasan elmosolyodva megingatja a fejét. Talán úgy fest, hogy arra nem is felel. Ám mégis, túlságosan is közlékeny kedvében van az új arc láttán- Félni? Ugyan, kérlek… nem tartok semmitől. Szerinted, ha nem így lenne, ilyen nyugodtan állnék előtted? Magasabb vagy, fizikumban erősebb, ami pedig a legfontosabb? Nem ember. Ha a bőröm félteném, már rég valamivel benyugtatóztalak volna. Sőt, mitöbb. szerinted szabadon hagytam volna a kezeid? -persze ezzel nem felel egyenesen. De nem is akart- Úgy teszed fel a kérdéseid, mintha valóban érdekelnének a válaszok. Mintha évezredek óta ismernél s nem pedig csak kevesebb, mint egy napja beszélnél velünk. De most szerinted, mi a rosszabb? Nem hagyni, hogy szeressenek, vagy elhinni, hogy így van s mégsem? Miért legyünk abban biztosak, hogy nem csalfa, mézes szavakkal akarsz kételybe csábítani, hogy a szórakozásod még feljebb szökhessen? De tudod mit? Engem talán érdekel, milyen nem az agyunkra bízni magunkat. Viszont ebben annyi a változó, az ismeretlen tényező, az egyenlet vége pedig nagyobb eséllyel káros, mint hasznos. Azt gondolod, Te meg tudod mutatni, hogy lehet a végkimenetel kedvező? Hát törd be azt a bizonyos ajtót. Vagy mássz be az ablakon. Az üres szavaknál hihetőbbek a tettek. Azokhoz viszont messze nem elég ennyi idő.
Egy kis időre elcsendesedik. Teljesen nyilvánvaló, hogy latolgatja a dolgokat magában. Mintha az arckifejezése néha észrevehetően változna. Míg egyszer lazák az arcizmai, sőt, még bólogat is magának, addig máskor tekintete elsötétül. Hogy belül milyen vita zajlik le… bizony, azt egyesek pattogatott kukorica mellett hallgatnák esti műsorként, hogy derülhessenek egy jót. Végül, nem is a kényszerített ráfogás hatására, mégis jobban magához húzza. Ajkaival végighalad az ütőere mentén, egészen a füléig. Ha súgdosás megy, ám nem fogja viszonzatlanul hagyni. Halkan, szinte búgva neki kezd el beszélni, orrával folyamatosan a füle cimpája mentén kalandozva.
– Ám legyen. Benne vagyok az alkuban. Azonban én sem maradok az adósod, egyet felajánlok. Ha valóban komolyan gondolod, maradj itt egy hétig. Hogy a kísértés nagyobb legyen a menekülésre, egyetlen ajtó sem lesz zárva s nem a pincébe kerülsz vissza. Ha úgy látjuk az idő letelte után, hogy bízhatunk benned, no meg még nem lohadt le a lelkesedésed, ám legyen. -a most bekövetkező szünet úgy fest, mintha hatásszünet lenne. Ám, ő maga sem hiszi el, hogy kimondja, ezért is olyan nehéz számára- Akkor hagyom, hogy elvigyél oda, ahová akarsz. Mutasd, amit akarsz. De van mégegy feltételem. Amíg a mi időnk van, bármit tehetünk veled, elviseled. És bármit kérdezhetünk, őszintén válaszolsz. Oh, és csak, hogy tudd. -hangjába ezennel visszatér az a dallamosság s újra elkezdi úgy cirógatni, mintha nem is egy férfi, inkább egy selymes bundájú macska lenne. Közben pedig úgy vonja magához, hogy semmi táv se maradjon a testeik közt, simuljanak csak össze- Én nem vagyok a kötött szerepek híve. A másik felemmel ellentétben jobb szeretem, ha nincsenek előre meghatározva a dolgok. Alakul, ahogyan alakul.
– Na álljunk meg egy percre. Ha benned is ketten vannak, akkor én erről még többet akarok tudni. Most!
– Csssst… elrontod a pllanatot. -szól rá saját magára rosszallóbban, sőt, szinte komikus, ahogy saját magát csapja tarkón egy gyors mozdulattal. Utána azonban visszatér a másik érintéseihez- Szóval… hol is tartottunk? Oh, igen… gyere csak velem. Jobb lesz, ha megismerkedsz a hellyel, ha komolyan gondolod, hogy beleegyezel az alkunkba. Ne ácsorogjunk egész éjszaka idekinn.
Azareth továbbra is elbűvölten figyeli Nickolast, szinte issza a szavait, bár meg kell hagyni, igaz figyel is arra amit az úrfi mond, elméje egy része kissé elkalandozott és beszéde közben is azokat a telt ajkakat lesi magában ízlelgetve a még friss emlékeket.
-Nem poénnak szántam, ne érts félre kérlek. Én igenis komolyan gondolom amit mondtam. Jó, persze alig ismerjük még egymást, ebben igazad van. Meglepő lehet ilyen szavakat hallani valakitől első találkozásra. De ha megismersz majd rájössz milyen bolond is vagyok. -eresztett meg egy újabb mosolyt.-Te is férfi vagy, mégis hogy róhatnád fel nekem, ha képes vagyok meglátni a szépet de ellentmondani neki már nem? Te, ahogy elnézem ebbe a kastélyban éled az életed, a napjaid ki tudja már mióta és ki tudja még meddig, egyedül a sötétben csak a tudós gondolataidnak élve. De egy igazi tudós nem törekedne épp a megismerésre, határok nélkül? Nem vagy kíváncsi mi más van még a nagyvilágban? Mi mindent lehetne még meglelni, kipróbálni? Engem elbűvöl az a tűz, ami benned van, valamelyest meg tudom érteni mert ha csak egy kicsit is, de hasonlítunk. Bennem is van egy kis tudós, de bennem más is mert én egy sokkal hevesebb természet vagyok. Én nemcsak belülről akarom megismerni a dolgokat, de kívülről is és nem csak bizonyos dolgokat, de mindent. Mond, mégis mitől félsz? Mi az, ami azt mondja benned, hogy mondj nemet? Fáj az, ha kicsit engeded magadnak, hogy érezd valaki szeret? Nem fog jobban fájni az, ha folyton zárva tartod azokat a nagy kapukat és soha nem engedsz be senkit, sose tudod meg mi más jöhetne még be rajta? Nem akarod kipróbálni milyen élni? És most nemcsak a szexre gondolok. Bár az is egy jó dolog meg kell hagyni. Nem csak a szex, de az a cseppnyi szerelem, amíg elfelejtesz mindent és csak a vágyaidnak élsz, amikor elzárva a külvilágtól csak egyetlen személynek ki mersz mondani mindent. Mindent amire vágysz, amit félsz, amitől félsz, hogy ha valóban megízlelnéd megszeretnéd. Baj az, ha néha az ember vagy ördög fia elengedi egy kicsit magát? Igent mondani a percnyi örömökre? De most komolyan. Annyi dolog van a világon. Rengeteg féle tájak, más és más világok, városok, személyek, más és más lelkek, más elmék. Mindennel amit a szem lát, amit érzékelsz gazdagodsz. Mégis mi lehetne ebben a rossz? Nem kell bezárnod magad ide a sötét falak közé. Ez a hely megvár. Gyere velem! Engedj be azon a kapun és engedd meg nekem, hogy megmutassam a világot. Ha nem tetszik utána felőlem azt tehetsz velem, amit csak akarsz akár az ablakon is kidobhatsz. Szeretném látni azt a tüzet ott benned ahogy még magasabbra hág, ahogy még szebbé válik. Látni a szemedben mit mutathattam neked, mi az, amit adhattam valakinek, valami szépet.-fürkészi a tekintetét most ő, fejét kissé oldalra billentve.-És megsúgok még valamit. Most én fogok számolni. Az egyik titok, hogy onnan fedeztem fel a benned élő két ént, mert bennem is kettő él. És ha kíváncsi vagy másik énemre szívesen meg is mutatom. De adnod kell valamit cserébe, mert az sincs ingyen. Cserébe engedj meg csak egy dolgot, hogy mutassak neked. Ha nem tetszik ennyi, vége, nem fogom erőltetni. De azért én remélem tetszeni fog. A másik titok pedig az,-hajolt a fiú füléhez mintha egy tömeg közepén állva kellene sugdolózniuk,-hogy én most nem vadászok, te nem egy préda vagy. Engem most nem az érdekel csak, hogy kielégítsem saját vágyaim. Tetszel és ezt ki is mondom. És ez tudod mit jelent? Azt jelenti, hogy nem azt akarom főként, hogy én legyek benned, hanem azt, hogy érezzelek.-fejezi be ismét mondandóját, de ezúttal közben most az ő keze siklott lejjebb észrevétlen megragadva Nickolas kezét és rákényszerítve hogy rámarkoljon arra a formás kis húsdarabra ott a tenyere alatt.-Felőlem cserélhetünk szerepet, engem nem zavar, csak élvezni akarom az érintésed.-súgja ismét ajkához hajolva.
Valahol, a feje egyik hátsó zugában egy hang elégedettségét fejezi ki a szavakkal kapcsolatban. Tetszik neki, amit a farkas szájából hall, sőt, ezen fele hajlana is arra, hogy bármire igent feleljen, csak folytassa még a beszédet. Ellenben a jelenleg elöl lévő oldala… ő bizony egy jóval keményebb dió. Csak úgy pillog eleinte, mint hal a szatyorban.
– Ez a kérdés komoly akart volna lenni? -látni, szemöldöke hogy szalad egyre feljebb a homlokán- Szerintem ez poénnak egy elég elvetemült volt. Beteg humorunk van, az egyszer tény. Halkan, szinte reszelősen kuncog fel- Még mindig egy elrabolt személy vagy, én meg a kínzód leszek. Hát ki az, aki emellett kedvelne bárkit is? Mármint a nem mazochistákra gondolok. Azok külön állatfajok, noha ezzel együtt a kedvenceim is. Te már csak tudod, hisz ahogy hallom, könyörgést akarnál. De egy két dolgot most letisztázunk farkaskám. -mutatóujjával megböki párszor a mellkasát- Egy, honnan jöttél rá ilyen hamar? Mások hetekig őrlődnek, mégis miért vagyunk ilyen ,,furcsák”. Valami gondolatolvasói képességed is van? Beszélj. Erről járathatnád inkább azt a csinos kis szádat. -elkezdi a számokat ujjain is mutatni neki- Kettő, abbahagyhatod a szédítést Don Huan. Van, akinek bejön, de az nem én vagyok. Úgy mondod ezeket a dolgokat, mintha felvilágosító órán lennénk. Csak hogy tudd, volt már dolgom másokkal. Attól még, hogy nem próbáltak meg finom gesztusokkal levenni a lábamról, tudom, miről beszélek. Súgok is, nálam nem jön be ez sem. Innen pedig egyből adódik is a következő s egyben legfontosabb rész. Azaz három, mégis honnan veszed, hogy én alád kerülnék valaha is önként? Előbb harapom le egyesével az ujjaim, utána meg a tieidét. Igen, nincs problémánk a férfiakkal. De ÉN nem adom a hátsó felem senkinek. -azzal, mintha csak még nyomatékosítaná a dolgot, szemgfogát is kivillantja.
Lassacskán végre felhagy a beszéddel. Szerencsére a helyzetet nem nehezíti azzal, hogy ellenálljon a vonásának. Akármennyire is idegesítik a szavai, mintha a tetteivel már kevesebb problémája lenne. Sőt. Ahogy a keze a mellkasához ér, elgondolkodva pillant a sima bőrfelületre. Érzi, milyen hevesen pumpálja a vért az a szíve, mégsem lát rajt egy csepp félelmet sem. Sőt. Épp ellenkezőleg. Ritka, hogy ezt a kombinációt tapasztalja, ezért is lepi meg annyira. Nagyujjával lassan kezd fel s le simítgatni, tenyerét nem mozdítja el onnan, ahová igazítva lett. Tekintete feljebb halad s ahogy meglátja azt az arany szempárt, érzi, hogy teljesen elveszett. Elmélyed a tekintetében, szinte érzi, hogy belezuhan egy feneketlen gödörbe. Fel sem tűnnek először neki a kis mozdulatok, melyekkel minduntalan egyre közelebb kerül az illetlen részekhez az a kíváncsi kéz. Mire észbekap, bezzeg már késő, lebukott. Egy pillanatig az eszébe ötlik, hogy ráfogja az élve boncolásra, majd inkább úgy dönt, hogy elrontja a hangulatot, mintsem hogy ő magyarázkodjon.
– Hátrább az agarakkal. Nem vagyok a biosex híve, feleslegesen is próbálkozol. Nem foglak idekinn magamra húzni. -ezt úgy mondja, mintha egy pillanatig sem lenne kérdés, hogy ki is irányítana ebben a játszmában. Ám, mikor megérzi az ajkait a sajátjain, érezni, hogy bizonytalanodik el egy kis időre ez a magabiztosság. De csak egy rövidre. Eleinte, míg ismerkedik a csókjával, csak viszonozza azt. Ám minél jobban megízleli, annál akaratosabb s annál jobban azért igyekszik, hogy átvehesse az irányítást. Néha játékosan meg is szívja a nyelve hegyét, mintha csak méginkább ingerelni akarná, előző szavaival teljesen ellentétben. Keze oldalasan mozdul a mellkasán, míg meg nem találja azt, ahol még szívesebben érezné Azareth az érintéseit. A kis pontocska körül ráérősen járatja mutatóujját, ezzel még inkább ingerelve, ám nem is eleget adva meg neki. Megtartja még most is eme jó szokását. Másik tenyere pedig úgy siklik le a fenekéhez, mintha csak mágnes vonzotta volna odáig.
– Hogy is volt az a nyelves ajánlkozás~ -szólal meg dallamosan, mikor elhajol tőle. Ajkaira széles, ám szinte angyali mosoly ül ki s eme mozdulattal egy azon időben húz egy szép, csattanósat a másik fenekére. Csak ez után markol bele ismét. Ennél nyilvánvalóbban már nem is közölhetné, hogy a morcigombócot egy kicsit elküldte pihenni.
Ez már több volt, mint hízelgő. Nem elég, hogy rólam fantáziál és ennek még hangot is ad, nem rejti el, nem pirul, még legalább is, de hogy ilyen forró álmokat lásson rólam ébren, na ez már sok volt. Ennyi bájt egyetlen férfi se lenne képes sokáig türelemmel viselni. Milyen kis akaratos, milyen kis követelőző, ez tetszik. Mindig is csíptem a tüzes fiúkat. Szavai egy édes dallam volt füleimnek, egyszerűen képtelen voltam betelni vele. És azok a szemek, az a kacsú derék és formás csípő, az a bájos arc és telt ajkak, rakoncátlan, arcába omló tincsei, félő volt, hogy a végén még valóban szerelembe esek. Azareth halkan felnevetett. A kis éhes. De nem kell sokáig várnia, hamarosan megkapja.
-Tégy a magadévá, ha annyira akarsz engem.-súgta mézédesen fülébe ezt a kétértelmű mondatot, ami egyszerre jelentett szeretőt és Mestert.-De hogy mondhatsz ilyet Kedves?-simogatja végig arcát.-Mégis hogy lehetne utálni egy ilyen csodát?-suttogja ajkaira.-Imádom mindkét éned. Mondhatnak bármit az ajkaid, érzem azt a felgyorsult szívverést, érzem, ahogy kapkodod a levegőt a karjaim közt. Te is tudod, ne tagadd. Epekedve sóvárogsz minden pimasz érintésemért. Elvégre amit oly élvezettel hangoztatsz, az a sok véres vágy… Ezeket már mind megkaptad ezerszer mástól. De volt már köztük egy is, amelyik így ölelt? Volt, aki így csókolt? Te is tudod a halál egy kiszámíthatatlan nőszemély, jön mikor kedve van és elvesz, nem válogat. De sose tudhatod mikor jő el. Nincs értelme annyira siettetni, mert úgy is eljön, ha akarod ha nem és magával visz. Mond, valóban úgy akarsz átlépni küszöbén, hogy még sose érezted ellentettjét, az életet? És én most az igazi életre gondolok, te is tudod jól. Azokra a pillanatokra, azokra a kavargó érzésekre mikor már világod se ismered csak nyögsz alattam eszedet vesztve azon a vörös selymen. Amikor a tested utolsó porcikádig felforrósodik, mikor egyszerre könyörögsz azért, hogy hagyjam abba és azért is, hogy nehogy abba merjem hagyni. A te kíváncsiságod is izgatja, nemde? Látom a szemedben. Megsúgok egy titkot. Az a rideg fém helyett már akkor is szívesebben nyaltalak volna végig téged. De azok a rideg rácsok közénk álltak, most viszont nem. Ez azért elgondolkodtató ugye?-fejezte be mondandóját, majd hogy bizonyítson nem csak szavait hagyta maga után.
Lassan hátranyúlt kutakodó ujjaival a férfi jobbját keresve és meg is lelte. Határozott, de gyengéd mozdulatokkal lehámozta magáról és ajkához emelve puha csókkal illette még mindig mélyen Nickolas szemébe nézve, tekintetét és legmélyebb, legtitkoltabb vágyait fürkészve. Eztán azt a finom kis kezet lassan mellkasához emelte, a fiú tenyerét szíve fölé fektetve, had érezze mennyire heves vágy is lüktet benne, bár nem csak ott, de arról jobb volt, ha még nem tud. Ismét elmosolyodva nézett vissza rá, fürkészte gondolatait, reakcióit. Egy huncut kis gondolat támadt elméjében és bizony semmi nem gátolta benne, hogy meg is valósítsa. Másik kezét észrevétlen, legalább is első érintésig észrevétlen Nick combjára simította, kínzó lassúsággal haladva felfelé a nadrág anyagán egészen az utolsó mérvadó pontig. Kíváncsi volt ő is annyira vágyik e rá, mint ő maga. Valóban akarja e vagy csak játszik vele. De végülis a válasz már nem változtat semmin. Ez a szépség már nem hervaszthatja le, akármit tesz vagy mond is. Addig fogja űzni a vadat míg meg nem kapja. Míg révbe nem ér és alább bizony nem adja. Az ő türelme ilyen téren végtelen. Darabjaira szedheti őt, vágyát nem csillapíthatja csak egyféleképp. Ez egy nyílt titok volt kettejük közt. Innen már nem vezet vissza út csak előre. Ezen a gondolaton aztán el se merengve, átadva magát vágyainak és ösztöneinek hassan ismét közelebb hajolt hozzá, előbb épp csak egy érintésre, csak egyetlen apró érintésre, majd most ő mart bele lágyan azokba a telt ajkakba, de nemcsak hogy belemart, kutakodó nyelvével belé is hatolt, lágyan simogatva végig, végigborzongatva érzékeit egy édes, forró és mély csók erejéig.
– Hogy miről? Elképzeltem, milyen kívánatos hangokat hallatnál, miközben feltárlak, míg élsz. A végén pedig egyenesen a szemeidbe néztem, miközben elvettem, amit akarok. -úgy duruzsolja ezt neki, mintha valami igazán pajzán dologról áradozna neki éppen. Szemeiben is hasonló fény villan meg. No meg, ahogy újra végignéz rajta… még azt is elkaphatja a farkas, hogy nyalja meg saját alsó ajkát, még csak a gondolattól is. Imádná ezt a látványt, le sem tagadhatja. Csak győzzön várni addig, míg már mást nem tehet vele. Nagy pocsékolás lenne, ha rögtön az első nap már benne turkálna…
-Ebben hasonlítunk. -pillantott a szemeibe a nyakörvvel való babrálás közben- Nem a ta fajtádból való vagyok, de hidd el, ha akarok valamit, megszerzem. Most is itt vagy. -ahogy ezt kijelenti, még egyet szorít a bőrszíjon. Látja, hogy vág bele a puha bőrébe s arckifejezése jóvalta elégedettebbé válik. Ha még egy kicsit húzna, már fulldokoltatná. Oh, igen. Biztosan az sem semmi látvány, ahogyan levegő után kapkod. Így, mikor megvan, az amúgy is szoros öv alá becsúsztatja két ujját s úgy húzza még közelebb. Nyomuljon csak az arca annak a kellemetlen rácsnak, múljon csak egy hajszálon, amit akar. Látja rajt, hogy mit kívánna már jobban s oly közel engedi a lehetőséghez, amennyire csak tudja. De nem adja még meg neki, epekedjen, kínozza a várakozás- Hidd el, tőlünk mindent meg fogsz kapni. Utálni fogod a legtöbbet, könyörögni fogsz, hogy hagyjam abba, bármit felajánlasz, csak azt ne tegyem, amit igazán veled akarok tenni. De akkor is megadok neked mindent. Mindent. -ismétli el ezt az egy szót, majd újra olyan furcsa, eszelős kuncogást hallat- Kezdve a sósavtól. Vágyod már, hogy kezelésbe vegyünk, ugye farkaskám?~ -de mielőtt válaszolhatna, már el is engedi s ekkor engedi ki a ketrecből.
A kertnek, ahogy felérnek, semmi figyelmet nem szentel. Nincs igazán oda a kastélya falain túli vidékekért, ebbe pedig már ez is beletartozik. Merőben introvertált, pláne ezen oldala. Így pedig, hogy semmi nem veszi el a figyelmét, csak is a farkassal tud foglalkozni. Nem nagyon hosszú a műsor s nem is a legelvarázsolóbb, ám így is vannak olyan információk, melyeket el tud raktározni magában. Éppen azokat veszi sorra, mikor a másik visszafordul felé. már ekkor támad egy olyan érzése, hogy valami itt bizony készülődik, de nem lép hátra. Sőt, még egy kissé ki is húzza magát, ahogy egyenesen a szemeibe néz. Nem fog megfutamodni, akkor is, ha nyílvánvalóak a farkas szándékai. S noha erőben jócskán fölényeskedik, miért is ne lehetne játszadozni vele? Maximum utólag megbánja a fafejűségét. Ahogy a drága Buksi is, ha nem vigyáz magára.
Kezei a vállait érik, mikor közelebb lesz húzva a derekánál. Egyik kézfejére jobban rácsavarja alig észrevehetően a pórázt, ám még nem tesz vele semmit. Ahogy közelebb hajol, nagyon úgy fest, hogy meg lesz harapva Azareth nyelve, mivel még ki is villantja a szemfogát felé – bár nem ismeri a pontos okát még, egész kikora óta jóvalta hosszabban s hegyesebbek a többinél a hármasai – ám mikor közel ér hozzá eléggé, akkor viszonozza a kis gesztust. Sőt, mi több. Egy pillanatig megállítja, mikor elhajolna s megszívva az ajkait incselkedik vele. Csak utána engedi le a nyakához. Fejét egy kissé hátra s oldalasan billenti, szemei sarkából pillant le rá. Nem tagadhatja, eme mozdulattól egy kissé felgyorsul a légzése s egy pillanatra az is kimegy a fejéből, hogy mit is akart, ám amint visszatér a földre, hamar észbe kap.
– Most mi is jöjjünk a virággal meg az előjátékkal, hm? -most vált fogást a pórázon. Hátra csúsztatja a kezét, így azt is a vállai mögé vive, majd jó akaratosan tántorítja vele az ellenkező irányba. Szabad tenyere azonban lejjebb vándorol, egyenesen a formás félgömbökhöz, mikbe akaratosan bele is markol. Tudja, hogy jelen helyzetben jobb lenne nem a főnök szerepére pályáznia, mégis megteszi. Nem az a meghunyászkodós típus- Az előbb még azt a mocskos ketrecet nyalogattad, most meg már engem? Ennyivel nem veszel le a lábamról, hogy jobb szobát kapj. Vagy már annyira kiéheztél valami más után is, hogy egy magamfajta is megfelel neked? Szánalmas, mondhatom. -orron koppintja, mintha tényleg valami kutya lenne. Aztán… mintha egy kissé nyugodtabbá válna a hangja. Keze az álla alá siklik s ahogy megemeli, elmélyed egy pár pillanatig a tekintetében- A szemeidet meg fogom tartani akkor is, ha végeztem veled. -féloldalasan elmosolyodik ehhez, mintha egy bók lett volna. Talán az is volt. Ám utána visszatér a megszokott arckifejezése s lemondóan megingatja a fejét- Vigyázz, mert még levágom ami a lábaid közt van. Legalább kitapasztalhatod, az milyen hamar nő vissza. Már… ha visszanő~
Azar rögtön az első mondaton szelíden elmosolyodott.
-Hm… Végülis én ráérek.-hajolt közelebb a rácsokhoz.- Annyit megígérhetek ha az úrfi meg akar bolondítani majd úgy teszek, mintha próbálnék ellenállni.-súgta a rácsoknak mézédesen szemeit új mesterére villantva.
Aztán ahogy Nick megrázta a fejét az a mosoly csak még szélesebb lett.
-Csak nem? Máris kísértésbe vittelek? Miről fantáziálgat az uraság?-hízelgett tovább a rácsok túloldalán, mármár hozzásimulva a hideg fémhez. Eztán meglátta azt a rózsaszín pórázt és tekintete ördögien élénkké vált.
Ahogy azok a vékony, hosszú ujjak tincsei közé túrtak enyhe bizsergés járta át, már a gondolattól, már tudta, sejtette mi fog történni és nem csalódott. A férfi rámarkolt és magához rántotta ami volt olyan heves és kecsegtető érzés, hogy egyből felpezsdítse a vérét. Míg ő a nyakörvvel babrált, hogy ráerősítse nyakára azok az ujjak ismét végigsimogatták hófehér bőrét ezzel is tovább fűtve vágyait, amik talán már nem is annyira a nyúlról, inkább egy másfajta éhségről szóltak. És azok az ajkak, csupán centikre az övétől, maga volt a megtestesült kísértés. A helyzet szerencséje, hogy tudta hamarosan kiszabadul, különben talán képes lett volna kitépkedni azokat a rácsokat a helyükről. És nem épp a nyuszika esett volna karmai fogságába. Megvárta, míg a nyakörv a nyakára feszül, az az édes, feszítő érzés, akárcsak amit ez a darab fém gerjeszt benne, jobb volt minden előjátéknál. De a móka nem ért itt véget, ó nem, csak most kezdődik. Míg a másik le volt foglalva azzal hogyan kösse őt pórázra ő se tétlenkedett, lábait kissé előrecsúsztatva az ezüst rácsok közt, pimaszul közel a másik testéhez kicsit még közelebb hajolt azokhoz az ajkakhoz és az érzékeny,sápadt bőrre suttogta:
-Ó nagyon is jól tudom, mit érintek.-nézett mélyen a férfi szemébe.-És igen. Meg fogom fogni. Bizony a farkas ha akar valamit el is kapja.-szelídült el ismét mosolya valamiféle határozottsággal vagy inkább céltudatossággal vegyülve. Tudta jól mit akar, már első perctől, ahogy tekintete végigsiklott azon a karcsú testen. És bizony, ami egyszer egy farkas agyarai közé kerül, az onnan többé már nem menekül.
Kiélvezte gazdája testének melegét, ha még bőre nem is, de legalább már az végigsimogatta és eközben mélyen magábaszívta illatát. A ragadozó türelmével várt a megfelelő pillanatra s addig olyan készségesen hódolt be akaratának, mint talán még soha ezelőtt. Hűen követte ifjú Mesterét. Kiérve a csillagos égbolt alá ismét mély levegőt vett, magábaszívta az újbóli szabadság és a közeli erdők illatát. Szinte felélénkült. Aztán a nyúl útnak eredt. Egy pillanat, nem több volt, míg lecsapott r. Szegény nyuszikának esélye nem volt egy ilyen természetfeletti ragadozóval szemben. A nyakánál kapta el szelíd gyengédséggel, egyetlen határozott és gyors, de finom mozdulattal. Megemelte, hogy szembe nézzen vele és szinte érezte rettegése illatát. A kis teremtés ott remegett a karmai közt, de már nem az ő remegésére várt. Már nem azt akarta érezni, hanem egy másik kis nyusziét, aki gyanútlanul ott állt mellette. Egy újbóli határozott mozdulattal kitörte a nyuszi nyakát, ne szenvedjen a félelemtől tovább, majd a harmattól illatos fűbe ejtette. majd később foglalkozik vele. A vacsora úgy is s*x után a legjobb. Ekkor ismét szembefordult az úrfival. megeresztett még egy mosolyt, majd hirtelen átkarolta a derekát és most ő rántotta magához. Tekintetét belefúrta azokba a gyönyörű szemekbe, ajkuk ismét csak hajszál választotta el egymástól és visszatért azokra az éhes ajkakra az a mézédes mosoly. Most ő diktált, most bizony az ő kezében volt a póráz, ha nem is szó szerint. És hiába szorította egyre erősebben ezzel csak még jobban feltüzelte. Kiélvezett minden centimétert ahogy testük egymáshoz simult, a mellkasán dobogó szivet, bőre illatát, azt az enyhe hűvösséget ami belőle áradt és ami elárulta nem ember, tehát nem kell olyannyira finomkodnia, igazán kiélheti magát. És az a karcsú nyak látványa, felért a mennyekkel. Most ő túrt Nickolas hajába éppoly követelőn, éppoly erőszakosan. Ajkát végigsimította az ő nedves, vértől viros ajkain, nyelvét épphogy egy picit engedte ki saját ajkai közül épphogy csak egy pillanat erejéig megízlelje a másikét, majd lejjebb siklott és egy éhes mozdulattal végignyalta azt a sápadt bőrt, végig a nyaki ütőerén egész a fülekig amik csak kéjes sóhajait hallhatták.
– Oh, ebben bizony kételkednénk. Velünk nem olyan könnyű ám, minthogy egy nap alatt magunkba tudjunk bolondítani. -ingatja meg a fejét kuncogva. Valahol egyszerre volt számára szórakoztató s egyben idegesítő ez a bolhafészek. Nem is tudja hírtelen, melyik az, amely érzést szorosabban passzintaná hozzá. Tekintete követi a mutatását, s mintha még ennél is jobban levetkőztetné pusztán csak a tekintetével. Szinte látja maga előtt, hogy megejti az Y metszést. A szikén megcsillanna a fény, a bíborvörös vér pedig a vágás mentén kibuggyanva megszínezve ezzel a porcelánfehér bőrt. De… ettől csak még vonzóbb. S szinte hallja, milyen hangok hagyják el a farkas torkát, mikor lassan elkezdi róla lefejteni a bőrrétegeket… utána pedig az izmokat… majd jönne az a csodás jelenet a kalapáccsal s a vésővel. Egy roppanó hang, egyre nehézkesebb légzés, fakuló tekintet… az utolsó dolog pedig, amit láthatna azokkal a csodás, mézszínű szemekkel az az lenne, ahogy a tekintetébe mélyed s lassan kihúzza rejtekéből a még éppen hogy dobogó szívet…
Egyszer csak megrázza a fejét. Elkalandozott. Megköszörüli a torkát, majd hamar vissza is tér a társalkodáshoz. Ám előtte, még előhúzza a háta mögül, amiket hozott. Egy riadt, barna kis nyuszikát, hatalmas szemekkel, szinte reszketve a fogásában s azt az ominózus tárgyat.
– Még mindig beszélsz? Unalmas. -szögezi végül le, majd még közelebb lép hozzá. Tényleg csak a rácsok választják így el kettejüket, mikor szemmel kíséri, hogy mit csinál azzal a nemesfémmel a mitugrász- Ugye tudod, hogy mik fogdosták? -felvonja a fél szemöldökét- Mindegy. Jobb is, ha nem tudod. Viszont jól mondtad. Nem vagyok az előjátékok híve. Jobb szeretem, ha azonnal a lényegre térhetek-a rácsok közt úgy nyúl be, mintha a világ legtündibündibb kis élőlénye kuksolna ott. Ujjai a farkas tarkójához siklanak s egy nem várt, ám annál magabiztosabb mozdulattal markol a fehéres tincsekbe s közelebb rántja magához. Csak centiken múlik, hogy két ezüstrács közt ajkaik össze ne érjenek. Mégis, inkább csak szélesebbé válik amúgy sem épp bíztató mosolya- Vagy inkább fogalmazzuk úgy, hogy a dolgok közepébe vágó típus vagyok? Neked is szívesen kezdem a hasadnál. Bár… talán kár lenne ezt a felsőtestet szétkaszabolni. -halkan felkuncog- Elhitted, mi? A hegekre jobban bukunk. Túl… sima.
Miközben beszél, a nyakára erősít egy nyakörvet. Bőrből van ugyan, de ez nem azt jelenti, hogy megbízik benne. Csak ezt tudja kissé fullasztóan szorosra húzni. Míg egy ezüstkarika… hát… azon bizony nehéz lenne állítgatni. A pórázt is ráerősíti s csak utána nyitja ki az ajtót.
– Ha enni akarsz, meg fogod fogni magadnak. Ennyire ugye még te is képes vagy, blöki? -miközben beszél, megindul. Szorosan tartja, hogy ne tudjon tőle eltávolodni. Az egyszer tény, hogy nem a legerősebb alkatú személy, de amilyen hévvel megindul, biztosan elkezdi húzni, ha eddig nem akaródzott volna neki jönni utána. Így vezeti ki a kertbe, ott pedig leengedi a nyulat. Hagyja, hadd futkározzon kicsit. Hátha felkelti a vadász ösztönt a kis alanyában.
Amint Nickolas kilépett az ajtón Azar neki is állt a munkának. Először megragadta a kis cetlit és szép, nagy, kerek betűkkel ráfirkantotta "Lye". Majd miután visszahelyezte a kis cetlit eredeti helyszínére nekiállt vetkőzni. Szép komótosan, ráérősen fütyörészve gombolta ki ingét és dobta csak úgy hanyagul a padlóra, majd miután már sikeresen félpucér volt visszaült eredeti helyére és türelmesen várt. Amint meghallotta a közeledő lépteket tekintete az ajtó irányába fordult, s ahogy belépett újdonsült gazdája azon az ajtón már csóválta is farkát. No nem mert enyire örült volna, hogy ismét láthatja. Bár látványnak se volt utolsó az ipse, de jelen helyzetben az izgalom tárgyát az a valami adta, ami a férfi kezében volt.
-Ha jól érzem valami finomabbal akarsz neked kedveskedi, mint sejtettem.-mosolygott rá már már sármosan.-Nyúlpörköltet eszünk? Már szeretlek.-csillantak fel baljóslóan szemei.-Azt hiszem szeretni fogom itt. A látvány se rossz, a kaja ellen sincs panaszom, még a végén belédszeretek.-mosolygott rá ismét mézédesen. -Egyébként, nem tudom észrevetted e, de neked öltöztem így ki. Az imént azt mondtad nem csak a vérem kell, gondoltam erre gondolsz itt.-pillantott mellkasára, majd ismét gazdájára.-Tudom, hogy a szívemre pályázol, ne is tagadd. De mond, mindig ilyen célratörő vagy? Semmi elő játék? Se egy romantikus randevú a holdfényben, egyből rámveted magad? Nem mintha nem tetszene, ó nagyon is tetszik, ne érts félre… De tudod milyenek a farkasok.-somolygott, immáron a rácsba kapaszkodva ott állva előtte pusztán karnyújtásnyira.-Szeretnek eljátszani az étellel.-villantott meg egy újabb sármos mosolyt, majd lassan, kínzó lassúsággal mérte végig a férfit centiről centire egyre éhesebb tekintettel.-Na add ide azt a nyulat vagy a végén még téged fallak fel.-zárta le mondandóját s a helyzet súlyosságának nyomatékot adva, miközben éles tekintetét Nickolaséba fúrta ajkait az ezüst rács hideg féméhez érintette, majd nyelvét kidugva lassan végignyalta. -Ne játsz a tűzzel kis tudós. A végén még megégeted magad.-vigyorodott el.
Csak beszélt, beszélt és beszélt. Nickolasban ez alatt megfogalmazódik egy gondolat, mi szerint talán ideje lenne egy kis szerepcserének s összeismertethetné a túloldallal, ám végül még úgy dönt, hogy nem teszi. Hogy a panaszlistára mennyire is figyelt? Nem igazán. De ez abból is érezhető, hogy arckifejezése egy pillanatig sem változik meg, míg hallgatja. Még akkor sem rándul meg ajkainak széle sem, mikor az elég félreérthetetlen utalások sora zúdul szegény fejére. Tudja, hogy ennek az egésznek a célja a provokáció. Nem is lenne nehéz ezt kitalálni.
– Nem fáradtál még bele a sok beszédbe? -billenti végül enyhén oldalra a fejét. A kérdés után hátat fordít neki, majd elsétál a sötétbe. Léptei zaja elég világosan jelzik, hogy pusztán csak pár métert távolodik, keres valamit, majd vissza is tér. Egy papírt s egy ceruzát csúsztat át a rácsok között, majd visszahúzza a kezét s felegyenesedik- Tudod, akármennyire is szeretnéd a nagykutyust játszani, attól még itt én vagyok a főnök. Ha nem csinálsz semmi hülyeséget, akár meg is kaphatod azt, amire vágysz. -köztük azzal a rózsaszín pórázt legfőképp- Kezdjük a reggelivel akkor. Hozok le neked ennivalót. Meg is fogod kapni, ha felírod azoknak a személyeknek a nevét, akiknél eddig megfordultál a boncasztalon. Valamit valamiért. Egyszerű elv, nemde?
Ahogy elfordul s megindul, hamar elér egy nehéz, fájdalmasan nyikorgó ajtóhoz. Ideje lenne lassacskán megolajozni. Folyton beragad. A múltkori alanya is, hjajj szegény pára, nem a boncasztalon lelte halálát…. bár a teteméből így is rengeteg információhoz jutott. Azonban, mielőtt felmenne a hosszú csigalépcsőn, még visszafordul egyetlen mondat erejéig.
– Nem CSAK a véredre van szükségem.
Azzal be is zárja maga után az ajtót. Eltelik egy kis idő, a léptek zaja egyre halkabb, sőt, hamarosan teljesen el is hal. Lassan telnek egymás után a percek. Talán tényleg megcsinálja azt az istenverte rántottát? Őszintén? Belekezdett. De tényleg. Csak végül a személyiségei úgy döntöttek, helyet cserélnek a test vezetésének szerepében s a jóvalta nyugtalanabb énjének egy sokkalta jobb ötlete támadt. Friss kaját akar? Hát kapjon olyan frisset, ami még el tud előle menekülni. Eme gondolattól vezérelve vett ki egyet a kis kísérleti nyulacskák közül, majd egyik kezében azzal, másikban egy igen… férfias színű pórázt tart. Hogy honnan van neki olyanja? Egyszer szórakozásból beszerzett az egyik női alanyának egyet. Hm… vele is mily szép emlékei vannak! Imádta, ahogy sikított.
– Visszatértem kutyuli~ -szólal meg azonnal, ahogy belép. Furcsa kuncogása már nem sok jóra utal. Mintha teljes lénye megváltozott volna. Az eddigi mozdulataiból érződő elegancia teljesen eltűnt, helyette az indulatok érezhetőek egész mivoltjából. Mind a két keze a háta mögött pihen, jobban az ,,étellel”, ballban pedig a farkaska kívánságával- Melyiket kéred előbb?
-Általában mielőtt elrabolnak el szoktak vinni leitatni. Tudod mint ahogy a csajt is elviszed előbb vacsizni mielőtt megd*god. De most se vacsit, se piát nem kaptam. Nem vagyok túl boldog. Nem túl vendégszerető. Úgy érzem nem lesz túl hosszútávú ez a kapcsolat.-rázta meg a fejét csalódottan, falnak támasztva hátát, térdére támasztva könyökét. -Legalább egy kávéval megkínálhatnál. Mondanám, hogy hozhatnál esetleg egy szál virágot, akár egy mezőn szedett szál gazt, de a virágot se megenni se meginni… Van egy olyan érzésem te is olyan vagy, mint a többi férfi. Neked is csak az kell. A vérem. Meg kell mondjam, ez nem túl romantikus. Én legalább bókolni szoktam mielőtt megkínzok valakit. De én még bókot se kaptam. Szomorú. Valóban szomorú.-folytatta.-Egyébként, ha jól sejtem te valami tudósféle vagy. Javíts ki, ha tévednék. Azoknak szokása elraboltatni random ártatlan vérfarkasokat és ezüst rácsok mögé zárni, aztán mindenfélével böködni. Pedig én mondom egy szál gazzal többet elérhetnél. Ha el akarod nyerni valaki szívét nem feltétlen a szike a legjobb mód, egy kis farok csóváltató játék után a legtöbbünk magától széttárná előtted a mellkasát és még a szívét is odaadná, nem is kell hozzá sok csak pár szép szó meg finom falat, hidd el nekem ilyen a kutyaszellem. Persze lehet próbálkozni ezüsttel is, van aki azt szereti. Tudod vannak ezek a beteg mazochisták akik még az ezüst nyakörv láttán is egyből csóválják a farkuk. Én mondom valami nem stimmel a fejükkel. De hát mit tudhatok én, én is ilyen vagyok. De azért egy tál rántottát igazán hozzámvághatnál. Nem sértődnék meg érte. Jöhet hozzá egy kis szalonna is vagy kolbász, most mondjuk speciel az ehetőbb fajtára gondoltam, de ki tudja, ha jól főzöl lehet megtartalak. Egy kis frissen sült cipóval mondjuk, egy jó kávé és egy pohár narancslé mellé. Tudod ha rendesen táplálod a kísérleti alanyt és nem patkol el már az első héten sokkal tovább lehet kísérletezni rajta. Felvágni meg bármikor ráér, elvégre nem szalad el, hacsak nem jut eszébe elkezdeni ásni vagy addig ütni a falat míg meg nem adja magát. Öreg hiba, hogy a legtöbb kíváncsi kis tudús, aki először lát életében farkast és csak a kíváncsiságát ébreszti fel a lompos egyből elveszti a fejét és megfeledkezik olyan kis apróságokról, minthogy tanácsosabb lenne talán cella helyett ketrecben tárolni a kedvest, nehogy meglógjon. De tudod mit, mivel kezdő vagy rendes leszek és nem szökök el. De a kedvességet nemcsak felébreszteni kell az ördög fiában, hanem táplálni és szinten tartani, amihez tényleg, én mondom, nem kell több csak egy kiadós reggeli, egy jó kávé, esetleg megkérdezhetnéd mielőtt mindenfélét vagdosol ki belőlem vagy pakolászol belém, hogy jól aludtam e, szépet álmodtam e vagy milyen volt a napom. Esetleg meg is fésülhetnél, hogy majd szépen mutasson a bundám a nappaliban kitömve. Vagy legalább megtömve. Részlet kérdés kinek a pap kinek a paplan. Jól esne egy kellemes fürdő is meg pár tiszta gönc sem ártana. Most gondolj bele mit fognak gondolni rólad a tudós haverjaid, ha átugranak egy délutáni teára és azt látják meg se fürdetted a kutyát? Még a végén rád hívják az állatvédőket. Lenőtt a körme a kísérleti alanynak, ejnye, dutyiba vele. A boncasztalon is szexisebben festenék makulátlan bőrrel és nem olyan kócosan mint egy madárijesztő. Még a végén megijed a szike ha meglát és elszalad. Esetleg rágcsálhatnék egy kis mentát, hogy ne ájulj el a szagoktól miközben épp kilehellem a lelkem. Esetleg bedobhatnál ide nekem valami kényelmes matracot is, ne kelljen már nappalanta kiszöknöm és a pajtában aludnom a bocikkal, még a végén meglehet nem lesz kedvem visszamászni vagy jön egy kóbor cicus és elcsal magával valahova aztán plakátolhatod az erdő fáit nem e látta valaki a szobakutyust. Ja és még nem lőttem le az összes kutyás poént. A reggelit tányérba kérem, nem tálkába elvégre nem vagyunk állatok, legalább is csak félig. A rózsaszín pórázt szeretem, csak hogy tudd, az megy a szemem színéhez. Az újságot most szólok kézben hozom be és a labdát nem hozom vissza ahogy a házban eltünedező érméket sem. De mindez megelőzhető egy saját kis bárral valahol az emeleten és egy jó mixerrel, nem igaz? Pitizni nem fogok, se halottat játszani, bár utóbbit lehet de csak a poén kedvéért. De bakker most elszóltam magam. Azért majd ijedj meg ha megállna a szívem tudóskodás közben aztán hirtelen rádhuhognék. Esetleg keríthetnél nekem egy nőstényt, egyrészt hogy ne unjam el magam, sokkal készségesebb lennék a kísérletek alatt és kipihenten jó csak dolgozni ugye, amihez kell a lelki komfort is, hogy szépet álmodjak, emellett fontos a populáció biztosítása a tudomány jövője érdekében, nem igaz? Vagy ha esetleg az a féltékeny, birtokló típus vagy én abban is benne vagyok, ha te szórakoztatsz el, de akkor tényleg kelleni fog egy kényelmes ágy, hacsak nem durván szereted. Felőlem játszhatjuk azt is, hogy "vélelten" leejted a kémcsövet én meg hátulról felveszem neked. De ha felszalad valami azért garanciát nem vállalok. – és csak mondta és mondta és mondta fáradhatatlanul táncolva újdonsült gazdája idegein.-Egyébként össze kell törnöm a szíved, de nem te leszel nekem az első. Valamiért vonzanak az őrült fickók, talán mert a jó kis farkasok a rossz fiúkra buknak, vagy nem tudom. Mindenesetre egy párszor már összetörték a szívem, mégjó hogy gyorsan regenerálódok így újra fel lehet vagdosni és puzzleözni vele. Látod milyen hasznos vagyok? Szép is, okos is, bár ez talán valamelyest kérdéses, szép a hangom, valld be te se tudod megunni. De valamiért mégis mindig az utcán kötök ki. Senki sem szereti a kivert kutyákat csak én. De ahhoz azért nem árt némi előzetes gyakorlat a konyhában mondjuk tésztakeverésnél, tudod a megfelelő csuklómozdulatokkal csodákat lehet művelni konyhán kívül is. Na jól van befejeztem, még a végén te is kiteszed a szűröm. De még annyit had fűzzek hozzá… nem, nyugi csak vicceltem, tényleg befogom. De csak mert jó lenne hallani még egyszer azt az elbűvölően bájos kis hangod. Komolyan megmelengette a szívem, nem tudok betelni vele. Főleg ha elképzelem milyen lehet miközben a vajat köpülik benned. Nem vagyok egy falusi ficsúr, de azért köpülni tudok.-kacsintott rá pimasz kis mosollyal.
A kávé kesernyés, karakteres illata tölti be a pincét, így szinte teljesen elnyomva annak eredeti, dohos szagát. Eleinte nem volt túlzottan oda az utóbbi illatokért, mára azonban már fel sem tűnik számára, oly sokat jár idelenn. Míg az alany, avagy egyed, kinek hogy tetszik a megnevezés, nem ébred öntudatára, addig is megfigyelés alatt tartja. Egy kemény kötésű könyvbe már most rengeteget jegyzetelt a külső vonásairól, véleményezéseiről, valamint az elkövetkezendő kísérletek mivoltjáról. Szeret előre tervezni, ezt más sem bizonyíthatná jobban, mint ama könyv, melybe most is kanyargós, szépen ívelt betűkkel írja le gondolatait. Már lassan az egészet befejezte s mennyi teljesen betöltött várja még odafenn, a dolgozó szobájában! Minden egyes kutatásának a legapróbb részlete is tökéletesen megtalálta eme kötetekben a helyét. Noha, a legtöbbször a végső kísérlet a halállal lett egyenlővé, attól még rengeteg áttörést ért már el az évek során.
Oh, végre kezd éledezni – tűnik fel számára a tény, mikor mocorgását véli meglátni- már kezdtem azt hinni, hogy meghalt út közben.
– Üdvözöllek szerény kis otthonomban. -szólal meg végül nyájas, elnyújtott hangon. Miközben beszél, lassú, ráérős léptekkel indul meg a cella felé. Karjait kényelmesen fonja össze mellkasa előtt, úgy, hogy egyik tenyerében biztosan álljon a csészéje a sajnos már csak langyos kávéjával. Elgondolkodta az időt ahelyett, hogy még melegen fogyasztotta volna el az éltető nedűt- Ha nem lenne nyilvánvaló, közölném, hogy egy ideig a vendégszeretetem kell, hogy élvezd. A madarak úgy csiripelték, hogy érdekes lehetsz számomra. Hamarosan ez ki is derül. Oh, és még egy fontos tudnivaló. A rácsok ezüstből készültek. A legtöbb lény nem igazán van értük oda. Te hogy vagy ezzel? -zárt szájjal, szélesen elmosolyodik. Éppen oly közel kerül hozzá, hogy ne tudja elérni a másik akkor sem, ha ki akarna a rácsok közt nyúlni. Időközben egy vastag, már félig leégett gyertyát könnyűszerrel gyújt meg, így mind a ketten még tisztábban láthatják egymást. A csészét az ajkaihoz emeli s iszik pár kortyot. Feltűnik neki, mennyire figyelve van ez a mozdulata s erre akaratlanul is elkuncogja magát- No mi az, csak nem te is szeretnél? -hangjából mintha egy kimondatlan ,,nem kapsz akkor sem" szűrődne ki, ám gesztusai épp ennek ellenkezőjéről adnak tanúbizonyságot. Mintha még közelebb lépne s szinte hívogatná, hogy nyúljon csak érte. Kíváncsi, azt teszi-e, vagy valami teljesen mást.
Ismét egy új város, mint már megszokhattuk, mint Azarethnél mindig…
Ám ezúttal úgy tűnt nem neki kedvez a szerencse. Előző éjjel érkezett, utolsó fillérjéből fizette ki a szállást, azt a kis szalmával tömött matracot a roskadozó ágykereten a kocsma feletti leg eldugottabb és kisebb szobában, és ha esetleg nem lenne elég, hogy napnyugtakor kócosan ébredezve sikeresen belerúgott az ágy egyetlen még ép lábába, keresztül esve a bűtordarabon magáraborította a vizeskorsót és valahol, nem tudni pontosan hol vagy mikor, de elhagyta fél pár zokniját is, szóval ha mindez még nem lenne elég, alighogy kilépett az ajtón rögvest az első sötét kis sikátor mellett elhaladva hirtelen egy krumpliszsákban találta magát. Olyan szinten félálomban volt még a reggeli kávé hiányától szenvedve hogy túlzottan nem is érdekelte a dolog, gondolta ha már így alakult alszik még egy kicsit és így is tett.
Maga se sejtette mennyi idő is telhetett el, mikor végre nagy nehezen, nagyot nyújtózva magához tért, mint kiderült egy sötét, nyirkos és hideg kis cellában valakinek a pincéjében. Álmos tekintettel pislogott körül, de még ekkor is csak két dolog érdekelte: hol a reggelije és hol a kávé. Legnagyobb szívfájdalmára azonban egyiket se látta elérhető közelségben. Csak egy karcsú alakot a rácsok túloldalán a sötétben. Neki bezzeg volt kávéja…