A sötét kastély, ahogyan a környékbeliek gúnynévvel illetik a helyet, rengeteg helyi hiedelem színtere. Nem is csoda, hogy így erre felé a látogató olyan, akár a fehér holló. A fekete kövekből épült, hatalmas építmény nem nyújt vendégszerető, hívogató latványt, már első megpillantásától kezdve az arra járók igyekeznek messze elkerülni. Mintha valami sötét aura lengené körbe. A hely pedig belülről is hasonló benyomást kelt. Az ódon falakon sötét témájú olajfestmények, nyikorgó padlók s a lehető legkevesebb fény várja a belépőt. A hatalmas belmagasság s a szinte plafonig érő ablakokat eltakaró, megtépázott függönyök eltörpítő benyomást gyakorolnak . A belteret örökös hideg uralja s ez csak még fogvacogtatóbb, minél lejebb merészkedik valaki az emeleteken. A legfentibb tornyokban hollók vertek fészket, károgásuk gyakorta számít alapzajnak. Ha pedig felrebbennek, fekete felhőt vonnak az épület felsőbb része köré, szinte teljesen láthatatlanná téve azt.
Mi az, hogy csend legyen? Tökömet a parancsolgató fajtájába, abba! Bár legalább ezek szerint felfogta mit akartam kifejezni és már ez is haladásnak számít a mi esetünkben.
-Nincs gond az ítélőképességemmel az mindig ugyan ilyen. Akkor is Téged akarnálak, ha nem ittam volna.
Mennyire szándékos, hogy nem pontosítok a tanulásra? Eléggé. Ahogyan az is hasonló szavakat ismétlek a számára, hátha feltűnik neki a dolog. Pontosan Ő kérdezett rá, mit jelentett mit a fogadóban az együttlétünk alatt mondtam: „Csak Te.” Mégse vette észre szerintem, hogy megint ezt mondtam neki. Mindegy, nem ez az első alkalom, hogy az egyébként egész okos feje máshoz teljesen ostobának bizonyul. Sejtettem előre ez lesz, semmi normális válasz csak a homályos előre utalás. Én marha meg megint csak a farkammal előre gondolkodok. Az elszakadás törvényszerű, muszáj mert ezt nem lehet folytatni. Az első lépések után érzékelem, hogy mozdul és azt hittem egyből elszalad, közben átkoz vagy hasonló. Erre magához ránt, mitől már eleve elkerekednek a szemeim, a szó mit hozzá suttog egyenesen letaglóz. Egyszerű szó, az ahogyan mondja olyan kifejező, mintha nem csak azért akarna bocsánatot kérni amit most tesz, hanem valami sokkalta mélyebb dologért. El kellett volna taszítanom? Meglehet. Tudom milyen hatással van rá a vérem, most is ott van a szemem előtt a kép ahogy kénytelen voltam a csukójára fogni, csak azért ne meneküljön el és bevallja a dolgokat. Ha nem kapja meg rosszul érzi magát, azért egészen sokáig bírta. Viszont, ha én lehettem önző a csókot illetően és hagyta akkor én miért ne tenném? Nem nyúlok hozzá, úgy állok akár egy szobor, bár kicsit „fáj a hátam” ezért kénytelen vagyok lejjebb hajolni. Nem azért, hogy neki kényelmesebb legyen és jobban hozzáférjen a nyakamhoz, egyetlen percre se. A fejem azonban egyre tompább, nincs olyan éles fájdalom, se erőszakosság. Egészen törődő, de ettől én vagyok egyre nyomottabb. Nincs mi ébren tartson, így mikor elválik tőlem kicsit megtántorodok és szédülök. Mondania se kell ülök is le a seggemre, én se nézek rá, nem is tudnék összpontosítani annyira, hogy képes legyek kiolvasni a vonásaiból bármit. Azt viszont felfogom, hogy elküld. Marasztalna, de végül inkább elzavar. Miért is mondaná, hogy maradjak? Mondjuk én se nagyon akartam az utóbbi időben igazán itt éjszakázni. Bár elég sok köze van ehhez a szadistának. Nem tudom mikor ment ki, de elment én meg az asztalra támaszkodom, aztán már kb ráfekszem. Már kétszer csináltunk ezen az asztalon nagyon kellemes dolgokat, szívesen folytattam volna. Eljátszok a gondolattal milyen lenne, de a másnap mindegyik képbe belerondít. Már semmi se változtat azon, mit tudok s az megkeserítené az együtt töltött időt. Nem tudom mennyi idő telik el, azt se milyen hangosan beszélek vagy mennyire értelmesen.
-Miért nem maradtunk a fogadóban?
Ha Nick visszajön és tényleg képes rendesen ellátni a sérüléseimet akkor azt félig alvó állapotban teszem. Amikor éppen magamnál vagyok akkor meg arról motyorgok minek a levágásra szánt állatot ennyire istápolni? Viszont azt hamar felmérheti, hogy akkor se tudnék most hazamenni ha akarnék, szóval vagy otthagy a konyhában és majd reggel elmegyek magamtól. Esetleg megszán és segít elmásznom az egyik puhább, kicsit is alvásra alkalmas bútorhoz akkor azon hamar elterülök. Viszont mielőtt otthagyhatna bármelyik esetben a kezem a ruhája után nyúl, nem hagyva elmenni mellőlem.
-Mit jelent, hogy a rémálmokat Neked IS kiváltotta valami?
A válasz nem igazán tudom mennyire fogom fel és ha nem ad rá semmilyen magyarázatot akkor is képes leszek álomba merülni. Csak azért, hogy reggel egy fejfájós Cain ébredjen fel. De addig? Akkor se kelnék fel, ha ágyút sütnének el mellettem, na jó talán arra.
Viszont ez is csak azért kérdéses, mert még senki nem próbálta.
Csak forgatja a szemeit a kifakadásra. Igen, valahol talán mind a két fél egóját megcirógatja az, hogy ennyire jó tanárok – vagy valami hasonló, ami miatt ekkora ragaszkodást érhettek el ennél a szerencsétlennél oktatás szempontjából. Viszont az, hogy ilyen alpárian fogalmaz, megbotránkoztatja a normális neveltetésben részesülők fülét, köztük Nickét is. Szívesen fogná s betömné valamivel a száját, hogy ha illendőbben nem tud beszélni, akkor ne is adjon ki magából hangot, ám az egyetlen ötlete ahogyan tehetné, nem sok jót szülne jelen álláspont szerint. Avagy lenne más opció bőven, de a pontosabb fogalmazás az, hogy az elöl lévő személyiségnek nem ugrana be semmi jobb sem.
– Csend legyen már, elsőre is megértettük. Nem akarsz menni. Akkor majd megbeszéljük ezt, ha józan vagy és az ítélőképességed helyreállt. -a végét inkább csak magának mormolja az orra alatt. Tudja, hogy ha a másik meghallja, akkor a csitítása mit sem ér, ám rossz szokásuk kimondani amit gondolni akarnak, ezért is szoktak gyakorta hangosan társalkodni a felek.
A következő szavaira azonban nem felel. Mélyen hallgat s még dacosabban fordítja el a fejét. A tények emberének vallja magát, mégis, mikor elé vannak sorakoztatva, nem akar velük foglalkozni. Mégis ki érti meg az őrült tudósokat? Senki igazán. A gondolataiban azonban válaszol. Hisz tudja, hogy ez az igazság. De hogy mégis miért tartja ilyen furcsa kötelékkel a közelében a sárkányt? Fogalma sincsen. Nem akar hozzá kötődni, vonzani. Azonban a tetteivel elérte, hogy másképp tekintsen rá. Talán épp ez a hiba, ami benne van. Másképp, de nem úgy, ahogyan azt kellene. Tudja jól, hogy rengeteg dolog van benne elromolva, de még ez is? Hisz egyáltalán nem tudja helyén kezelni ezt a helyzetet. A saját érzéseivel képtelen megbírkózni, ennek tetejében pedig még a bajok forrása is ennyire hajthatatlan. Hát hogy lehetne ennél is rosszabb az egész?
– Egyszer talán majd megértheted. -böki oda, hogy ne lehessen teljes hallgatással vádolni. Úgysem fog ezek után eljönni az a pillanat, mikor megértethetne vele mindent. S akkor is mit mondana? Nem is. A jobb kérdés az, hogy hogy lenne képes elé állni, hogy feltárjon neki mindent? Vagy egyáltalán… miért akarja megtenni? Nem vágyik rá, hogy valaki megértse. Avagy nem vágyott. Már maga sem tudja mit kellene gondolnia, minden összekuszálódott a fejében és az egész annyira zavaros. Magára sem ismer lassan. Teljesen megbolondult ennek az ökörnek hála.
Teste közelsége, az azzal járó meleg s kellemes érzés úgy párolog el, ahogyan ellép a másik. Azonnal. Ő azonban nem akarja. Anélkül cselekszik, hogy felfogná, mit is tesz. Azonnal utána veti magát leszállva az asztalról s a csuklója után kap. Szorítása akaratos, szinte visszarántja magához. Szembe fordítja, majd kezeit az arcára vezeti.
– Sajnálom. -csak ennyit suttog, mikor közel hajol hozzá. Majdhogynem az ajkaira szól, ám nem egy újabb csók váltása történik meg. Kezei lejjebb vándorolnak, ahogyan az ajkai is. Pillantokon belül szemfogával felszakítja a nyakán lévő, selymes bőrt. Hosszú percek fonódnak egyetlen végeláthatatlan egésszé, míg úgy érzi, most ez jó. Az agya tudja, hogy nem az, de a teste igen. Mikor elszakad a nyakától, megnyalja a sebet. Pilláit egészen végig lehunyva tartotta, csakis arra koncentrált, aki vele van. A cselekvés ösztönös volt, azonban az, hogy finom legyen végig, ahogyan kezei a vállain markolták az anyagot s végig az illatára koncentrált… na az igenis tudatos. A közelsége bódítóbb, mint a vére s a hiánya még rosszabb lesz – jön rá a dologra. Emellett azonban egy másik ténnyel is tisztában kell lennie: Cain sokkal többet ivott, így a vérénen is túltengett az alkohol. Érzi, hogy nehéz s feje, látása is furcsa. Ez nem jó így. Megrázza a fejét, majd igyekszik összpontosítani az előtte álló alakra. Nem néz a szemeibe, de még az arcára sem. Lehorgasztja a fejét s ellép, most rajta a sor ezen mozdulattal.
– Ülj le. Most már tényleg ellátjuk a sebeid, utána kapsz valami kijózanítót. Aztán mara-… menj haza. Aludd ki magad. -nem marasztalhatja. Nem teheti meg, hogy ehhez a helyhez köti, ahol már tudja, mik zajlanak. El akart távolodni a gyilkosságoktól, tudhatná nagyon jól. Akkor meg kerülje el a melegágyukat. Vagy az ő ágyát. Mert egyetlen, röpke percig, míg forró csókjától egész lénye lángban égett úgy érezte, hogy oda kívánná magukat.
Azzal ott is hagyja sietős léptekkel, mielőtt a másik ellenállhatna. Egyszer még a válla felett átpillantva visszaszól neki, hogy maradjon és hagyja békén az üvegszilánkokat, mivel úgy látja közelebb van hozzájuk, mint másodpercekkel az előtt. Pár perc, annyi sem míg távol van. Még csak össze sem rakja, csak felkapkodja a kellő összetevőket. Gyökerek, ismeretlen eredetű és furcsa színű dolgok, valami iszap állagú és szagú lötty, meg még sok más. Az egyik mintha egy emberi ujj lenne, pedig valójában egészen más. Ám még le sem pakol a kezei közül, ez a nyamvadt sárkány menten az asztalra alszik. Így jobb híján felszedi nagy nehezen, egy kis hideg vizet fröcsköl az arcára hogy séta alatt el ne szunnyadjon, majd elkezdi átvezetni a legközelebbi szobába. Ennyit arról, hogy menjen haza, mi? De legalább kialussza magát, az egyik parancsa teljesülhet.
Mérgesen morranok fel amikor butáskodással vádol. Nem azért, tudom én ökör vagyok a javából, de most semmi ilyen nincs bennem. Ezért olyan, mintha lenézne engem és a szavaim.
-De jutottál, mert csak azért tudom, amit eddig, mert Te voltál. Leszarom milyen lesz, felőlem nő is lehet nagy dudával és forró pinával akkor se megyek máshoz! Megmondtam, csak Te.
Furcsa, miért nem retteg vagy lett ideges és hívta elő a szadista fickót. Azt hittem ezen a ponton megjelenik, megfenyeget és a többi szokásos. Ellenkezését hamar elcsendesítem főleg mert saját magát gyengíti vele meg aztán ránehezedek, amitől az egész olyan mintha valami rossz erőszaktevő lennék. De nem szabad semmi olyat tennem, nem teszek semmit, nem akarja nem lépek. A vérem se kellett neki, pedig itt csorog rólam, a ruhája a keze mindene olyan. Még csak próbálkozás se volt arra, hogy igyon belőlem. Persze, nincs szüksége rám ezért se, meg aztán megint van valaki odalent ki tudja milyen állapotban és meddig húzza.
-Attól, hogy nem látom még tudom mi megy itt és ebbe nem tudok belenyugodni. Ártatlan embereket ölsz. Közben engem meg úgy tartasz, mint egy háziállatot vagy bejárónőt, miért? Tényleg csak az lennék?
Francba, a pokolba az ég szakadjon rám jó nagy darabokban, hogy fel se bírjak kelni! Nem szabad ezen agyalnom nem, hogy megkérdezni! Amúgy se fog válaszolni vagy hazudik és annyira kecses a nyaka ahogyan így elhajtotta. Végigfut rajtam a hideg a gondolatra, milyen lenne ismét csinálni vele dolgokat. Nem, nem, nem, nem szabad!
-Ja, hallottam. Itt voltam, veszekedtettek, elmentem.
Jól van Cain, ügyes vagy közöld úgy ezt a tényt, mint a világ legkézenfekvőbb dolgát, aminek magától értetődőnek kellett volna lennie. Érződik rajta mennyire nem tetszik neki a dolog, pedig nem a köcsöggel van dolgom az tuti. Én meg úgy fogalmazok, hogy az időjárást is közölhettem volna mellé. Nyakán pihenő kezem az álla vonaláról visszavándorol a nyakára s az ujjbegyeim gyengéden cirógatva érik el a ruhájának szegélyét. Azért elég bizarr az egész, leszorítom, magam alá gyűrőm, veszekszek vele és közben ilyeneket csinálok. Már egyikünk se komplett az fix.
-Nem látom, mert nem tudok róla, de azt tudom, hogy ha tehetném kivágnám az életedből azt a szadista majmot. Ha tehetném megakadályoznám, hogy bárkit bánthass.
Nem veszem elég komolyan és nem azért, mert ne lenne az vagy mert amúgy képtelen lennék rá. Pusztán az ahogyan parancsolni akar nekem most hidegen hagy. Túlságosan más az amire most igazán vágyok. Ahogy elnézem ezek szerint mégis csak hatással van rá az, hogy a véremtől bűzlik ez az egész nyamvadt hely. Én viszont nem tudok másra összpontosítani csak a belőle áradó illatra. A testem önkéntelenül simul a másikénak és ahogy a nyakához hajtottam a fejem most megcsókolom egyszer finoman. Majd újra, feljebb, s megint. Le kéne állnom. Nem kéne ezt csinálnom. A következő csóknál a fogaim lágyan a bőrét karcolják.
-Te lehet, hogy nem akarsz olyat tenni, de én igen.
Már mondat közben a nyakát csókolom felfelé a füle irányába és az se érdekel, hogy fenyegetően vicsorog. Nem megy és nem akarok ellent mondani annak amire vágyok. Mikor elérem a fülét ajkam közé veszem a cimpáját, de nem sokat időzők itt se. Az állát megragadva fordítom magam felé, a szemébe nézek mielőtt hevesen csókolni kezdem. Ugyan mit számít, ha látja mi van bennem? Kezem tovább cirógatja a nyakát s a kezét se tartom feszesen. A tenyerébe csúsztatom a sajátomat, pedig megint csak kiadom magam. El fog utasítani és csak én kerülök borzalmas helyzetbe. Mikor elfogy a levegőm, nem csak egy pillanatra, hanem teljesen elhúzódok a másiktól, s egyenesen az ablak felé támolygok, ahol a törött üveges keretbe kapaszkodok.
Már kezdené feladni, hogy felrángassa, mikor végre engedni látszik, így az utolsó erőfeszítésekkel egy székre ülteti. Ruhája, bőre egyaránt a sárkány vérétől mocskos, illata teljesen körbe öleli. Ebbe bele fog őrülni, ha nem mosakodik le záros határidőn belül. Jól van. Elmondja, amit akart, beletukmál valami józanítót, aztán elküldi innen és irány a fürdő. A terv tökéletes, csak egyetlen tényezővel nem számol. Azt pedig úgy hívják Cain és kiismerhetetlenebb, mint valaha. Ezért sem szeret részegekkel egy légtérbe lenni. Furcsák, ingadozóak és érthetetlenek. Ezért is nem cselekszik, mikor látja, hogy a kezébe veszi a borítékot. Mire felfoghatja, hogy mire készül, addigra már késő s az az istenátka belekezdett a cincálásba, agy csak tehetetlenül nézi. Nem azért, mert annyira sajnálná a benne lévő összeget. Inkább az zavarja, amit a másik mond. Egyet még hátrébb is lép akaratlanul is, ahogyan egy furcsa érzése támad. Mintha tudná, hogy miről beszéltek ők ketten a minap. Úgy mondja a dolgokat, mint akinek egy vitában lenne álláspontja. Ez pedig egy ilyen állapotban nagyon gyanús. De ami még jobban megmaradt a gondolataiban, az egyetlen mondat: Nekem nem kell más.
– Hagyd abba a butáskodást. -próbálja csitítani, mivel látja, hogy akarnak az indulatai felé kerekedni. De hát a józan észt hogy győzhetné meg, mikor rég el lett vedelve? Nem baj, azért egy próbát megér. Kezeit maga előtt tartva tesz nyugtató mozdulatokat a beszéd közben- Mi nem jutunk veled sehova. Minden alkalommal felkapod a vizet és azt várod, hogy elmehess. Akkor miért nem lenne jobb mással? Hidd el, majd kedves lesz veled. Ígérem.
Nem kellett volna így mozdulnia. Nem szabadott volna esélyt adnia, hogy elkapja a kezét s az asztalra penderítse. Túl közel van s a benne szunnyadó éhség fel akar törni. A keze érintése az övén borzongást eredményez, a csuklótól indulva s végig szánt a gerince mentén. A nyaka lefogására enyhén elnyílnak ajkai, ahogy levegőért kap. Egyszerre szoros és bűnösen kellemes. Nem, erre nem szabad gondolnia! Lábaival megpróbálja ellökni ahelyett, hogy ezen gondolkozna, az erőfeszítés azonban csak arra jó, hogy kifárassza saját magát, s a maradék levegőt is elvegye tőle. Mintha még erősebbé is válna a szorítás, légzése pedig egyre kapkodóbb. Mégsem érez félelmet. Egyszerűen csak… megdöbbentséget. Ahogyan az alkoholtól ködbe burkolózott arany íriszekbe mered, szinte leállnak a gondolatai. Helyette a férfi szavai visszhangoznak a fejében, akár valami üres térben.
– Akkor ne nézd. -hangzik fel az egyszerű, terelő válasz. Elfordítja róla a tekintetét, s a fejét is oldalasan dönti. Frufruja így eltakarja a szemét, ajkait jobban összepréseli, ahogyan az alsójába belemar. A vér fémes íze nem segít most, hogy tisztábban lássa át a helyzetet. Teljes káosz amibe belecsöppent s úgy érzi, csak mélyebbre fog zuhanni- Miért tudsz ennyi mindent? Kihallgattál minket? -áll össze egyszer csak számára a kép. Hangja hűvösebb lesz, a megdöbbenés azonban még mindig benne van. S mintha még valami fanyar tónus csengene ki a szavaiból, noha nem váltott személyiséget- Te viszont nem tudsz semmit. Úgy mondasz dolgokat, hogy nem látsz mögéjük. Tisztában voltál vele, hogy mit teszünk. Nem ez volt az első, mióta itt vagy s azóta sem az utolsó ilyen eset, mióta megláttad. Akkor meg mit csodálkozol? Ilyenek vagyunk. Csak azt láttad, amit akartál, mert azt hitted, hogy ez a jó. De a valóság mindig fájdalmas koppanással jár. -ahogyan megérzi a szorítás enyhülését, fellélegzik. Végre újra oxigén járja át a tüdejét, ám az egésznek itt még nincs vége. Nem hagyja magának, hogy ellazuljon, sőt, egyenesen megfeszül a meleg lehelete megéreztével. Összeszedi az összes akaraterejét, hogy olyan parancsolóan szóljon rá, mint még soha- Most pedig eressz el! Nem akarok olyant tenni, amit később megbánok. -ahogyan kivillantja a szemfogát, az egy elég erős utalás. Ha sokáig így maradnak, képtelen megállni, hogy belé marjon. Az indulatok kezdik felette is átvenni az uralmat az ösztönöknek besegítve.
Picsába, pedig biztos voltam benne már nyitva van az ablak. Nagyon úgy látszott, hogy átlátszott és nem volt ott. Tököm, fáj mindenhol igaz tompán érződik a cucc és nem akarok vele foglalkozni. Viszont, ha meglátja dühös lesz. Mindenképpen az lesz, rohadtul mindegy mit csinálok szóval akár megpróbálhatnám helyrehozni. Ez az! Zseni vagy öregem. Fel se állok, inkább térdelve az üvegcserepeket akarom összeilleszteni. Oké, legyen így. Hol rakjam össze? A földön kezdem el összeilleszkedni a darabokat, de eszembe jut, hogy így nem ragad. Mivel ragasszam meg? Van itt valami piros izé a földön az jó lesz. Elkezdem ezért felvenni és egymásnak nyomni a darabokat, közben végig beszélgetek az üvegcseréppel.
-Gyere ide, nekem az kell maradj így és ne menj el. Nem ér, ha kettő lesz belőled szarházi! Így, hogy lehetne megragasztani titeket, ha nem maradtok nyugton? Legyetek jók és viselkedjetek az anya köcsögit.
Persze a rohadékok sehogy se maradnak meg a valagukon, sőt repednek ropognak és töredeznek darabokra. Dühösen a földhöz vágom azt ami éppen a kezemben van mert a buzi megint csak megrepedt és tönkremegy és így képtelenség helyrehozni a kárt és majd mérges lesz és megint csak a köszög vagy könyök? Nem, ez se stimmel. Az a népművészeti cserépedény! Eszembe fog jutni ma már mondtam egyszer vagy sokszor. Valamit hallok valahonnan. Hahaha! Érted? Hát már azt se tudom mit és honnan. Őőő..
-Mert az vicces ha nem az ajtón jön be az ember éssss… Mi van ma? Nem. De! Ma tanóra van. Szavamat adtam.
Nézek rá kicsit bágyadtan aztán egyre értetlenebbül, közben pedig hagyom had tegyen amit akar bár azért az arcomnál jobban dünnyögök, hogy nekem ezt ne, meg mé meg minek. Aztán két kicsit hűvös tenyér fogja körbe az arcom, kellemes most. Jól esik a hideg cseppet kijózanít, ahogyan a szemébe nézek elfelejtek néhány röpke másodpercre mindent. Miért jöttem? Nem tudom. Azonban mielőtt bármire figyelhettem volna eltűnik mellőlem és hirtelen egyedül leszek a konyhában. Visszanézek az üvegcserepek irányába, de haragszom rájuk ezért se fogok velük foglalkozni. Még mit nem! Miért ment el mikor nekem nagyon kell vele beszélnem arról, hogy miért izé. Miről is? Nem tudom, mert kurvára elfáradtam, szóval alszok. Elfekszek a kövön és próbálok valami kényelmes pózt találni, amiben nem ér a bőröm sehol se a kőhöz. Léptek zaja üti meg a fülemet és én továbbra is krokodil mód forgok a padlón ide, oda mert sehogy se kényelmes. A másik próbál felhúzni és bár eleinte nagyon nem tetszik az ötlet mivel szédülök, ám megadom magamat az akaratának. Összekentem a bútort a ragasztóval. Várjunk már ez belőlem jön. Ja hát így már értem! Valamit nagyon mond nekem a tudós ezért minden idegszálamat oda irányítom, hogy legalább a felét felfogjam. Bár ne tettem volna amint megértem mit akar egy furcsa, kicsit veszélyes mosoly jelenik meg az arcomon. Felveszem a borítékot, felmutatom majd tiszta idegből tépem cafatokra az egészet.
-Megvagy Te húzatva? Nekem nem kell más! Ha Te nem tanítasz akkor mással nem fogok és kész! Ez is annak a köcsögnek az ötlete mi? Uralkodik feletted, befolyásol és olyan mintha zsarolna. Mi a faszt tett érted amiért ilyen kurva fontos ez a paraszt?
Fakadok ki emelkedett hangnemben és az agyamat egyre jobban elborítja az idegesség. Tudom már mit akartam! Kurvára tudom! Ahogy felpattanok dühtől lázongó szívvel hátra vágódik a szék mögöttem. Ha van is valami az asztalon félre söpröm, le van szarva az egész! Nem érdekel semmi most! Megragadom a ház urát és nemes egyszerűséggel nyomom az asztalra, kezeit a feje fölé nyomom. Lényegében a két kezét X-be rakva a csuklóinál fogva tartom meg a bal kezemmel míg a jobb a nyaka köré fonódik és feszesen tartom az állkapcsát. Egyenesen a lilás kék íriszekbe nézek. Most nincs köntörfalazás.
-Azt mondtad, hogy csalódtál bennem, de bassza meg szerinted én mit éreztem mikor megláttam azt a szerencsétlent odalent? Azok után, hogy tényleg lényegében mindent elmondtam magamról Te csak ellökni tudtál. Mint eddig mindenki. Megfogadtam, hogy nem ölök és senkit se hagyok meghalni, erre meg… Én ezt nem tudom nézni, se elfogadni.
A kezdeti felháborodás szépen lassan párolgott ki belőlem, mint ahogyan az alkohol gőzének kellene, de sürgősen ha a józan eszem nem akarná, hogy kimondjak valamit amit talán máskor nem tennék.
-Éreztem, hogy akkor összefogtatok. Most is ez van mi? Tele dumálta a fejed, hogy nincs rám szükség mert jók vagytok így ketten, pont ahogy a múltkor mondta. Kurva sokat gondolok ezekre és Rád. A fogadó is sokszor jutott eszembe ahogyan Neked…
Ezen a ponton lazult a szorítás a nyakánál egy pillanatra, sőt egészen mássá szelídült. Ujjaim finoman mozdulattal simítanak az álla vonalán az anyajegye felé, közelebb hajolok s a nyakához hajtom a fejemet. Valami különös mély sötét árnyék járja át a szavaimat, hogy pontosan miért? Keserű a szám íze, orromat a nyakához érintem ahogy magamba szívom az illatát. Már csak a kezeit tartom szorosan.
-De aztán mindig az, amit tettetek. Pedig ahogy hallgattalak, ugyan arra vágytunk.
Az ember azt hinné, hogy mikor végre a fáradtság leveri a lábáról s meg kell adnia magát az álmok hadának, akkor legalább békésen töltheti az időt a teste, ha már a fejében borzalmak melegágya éled újjá. De nem, most még ez sem jut egy szegény tudósnak, hadd fájjon a feje. Az asztalra dőlve szundítana hajnalok hajnalán, mikor valamire felriad. Valami túlságosan is hangosra ahhoz, hogy a nyitott ablakon beszűrődő éjszakai állatok zaja legyen az. Riadtan kapja fel a fejét, így megfejelve az asztalkáján álló lámpát. Simogatja, fájlalja a bevert részt s azt hinné, hogy csak képzelődött a hanggal. Azonban ekkor újabb neszekre lesz figyelmes. Értetlenül vonja össze a szemöldökét s úgy dönt megnézi, mégis mi történhet a földszinten. Megint egy bevállalós tolvaj úgy gondolta, jó ötlet benézni a rémmesékkel elhírhedt ódon birtokra? Hát barátocskám, rosszul jártál. A sötétebb fél már gondolatban dörzsöli is össze a tenyerét, miközben valami kábításra alkalmas szert vesz magához Nickolas.
A halk léptek egyenesen a konyhába viszik a ház urát. Mivel onnan szűrődnek ki a zajok, így nem kérdéses, hogy egyenesen oda megy. Ezek az alakok hülyék ahhoz, hogy egyszerre kettőnél többen látogassák meg, a szer pedig annyi személyre pontosan s bőven elegendő. Talán még háromra is. Azonban ahogy befordul, minden ilyen gondolata elvész. Az egyik félnek még a gondolatai is leállnak, a másik szitkozódik.
Caint pillantja meg. Az előtt az ablak előtt áll, minél egyszer elszórakoztatták egymást, ám nem ez az, ami miatt ennyire belé szorult még a levegő is. Az a szerencsétlen betörte az ablakot s most két nagyobb szilánkot próbál a tenyerei közt összeilleszteni. A kezei tiszta véresek, ahogy néhány helyen a ruhája is. Az arcán is akad egy vágás éles vonala. A vörös nedű szaga betölti az orrát, teljesen megbénítja. Mire észbe kap, egyik keze a torkát szorítja s érzi, hogy szemfogai az alsó ajkába fúródnak. Ez nem jó. nem is olyan régen ivott, mégis… vágyja a sárkányvért. Olyan erős volt, hogy teljesen megőrjíti, akarja. Bár nem csak a vérét…
Az egyik szilánkon újabb repedés jelenik meg az erős szorításra, a sárkány pedig ettől felkapja a vizet s a földre vágja amivel eddig szórakozott. Csak ekkor ismer fel egy másik illatot is. Alkohol köde lengi körül Caint. Mégis mit keres itt ilyen állapotban? Mély levegőt vesz, hogy megszó-… nem, ez nem jó. A száján át veszi, így nem olyan erősen jut az orrába az illata. Ám érzi, hogy ettől s az álmosságtól még rekedtes a hangja.
– Te mégis mit keresel itt? És miért mániád neked az ablakon át közlekedni? -nagy nehezen ráveszi magát, hogy közelebb lépjen hozzá. Az egyik tiszta rongyot elveszi a pultról s ahogy előtte megáll, felemelve letörli vele az arcát, utána pedig a tenyereire szorítja. Egy pillanatra elveszi az aranyló szemekben, ahogy tekintetüket összekapcsolja, érzi, hogy ajkai elnyílnak s szemfogainak vége egy kissé kikandikálhat ettől. Mikor észbe kap, megrázza a fejét s inkább ellép, mielőtt még baj lenne. Oka lehet annak, hogy itt van s így.
– Várj meg itt. Hozok valami kötszert meg egyebet, hogy elállítsd a vérzést. -azzal egy szó nélkül sarkonfordul s sietős léptekkel othagyja. Azonban nem csak az említett holmikat keresi meg. Az asztalán egy gondosan becsomagolt boríték pihen, mit most felvesz. Az egyik sarkához közel a címzett neve szerepel, leellenőrzi. A hátoldalán vörös viasszal zárta le a borítékot, mibe nem a családja címerének nyoma szerepel, ahogyan az az ő leveleinél már megszokott. S hogy mi a tartalom? A kérvény, hogy a megnevezett személy vegye át a sárkány tanítását, mellette pedig annyi pénz, mit remél, hogy elegendő lesz az oktatás ellenérétékeként. Mikor visszatér a sárkányhoz, azonnal le is teszi az asztalra ezt s rámutat.
– Figyelj… egy ideje ez már nem működik, tudod nagyon jól. Tisztában vagyunk vele, hogy ezzel megszegjük a szavunkat, de fel kell hagynunk a tanításoddal. Nem akarod s így nekünk sem megy. Szóval keresd fel ezt a személyt. Ő majd befejezi, amit elkezdtünk. Csak… csak szerezd vissza a lelkesedésed és menni fog. Minket pedig ne keress fel többé. Mindenkinek jobb lesz így. Elég ideje keserítjük meg a másik óráit, mikor itt vagy.
Nem lökött el, nem akadt ki, nem ugrott messze, nem háborodott fel, nem volt ideges a hangja, nem volt semmi, ami arra utalt volna kellemetlen számára a közelségem. Nekem pedig túl sok dolog jutott eszembe egy ennyire egyszerű és ostoba jelenettől. Ki kellene zárnom Őket a gondolataimból, felkavar csak mindent. Ezért jobb ha mielőbb végzek Velük, nem fogok, nem akarok többet úgy gondolni rá, mint a könyvtárban. Nem az a személy, akinek hittem. Közben már messziről hallom a dolgozószobából kiszűrődő hangokat. No fene, vita a másik féllel? Nem tudják eldönteni kinek nagyobb a genyófaktora? Segíthetnék eldönteni a kérdést. Az ajtó mellé támaszkodok, kimondottan fülelnem se kell olyan tisztán hallom minden szót, hogy felesleges az ajtóra tapadnom. Bár ahogy a téma érdekesebbé válik egyre inkább megteszem. Az hamar kiderül miattam megy a vita, nehéz visszafognom az őszinte reakciókat, de összejön. Sejtettem, hogy mostanság sokat gondol rám, de azt nem hittem volna ennyire. Hoppá. Szadibá nem alaptartozék? Akkor hogyan van ez? Azt gondoltam így született, nem nagyon ismerek más embert, aki olyan lenne, mint Ők és ezért úgy véltem az az általános ha így van. Mindig ketten voltak és kész. Viszont akkor kialakult, de mitől? Ciki is nekik a téma. Nélküled öregem? Nélküled lehet nem lenne egy másokat csonkoló szörnyeteg? Megfutamodik. Uralkodik rajta, befolyásolja és szinte zsarolja? Talán csak belerángatta? Köcsög. Jó, faszom karddal járok és? Igen, kurvára zavar, amit tettek. Fáj. Ártatlant bántani és ölni. Már seggfejeket se tudok ölni, nem mást. Jól van faszkalap, érti szegény nélküled más lenne valami, amiért rejtélyes mód hálás Neked Te parasztgeci.
Koppanok. Nem, zajt nem csaptam, hanem más értelemben. Belül. A mellkasomra nehezedik valami, amitől a következő levegővétel nehéz. Az, hogy simán szórakoztattam annyira nem nagy jelentőségű, de hogy mellettem úgy érezte él az más. Keményebb dió. Az is lehet inkább csak jókat nevetett rajtam és annyi. Ezért hitte másnak. Én is csak erre vágytam. Valakire, aki elfogad olyannak amilyen vagyok és mindketten ellöktük a másikat? Hogyan lehetünk ennyire kibaszottul elcseszettek? A kezemben tartott pengét a hüvelyébe teszem. Azzal nem tudok dűlőre jutni, hogy gyilkol és bánt olyanokat kik nem érdemelték ki. Uh a fogadó kényes téma. Hm… Sokat gondol rá Ő is? Ettől kicsit mosolyognom kell, bár a „Jó volt vele. Pont.” azért nagyon kurtán van lezárva. Úgy érzem lehetne azt még jobban részletezni, de mindegy. Azért az örömködésemre hamar lecsap keselyű módra a következő szó. Csalódott bennem? Mégis mi a szar? Szerinted én nem csalódtam? Azt hiszed én nem éreztem ugyan ezt? Haragom egyre jobban ég, már-már ott vagyok berontok közéjük, mikor meghallom, hogy távozni készülnek. Elbújok mielőtt kilépnének, de még hallom ahogy arról beszélnek a pincébe mennek mert már szükség van rá. Éhezik rá. Kiszárad ettől a torkom és rosszul érzem magamat. Az egész beszélgetés alatt olyan intenzíven váltogatta egymást a két illat, hogy most amikor kiléptek és a szag kiáramlott megint olyan volt. Mint aznap. Keveredett. Mély sóhajt követően, mikor lépteik már elhalkultak a pincébe menet részben követem. Nem telik bele sok időbe, amikor a vér félreismerhetetlen fémes szaga megcsapja az orromat. Megint! MEGINT! Idegesen rontok ki a kastélyból, noha arra ügyelek az ajtót becsukjam magam után. Űzött vadként hagyom el a környéket, most azzal se törődők messzebbre menjek, a legközelebbi városba lopok annyit amitől biztosan hülyére tudom magamat inni. Folyamatosan a beszélgetés egy-egy részlete ugrik be. Egymásra vannak utalva régóta, de a szarházi azért kihasználja valahol. Ő viszont nem ellenkezik, nem mérlegeli úgy mi a jó vagy rossz elfogadja és behódol neki. Ha egyszer Tiéd az a test miért nem rakod ki a szűrét? Miért akarsz inkább tőlem megszabadulni? Mert nem tudom elfogadni azt, hogy ölsz? Azok után, amit meséltem, miért gondoltad, hogy képes leszek rá? Tényleg direkt csináltad volna, hogy elkergess magadtól jó messzire? Faszomat a kurva hangos zenébe is. Ja ez a kocsmáros. Elmúlt éjfél? Akkor milyen nap van? Ma mennem kéne. Nem akarok. Ezt viszont meg kell vele beszélnem, igen én ezt meg fogom vele beszélni! Úgy megbeszélem vele, hogy ketté osztódik a teste és akkor csinálhatjuk hármasban! Az lesz a legjobb. Mennyi pénzem van még? Kevés. Nem baj, ezt is mind borra költöm és magammal viszem. Az majd segít emlékezni rá, hogy meg kell gyilkolnom, nem szabad beszélgetni Velük mert az csak fáj és összekutyul mindent. Szóval irány a vár!
Még azt az egyet meg akarja nézni. Emlékei szerint olyasmi dolgok vannak benne, amik őt teljesen hidegen hagyják, azonban a másiknak talán érdekesek lehetnek. Nem véletlenül került ennyire eldugott helyre. Most azonban el akarja érni, mihez még egy pár centi kell. A koncentráció kiül az arcára, testhelyzetét még jobban előre dönti s az egyik lábával lábujjhegyre áll. Majdnem megvan…. majdnem… és elérte! A diadalittasság azonban a másodperc töredéke alatt válik mássá. Ahogyan elégedettségében tartása ellazul, lába megbicsaklik s kapaszkodó híján dülöngélni kezd. Próbálja a testsúlyát visszahelyezni, hogy elodázza az elkerülhetetlent, azonban így is késő s a lendület hátra rántja. A könyvek a földre vágódnak s egy kisebb kiáltást is hallani az irányából. Azonban… ő nem a padlónak puffant neki. Értetlenül pislogva mered egy meleg kézre, mi az ő jeges csuklóján pihen. Először fel sem fogja mit mond a mögötte álló, csak a hangját hallja. Arcán egy pillanatra fájdalom érzetének jelei pillanthatóak meg, ám mikor állát megemelve néz rá hátra, tekintetében csak zavarodottság s kellemetlenség érzete tükröződik. Hát hogy lehet ilyen szerencsétlen, pont ilyenkor? Nyel egyet, megköszörüli a torkát s nagy nehezen megtalálja a hangját.
– Én… mi… izé… csak a könyveket pakoltuk. -válaszol kitérően. Most lenne itt az ideje elhúzódnia. Azonban nem teszi. Csak lehajtja a fejét s még egy pár másodpercig így marad. Utána azonban ellép, mikor már a lábai biztos talajon állnak, kikúszik a kezei közül. Miért bizsereg a bőre érintése nyomán ilyen kellemetlenül? Ez már tényleg nem normális, amit művel.
– Rendben. -böki oda félhangosan. Nem akar felé fordulni, a távolodó alakja irányába. A hangjából tisztán kiérzi, hogy nem jön vissza egy ideig. Másik keze a csuklójára fonódik ott, ahol érezte az érintését. Ekkor jön rá, hogy meg sem köszönte, amiért nem hagyta lezúgni. A fejében a hang szerint ez felesleges, most azonban nem adja át neki a vezetést. Kimegy a folyosóra s még pont hallja egy bezáródó ajtaját, lábai előtt pedig megpillantja a köpenyt. Felveszi s a kezére hajtja. Ahogy megindul a kijárat felé, hamar megleli a papírt. A fordított S-sel még mindig nem tudja mit kezdhetne, hogy megtanulja rendesen leírni. Azonban most nem kezd el ezzel foglalkozni. Inkább körbenéz, noha tudja, hogy nincs senki a földszinten, majd megemeli a ruhadarabot s óvatosan megszagolja. A sárkány illata tisztán érezhető rajta. Nem, elég volt! Amint jön legközelebb, visszaadja neki. Megköszöni a segítséget, aztán felajánlja valami tanár ismerősét, hogy oktassa ezentúl ő. Majd ő fizeti az óráit. Az altató pedig már majdnem tökéletes. Még egy-maximum két hét és átadhatja a kész mintát. Pontot kell tenni az egész végére. Igen, ez jó lesz. Ír is egy ajánlólevelet s egy kérést. Ha ezt még sokáig játsszák, nem fog magára ismerni s ennél távolabb a két fél nem is kerülhetne egymástól már. Teljesen felbolygatott mindent Cain.
Pár nappal később pont emiatt lesz is közöttük egy vita. A dolgozóban sétálgat körbe-körbe, mint aki megtébolyodott. Ujjai közt tollat forgat, minél jobban belemerülnek a beszédbe, annál gyorsabban. Ezek a pótcselekvések eddig nem voltak ennyire rosszak talán. Mostanában azonban végleg elhatalmasodtak s már a tanórák, vagy épp kísérletezések alatt sem képes megállni, hogy ne tegyen valamit. Egyre jobban hasonlít a kórházi esetekre.
– Már megint fáj a fejünk az idegesítő gondolataid miatt. Minek gondolkozol ennyit azon a fattyon? -emelkedett hangszíne alapján elég messze hallható, hogy indulatai szabadjára kívánnak kerülni.
– Már megbocsáss, de nem tehetek arról, hogy mire gondolok.
– Érdekes, pedig én mindig hallom, hogy körülötte jár az eszed, míg te nem tudsz mindenről.
– Talán mert eredetileg az enyém ez a test? -mély hallgatás követi a kérdést. Mintha ez egy olyan mondat lenne, amit nem gyakran alkalmaznak. Még a mogorva személyiség hangja is nyomottá válik az erre következő válasz alatt.
– Ezt nagyon nem kellett volna.
– Tény, amivel mind a ketten tisztában vagyunk. Te jöttél később, ezért másmilyenek vagyunk. -mintha rájött volna, hogy rosszat mondott s ki akarná engesztelni.
– Elfelejtetted, hogy nélkülem hol lennél?
– Ne csináld már…
– Tehát tényleg félre akarod dobni annyi év cselekedeteit azért, mert valakinek volt két kedves szava? Azért, aki meglátta, milyen vagy valójában és ha tehetné arcon köpne? Nem vetted észre, hogy egy ideje karddal jár ide? Ehhez képest felsoroljam, Én mit tettem Érted? Hm?
– Nem kell. Tisztában vagyok vele.
– Akkor meg mégis miért akarsz mindent elrontani?
– Nem tudom… egyszerűen csak… végre azt éreztem, hogy élek. -mélyen, szinte fájdalmasan felsóhajt- Végre volt valaki, aki szórakoztató volt.
– Köszi.
– Tudod, hogy értem. Te a részem vagy, ő viszont más. Egy ismeretlen, aki azt hittem elfogadhat minket. Kedveskedett, figyelmes volt.
– Elcsavarta a fejed azzal, hogy a magáévá tett egy fogadóban?
– Nem! Hülyeségeket beszélsz.
– Mégis mindig azon jár az eszed.
. Mert bizalmat ébresztett bennem akkor. Úgy éreztem, hogy neki talán elmondhatunk mindent és nem fog megvető pillantásokkal jutalmazni. Tiszteletben tartotta végig a kérésem, és egyszerűen jó volt vele. pont.
– És csalódhattál benne. Miért nem érted meg, hogy az emberekben nem kell megbízni? Elárulnak az első adandó alkalommal. Itt vagyunk egymásnak. Csak te és én. Nem kell felesleges harmadik, aki mindent tönkretesz.
– Talán igazad van…
– Na látod. Engedd el és könnyebb lesz midnannyiunknak.
Senki sehol tehát nem jött rá mit csináltam itt. Remek. Azonban sehogy se tudnám letagadni a dolgot akkor se, ha leborítanám a tiszta edényeket vagy bármi szóval inkább úgy hagyok mindent ahogyan vagy. Teszek rá, nincs mit megmagyaráznom senkinek számára sem, ezért most rendbe szedem magamat az egyik közeli fürdőben és a könyvtárba úgy érkezek mi se történt volna. Biztos feltűnik neki, de nem ma és most ezért nincs okom ezen agyalni. Azért mert magamra már alapból ideges voltam vagy megszokottá vált azt jó kérdés, de valahogy sokkal gyorsabban eljött az a feszültebb pillanat mikor egymásnak feszültünk a köcsöggel. Az viszont másképpen hatott rám, mint eddig mikor közbeszólt. Idegesíteni szokott az is, sőt a legjobban. Ha egyszer ennyire közbe tud szólni és megállítani a dolgokat itt a vitás eseteknél akkor miért nem tett semmit? Miért volt partner? Most éppen miért számít a kísérleti patkány sorsa amikor más esetben nem. Jelen pillanatban kicsit megkönnyebbültem, mert így olajra léphettem végre és elhagyhattam a birtokot. Mikor elmegyek többnyire messzebbre megyek, távolabbi városokba ahol nem gond egy-két kisebb lopás a tömöttebb erszénnyel rendelkezők között. Siker esetén kocsma és részegség, hogy a reggeli józanodás után visszatakarodjak a vackomba, ha valamilyen csoda miatt maradt pénzem akkor fogadó. A tisztálkodást nem minden esetben vittem túlzásba, ezt egyszer szadibá nagy örömmel jegyezte meg. Eredeti barom. A következő alkalomra korábban, de sokkal tisztábban érkezem meg. Utoljára akkor voltam ennyire kinyalva mikor a kastélyban csöveztem. Mindegy, most patyolat tiszta ruha és a szagomra se lehet panasz ezért az a legkevesebb, hogy öt perccel tovább bírja. Bocsánatkérést nem remélek, azt a múltkor se kaptam. A szokásos érzelmi vívódáson megyek keresztül a kastély felé menet, noha erősen bezavar a képbe, hogy gyilkossági szándék keveredik némi megfelelési kényszerrel. Határozottan lépdelek a könyvtár felé, nem hagyom magamat eltéríteni másik irányba, hiszen annak nem lenne semmi értelme ahogyan a legutóbb se volt. Menet közben oldom ki a köpenyem, szelesebb volt az idő ezért kellett. A karomra hajtom, így érem el a könyvtár részben nyitott ajtaját, ahonnan jól láthatom a szerencsétlenkedő tudóst. Az illatát már a folyosó legvégén éreztem, ezért kérdés se kit látok azona a rozoga vackon egyensúlyozni. Egész mókás kis látványt nyújt ahogyan próbálkozik és sorra teszi a könyveket nagyobb kupacba. Ez már most elég szarul néz ki, mikor valamit nagyon el akar érni és kitartóan nyújtózkodik utána. Mivel a könyvek és a póz se az ideális, erre rátesz a fellépő billenése. Hamar lejátszódik a fejembe mi fog történni és hogyan fog a könyvekkel együtt a földre érkezni hamarosan a másik. Az ösztöneim előbb reagálnak az eseményre, több hosszú lépést követően még éppen azelőtt kapom el, hogy teljesen lezúghatna a fokról amin áll. Testem teljesen a hátának simul, fejem lényegében a fejével egy vonalban van így, bal kezem a teste vonalát követve a derekán állapodott meg míg a jobbal a csuklóját és kézfejét fogom. Egyiket se szorosan csak kellő stabilitással.
-Mi a francot művelsz?
Elég nehéz eldönteni igazából kinek szól a kérdés, Nekik vagy nekem. Felnézek az arcára, vajon mennyire lehet most dühös vagy meglepett.
-Ne csinálj ilyen hülyeséget, főleg ne egy ennyire régi vackon.
Olyan nagyon közel vagyok most hozzá, érzem a bőrét az ujjaim alatt és ez az egész annyira ismerős, de nem szabadna ezen gondolkodnom. Közelebb húznom magamhoz se szabadna, mégis megteszem. A nyaka mellett mélyen magamba szívom az illatát, most olyan tiszta. Ezt nem lehet! A francba! Lassan elhúzódok, de csak akkor engedem el amikor már biztosan képes magától megállni.
-Mindjárt jövök.
Mondom sietősen és azzal szinte kiszaladok a könyvtárból. Az ajtó előtt eldobott köpenyt se veszem fel, keresztülgázolok mindenen és megyek tovább. A fürdőben kötök ki ahol a többszöri arcmosás után se tudok lenyugodni ezért inkább a menekülést választom. Bár a gondolattól elsőre felfordul a gyomrom, a dolgozóból papírt és tollat szerzek. „Sajnos el kell mennem” Firkantom rá fordított S betűvel gyorsan már csak azt nem tudom hova tegyem. A folyosón van egy kisasztal vázával, keresztbe fordítom, hogy útban legyen és a lapot a vázának döntöm. Nem akarok egyetlen másodperccel tovább se maradni.
Ezek a percek csak összezavarnak és még jobban megrengetik azt az elhatározást, mit egyszer szilárdnak érzek máskor egyszerű gondolatnak. Azt viszont nem tudom letagadni, hogy szégyen szemre elmenekültem, azzal a világ szar dumájával, „mindjárt jövök” jó, hogy nem azt mondtam: „Egy óra múlva” Tököm. De mit számít, ha egyszer megölöm? Semmit. Essünk túl rajta, nem kéne, hogy érdekeljen mikor kellene tanulós napnak lennie vagy mikor sem. Pontosan ezért egy olyan napon jövök újra amikor ott se kellett volna lennem. Nem számít rám, nem tudja jövök ezért hát könnyebb lesz számomra. Igen, ha észre se vesz, nincs műmosoly se beszólás és a rémület előtt megvan már. Halkan lépdelve kezdek járni a kastélyban kivont pengével, hogy ráakadjak az őrült párosra. A legvalószínűbb helyeknél kezdem, dolgozó, könyvtár.
Nem megy fel utána, mikor a torony a célpontja. Van egy sejtése, hogy mire kell az a zsák, ő pedig a kicuccolását nem szeretné végignézni. Mondjuk furcsa, hogy eddig nem tette meg. De hát, mit tudhat ő? Ha a saját nézőpontjából indul ki, annak idején amint tehette eltűnt a szülői házból. Ez az alak meg hetente kétszer visszajár a baj forrásához, így már itt el kell vonatkoztatni attól, amit ő logikusnak gondol. Számára ez a sárkány a logikátlanság fizikai megtestesülése. Egy precíz embernek nem szabad ennyire az ő észjárásán gondolkodnia, különben az agya befuccsol és felmondja a szolgálatot mondván, a sok érthetetlenségtől rövidzárlatot kap.
Na igen. Már megint belesajdul a feje, kellett emlegetnie. A halántéka masszírozása közben hallja, hogy a lépcsőkön nehéz léptek hangja jelzi Cain közeledtét. Hamar elé is áll a férfi ő pedig egyetlen, hosszú másodpercig csak mered a felé nyújtott papírokre. Ez idő alatt kellemes, mégis fájdalmas emlékek ötlenek benne fel arról, amikor még minden jobb volt. Hamar át is veszi inkább s túlontúl gyors mozdulattal fordít hátat majd viszi a legközelebbi szekrénykéig, mire lepakolhat. Eligazítja a lapokat, hogy minden él egymáshoz illeszkedjen, majd mikor visszafordul felé, mosolyt erőltet magára.
– Akkor mehetünk tanulni? -és a mókuskerék újra forgásba kezd…
Egy következő alkalommal Cain nem jön valamiért a könyvtárba, pedig látta, hogy megérkezett. Mivel elképzelni nem tudja, mit vihetne még innen magával, minek ő a jogos tulajdonosa, így a keresésére indul. Legnagyobb meglepetésére a konyhában pillantja meg, ahogyan sürgölődik. Arcára fintor ül ki, mivel bár sehol sincs palacsinta, egyszer csak orrát megtölti annak az illata. Francba már az emlékekkel! Akkor meg miért áll itt lefagyva s érzi, hogy legszívesebben odamenne hozzá, a lapockái közé hajtaná a fejét s úgy kapaszkodjon a felsőjébe? Jól van Nickolas, állj le vagy lassan rosszabb leszel, mint egy szenvedő tinilány! -korholja magát gondolatban s mielőtt a másiknak feltűnhetett volna a jelenléte, inkább vissza is vonul messzire.
Egy másik ilyen alkalommal, mikor valamiért késik Cain, elhatározásra jut. Elege van abból, hogy mindennek morgás a vége, így megpróbál valamit tenni az ügy érdekében. Az egyik gurítható létrát magával cipelve kezdi feltúrni a könyvtárat, hogy olyan könyveket lelhessen, amikkel talán végre nem lesz problémája a diáknak. A feladat azonban nehéz, hisz a saját igényeinek megfelelő művekből szerzett a legtöbbet értelem szerűen. Az alsó polcok így teljes csődöt jelentenek, a felső polcok áttúrásához pedig az említett eszközre szüksége van. A monumentális könyvtartók teteje elég magas, ez a régiség pedig valahogy nagyon nem akar vele együttműködni, valamelyik lába billeg. De nem találja, melyikkel lehet a probléma, így a javítást feladva a bőrkötéses könyveket kezdi nézegetni, kivéve lapozgatni. Egy elég szép stócot sikerül is felhalmoznia, mivel egyik kezében egyensúlyozik, a másikkal viszont még mindig keres.
Ja, elég szarul mentek ezek a napok. Valahogy érezhető mennyire szenvedős mindkét vagy inkább három fél számára. A köcsögöt egyenesen utálom, eddig se kedveltem, de most aztán a hátam közepére se kívánnám. Érezhető mennyire hozzá társítom a pincében történt eseményeket, pedig tudom, hogy nem egyedül csinálta. Valahol jobb így, van valaki, akit hibáztathatok mindenért. Az idő mást is erősít bennem, nem akarok annyira a közelében lenni, elvégre nem akar kötődést és ezt tisztán közölte. Kedves kis jelenetet is készített hozzá. Akkor tessék.
Ezen a napon a szokásos elhatározásom mellett egy másik is velem volt, ami legalább nem hagyott cserben körülbelül azonnal, ahogyan betettem a lábam. A másik, meg olyan amilyen. Mindegy. Alig teszem be a lábamat már a lépcsőről jön lefelé. Biccentek felé köszönés ként, igen ez is éles változás. Kevesebbet pofázok, ha tehetem akkor meg se szólalok vagy az imádnivaló hümmögések, morgások jönnek felőlem.
-Remek.
Vetem oda számára, majd már indulok a torony felé. A táskám most teljesen üres, sőt még egy zsákot is hoztam, a legtöbb holmim az ruha, papír, pár üres üveg a részeg estékről és apróságok. A ruhákat sorra gyűrőm be a zsákomba, válogatás nélkül aztán mikor az utolsó darabokhoz érek végül egy váltás ruhát meghagyok. A papírok között ahogyan nézem a tanulmányi cuccaim vannak. Az ABC jöhet, a számolós is, de ezek csak másolások az felesleges. A szekrény tetejéről előkerül az a bizonyos rajzos papírlap, amit egyből a marad mert nem kell kupacban landol. Elmés mi? Az alacsony emberek ellen magas helyek. Mikor minden olyan dolgot elteszek, amit aztán magammal akarok vinni a saját rejtekembe. Már nem marad más csak a játék, az jó lesz a kis vízi kukacoknak, ha már a tengeri kavicsokkal eljátszadoznak. Igaz, azt mondta azokat is lenyűgözte, akkor végül Neki is tetszettek? De ez nem fontos! Kiviszem a lóhoz a csomagokat, igen mostanában rászoktam, hogy pacival járok ide. Gyorsabb. Mikor visszajövök a kezébe nyomom azokat a papírokat, amikre nem tartok igényt meg a gyerekjátékot.
-Ezzel csinálj, amit akarsz.
Valamiért figyeltem rá, hogy ha lehet ne kelljen hozzáérnem. Talán nem túl feltűnően, viszont akkor se akartam. Bőven elég volt, hogy néha éreztem rajta a saját vérének a szagát, fasz tudja olyankor milyen beteg dolgokat művelt. Igaz, elképzelhető a főzési baleset, de na! Most bármit kinézek belőle.
-Na, akkor mi lesz? Megint valami szar mesét kell olvasni?
Morranok fel, tényleg nem akarok vele máshogy viselkedni. Gúnyos, közönyös vagy ingerült. Nincs szükség másra. Pedig valahol baromira nehéz megállnom, hogy ne mondjak ezt vagy azt. A könyvtárban pár óra alatt lefutjuk a szokásos köröket, az egymás idegeit borzoló felületes tanulási folyamatot. Mondjuk érezhetően nehezebben megy minden. Fejlődés sincs igazán, a hibák elszaporodtak és szadibának kevesebb türelme van a dolgokhoz. Persze bármi durva dolog előtt megjelenik a másik és elküldi az egyikünket jobbra a másikat pedig balra. Következő alkalmak egyikével valahogy erőt vett rajtam a megszokás és a konyhából terjengő szag ezért egyből oda mentem és rendezni kezdtem a dolgokat. Mosogatni, törölgetni és hasonlók. Már majdnem készen vagyok, elkezdtem agyalni a reggelin mire leesett mekkora marha vagyok! Riadtan kaptam fel a fejem, hogy az ajtó felé pillantsak a lebukott kisgyerek fejemmel.
Az idő lassabban telik, mint valaha. Újra s újra eljön a nap, mikor találkozik a sárkánnyal s mintha csak a lemez beakadt volna, mindig ugyanaz a forgatókönyv zajlik le. A sárkány megérkeztével reméli, hogy most talán egy kicsit jobb lesz a helyzet. Ám amint megfutamodik az egésztől, hogy kapcsolatba lépjen vele s utat enged a másik személyiségnek, minden elromlik. Meg kell jelennie, ha nem akar vitát s ezzel az óra vége is eljő, mit Cain azonnali távozással köz egybe. A megoldás talán az lenne, hogy nem adja át a terepet? Ki tudja. Szerinte akkor sem lenne jobb, csak eltolódnának a dolgok. meg amúgy is… valahogyan úgy érzi, hogy nem képes vele pár mondatnál tovább kommunikálni. Anélkül mond ítéletet, hogy mindent tudna. Pedig valójában nem tud semmit. Pedig azt hitte, hogy ő talán megérthetné, ha megnyílna neki. Erre azonban nem kerül sor valószínűleg soha többé. Már nem akar megnyílni, csak a lénye egy része kötődik a szép emlékekhez. Igen, csak egy része. Nem adhatja át magát az onnan eredő sajgásnak, mivel a mában kellene élnie. Nem mindig a múltban. Ha már álmaiban képtelen rá, ébren legalább a jelenre kéne koncentrálnia!
Ahányszor ezen gondolkozik, mindig megfájdul a feje. S mindig erre térnek vissza a gondolatai is, hiába nem akarja. Az egyetlen, mikor el tud vonatkoztatni, az a munka, így beletemetkezik. Csak enni jár ki lassan a dolgozószobájából s néha etetni. Ha úgy látja, hogy közeledik valaki a birtokhoz, akkor kiszenvedi magát, kicsit összepofozza a külsejét, majd az előadás újra kezdetét veszi. Cain pedig minden alkalommal újra elmegy. Ő pedig valamiért úgy érzi, minden alkalommal így is visszavárja. Egyszer még a szíve fogja a sírba tenni és nem úgy, ahogyan azt ő gondolta. El kellene szakadnia tőle, mert ezzel csak saját magának nehezíti a dolgokat s mégsem megy neki a dolog. Valahol mégse szeretné, hogy ennyi legyen ez az egész.
Ez viszont még a kisebbik gond. A nagyobbik a vérhiány. Lassan a második hete húzza, mivel elfogyott az előző alanytól szerzett vér eltett része is. A vége már teljesen keserű volt s annyi energiát sem adott neki, mint előtte. Ezzel is ideje lenne foglalkoznia, mivel már érzi a hatásait a hiánynak. Rosszabb, mint mikor az alvás marad ki a napirendjéből. Erre pedig még rátesz az is, hogy a saját vérét bezzeg serényen csapolja. Van, hogy kísérletezik rajta, mi miatt lehet ez a vérvágy, míg máskor az altatóhoz igyekszik belőni a tökéletes mennyiséget. Emiatt egy-két órán úgy jelent meg, hogy a vér enyhe illata átitatta a lényét, mely más esetben nem annyira zavarná. Most viszont még a sajátja szaga is képes megőrjíteni, szóval tényleg ideje lenne valamit tennie. Vagy valakit elrabolnia, vagy valahogy vért szereznie, de jobb lesz próbálgatni, mi lesz a legjobb hosszú, vagy épp rövid távú megoldás.
Nem nagyon tud megint belemerülni a gondolataiba, mivel a bejárati ajtó nyílik s valaki megérkezik. Az utóbbi időben az időérzéke nem tökéletes, ám így is furcsállja. Mintha a szokottnál kevesebb nap telt volna el. Vagy már ennyire nem figyeli, mikor milyen napszak van s így elszaladtak a napok? Mindegy is. Értetlenségét leplezve sétál le fogadni kedves ,,vendégét”, ő azonban láthatóan nem a könyvtár felé veszi az irányt. Értetlen pillantásokkal jutalmazza, de még nem szól a dologért.
– Üdvözletem. Múltkor elfelejtettem mondani, hogy a köveket levittem a két lénynek. Örültek nekik, szerintem őket is lenyűgözték, hogy világítanak. Egyből el is kezdték színek szerint válogatni a szerzeményeiket. Okosabbak, mint az ember gondolná. -kezd bele így valami felszínesebb témába. Azonban mikor azt látja, hogy felhalad a toronyba, majd elkezd onnan kipakolni, akaratlanul is a torkára forr a szó s nem tudja folytatni az unalmas fecsegést sem.
Ez egy eleve halott ötlet volt, úgy feszülünk egymásnak ezzel a köcsöggel, hogy a köztünk lévő feszültség begyújthatná ezt az egész kócerájt! Kedvem se volt ezt csinálni, mintha mi se történt volna és tovább tudnánk lépni a dolgon. Az ölemben landoló csizmák láttán csak vigyorgok, ahogyan a nyíló ablakra is. Ebben a mosolyban azonban nincs jókedv, gúny az van.
-Ahhoz még enned kéne néhány gombócot, hogy velem ilyet megtegyél.
Ja, visszapofázok és kevésbé veszem figyelembe a kérését. Nem fogom levenni, mégis mit gondol miért csináltam meg eddig bármit neki? Hát nem a két szép szeméért vagy az édes anyajegyért az állán. Arról meg igazán nem tehetek fejben nem itt járok. Érthető, hogy nehéz arra figyelnem melyik milyen betű mikor egyrészt a történet egy nagy rakás szemét, ami azt akarja igazolni nem baj, hogy hátrahagyott az anyám. Csodás! Az pedig, hogy akárhányszor, ha meglátom az arcát, mindegy melyik illattal párosulva, a pincében látottak jutnak az eszembe. A vonalzó csíp, de baromira! Főleg a talpamon, felszisszenve kapom le végre az asztalról a lábaimat. Szememben egyértelmű indulat fénye látszik, ahogy hirtelen talpra ugrok és a jobb kezemet a kardomra teszem. Ingerülten morranok hozzá, hogy nagyobb nyomatékot adjak a dolognak az életével játszik! Ideje lenne neki is komolyan venni. Édes, borsmenta és citromfű. Amint megcsapja az orromat az illat eleresztem a fegyvert, pedig ennek nem kellene befolyásolnia. Ketten egyek, együtt csinálták és ahogyan nevetett. Hátborzongató. Attól is rosszul érzem magamat, hogy egy pillanatra megörültem ennek az illatnak, nem lett volna szabad. Meg kellene tennem, most amíg lehet, gyorsan és tisztán. Ne fájjon neki. Úgy jobb, még ha Ők másokkal nem voltak könyörületesek. Viszont nem tudok megszólalni, már nem tudom hányadik olyan mondata amire nincs rendes válaszom. Ahogy a köcsög időpazarlós szövegére úgy az kérdésre se tudok felelni. Előbbiből csak nagyobb vita lenne, utóbbira nem mondhatok semmit. Ha azt mondanám, ami bennem van milyen hatást érnék el? Tudja, hogy nem hazudok. Egyszerűen csak hümmögök egyet és megrántom a vállamat. Érdekes, mintha még Ők szenvednének, mire fel? Talán levágták a lábukat és másikat varrtak a helyére vagy mi a fasz? Mindegy, ezzel most nem foglalkozok, elfordítom a tekintetem és a könyvvel babrálok. Amint elhangzik a mondat, hogy vége a tanulásnak egyből húzom is a nyúlcipőt. Mindkét értelemben.
-Dobjátok vízbe.
Nem fogok további magyarázatokat adni a dologra. Ezek kifejezetten vízi kagylók, kövek és csillagok. Ahogyan a nedvesség éri őket szépen lepereg róla a külső megkeményedett fekete és barna rész, majd lassan fényleni kezdenek. A legtöbb arany színű, de van ami kék, lila és a ritkább a zöld fénnyel ragyognak a víz alatt. Az ikrek biztosan értékelnék ezt, mikor elmentem jó ötletnek tűnt hozni ilyeneket. Ne unatkozzanak abban a nagy tartályban egész nap. Amint kész vagyok felpattanok és az ajtó felé indulok.
-Megyek.
Nincs miért magyarázkodnom vagy a továbbiakban szót váltanom vele. Nem maradok, nem takarítok, mosok vagy főzök. Ha eddig ment nekik ezután ugyancsak tudni fogja hogyan kezelje a helyzetet. A könyvtárajóban azonban megállok és a vállam felett odaszólok nekik.
-Nem kellene játszani az áldozatot, mert az igaziak a kertben vannak.
A válszaik hidegen hagynak, mindegy melyiktől jönne. Inkább gyors léptekkel hagyom el ezt az átkozott helyet.
Az elkövetkezendő időszakban továbbra is kínosan teltek ezek az alkalmak. Eleinte fél óra után összevesztem a köcsöggel és leléceltem mindenféle magyarázat nélkül. Bár baromira bosszantotta a dolog és minden alkalommal valami olyannal jött, ha nem viselkedek ne jöjjek vagy mi. Nem törődtem ezzel se. Minden egyes napon elhatározással indultam neki az útnak, végig érveltem miért kell azt tennem, amit. A kastély láttán viszont összeszorult a gyomrom és mihelyst megláttam… nem, ez nem igaz. Látnom se kellett, amint az édes illat megtöltötte a tüdőmet oda volt minden elhatározásom. Azért van ez mert nem akarok ölni vagy mert Róluk van szó? Jobban mondva, Róla.
Észrevehetően fut át az arcán egy igazán kellemetlen érzelem, mi a gyűlölet s a megvetés keveréke. Egy bolond semmirekellő, aki direkt nem érti, hogy mit akar a másik. Minek kellett visszajönnie? Nem is érti, mit sopánkodik a másik fél, mikor egy ilyen bolondról van szó. Egyszerűbb lenne akkor már inkább elásni, aztán akkor itt is van és nem is idegesítő és senkinek se lenne baja. Már éppen fejben bele is vetné magát a gondolataiba, hogy hogyan is oldaná ezt meg, mikor megcsapja a tömény lábszag. Ha most vesz egy mély levegőt, még az a semmi is ki akar majd törni a gyomrából, ami nincs is benne. Inkább megy s nyit ablakot. Visszatértekor pedig két ujja közé csípi a csizmák szárát s Cain ölébe hajítja. Hátha majd a saját szagától megfullad, vagy valami.
– A csülkeidet is vedd le, vagy legközelebb tányéron, tálalva látod viszont. -parancsol rá ellentmondást nem tűrő hangon. Mikor leül a kitűzött helyére, összefonja a karjait a mellkasa előtt, lehunyja a szemeit s hallgatja. Minden egyes tévesztésnél ciccent, vagy ki is javítja mikor már igazán fogy a türelme. Máskor a tanulós időszakban talán még barátias is tud lenni a hangulat, ha mindegyik fél elengedi magát. Most viszont? Versenyezni lehetne, melyikük fog előbb robbanni. Az a kis mocsok ér megint lüktetni kezd a homlokán, mikor már nagyon szenved a másik s ökölbe szorított keze tisztán jelzi, hogy csak azért nem harapta még le a fejét, mert a benne élő tanár visszafogja. Pedig már körmössel jutalmazná, vagy egyenesen letépné azokat a helyéről, hogy normálisan viselkedjen.
– Nem-e? -vonja fel a szemöldökét, tekintete szikrákat szór, mikor meghallja a panaszkodást- Nem mi mentünk a nyakadra, hogy már pedig tanítani akarunk. Legközelebb csak akkor gyere, ha tényleg akarod, különben nem fog érdekelni az adott szavam és írástudatlanul purcansz ki. -ahogyan erélyesebben felszólal, a keze önkéntelenül is mozdul. Kedvenc fa vonalzója a lyukas zoknis talpon csattan, de úgy, hogy szerencsétlen eszköz megreped. Állítólag jó kis kínzás valakinek a talpát csapkodni. Most nem ezen jár az esze, csak előbb jött, mint ököllel az asztalra vágni- Szóval csináld a dolgod, vagy hagyj minket békén. Hidd el, rengeteg más dolgunk is lenne, nem csak egész nap meresztjük a hátsófelünket.
– Elég már! -szólal fel egyszer csak egy valamivel másabb, ám szintén nem a nyugalomról árulkodó tónus. Fújtat egyet s ahogy felkel a székről, a lendülettel hátratolja, a háttámla a parkettán csattan- Ha ennyire nem akarod, miért vagy itt? -mered egyenesen a sárkányra. A másik felet mondhatni elzavarta, hogy nyugodjon le, mielőtt kitörne a háború. Szemében valami furcsa, fájdalmas csillogást lehet fellelni, hangja egy pillanatra elakad, mikor újra szóra nyitja a száját. A fejében, mikor nem tesz semmit, csak gondolkodni tud. Jelenleg pedig ennél rosszabbat nem tudott volna tenni. Megköszörüli a torkát, miközben megmasszírozza két ujjával az orrnyergét.
– Inkább beszéljünk akkor a kövekről, elég lesz a tanulás mára. Nem jutottunk velük sokra. Micsodák azok?
Oda se nézek, mikor bejön és rám parancsol. Ez szadibá. Köpni tudnék az undortól szinte érzem a torkomat kaparó savat, még szerencse hoztam magamnak saját italt. Igen, nincs az az isten, hogy akár egyetlen pohár vizet elfogadjak ettől az embertől. Inkább halok szomjan vagy iszom a saját vizeletemet. Ki tudja mit rak bele? Viszont nem mondhatja, hogy nem hallgatok rá, a kérésnek megfelelően leveszem a csizmámat. Egyiket a másik után, felfedve ezzel a felemás színű zoknimat, minek a jobb párja lukas a hüvelykujjamnál a másik a sarkamnál. Ezt nem szokták nézegetni szóval miért lettem volna figyelmes erre? A szagért nem vállalok felelősséget, ez volt a kifejezett kérése ezek után ne pattogjon nekem, hogy így fogalmazott ezért azt csináltam pontosan. Megvárom, amíg a kezembe nyomja a könyvet, csak morranok egyet a szavaira, amivel ide adja. Unottan csapom fel az első oldalon hiszen valójában semmi kedvem nincs most ehhez. Mese egy sárkányról. Ez még talán érdekes lehet. A felvázolt terv, hogy kevesebb legyen a tanulás nem érdekel. Vállat rántok a dologra.
-Felőlem.
Visszateszem a lábamat oda, ahonnan leparancsolta az előbb, jobban mondva a csizmát és olvasni kezdem a mesét. A mesében az anyasárkány nevelgeti a kis sárkányát, játszanak, boldogok szép és jó. Addig amíg valaki rájuk nem talál, akkor a mama kénytelen elrejteni a kissárkányát, meghalni és végül a pici magányosan nő fel. Erős lesz a maga erejéből és megbosszulja az anyját. Ezt a szart. Bosszantó a helyzet és ez a retkes mese is valami olyan témát boncolgat, amitől egykettőre ideges leszek. Ha különösebben nem szól semmit akkor a következő feladatokat idegből csinálom végig ezért jóval több hibával.
-Meddig akarsz még nyekteni? Nem érek rá egész nap.
Vetem oda mikor azzal jön javítsam ki azokat a dolgokat, amiket elrontottam az első vagy második alkalommal is. Fejben baromira nem vagyok itt és fullaszt a levegő. Ráadásul ez szadibá neki aztán mindegy mi baja van, sőt élvezettel nézi a szenvedést. Talán nem kellene húznom az időt, hiszen mire várok? Hogy megváltozik és nem csinál semmit? Idióta vagyok, de még az iszap kellemetlen mindent elnyelő szagát érezve se tudom rávenni magamat. Azt nem közlöm vele, hogy a dolgaimat ugyancsak elviszem innen a játékot, amit kaptam lerakom a játékokat az ikreknek.
-Tényleg, arra rájöttél mire valók a kövek?