A sötét kastély, ahogyan a környékbeliek gúnynévvel illetik a helyet, rengeteg helyi hiedelem színtere. Nem is csoda, hogy így erre felé a látogató olyan, akár a fehér holló. A fekete kövekből épült, hatalmas építmény nem nyújt vendégszerető, hívogató latványt, már első megpillantásától kezdve az arra járók igyekeznek messze elkerülni. Mintha valami sötét aura lengené körbe. A hely pedig belülről is hasonló benyomást kelt. Az ódon falakon sötét témájú olajfestmények, nyikorgó padlók s a lehető legkevesebb fény várja a belépőt. A hatalmas belmagasság s a szinte plafonig érő ablakokat eltakaró, megtépázott függönyök eltörpítő benyomást gyakorolnak . A belteret örökös hideg uralja s ez csak még fogvacogtatóbb, minél lejebb merészkedik valaki az emeleteken. A legfentibb tornyokban hollók vertek fészket, károgásuk gyakorta számít alapzajnak. Ha pedig felrebbennek, fekete felhőt vonnak az épület felsőbb része köré, szinte teljesen láthatatlanná téve azt.
Ez már nem az a Cain, aki aznap elment. Valaki más jött vissza ugyanazzal az arccal. A tekintete is teljesen más most, hogy rá emeli a sajátját. Képtelen a hangja hallatán visszafogni ajkai egyik szélének rándulását, ám csak bólint. Minden elromlott, ez a gondolat ötlik fel benne. Nem, ez nem igaz. Ennek kellene a javulásnak lenni. Csak engedje el, miben ez a mogorvaság jobban segít bárminél. Éket ver s akkor már nem fogja sajnálni, hogy megtette. Csak azt, hogy behozta a házába s hagyta élve távozni. Neki kellett volna a fejébe vágnia azt a szerszámot? Ahogyan a kérdés felmerül benne, valahol mélyen megsajdul valami a mellkasában. Pedig a gondolataiban hajszolja a másik fél, tegye csak meg. Mindenkinek jobb lesz. Pláne a világnak. Egyel kevesebb tolvajból csak jó születhetne. De ő nem az, akinek ez a feladata. El is zavarja a gondolataiban a másik ötleteit magától, elzárkózik. Pontosan úgy, ahogy Cain szavaitól addig, míg itt van vele. Muszáj visszafognia a mimikáit, még egy önkéntelen reakciót sem engedhet el.
Mikor a másik bemegy, egyszerűen csak áll. legszívesebben ordítana s mégis. Csak meredten bámulja a tárva hagyott ajtót. A kastély megelevenedik, egy hatalmas lénnyé válik. A szája tátong előtte, mely azt várja, hogy újabb eledelként lépjen át. Valamiként, mit szépen lassan felőröl a gyomra s többé nem marad más, mint a felesleges, használhatatlan végtermék. Cainból már elvett valamit, ő maga volt a szörny keze. Most pedig ez az átok rájött, hogy nem kellenek neki végtagok, ha az áldozatokat anélkül is megszerzi?
Mikor felocsúdik a furcsa gondolatokból, sietős léptekkel vonul el a legközelebbi fürdőbe. Addig sikálja a kezeit, míg teljesen el nem tűnik róla a föld. Ezzel azonban az is jár, hogy azt a z üveg okozta vágást rendesen megdolgozza. Megrázza a fejét, itt nem a fájdalom a fő gond. inkább elsiet a szobájába, hogy kesztyűt vegyen fel s ruházatát rendbe szedje. Fürdéshez most nincs sem kedve, sem ideje. Egyszerűen csak nézzen ki emberibben. Ahogy felvenné a kezére a ruhadarabot, tekintete megakad a díszes gyűrűn. Még mindig rajta van. Mogorván fog rá s célja lerángatni. Nehezen enged a karika, mivel a megkapása óta nem vette le, így rászorult. Mikor azonban sikerül, ingerületében elhajítja. Csak ekkor jön rá, hogy a fenevad már őt is emészti. S hogy miből? Abból, hogy ezzel a mozdulattal úgy érzi, mintha egy darabját dobta volna el magától. Kétségbeesetten veti magát utána, ám valahova begurult. Nem találja. De erre nincs is idő. Minél előbb lerendezi az oktatást, annál kevesebb ideig kell elviselnie, hogy visszatért ez az ismerős arcú idegen. De hát mégis mit csodákozik? Ő csinálta, ideje megennie amit főzött. Az étel gondolatától rosszullét fogja el, így inkább nem is húzza tovább az időt bár tisztában van vele, ha kihagyja az oktatás előtt is az étkezést, csúnya vége lesz. mindegy. Nem akarja a konyhában megpillantani a palacsintát. Jobb lesz, ha a közönyt magára öltve lép be a könyvtárba. Nem is… megvan, mit kell tennie.
– Vedd le a mocskos csizmád. -szól erélyesen a hideg tónus, mikor meglátja az ülési stílust. Mellé érve elé tesz egy könyvet, mit csak sebtében lekapott az egyik polcról. mesél gyűjteménye. Gyűlöli a meséket. Az elérhetetlen, balga ábrándok, mik képtelenül fejeződnek be. Boldog élet? Ch…
– Tudod a dolgod. Nem kell fognunk a kezed. -azzal egy jó két méter távolságba odahúz egy széket, leül s karba font kezekkel várja, hogy belekezdjen- Utána írni fogsz, majd számolni. Az már egészen jól megy, szóval lehet lassan levehetjük az oktatásból. Ezentúl heti két alkalom lesz. Ha pedig az információ, amit közölni akarsz már nem érvényes, legközelebb húzd át. Már úgyis megtaláltuk a hiányzó anyagot ahhoz, hogy hasson is.
Láthatóan el van a maga kis világában rendezgeti a növényt. Nem vagyok jártas a nővényeket illetően, de egyik alkalommal valami gazokról szóló könyvet nyomott a kezembe, az taglalt aztán minden marhaságot. Volt benne több szó, mit nem értettem, valami szikű vagy szintű vagy mi a búbánat. A lényeg jelen esetben nem ez, hanem az, ami egyedül tetszett abban a könyvben. Mindig oda volt írva melyik virág mit jelképez és ez tetszett, ezeket amennyire tudtam jegyezgettem. Ez a bánat vagy megbánás jelképe. Tényleg képes lenne rá, hogy megbánja? Akkor arra is, hogy felhagyjon vele? Láthatóan ramatyul fest, főleg így napfényben. Szinte szánni való módon. Ismerős érzés kezd a hatalmába keríteni, ahogy végig nézek a koszos ruháján, kezén, a fáradt és gyenge alkatán. Védd. Pedig neki aztán nincs szüksége erre, Tőle kellene megvédenem másokat, ki tudja most ki van abban az átkozott pincében. Pár pillanat erejéig újra felvillan előttem a kép és a harag, mit az orromban érződő borsmenta és citromfű keveréke elnyomta ezeket az érzéseket. Megint az az este, a beszélgetés. Kurva élet Cain! Döntsd már el mit akarsz! Olyan vagy mint valami vérző punci! Idegesen túrok bele a hajamba az emlék hatására és felrémlik egy mondat, amit akkor mondott. „Nem akarok kötődni” Miért most jut ez eszembe? Jó, nem akar mindenkit el akar lökni, mert nincs szüksége másra csak a fejében lét… Ezért csinálta volna? Faszom ennek semmi értelme! Csak agyalok itt minden faszságon. Az első dolog amire reagálni akarok az a kaja kérdése, igaz utána megint mond valamit, amire gúnyosan horkantok. De akkor haladjunk sorjában. Amikor már biztosan nem kezd bele másba a válaszok is jönnek.
-Nem főzök, csináljatok magatoknak, ha enni akartok.
Felelem elég ingerülten a belső tépelődésem után. Nem vagyok a szolgája, semmi se köt hozzá. Nincs miért megtennem. Nincs mosolygás, se viccelődés. Ez most nem a jó fej Cain akivel eddig találkozott, aki szívesen közeledett hozzá. Azon se csodálkoznék, ha új rémálmaim lennének, az egyik arról amit láttam a másik ezek fogdosnak vagy hozzám érnek.
-Mi fasz közöd van hozzá? Azt írtam, ami épp eszembe jutott. Az is eszembe jutott már meg kellene dugni egy királynőt, de eddig nem jött össze.
Megrántom a vállamat.
-Szerintem ne akarj úgy csinálni, mintha a tudóst érdekelné mi lesz a patkánnyal, amin kísérletezik. Azt csinálok, amit akarok. Senkim se vagy és ez fordítva is igaz, elég szépen letisztáztad a szitut.
Tudnék még cifrább dolgokat a fejéhez vágni, de megállom s inkább beviharzok. Fura, kint voltam és ott éreztem azt nincs levegő. Úgy csörtetek be a kastélyba akár a sebzett vadkan, legszívesebben törnék és zúznék. Kurva életbe! Miért nem tudtam az arca láttán az illatát érezve megtenni? Miért bánkódna? Miért érezne bármit? Nem szabad oda mennem, ha van ott valaki megint csak eltörök. Nem a most miatt, hanem a múlt miatt. Arra a kezemre meredek, ami az övére fonódott ott a fogadóban. Akkor azt hittem, sőt éreztem nem csak egy eldobható vagy megtűrt dolog vagyok, de most? Felpillantok és látom, hogy gondolkodás nélkül jöttem a könyvtárhoz. Mikor belépek akkor csak arra gondolok letudom ezt a mai „órát” aztán elhúzok. Pár óra és kész. Lábamat az asztalra pakolva várom tegye azt, amit akar. Ha még zabál akkor itt hagyom, nem várok rá. Mondhatom azt, az időmet pazarolja.
A sötét földet az utolsó marékig visszahalmozza a sír felé, így ugyan hepehupásabb a talaj, de tisztán látható a helye. Ha az ember elnéz akár jobbra, akár balra – ahogyan Nick is tesz, minden tő rózsa, minden csokornyi nárcisz, s miegymás nemes növény alatt hasonló dombocskák sorakoznak. A keresztekkel sosem volt barátságban, olyasmit most sem használ. Ha bárki látja ezeket a befüvesedett, virágos részeket, egyszerűen elég, ha rossz kertészhez köti. csak neki kell tudnia minden jelentését. Az ásót beleszúrja a földre s megfáradtan ráhelyezi a testsúlyát. Mélyen beszívja a levegőt, majd egy hosszú sóhajként engedi ki tüdejéből. Ahogyan tekintete visszatéved a lila növényre, elhúzza az ajkait. Ennek talán mégsem így kellett volna alakulnia. Ha nem veszíti el a türelmét a kísérlet pedig sikeres, még arra is van esély, hogy elengedi. De hát tényleg megtette volna? Még ő maga sem hisz a saját érvének. Akkor meg miben volt más ez a nő? Igen, igyekszik a hölgyekkel tiszteletteljesebb lenni s álltalában nem rabolja el őket, attól még nem volt kirívó az eset. Tett már rosszabbat is. Francba mindennel! Francba, francba, francba! Mégis mi lelte? Olyan érzése van a saját gondolataival, mintha nem is az övüké lennének. Ha most még egy harmadik személyiség is kialakul, már el se tudja képzelni, sírjon vagy nevessen. De nem. Ez más. Egyszerűen össze lehet zavarodva? Az meg nem egészséges. A megkevert gondolatok bajt szülnek. Muszáj lesz tényleg visszazökk-…
Annyira belemerült a kavargó gondolatai mély örvényébe, hogy meg sem hallotta, mikor kapott társaságot. Az ismerős tónus úgy zökkenti ki, mint egy vödör jeges víz a rémálmaiból. Bár igyekszik visszafogni magát, így is összerezzen. Nem azért, mert a másiktól tart, egyszerűen csak a nem várt társaság hozta ki belőle az önkéntelen reakciót. Nem várakoztatja sokáig, felé fordulva ujjait összefonja a háta mögött s végigméri. Egész jól néz ki ahhoz képest, hogy hogyan vonult el innen. Vagy inkább csak a saját tükörképéhez viszonyítva gondolja úgy, hogy a másik jól fest? Maga sem tudja, de nem is érdekli.
– Sajnálom, egy kissé az időérzékem megkeveredett. Máris eljött a tanírási nap? Érdekes… -egy mosolyt húz az ajkaira, ám valahogy… teljesen hideg. Mintha csak egy maszk lenne, mit kényszerből erőltet fel- Őszintén megvallva nem készültem a látogatásodra. Még van itt egy kis dolgom, maximum pár perc. Utána rendbe szedem magam, a könyvtár készenáll úgyis az oktatásra, mint mindig. Pakolj csak le és főzz valamit addig, vagy amit szoktál.
Valami nagyon nincs rendben, ezt érzi. Mégis igyekszik úgy tenni, mintha ez csak egy hétköznapi alkalom lenne s talán pont ez az, ami miatt még kellemetlenebb az egész. De nem baj. Így biztosan nem lesz újra elkövetve az a hiba, ami előzőleg. Igen, csak egy hiba volt. Egy apró megingás, amit jó volt korrigálni. Bár a legjobb még mindig az lett volna, ha vissza sem tér, de a szavát állni fogja. Megtanítja írni, olvasni és számolni. Onnantól pedig elválhatnak az útjaik.
– Egyébként a virágok. -jut eszébe egyszer csak, így közbeszól, mire bármit felelhetne a másik- Mégis hogy gondoltad? Egyedül visszamész a hegyre, minden féle rendes helyismeret nélkül? Ketten két virágot nem tudtunk elhozni, erre te most hattal álltál elő. Úgy, hogy a naplóban az állt, nincs szükséged az altatóra. Nem értelek. -ingatja meg a fejét értetlelnül- Otthagyod a fogad a semmiért, vagy mi volt a terved? -bár szavai féltőnek is tűnhetnek, hangja egyáltalán nem az. Számonkérő? Még talán csak-csak, de inkább egyszerűen csak értetlen s kíváncsi. Egy tipikus tudóshoz illő, aki meg akarja érteni, egy furcsa elme milyen rejtelmeket tartogathat még a számára.
Hátra se akarok nézni, nem akarom látni, ami nekem kellett azt elhoztam onnan nincs miért visszamennem. Csak sajnálni tudom a vár urát. Azt hiszem ez a sajnálat. Lehet magamat sajnálom vagy azt a lányt? Nem tudom. Egy kísérlet voltam számára mindig és nem tekintett többnek vagy jobbnak. Folyton belefutok ezekbe a dolgokba, azt hiszem számítok aztán rá kell ébrednem az egészet lényegében csak magamnak meséltem be. Az első utam egy kocsmába vezetett, mire oda értem a lábam annyira elfáradt fájdalmat se voltam képes érezni. Jobban mondva csak egyetlen fájdalom forrására tudtam koncentrálni. A kocsmáros azon az estén egyszerre volt boldog és szomorú. Az összes borát bevedeltem, aminek baromira örült, de az kevésbé tette boldoggá mikor nem akartam távozni és többet követeltem. Szinte öntudatlanra ittam magamat ezért csak sejtéseim vannak mi történhetett pontosan utána. Főleg mert az út szélén a mocsokban ébredtem, fájó háttal és pénz nélkül. Arra még emlékszem, hogy az utolsó hordót verték csapra miattam, meg amikor elfogyott ordítottam. Aztán már homályos az egész. Kivakarom magamat a koszból és a saját kis elhagyatott falumba veszem be magamat. Még mindig találok itt ott csontvázakat és egyebeket ezért újra nekiállok ásni, egymás után sorra a sírokat. Egyiket a másik után, pedig fogalmam sincs minek ennyi. Mikor az ásó megadta magát kézzel kezdtem neki az utolsónak, már magam se tudom igazán kinek szántam volna azt a sírhelyet. Talán annak az ostoba sárkánynak, aki még képes volt megbízni az emberekben. Olyan fáradtság uralkodik a testemben, amiért egyetlen mozdulat se volt már biztos a számomra, megbicsaklik a lábam nekidőlök a házfalnak és hasonlók. Végül már nem küzdők azzal, hogy mozduljak és inkább elfetrengek a földön talán itt is fogok aludni. A gondolatok úgy folynak át rajtam akár a víz, sőt inkább a képek jönnek, mint a szavak. Váltakoznak a pillanatok az édesen keserű este és az elrettentő hajnal között. Miért tette? Mindig ezt szokta. Eddig miért nem tette? Azt csak Ők tudhatják. Otthagytam a naplót, de jobb is így nem kell Tőlük semmi.
A saját érzelmeimmel se tudok dűlőre jutni, telik az idő, a nap estébe fordul és lehetetlennek tűnik az miért akarok tenni ezek ellen. Úgy érzem miattam történt. Pedig, ha nem vagyok ott akkor is megtörténik, ezt mondta és ez igaz. Szólt, hogy csinálja és tudtam, hogy ezeket a dolgokat műveli, de ennyire durvának nem gondoltam. Vak voltam. Ha visszagondolok a szavaira többször bevallotta mindent mit tett. Végtagok, szemek, papírokon a testrészek rajzai és minden más az orrom előtt. Hibás vagyok én is a történtekért, tennem kéne ellene, hogy ne történhessen ez újra. Eszembe jut sok kellemes és kellemetlen pillanat, de ezek nem befolyásolhatnak. Csak az számít, hogy amit odalent láttam olyan többet senkivel se történhessen. A napok homokszemekként peregtek le a szemem előtt. Önmarcangolás, tépelődés és miegymás. Némi zsebtolvajlás után viszont sikerül az egyik fogadó szobájában rendbe szednem magam. Nem, szándékosan nem oda mentem, ahol együtt voltunk, legszívesebben felégetném azt a helyet. Az elhatározás lassan érett meg, de így kell lennie. Lóval indulok, gyorsan véget akarok vetni ennek az egésznek addig amíg még biztos vagyok benne, amíg kitartok. Az ismerős ösvény, a kastély sziluettje más-más dolgot kavartak fel bennem.
A főbejáraton megyek be, de amennyire tudom kerülöm a hangzavart és a feltűnést. Bal kezem végig a rövidkardomon pihen, ha meglátom használom és kész. Gyorsan és kíméletlenül, nincs helye semmiféle tétovázásnak. A szokásos helyeken nincs, mint a könyvtár, a dolgozószoba vagy konyha. A pincébe pedig be nem teszem a lábamat. A folyosókat járom és már épp azon agyalok elmegyek és máskor térek vissza amikor az ablak mellett elhaladva észreveszem. Kertészkedik! Nevetséges ezek után van pofája nyugodt szívvel virágokat gondozni? Aztán ellép és akkor látom, az egy sír.
Mióta érdekli a tudóst a kísérletei lelki világa vagy üdve? Azok alapján, amit láttam ezzel törődnie se kellene. Ez csak valami trükk. Bár nem tudta, hogy jövök. Azt hiheti nem lát többé. Elgondolkodva indulok el a kertbe vezető folyosón míg a napfénye el nem homályosítja a látásom. A ridegség nem az én műfajom, a gúny és a harag már sokkal inkább. Ám megszólalni nem tudok, csak meredten nézem és közben szítom magamban a dühömet, hogy megtegyem azt amit kell, mert ha így marad minden akkor… Mi az a virág? Az nem… olvastam valamit erről. Értetlenül nézek vissza a férfira, miért tenné ezt? Sajnálja? Lehetetlen. Viszont a kezem akaratlanul csúszik le a fegyverről, mi van ha mégis. Talán. Bárcsak.
-Csak azért, mert Ti nem tudjátok visszafogni a pszichopata éned nem fogok lemondani a tanulásról. Szóval mi lesz, nem tartod a szavad?
– Bánom, hogy törődni akartál velünk. -mormolja szinte vele egyszere. Ő nem hallja a sárkányt s ez viszont is igaz. Mégis egy gondolat fogalmazódott meg bennük.
Miután a sárkány elmegy, éteri nyugalom szállja meg. Minden végre csendes. A légy sem mozdul, még az óra örökös kattogása is mintha megállt volna. Mély, lassú lélegzetvétele pontosan olyan, mint mikor egy nehéz teher kerül le valaki válláról. Az egyik fél ekkor boldogságot kezd érezni, nem is kicsit. Minden visszatért a megszokott kerékváságba. A másiknak azonban még idő kell ahhoz, hogy hasonlóan érezzen, legalább is így gondolja. Pillanatnyilag ürességnél többet nem tapasztal. Pedig a megszokott, biztos pont az jó. Ugye? Mindig kell egy olyan, amihez visszatérhez, ami állandó. Ez az alak pedig minden, csak nem az. Folyamatosan mozog s ki tudja, hogy mikor döntött volna önként úgy, hogy itthagyja s többet vissza sem néz, mert megunta? Jobb, ha most fáj egy kicsikét, mintha akkor nagyon. Csak minden legyen olyan, mint mielőtt megismerte és akkor nem lesz több probléma. Kezdésnek mondjuk elégethetné a róla szóló anyagokat.
Mikorra erre a döntésre jut, nem tudja, mennyi idő telhetett el. Néha megesik, hogy annyira a gondolataiba mélyed, hogy csak úgy elszállnak a percek, rosszabb esetben órák. Csak az biztos, hogy Cain már nincs itt, miről a nyitva álló ajtó ad tanúbizonyságot. mindenekelőtt azt zárja be, így is fogvacogtató hideg van már a folyosón. Onnan indul tovább a dolgozószobája felé, ám messzire nem jut. A konyhaajtón nem akar, mégis betekint. Csak most tűnik fel neki, hogy ott maradt néhány holmi a reggelin kívül is. Érdeklődve közelíti meg a dolgokat. Kövek. Valószínűleg ezeket nem neki szánta – vagy ha mégis, akkor is a két kis alany fogja megkapni. Kavicsokat nem szokása gyűjteni. Inkább hagyta volna itt az egyik szemét, vagy valami. Az legalább szép. Ezek csak feketék, mint a lelke.
Kicsivel távolabb a naplót pillantja meg. az az, amit nekiadott. Nyúl érte, hogy magához vegye, megnézze. Ám az utolsó pillanatban visszarántja a kezét s a saját tenyerére mered. Csurom vér és minden egyéb. Így nem nyúlhat egy könyvhöz! Legyen bármilyen csúnya a benne lévő írás – már, ha van – akkor is értéke van. Előbb kezet kell mosnia. Nem is. Lefürdik, tiszta ruhát vesz magára s csak az után. Igen, egy fürdőre most szüksége van.
Újabb időkiesés. Amint belesüpped a forró vízbe, az agya egyszerűen csak kikapcsol. Nem alszik, mivel azt észrevenné. Egyszerűen csak pihenő üzemmódba kapcsolt a szervezete. Tényleg, alvás. Mióta is nem tette? Lassan ideje lenne. Talán még előtte… nem, nem alhat el a kádban! Az arcára fröcsköli a vizet, hogy így felkeltse magát. Tudja jól, hogy csak húzza az időt. Akkor meg miért nem tesz ellene? Talán azért, mert már úgysincs hova sietnie. Végül is, a magány megvárja, azzal nincs semmi probléma. A hullának sem kell időben enni adni, vagy ilyenek. Floyd és Lloyd meg… mármint F10 és L07. Nem kell nekik ilyen összecsengő név. Szóval ők is most kaptak enni, az akváriumuk elég tiszta, jól ellesznek.
Valahogyan nagy nehézségek árán, de előkaparja magát. Akkor egyből leindul, s már nem húzza tovább az időt. Magához veszi a naplót, majd az elejétől kezdi el olvasni. Benne vannak az ő kimásolt szavai, miktől még mindig a kellemetlenség érzete kerülgeti. Mégis hogy volt képe elvenni a tulajdonát egy szó nélkül? Aljas mocsok. És még vissza is élt vele! Ennél azonban nagyobb baj az, amit később olvas. Az altató hasztalan volt. Tehát hiába szenvedett, mert minden erőfeszítése felesleges volt? És képes volt akkor egy ilyen, teszteletlen borzalmat elküldeni a másikkal? Na meg még mit nem! Amennyi rózsája még van, abból kikísérletezik egy normálist. Nem a sárkánynak. Egyszerűen csak a saját nyugalma érdekében. Ha még erre sem képes, akkor simán fel is akaszthatná a köpenyét és kötögethetne inkább.
,,Remélem számítok, mert nekem Ő számít.” Az utolsó mondat. Egyszerűen csak mered rá és újra s újra elolvassa. mintha nem látná jól. Pedig pont ezek azok a szavak, amik le vannak írva. Mégis mit tett?… Ahogy ez tudatosul benne, egyszer csak rájön, hogy látása elhomályosult. Leveszi a szemüvegét, hogy letörölje a lencséket, ám mikor visszarakja, ugyanolya. Ekkor az arcát csak véletlenül érinti meg, mégis rájön a valóságra. A könnyei megeredtek. Gyorsan letörli, ahogy idegesen felmorran. Szinte visszavágja a fedelét a kis noteszre s otthagyja az asztalon. Idegesen csörtet fel a dolgozószobájába. Dolgozni. Szérum. Most! Még, hogy ő érezzen, egy ilyen alak miatt megbánást! Azt mondta, amit kellett. Többé nem fogják fájdítani egymás szívét, lelkét, fejét, vagy amijük éppen van!
Rengeteg idő és odafigyelés. Előbbi van, utóbbi a hosszú órák elteltével már kevésbé. De nem áll meg. Akármennyire hasogat a feje, akármennyire remeg meg a keze. Addig nem fogja abbahagyni, amíg meg nem lesz az a nyomorult megoldás. Újabb sikertelen kísérlet. Ez a szirom összetört. Az a kémcső felrobbant. Ez viszont már majdnem jó. De még mindig nem tökéletes. Valamire még szükség van. De mégis mire? Mi lehet az…
Amikor az egyik eltört tartó szilánkjait szedegeti fel, egyszer csak megvágja az ujját. Szisszenve kapja el a kezét s a kibuggyanó vért kezdi el szemlélni. Már csak egyetlen adag kék rózsája van, de hát… miért is ne? A legrosszabb ötletek néha a legzseniálisabbak is. Cain végét itta, nem is egyszer. Mivel benne van a szervezetében, így talán valamit észrevehetne benne, ami miatt végre az elegy meg is tartja magát s emellé még működik is. Végül is, ennél tett már furcsább dolgokat is. Például levetkőzött valaki olyan előtt, aki lát a sö… nem Nickolas, nem gondolsz erre!
Egyszerűen csak rámarkol a szilánkra s hagyja, hogy felvágja a tenyerét az átlátszó darab. Mikor már a csuklóján kis patakokban csordogál a vére, csak akkor engedi el. Felegyenesedve a hevített szérum felé teszi a kezét, majd öklét addig szorítja össze, míg a belecseppenő vértől karmazsinvörös nem lesz az egész. Míg az egész folyadék összeérlelődik, feltakarít. Egy óvatlan mozdulattal azonban a maradék vörös kristályt lelöki s ezernyi apró szilánkká törik, majd úgy fújja el egy aprócska fuvallat is, mint a finom szemű homokot. Remek! Teljesen elfogyott mind, pedig csak a nyüves altatóval foglalkozott. Ezen bosszankodva kell kivárnia.
Kész a szer. Fogalma sincsen, hogy mennyi időbe telt, de egy biztos. Hulla fáradt s már alig lát. Olyasmire vállalkozik, mi azt bizonyítja, hogy elment a józan esze. Ideje saját magából kísérleti patkányt csinálnia. Beveszi, egyetlen nyeléssel eltűnteti az egészet. Megindul a szobája felé, ám majdnem nem ér el az ágyig. Az már biztos, hogy a dolog egyik fele működik. Jöjjön az á-…
Fogalma sincs, újra mennyi idő eshetett ki. Egyszer csak kinyílnak a pillái s azon kapja magát, hogy világos van odakinn. Tehát vagy eltelt egy nap, vagy csak pár perc. Felül, ám ekkor erős szédülés kapja el. Talán ideje lenne ennie. Mert az biztos, hogy fáradtnak nem érzi magát. Egyetlen gyors pillantás a tükörben elég ahhoz, hogy megállapítsa: így sem néz ki szebben. De ez nem igazán érdekli. Inkább lemegy a konyhába, ahol… minden ugyanúgy van. Mély sóhajjal fogja meg az ott felejtett táskát, hogy kivágja az udvarra, valami viszont furcsa. Egy megérzés, vagy csak a túlságos tömöttség, bármi lehet az oka, de kinyitja. Az álla valószínűleg a padlót verdesi, mikor megpillantja a tartalmát. Ezeket azonnal vitrinbe kell raknia. A palacsintát mikor meglátta, úgyis elment minden étvágya.
Inkább a virágok biztonságba helyezése után lemegy a pincébe. A szagok alapján eltelhetett egy pár nap – csak azt nem tudja, mennyi a készüléssel s mennyi idő az alvással. De mindegy is. használt, szóval a sikert ezennel elkönyvelte s gondolni sem akar többé tá. Inkább szerez egy tiszta, fehér lepedőt, mibe a holttestet belefekteti, majd belecsavarja. Szegény szerencsétlen oly pihekönnyű, hogy még ő is könnyedén megemeli s viszi a hátsókertbe. Ott előkerül egy ásó s nekiáll, hogy gödröt teremtsen, mibe belefektetheti majd. Hosszú idő és fáradtságos munka, de minden kísérlet így zárul. Itt rengeteg növény van, noha nem egy kertészlélek. De ideje, hogy lila jácint is kikerüljön, pontosan a hölgy felé.
Minden egyes válasz, a szavak, a gesztusok, a hangszín és az orromban terjengő illat minden azt üzeni számomra: Ez nem a te helyed. Nem csak azért mert nincs számomra hely itt, hanem ahogyan bánik velem azt se érdemlem. A világ mocskának része vagyok, de ezt azért nem érdemlem. Mindegy, nincs mit mondanom a számukra ebben a percben, minden amit mondanék az csak további fájó szavakat eredményezne. Igen, kurvára fáj ez az egész. Úgy érzem, hogy mellkasomban olyan tátongó űr keletkezett, ami erősen hasonlít arra amit a legszarabb munkák után éreztem. Mindegy, hogy a lovagra vagy az özvegyre gondolok ekkor. Felfogtam és megértettem a helyzetet. Meggyötörtnek érzem a testem és a lelkem. Nevetséges, az egész. Túl sokat gondoltam. Megint.
Ahogy keresem a kulcsot, egyszer csak feltűnik a mozgás és a hangosabb beszéd, de már késő. Mire egyáltalán mozdulnék, addigra rég lesújt a férfi a nőre.
-Ezt mondanod se kell. Látszik.
Vetem oda, bár a hangom olyan mintha bármelyik pillanatban darabokra törhetnék. Fájdalmas, sötét gondolattoktól nyomott. Megindulok a kijárat felé, nem nézek többet felé, nem akarom látni. Ezt nem. Az ajtóban még halkan megszólalok ki tudja hallja vagy sem.
-Bánom, hogy törődni akartam veled.
Én tényleg azt hittem a kapcsolatunk nem csak annyiból áll, hogy ismerjük egymást. Miért aludt velem egyszer is? Nem, hogy kétszer. Megrázom a fejemet, hátha ezzel elüldözöm a gondolatokat a fejemből. Visszamegyek a konyhába ahol a táskából kiveszem, amit az ikreknek hoztam. A többi nem lényeges. Semmi máshoz nem érek, pedig megfordult a fejemben, hogy mindent tönkreteszek mit csináltam pont úgy ahogyan azt Ők tették. Csakhogy én nem vagyok olyan. Ugye én nem? Remélem. Távozok a főbejáraton keresztül, egyedül az ajtót hagyom nyitva, ebből majd tudni fogja nem kell rám számítania.
Az asztalon a gömb akvárium, több furcsa alakú kőre emlékeztető fekete dolog bár ha jobban megfigyeli az ember észreveszi, hogy csillag vagy kagylóra emlékeztető tárgyak. Ezek a víz alatt fénylenek, világítanak. Azonban oda én nem megyek be.
A naplót tőlük kaptam, azt is minek? Mióta érdekli a tudóst mi a véleménye az alanynak? Nevetséges.
Napló részlet:
Ez Cain Heal naplója, ami annyira nem is lényeges. Három napja jöttem el, szóval tököm se tudja hányadika van, de Te vagy Ti rájöttök. Beveszem az altatót, még nem is piáltam. Mert a végén arra fognád hogy nem jól működik.
Ez lassan hat.
Kurva lassan.
Nem vagyok álmos pedig, már órák óta sötét van.
Oké bazdki, már rohadt fáradt vagyok, de nem tudok aludni!
Ezt retek mód elbasztad. NEM tudok ettől a szartól aludni.
Jó, hát akkor most már iszok.
Mi a fenéért kellett nekem egyáltalán ilyen szarságot kérnem ha van a földön pia is? Hát Terrian legnagyobb találmánya az alkohol és attól már nem sok jobb van. Talán a pina. Bár az se mind olyan jó, mint ahogyan azt hirdetik. Komolyan, ha visszamegyek hagyjuk a picsába az egészet, ne vesződj vele Te se. Elég nekem, ha van elég bor és Veled alhatok. Mert az jó. Olyankor egészen kellemes minden, mint mikor az ember talál egy zsák pénz és…
Ezen a ponton még folytatódik a szöveg, minden más dologról ami éppen eszembe jutott. Főleg káromkodás. Aztán számítások arról amikor pénzt kellett váltanom, pajzán rajzok, pár hülye szóvicc és disznó viccek olyan tipikus kocsmából szalajtott szöveg és egy másik kisebb írás. A lapokból árad a pia szag. de főleg ennél az utolsónál.
Azt hiszem csak a közelében akarok lenni. Nem tudom igazán mit érzek. Az egyértelmű, hogy érzek. DE mi a francot? Sokszor nem tudom mit gondoljak arról, amit csinál. Remélem számítok, mert nekem Ő számít.
Hallja, hogy közeledik s rá sem kell néznie ahhoz, hogy tisztában legyen a jelenlegi idegállapotával. Háttal mer neki állni, hisz tudja, hogy nem fog nekirontani. Akármennyire is elvágja magát nála a valósággal, valahogy érzi a csontjaiban. Persze mikor a kisasztalba rúg, a hatalmas csattanás miatt majdnem megugrik, de erőnek erejével fogja magát vissza a mozdulattól. Ez hangos volt – állapítja meg magában. Ám így is csak lustán pillant az irányába a válla felett, mintha egy teljesen más szituációban lennének. Valami… kevésbé feszélyezőben mindenki számára.
– Hát hogyhogy mi lenne? -szinte már lágyan mosolyodik el, mint mikor egy oktondi kisgyermek butaságokat kérdez- Kísérletezek. Mint azt már párszor láthattad, szokásom. -megvonja a vállait, majd visszafordul a testrészhez. Még csak a szike sem áll meg a kezében, mikor újabb kérdések zúdulnak a fejére. Egyszerűen csak magától értetődő hangon felel rá- Mondta bárki is, hogy ne végeznéd ott a későbbiekben? Egyszerűen csak több hasznod volt eddig a konyhában. Mondhatjuk úgy, hogy amíg vannak kezeid, addig alkalmazhattad őket. -megfordul, hogy innentől Cain szemeibe nézhessen újra. Hátát a műtősasztal peremének dönti s úgy szórakozik a véres vágóeszközzel, mintha csak egy toll lenne. Akármennyire is igyekszik nyugodt maradni, a kényszercselekvéseivel most sem tud leállni. Mint a párnáknál, muszáj, hogy lefoglalja a kezeit- A rózsák csak plusz hasznok. Ne nézz így. Jó volt veled, meg minden. Örülünk, hogy megoszthattunk veled egyet s mást s hogy azt hitted, bennünk lehet bízni. Azonban ez az élet rendje. A szép álomképeket ideje kipukkasztani. Ha nem jöttél volna vissza, ez a szerencsétlen ugyanitt köt ki. Téged is azért kerestünk fel elsőnek, hogy egy csinos kis ketrec tölteléke légy. Szóval, ha megkérhetnénk, légy jó és hagyj minket dolgozni. Ha az ágyunk mellett tudtál úgy ülni, mint egy megvert eb, akkor most is a lábaid közé húzhatnád a farkad és a sarokba vonulhatnál.
Nem nézi, ahogyan a másik csonkolja magát. Folyamatosan az arcát figyeli. Mintha még igazán levegőt sem akarna venni, hogy a vére szaga ne jusson el hozzá. Hogy a szemeibe néz-e? Úgy tűnik. Valójában azonban a homloka közepét bámulja meredten. Nem hagyhatja meg magának azt a kiváltságot, hogy a vérére fókuszáljon, különben elveszti a gyeplőt. Már majdnem tökéletes minden.
Azonban a másik már amint feladja a vele való kommunikációt, még ennyire sem figyel rá. tekintete elkalandozik a földön szétszóródott eszközök felé. A lábától alig gél méterre található egy méretes hentesbárd. Álltalában akkor használja, ha a holttestek egy darabban túl nagyok lennének az eltakarításhoz. Azonban most más jutott az eszébe. Az az idegesítő női hang egyre csak sipákol, mitől vörös köd lepi el az agyát. Eleinte csak alig hallhatóan morog az orra alatt, a végére azonban már teljesen tisztán érthető minden szava.
A fegyver már a kezében van s a ketrec mögött áll. Cain a kulcsot, vagy valami annak használhatót keres, így elég messze van ahhoz, hogy ne avatkozzon bele. Érzi, hogy minden egyes hanggal, mit ez az idegesítő nőszemély ad ki magából, egyre jobban szakad el az a bizonyos cérna. Mikor pedig már teljesen elpattant, rajta a sor, hogy felordítson.
– Fogd már be azt az idegesítő pofád! -azzal a keze meglendül s egyetlen, hatalmas ütéssel az éles tárgy beleváj a fejbőrbe, s a koponyába. Az agyvelő s a vér egyszerre fröccsen ki, ő pedig azon kapja magát, hogy fellélegzik. Csak ez után jut el a tudatáig, hogy mit is mondott. Sosem szokott így beszélni, pláne nem a nőkkel. Attól, hogy kevés kapcsolata van velük, a megfelelő tiszteletet máskor igyekszik tartani. Ez azonban már messze nem az a pont, amikor az etikett érdekel bárkit is. Szinte kitépi a fegyvert a holtan összerogyott fejéből s egyenesen a sárkányra mered.
– Tűnj el. Most! És többet vissza se gyere. Nincs szükségünk rád többé.
Hitetlenkedve meredek rá, a nő hangja alig jut el a tudatomig. Abban biztos vagyok, hogy valamiféle kevert lény vagy különleges mondhatni, mint én. A nyakán éktelenkedő harapásnyomokból ítélve belőle is ivott. Egyből eszembe jut, amit az a szadista köcsög mondott az utolsó estén, hogy miattam rosszabb lett. Fasza. Vajon ez is azért van? Igen, tudtam, hogy csinál dolgokat azonban azt nem sejtettem ennyire durván csinálja. Amikor fenyegetett se vettem igazán komolyan a dolgot mindig csak legyintettem. Rám akar ijeszteni, hiszen akkor csak el kellett volna eszre altatnia vagy valami és aztán azt csinál amit akar. Mi a fészkes fenéért kellett ezt tennie? És vajon hány élő személlyel csinálta már ezt mióta elmentem vagy azóta, hogy megismertem? Egyszer se éreztem itt vérszagot, most pedig erősen keveredik azoknak a szereknek a szagával amit általában szoktam érezni. Szóval ezek képesek elfedni vagy eltüntetni a vér szagát. Az Ő hangja rángat ki a gondolatimból, végigfut a testemen a hideg, attól ahogyan beszél. Egyre mélyebb lélegzeteket veszek, de nincs konkrét illat. Kevert. Olykor kicsit az egyik vagy a másik dominál, de most teljesen keveredik a két illat és ettől undorodnom kell. Attól amit ez igazán kifejez. Figyelem ahogyan semmibe véve elhalad mellettem és a lábakhoz megy amik az asztalon vannak. Eszembe jut amikor én ültem fel rá, ha tudtam volna mikre használja biztosan nem teszem. Az lett volna a tökéletes alkalom a számukra, bead valami szert aztán kibelezhet kedvére vagy amit akar. Ingerülten indulok az alak irányába, ki dudorászva szabdalgat. Akkorát rúgok a műszertartóba amekkorát csak bírok így lényegében száguldva csapódik a falnak ahol aztán felborul és minden kellék mindenfelé repül.
-Mégis mi a faszt akar jelenteni ez az egész?
Kérem számon ordítva. Ja, enyhén szólva ideges lettem. Nem értettem mit akart elérni azzal, hogy így hozta a tudtomra a dolgokat. Valahogy úgy érzem ez az egész csak nekem szól. Eddig egyszer se volt ilyen, ha lett volna észreveszem.
-Én mégis miért nem végeztem ott? Ha Ő nem számított én miért? Ha én számítok akkor Ő miért nem? Kezelj egyformán minket vagy valami, hogy basznád meg!
Se szóban, se gondolatban nem tudom kimondani a nevét. Nem akarom. Ahogy emelkedett hangon ordítozok vele az akvárium felől élénk loccsanások hangzanak fel. Floyd és Lloyd riadtan tapadnak az üvegre és érzem engem néznek. Nem tudok most velük foglalkozni ezen a szinten.
-Vagy ők? Azokat ott mért nem boncolod fel ha már itt tartunk? Miért nem gyilkolsz le mindent, ami nem Ti vagytok ennyi erővel?
Megragadok egy szikét és gondolkodás nélkül vágok bele a saját húsomba. A felkaromon húzom a pengét vízszintesen így lényegében egy kisebb darabkát valóban kivágok magamból.
-Gyerünk! Mire vársz?
Ha nem tesz semmit, akkor odamegyek a ketrechez és rángatni kezdem a lakatot vagy zárat, hogy kinyíljon. Mivel a nőben nagyobb kárt már nem akarok tenni ezért ellépek és keresni kezdek valamit amivel felfeszíthetem és elvihetem innen. Mivel erőben a másik felett állok ezért most nem fogom magamat vissza ha arról van szó nekem akarna esni. Akár a vér vagy a nő miatt. A saját magamnak okozott sérülésemet leszarom magas ívben, helyrejön ahogyan eddig is. Majd ha nem tombolok az idegtől akkor bekötözöm, annyira erősen nem vérzik, hogy bajom legyen belőle.
Gyűlöli, mikor így méregetik. Olyan érzés, mint mikor az emberen a bőr összemegy s össze akarja nyomni, kiszorítani belőle a legevőt. Ám egy centivel sem húzza össze magát. Csak iszik egy újabb kortyot, miközben a másik szemeibe mered egyenesen. Ha szeretné, már csak egy cigaretta kellene ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint valami őrült sorozatgyilkos reggel egy jó kis esti móka után. No, nem mintha annyira távol állna tőle ez a kép, de a jelenlegi nyugalma talán valahol mélyen még őt magát is meglepi. Olyan, mintha a két fél összeforrt volna egy pár percre egy egésszé s míg a tudata az egyiké, a másik megadja a kellő kitartást s békésnek tűnést ahhoz, hogy érinthetetlen jégpáncéllal bevontnak tűnjön az egész személy. Valahol ennek most örül. Nem gyakori, hogy ilyesmi egybeforrást tapasztal, most viszont jobb nem történhetett volna.
Nem megy azonnal a másik után. Először elfogyasztja az italát, majd beteszi a mosogatóba. A serpenyőt leveszi a tűzről, utóbbit el is zárja hisz tudja, hogy nem lesz tovább használva. mikor ezzel megvan, azaz a ház már nem gyullad fel, csak akkor indul utána. Pont akkor ér oda, mikor a másik benyit, így mindent láthat. Nem kell hozzá túl közel mennie, hisz a lenti látképpel tökéletesen tisztában van – ő maga okozta, még szép hogy tudja mi hogy fest! Ide érzi a lentről feláradó tömény kín szagát. Mármint, ő maga csak ezt a jelzőt szokta rá használni. Valójában vér, tisztító és vegyszerek elegye. Orrfacsaró egy szag, de az ember egy idő után meg tudja szokni, akár a hullaboncolást. A kitartás kérdése az egész.
De mit is láthat lenn Cain? Valószínűleg az első, ami szembetűnik neki, az az egyik ketrec, mi most nem üresen tátong. Egy női alak van benne, kezei a háta mögött leláncolva. Fején két kunkori szarv díszeleg, mik jelzik, hogy nem egyszerű ember – olyanokon sosem szokott kísérletezni. Szőke tincsei a kosztól barnásabb árnyalatot vettek fel, s egy ideig eltakarják arcát lebiccenő feje miatt. Ám mikor feltűnik neki, hogy senki nem jön le, lassan megemeli az állát s az ajtóra mered fel. Beesett arcán remény suhan át, meggyötört kék tekintetében valami felcsillan. Ha nem is látja teljesen Caint tudja, hogy valaki más s abban bízik, hogy a tortúrájának itt vége lesz. A rengeteg kiáltástól rekedtes hangja oly esdeklő, hogy abba sokak szíve belesajdul, ahogyan könyörögni kezd a sárkánynak, hogy mentse meg. Mindent megígér s felajánl neki, hogy vigye ki innen. Kék íriszei vizenyőssé válnak, ahogyan könny gyűlik a szemébe. Meg sem próbálja elpislogni, hagyja, hogy végigcsorduljanak az arcán.
Nyakánál s vállainál rengeteg, mély, belilult harapásnyom látható, mik a jópár napostól a teljesen frissig egyaránt észlelhetők. az biztos, hogy nem finoman lett vele bánva. Ehhez képest ruhája majdhogynem teljesen érintetlen. Kivéve a szoknya jobb oldalán egy hosszú hasítékot, mely mellett tisztán látni a lábát. Vagyis… valami olyasmit. Combja közepétől éles sávban észlelhető egy vágás, mitől lentebb teljesen más színű a bőr. Valaki más lába van odafércelve. A seb mentén a vér mér mindig csordogál ki s látszik, hogy messze nem az a ,,profi munka”, mit Nickolas elvárna magától. De hol van az eredeti? Még mindig a műtőasztalon…
– Nem lehetne egy kicsit csendesebben? -morran fel hírtelen, mintha megelégelné a lentről kiszűrődő zajokat. Furcsa, de érezhető, hogy most egyikfél hanghordozására sem hasonlít, mégis mintha minde a ketten beszélnének egyszerre. Enyhe különbség akad a tónusukban, mi most mintha összeelegyedett volna. S az az illat, mit a vér fed… mintha ott is az iszapos citromfűvé vált volna az egész. Ahogyan a nő meghallja a hangját, azonnal torkára forr a szó, reszketése felerősödik. Már nem csak a sebláztól gyöngyözik veríték a homlokán, de a rettegéstől is. tekintete akaratlanul is a saját lábára csúszik, mit már semmi sem köt a testéhez s hatalmasat nyel.
A tudós ez alatt úgy sétál el Cain mellett, mintha ott sem lenne. Ráérősen veszi a fokokat, ahogyan lehalad. A végtaghoz halad, a nőt is teljesen kizárva a tudatából. Magához húz egy kis, gurulós asztalkát, min tiszta orvosi eszközök sorakoznak s halkan dúdolászva elvesz egy szikét, hogy elkezdhessen alkotni.
Gondoltam, hogy nem alszik ahogyan azt is valamit biztosan munkálkodik. Csak idő kérdése volt mikor csalják elő a finom illatok és azt reméltem, ezzel megtörhetem a kezdeti jeget, amit az elválásunk után képződött. Bár mindketten megnyíltunk a másiknak és beavattuk olyan dologba miről nem szívesen beszél valahol érezhető volt mindkettőnkben valami kimondatlan rész. Hiába aludtunk el olyan közel egymáshoz, reggelre sokkal távolabb éreztem magamtól mint az a karnyújtás, amire feküdt tőlem. A konyhában terjengő erős illat és pára eleinte elnyomja a szaglásomat, így esélyem sincs megérezni a fém kellemetlen szagát a levegőben. Körülbelül a beszédével egyszerre csapja meg az orrom, de akkor halványan így fel se figyelek rá csak a dolgommal törődök. Az jobban zavar, hogy hiába érzem az illatát megint jégbe burkolta a szavait, bár erre számíthattam volna. A naplómat már odatettem a virágok mellé, mármint a külön táskába amit nagyon biztonságos helyre tettem.
-Hello, lassan kész. Arról szép és cifra mondatokat írtam Neked a naplómba többek…
Akkor úgy tolakodik be az elmémbe a szaggal párhuzamosan egy kép. Ez vér! Hirtelen hagyom abba a beszédet és kapom hátra a fejemet a másik felé. Ahogy meglátom mindent eldobok magamtól azt se tudom mit hova tettem odaég vagy sem vagy mi van. Megindulok felé, de csak fél perc míg rájövök ez nem az Ő vére. Elkerekedett szemekkel meredek rá és úgy nézek rajta végig mintha ez volna az első találkozásunk. Nem, nem ez nem lehet. Ugye nem? Azt mondta nincs szüksége arra, hogy embert öljön a dolgaihoz, kivesz ezt azt az ember él tovább, jó legyen. Ezt el tudom fogadni. Igen láttam a végtagokat szemeket, de azok nem csak élő dolgoktól származhatnak, nem? Mi a fasz van most komolyan? Az arcomhoz kapom a kezem. Végül bármiféle kérdés vagy kijelentés nélkül indulok meg azon az úton amerről a még mindig friss vér szagát érzem terjengeni. Hamar rájövök, hogy a pincében keresendő a dolog. Míg az út nagy részét szinte futva tettem meg addig az utolsó pár méternél már azt lehetne feltételezni a világ végére előbb jutok el, mint abba a terembe. Nehéz szívvel nyomom le a kilincset a küszöbön állva lököm be az ajtót, a tekintetem azonnal rátalálnak arra ami eddig nem volt itt. A látvány elborzasztó és félelmetes egyszerre, sok mindent láttam már, de ilyet még nem. Hangosan nyelek egyet, bár hányni volna kedvem, olyan meredten nézem a szerencsétlen alakot, hogy teljesen kiszárad a szemem mire következő alkalommal pislogok. Pupillám kitágul, alig marad egy vékony sáv mi engedi láttatni szemem aranyló színét. Mondhatni teljesen elnyelte az aranyt a feketeség.
A pincébe vezető ajtó lassan nyílik ki, nyikorgása éles késként váj bele a folyosó csendjébe. A kilépő személy nyugalma szinte megingathatatlannak látszik, noha külseje nem éppen erre adna okot. Megszokott ruháját -egykoron- fehér orvosi köpeny fedi, mellkasánál, kezei s arca vértől vöröses-barnás foltokkal csúfított. Amint lába a puha szőnyeget érinti, leveszi a szemüvegét s elkezdi a ruha egy még viszonylag tiszta részével megtörölgetni a lencséit. Bár nem szalonképes, látni attól még szeretne. A mozdulatban azonban egyszer csak megtorpan. Valami más, mint mikor órákkal ezelőtt úgy döntött, hogy letelepedik az alaksorba.
A levegőbe mélyen beleszagolva jön rá a változásra. Valaki olajat hevít. Sőt, pontosabban is meg tudja mondani. Palacsinta sülhet éppen a konyhában. S mivel bárhogy is nézzük, a konyhában tevékenykedő lakók száma egy, az pedig itt agyal, ez csak egyetlen dolgot jelenthet: Cain visszatért. Tisztában van vele, hogy az ígért idő nem telt le, lénye egy része azonban valahol talán reménykedett, hogy nem jön vissza s az elkövetkezendő jelenetek mellőzhetőek. De itt van s most is azért tesz-vesz, hogy őt lepje meg valamivel. Akaratlanul is elfintorodik a gondolatra, majd vesz egy mély levegőt. Gondolatban a két fél vált pár szót s mire elszánja magát, már magabiztos léptek viszik a konyhába. Nem áll meg annak az ajtaja előtt sem leselkedni. Egyszerűen csak belép, karjait összefonja a mellkasa előtt s kihasználja azt a pár pillanatot, míg a sárkány még nem fordul felé. Végignéz a ténykedő alakján, ahogyan éppen egy újabb adag tésztát önt a serpenyőbe. Már egy kisebb adag egymásra fektetve ott sorakozik mellette egy tányéron s elképzeli, hogy mennyivel nyugodtabban is telhetne a találkozás, ha egyszerűen csak leülnének elfogyasztani a kész édességet.
– Üdvözöllek újra itt szépszemű. Már azt hittük, hogy elmenekültél. -szólal meg végül egy hidegebb hang. Ám most nem csak a hanghordozása ilyen. Mintha tekintete is sokkal fagyosabb lenne, mint eddig valaha. Nem is nagyon vár választ, azonnal a lényegesebb kérdésre tér- Hogy szolgált a szérum?
Más szituációkban odamenne hozzá s úgy figyelné, hogy hogyan készül el. Vagy leülne az asztalhoz, esetleg odakészülne a reggelihez. Most viszont csak kitölt a már rég kihűlt kávéból egy csészébe, majd az ajtó melletti falnak dönti a hátát, miközben belekortyol. Ki kell várnia. Míg a másik nem látja az állapotát, addig nem kezdődhet el a lavina zúdulása sem. Rá kell vennie, hogy leessen neki, ez valaki más vére, majd hogy a pincében leli az illetőt. Előre sejti, hogy nem lesz finom látvány a másik számára. De hát mégis mit várna? Az csak egy csinos kis csomagolás, amiben eddig itt volt. Ideje, hogy a valósággal is szembesüljön. Eddig nagyon úgy festett, hogy csak tudta a dolgokat, de nem értelmezte. Ennek azonban ezen a ponton vége fog szakadni.
A napok eleinte olyan lassan teltek, hogy már másnap úgy éreztem hetekre tűntem el. Viszont amíg a saját dolgaimat el nem rendeztem változni se változott ez a helyzet. Abban a másodpercben, hogy kijelentettem saját magam számára csak az tart távol a férfitól én mikor akarok visszamenni az egész begyorsult. Továbbra is volt amit szerettem volna megtenni, többek között elmentem az egyik tenger közeli városba, ahol érdekes köveket árulnak és ha már itt vagyok mindenféle halak tartására használatos dolognak utána jártam. A hely ínyencségeiről nem beszélve, értse mindenki belátása szerint.
Azonban egyetlen dolog nem változott, a koponyám hátsó részéből egyre gyakrabban tűntek fel képek, mondatok és más jelenetek. Nem tudom igazán elszakadni a másiktól és a vele folytatott utolsó beszélgetéstől, ahogyan attól se ahogyan elaludtunk. Az altatót eleinte nem akartam használni, gyerek mód ragaszkodtam valamihez, mit utoljára kaptam. A szükég viszont nagy úr és a magányos éjszakán sikerült rávennem magamat a használatára. Hát öregem! A tököm se gondolta, hogy azért leszek álmatlan mert kurvára képtelen voltam aludni egyetlen szájba rakott másodpercet. Szó se róla, volt melóm közben, de most pont nem volt aktuális a „nem alhatsz Cain!” része a dolognak. Ráadásul elég sokáig hatotta a cucc, így aztán sehogy se jött össze dolog sokáig. Milyen szerencse, ha az ember vagy sárkány képtelen aludni akkor lefoglalta magát mással és teleírhatja azt a nyamvadt naplót az észrevételeivel a szer használatát illetően. Nem mondhatja senki se, hogy nem voltam alapos. A „ szájbakúrt” szót nagy betűkkel jól kiemelve, ingerült vonalvezetéssel, mindent átad.
A felgyorsult idő, sok eseményt szült, többek között egy régi ismerőssel felvettem a kapcsolatot, nemest loptam mástól és hasonló. Bár tudtam, hogy előre szóltam a hosszabb távollét miatt mégse akartam üres kézzel érkezni, pár nap ráhúzás már nem számít azt hiszem. Így közeli kitérőt tettem, noha nem teljesen karcolástól mentesen, de sokkal jobban megúsztam a dolgot mint a múltkor. És hogy mire jutottam a fene nagy gondolkodásommal? Nem sokra. Azt tudom a közelében akarok lenni, meg jó érzés amikor együtt alszunk el. Helyesebben fogalmazva, ha ott van mikor elalszok. Jó nagy barom vagyok azt hiszem, aki képtelen eldönteni mikor miért és hogyan érez igazán.
Van az a rossz szokásom, hogy akkor és úgy jövök ahogyan az nekem tetszik pontosan úgy ahogyan az első alkalommal. Most is hajnalban evett ide a penész, sejtettem nem alszik, de azért a lehető leghalkabban közlekedtem ezért megint az egyik ablakon át másztam be. Nem, nem törtem be! Nincs semmi baja. Az utam egyből a konyhába vezetett, egyrészt lássam mennyire szörnyű a helyzet másfelől pedig mert akkor már csinálok reggelit. Legszívesebben kifordulnék a konyhából, mert néhány dolog pontosan úgy van ahogyan hagytam a többi dolog meg gondolom így köré gyülekezett. Mindegy, van ami nem változik. Jelenleg két táska van nálam, egy nagyobb amibe az üvegből készült gömb akvárium van és a hozzá tartozó dolgok. A másik úgy néz ki mint ami ki van tömve, azt nagyon óvatosan és ügyelve teszem le a lehető legbiztonságosabb helyre. Ezt követően nekiállok a rendrakásnak, mosogatásnak. Sejtelmem sincs mit játszódhatott le a másikban távollétem alatt aztán, így gyanútlanul kezdek bele a palacsinták sütögetésébe.
– A direkt, vagy véletlen, az egy ilyen helyzetben teljesen mindegy. Ha a baj megtörténik, egy szimpla ,,nem akartam”-mal képtelen már visszacsinálni. De ezt te is éppúgy tudod. -ezzel egyáltalán nem cukkolni akarja, vagy a megtudott információkkal zsarolni, sanyargatni. Egyszerűen csak rávilágít a tényekre. Ahogyan azt egy objektív személy tenné egy sokkal… teadélutánhoz illendőbb helyzetben.
Fejét jobban a nyakához simítja, úgy mozdul, hogy arcát a bőréhez érinthesse. Amikor megérzi a kezére kerülő kezet, alig észrevehetően elmosolyodik. Furcsa érzés, mikor valaki támaszt nyújt, erre rá kell jönnie. S az még furcsább, mikor ez oda-vissza egyaránt igaz.
– Köszönöm. -mormolja a füléhez közelebb hajolva. Hangjában tisztán érezni, hogy ez egy őszinte szavacska, a hála enyhe árnyalata szépen kirajzolódik ez alatt. Hisz neki, hisz tudja, hogy már felesleges lenne a hazugság. Sőt, nem is. Azért hisz neki, mert Cain az a személy, aki bármilyen mocskos is, de az igazat fogja mondani. Akkor is, ha kellemetlenebb, mint hazudni. Ezzel még valószínűleg sokszor fog jó pontokat szerezni s minimum még annyiszor el is veszíteni nála. Ez viszont mindenképpen egy szerzett. A valós szavakért s a diszkrécióért egyaránt.
– Levendula… -hangjából tisztán érezni a fanyarságot. utálja a levendulát! Mármint persze, szép és hasznos, a szeme színe pedig ahhoz közelít a legjobban, de az illata!… egy csokorral ki lehetne kergetni a világból, ha arról van szó. Ám ezen sokáig nem akad fenn. Inkább kíváncsian hallgatja, hogy milyen a saját illata. Az azért máris kellemesebb. De hiába szagolja meg újra a kézfejét keresve, kutatva azt az enyhe illatot, egyszerűen nem leli. Csak a szappan édeskés tónusát fedezi fel a bőrén. Az már biztos, hogy a sárkányok orra kifinomultabb, ezt a tényt ezzel vehetnék is akár alátámasztottnak. De vajon miket éreznek még erősebben? Egyszer talán tesztelnie kellene ezt is.
Csend fogadja a vallomását, magyarázatát. nem tudja, ennek is örüljön-e inkább, vagy pedig tartson a reakciójától. Talán jobb, ha nem mond semmit. Ő pedig nem fog rákérdezni. Épp visszahúzódna a nagy magyarázkodás után a teknőspáncélba s valami mondvacsinált indok miatt itthagyná. Ám ekkor megérzi a kezeit maga körül s erre akaratlanul is lefagy. Újra átöleli s úgy rántja magával. Lassan, nehézkesen fújja ki a levegőt. Lehunyja a szemeit s igyekszik eltávolodni gondolatokban. Azonban nem sikerül neki. Az a kellemes, kissé búgós hang folyton visszarántja a valóságba. Elvisel egy percet így, de tovább nem bírja. A kezeit lefejtve magáról tud csak felszusszanni.
– Ölelést ne. Itt fogok maradni s átvállalom azt, hogy őrizzem a te álmod. De ezt a kontaktust hagyjuk. -kéri meg sietősen, s jobbnak látja felé fordulva ez alatt a szemeibe nézni. Ezzel megerősíti benne, hogy vele marad. Sőt, támad egy ötlete is. Felülve úgy helyezkedik, hogy közelebb tudjon helyezkedni s az egyik vállára dönti a fejét. A kezét a mellkasára fekteti, hogy cirógassa azt. Így majdhogynem közelebb van hozzá, mégis az ölelést el tudja hagyni.
Így akár egész éjszaka is képes vele maradni. Nem mozdul el, de nem is szundít el azon az éjszakán már. Mondhatni tényleg őrzi az álmát. Halkan mormol neki, néha pedig finoman megsimítja, ha úgy érzi szüksége lehet rá. Hajnalban azonban, mikor a nap virrad, lemászik róla. Átfordul neki háttal, mellkasának simul s úgy bámulja a maga elé táruló szekrényt. A másik jobb, ha azt hiszi, hogy alszik, mikor felébred. Akkor majd lehunyja a szemeit s halkan, egyenletesen szuszog. Hátha azt érzi majd, hogy mellette békésen alszik.
Az elkövetkezendő napban nem hagyja magának, hogy a sárkány a mindennapjai részeként igya bele magát a gondolataiba. Muszáj kizárnia s a munkával foglalkoznia. Ehhez a legjobb megoldás az az, ha szerez magának egy új alanyt. Már hosszú napok óta vele foglalatoskodik, kísérletezik. Pontosan ez az, amire jelen pillanatban szüksége van. Sikerül mindennel visszazökkennie. Emiatt döntést hoz, mit ki tudja, talán meg fog bánni. De nem érdekli. El fogja taszítani magától, még ha fájdalmas is lesz. nem hagyhatja, hogy felborítsa az életét. Minden jó volt addig, míg meg nem jelent. Most pedig már szinte színtelen az általános. Ha így halad, meg fog őrülni ennél is jobban. Ez pedig tilos. A maradék eszébe kapaszkodik még akkor is, ha a szívének helye is belesajdul a döntésbe. Már egészen kezdte barátjának tekinteni, vagy valami hasonlónak.
Eleinte azért volt bennem némi félelem a dolgot illetően, ki tudja hogyan fog erre az egészre reagálni mit fog szólni. Lehet azonnal elzavarja és látni se akarja. Mindegy, most minden ki fog derülni több módon. Megremeg a hangom azon a ponton, amikor elsőre megérzem a kezét a bőrömön. Amikor arról beszél, hogy „Ő végzett” a saját anyjával ott keserédesen felhorkanok.
-Ez nem a Te hibád, ezért senkinek se szabadna hibáztatni. Elvégre nem direkt csináltad.
Másik kezemet ráteszem az övére, mi a csuklóm köré fonódott és próbálom viszonozni azt a nyugtatást, mit felém küldött. Nem tudom eldönteni igazán, ez most jó vagy rossz pillanat. Az egész beszélgetés valahol nagyon nyomott és rossz, másfelől viszont mély. Nem tudnám pontosan szavakba foglalni azokat az érezéseket, amiket felkavar bennem. Túl sok és olyan árnyaltak, hogy megragadni se tudok egyet. Zsong az egész fejem ezektől a gondolatoktól, emlékektől, külön késztetéstől mi csak növekszik bennem.
-Nem sokat, szándékosan nem akartam kihasználni a helyzetet.
Válaszolom könnyedén, fel se tűnik az ő zavarodottsága vagy inkább nem akarom észrevenni. Nem akartam kihasználni, se most sem akkor. Ha már kiterítjük a kártyáinkat akkor azt hiszem így igazságos a dolog. Remélem nem veszi zokon a dolgot, tényleg nem láttam semmit és nem akartam rosszat ezzel.
-Hát… ugye a másik oldaladnak olyan iszapba kevert levendula, a Tiéd kellemesebb. Borsmenta és citromfű keveréke, de valahogy édeskés. Főleg a másik után.
Próbálom tényként közölni a dolgokat én nem befolyásolom csak érzem ezeket az illatokat szóval azért nem hibáztathat ha valami nem tetszik. Még oda tettem volna, hogy olyan mintha cukrot keveredett volna bele. Azt biztosan értette, hogy ez független attól mivel fürdik vagy hogyan. Ez az Ő saját illata. Azt hiszem kicsit felzaklattam ezekkel a dolgokkal azért szuszog ennyire. Még jobban nekidőlök a hátának mi idő közben az enyémnek simult. Ahogy így támaszkodtunk a kezem a kezére tettem és ott pihentettem egészen eddig a pillanatig. Valahogy rossz érzésem van, talán olyat mondtam mit nem kellett volna. Közben meg csak egy egyszerű kérdés és néhány vallomás hangzott el a másik felé. Elhúzom kicsit a kezem, ott van mellette csak már nem érek hozzá. Végül belekezd a magyarázatba, s már végképp nem tudom mire gondoljak. Az a mondat, ami a legjobban megragad az elmémben: „Nem akarok kötődni.” Aztán valahogy kezdem felfogni a másik felét a dolognak, hogy az egész tesztelés és elemzés miközben én… Én mi? Ha? Csak Veled akartam lenni? Ne szopasd saját magadat sárkánykoma, ne csináld ezt Cain bazd meg! Igen így kell beszélni saját magammal. Inkább nem mondok semmit.
Bármennyire tudom, azt mondta nem akar kötődést és valahol bánom mert az előbb gondoltam azt nem erőltetem rá magam mégis ilyen ostoba idióta módjára viselkedek. Megtartom és átölelem hátulról, hogy aztán eldőljek vele együtt az ágyon.
-Értem, de most fáradt vagyok. Csak… had legyek önző, amíg el nem alszok.
Mormolom bele a fülébe s lazítok a fogáson, ha akar már most otthagyhat. Nem kell figyelembe vennie a dolgokat sőt.
-Reggel elmegyek, nem zavarlak tovább.
Azzal vegyek egy mély lélegzetet és becsukom a szememet, akár marad akár nem én nem mozdulok. Ha kibontakozik a karomból, akkor minden egyes porcikám úgy marad ahogyan hagyja. Olyan zavaros és tiszta minden mit mondott és amit csak akart. Tényleg képtelen vagyok kiigazodni rajta, pontosan ahogy Ő se értelmezi azt mit én mondok vagy teszek én is csak még elveszettebb lettem szavai hallatán. Mit kéne most tennem? Valóban nagyon korán távozok, megint firkálok neki kicsit, mert írásnak továbbra se nevezhető. “Egy, legkésőbb két hét múlva jövök. Cain.” Gondolkodnom kell, átértelmezni ami bennem van.
Elfogadja az elnézést kérését, az már való igaz. Azonban hangja nem épp arra utal, hogy valóban így lenne. Inkább olyan szavak, miket illik kimondani, valójában azonban más felé jár. Ennyire lesokkolta volna, hogy képes beszélni mindarról, amiket eddig került? Pedig csak azt akarta, hogy tisztább képet kapjon, ha már este arra vágyott. Most mégis kissé olyan, mintha már annyira nem akarna a témához közel kerülni. Talán csak belemagyarázza mindazt, amit ő maga érez, valójában pedig egyszerűen csak kellemetlen a légkör? Nagy rá az esély, az az igazság.
Egy kissé mozgolódni kezd. Nem elhúzódik, éppen ellenkezőleg. Hátat fordít neki, hogy így simuljanak össze, mind a ketten elnézhessenek a távolba. A másik felajánlotta, hogy olyasmiről beszél, mi már most érezhetően nehéz a számára. Akkor megadja neki azt, amit ő is akart magának. hogy ne nézze alatta senki. Még a szemeit is lehunyja, mikor feje újra a nyakához kerül s biccent egy apróbbat.
– Kérlek, mondd el. -súgja halkabban. Nem tudja, mire kell készülnie, de úgy érzi, hogy jobban meg akarja ismerni- De csak akkor, ha te akarod. Én sem azért beszéltem, mert a te kedvedre akartam tenni. Szóval gondold át, hogy kire bízod a titkaid. -inti ezzel óva önmagától.
Csendben hallgatja végig a meséjét. Valahogy az elején nem lepődött meg. Ha már tudja, hogy csaló, akinek az utca az otthona, akkor sejtette, hogy valamiféle bandában is benne lehetett. Az ilyesmi elég gyakori ahogyan hallotta. Az olyan helyek pedig nem a tiszta munkákról híresek. Isten lássa lelkét, pont ő az, akinek egyetlen követ sem szabadna hajítani bárkire. Ha tehetné, a saját szülőapját is felboncolná, puszta szórakozásból! Jó, ez mondjuk nem csak szórakozási, inkább visszavágási cél is lenne, de ezt most inkább nem ecsetelgetnék. De egy valamin egy kissé megakadt. Egyetlen tabu van számára is, mégpedig a gyerekek. Mindenkinek vannak bűnei, valami kis mocskos titok, amiért gonoszak. A fiatal életeknek azonban még nem volt esélyük a bűntettekre, miért fájdalommal kellene bűnhődniük. Mondjon bárki bármit…
Fel sem tűnik számára, de keze a saját mellkasára vándorol s akaratlanul is arra babrál az ujjaival. Valamerre arra, amerre a szíve helye van. Azonban a neheze csak most jön a másik számára. Érzi, hogy a másiknak sokkal nehezebb, mint neki meghallgatnia. Maga sem tudja hányadik történet az, ami után már keze távol van a mellkasától s helyette Cain csuklóját fogja. A kézfogás túl meghitt lenne egy ilyen nehéz szituációban, azonban így is képes vele éreztetni, hogy ott van mellette s nem ítélkezik ezek miatt. Tudja, hogy egyáltalán nem könnyít a helyzeten. A hangulat így is a béka hátsója alatt van. Azonban mégis noha hallkan, de megszólal. A legutolsó történet olyasmi, amit nem hagyhat szó nélkül.
– Nem csak te végeztél egy terhes nővel. -mormolja alig hallhatóan. Hangja majdnem elcsuklik, mikor belekezd, ám sikerül annyira elhatárolódnia önmagától, hogy ne én legyen- Igaz, hogy nem akarva, de megtörtént. Mikor megszülettem, már azzal elvettem egy életet. Apámnak és Anthonynak az édesanyám volt a mindene, a mi világra jövetelünk azonban elvette tőlük. Sosem bocsájtották meg igazából. Ahogy mi sem magunknak. -nem azért mondja, hogy versengjen, kinek rosszabb. Egyszerűen csak azt akarja éreztetni, hogy átérzi s bízik benne ő is, ezért rábízza a titkait viszont. Ahogyan ő is kapta, noha nem érdemli meg. De megőrzi a hallottakat, Nem fogja senkinek továbbadni.
– Mennyit láttál? -szinte a szavába vág a rekedtes kérdéssel. még a fejét is felé kapja. Tehát csak a nyugalmát akarta elérni s megtudhatta a titkát? Érzi, hogy a pánik hogy akar felkúszni a mellkasában s alig tudja visszafogni felgyorsuló légzését. Szabad kezével körmeit a tenyerébe vájja, ajkába belemar hegyes szemfogával. Nem, addig nem szabad elhamarkodnia semmit, míg választ nem kap. Muszáj megtudnia. Muszáj elterelnie a figyelmét, mielőtt túlzottan belelovallja magát még a válasz megkapása előtt. Igyekszik a másik tényre koncentrálni, mit most megtudott- És az én illatom milyen? -értetlenül vonja össze a szemöldökét. Bár a másik nem láthatja, hallhatja a szuszogását. Az egyik kezét az orra elé emelve szívja be a saját illatát, bár nem érez rajta semmi különbséget. Pedig másokon jobban érzi a változásokat. Furcsa.
A kusza magyarázatra csak bólint. Ha már nem kötelessége, esélyesen nem is fog aludni. Egy napra elég egy lázálomból ébredés, minek tanúja is van. De ha a másik akarja, használja csak az ágyát. Ő maga majd átül valahova máshova, esetleg inkább le is megy a könyvtárba, vagy valami. Amúgy sem szereti ezt a szobát, nem bánja, ha már elfoglalja. A kérdés miatt viszont megvakarja a tarkóját s lehajtja a fejét. Most mégis mit kellene mondania? Nem akarta beleszólni, noha pontosan körülötte forgott az egész? Azt akarta, hogy végre tűnjön el a másik, mielőtt megkedvelné? Hát… annak már mindegy végülis.
– Nem gondolom úgy. -válaszol végül egy mély sóhaj után- Mind a kettőnknek megvan a maga véleménye mindenről, így rólad is. Folyamatosan itt vagy és úgy viselkedsz, ami számunkra érthetetlen. Emiatt ő az álarcos ragadozót fedezi fel benned, én viszont remélem, hogy téved. Ő nem kedvel, én viszont… mindegy. -tereli inkább a témát vissza a kellő mederbe- Nem akarok kötődni. Kész, kimondtam. Hisz az elküldés után is itt voltál. Nem tudom pontosan hova kellene, hogy tegyelek, azonban nincs rólad olyan rossz véleményem. Csak a miértek homályosak. És őszintén? Ez most rosszul fog hangzani, de nem akartam beleszólni. Figyeltelek. A reagálásaid, a válaszaid, a gesztusaid. És az a baj, hogy még mindig nem tudok rájönni, miért tartasz ki ennyire mellettem. Pedig nem tettünk érted semmi olyant, amiért hálásnak kellene lenned. Egy tudósnak pedig az a legidegesítőbb, mikor valamire nincs egyenes válasza.