A sötét kastély, ahogyan a környékbeliek gúnynévvel illetik a helyet, rengeteg helyi hiedelem színtere. Nem is csoda, hogy így erre felé a látogató olyan, akár a fehér holló. A fekete kövekből épült, hatalmas építmény nem nyújt vendégszerető, hívogató latványt, már első megpillantásától kezdve az arra járók igyekeznek messze elkerülni. Mintha valami sötét aura lengené körbe. A hely pedig belülről is hasonló benyomást kelt. Az ódon falakon sötét témájú olajfestmények, nyikorgó padlók s a lehető legkevesebb fény várja a belépőt. A hatalmas belmagasság s a szinte plafonig érő ablakokat eltakaró, megtépázott függönyök eltörpítő benyomást gyakorolnak . A belteret örökös hideg uralja s ez csak még fogvacogtatóbb, minél lejebb merészkedik valaki az emeleteken. A legfentibb tornyokban hollók vertek fészket, károgásuk gyakorta számít alapzajnak. Ha pedig felrebbennek, fekete felhőt vonnak az épület felsőbb része köré, szinte teljesen láthatatlanná téve azt.
Nem megy fel utána, mikor a torony a célpontja. Van egy sejtése, hogy mire kell az a zsák, ő pedig a kicuccolását nem szeretné végignézni. Mondjuk furcsa, hogy eddig nem tette meg. De hát, mit tudhat ő? Ha a saját nézőpontjából indul ki, annak idején amint tehette eltűnt a szülői házból. Ez az alak meg hetente kétszer visszajár a baj forrásához, így már itt el kell vonatkoztatni attól, amit ő logikusnak gondol. Számára ez a sárkány a logikátlanság fizikai megtestesülése. Egy precíz embernek nem szabad ennyire az ő észjárásán gondolkodnia, különben az agya befuccsol és felmondja a szolgálatot mondván, a sok érthetetlenségtől rövidzárlatot kap.
Na igen. Már megint belesajdul a feje, kellett emlegetnie. A halántéka masszírozása közben hallja, hogy a lépcsőkön nehéz léptek hangja jelzi Cain közeledtét. Hamar elé is áll a férfi ő pedig egyetlen, hosszú másodpercig csak mered a felé nyújtott papírokre. Ez idő alatt kellemes, mégis fájdalmas emlékek ötlenek benne fel arról, amikor még minden jobb volt. Hamar át is veszi inkább s túlontúl gyors mozdulattal fordít hátat majd viszi a legközelebbi szekrénykéig, mire lepakolhat. Eligazítja a lapokat, hogy minden él egymáshoz illeszkedjen, majd mikor visszafordul felé, mosolyt erőltet magára.
– Akkor mehetünk tanulni? -és a mókuskerék újra forgásba kezd…
Egy következő alkalommal Cain nem jön valamiért a könyvtárba, pedig látta, hogy megérkezett. Mivel elképzelni nem tudja, mit vihetne még innen magával, minek ő a jogos tulajdonosa, így a keresésére indul. Legnagyobb meglepetésére a konyhában pillantja meg, ahogyan sürgölődik. Arcára fintor ül ki, mivel bár sehol sincs palacsinta, egyszer csak orrát megtölti annak az illata. Francba már az emlékekkel! Akkor meg miért áll itt lefagyva s érzi, hogy legszívesebben odamenne hozzá, a lapockái közé hajtaná a fejét s úgy kapaszkodjon a felsőjébe? Jól van Nickolas, állj le vagy lassan rosszabb leszel, mint egy szenvedő tinilány! -korholja magát gondolatban s mielőtt a másiknak feltűnhetett volna a jelenléte, inkább vissza is vonul messzire.
Egy másik ilyen alkalommal, mikor valamiért késik Cain, elhatározásra jut. Elege van abból, hogy mindennek morgás a vége, így megpróbál valamit tenni az ügy érdekében. Az egyik gurítható létrát magával cipelve kezdi feltúrni a könyvtárat, hogy olyan könyveket lelhessen, amikkel talán végre nem lesz problémája a diáknak. A feladat azonban nehéz, hisz a saját igényeinek megfelelő művekből szerzett a legtöbbet értelem szerűen. Az alsó polcok így teljes csődöt jelentenek, a felső polcok áttúrásához pedig az említett eszközre szüksége van. A monumentális könyvtartók teteje elég magas, ez a régiség pedig valahogy nagyon nem akar vele együttműködni, valamelyik lába billeg. De nem találja, melyikkel lehet a probléma, így a javítást feladva a bőrkötéses könyveket kezdi nézegetni, kivéve lapozgatni. Egy elég szép stócot sikerül is felhalmoznia, mivel egyik kezében egyensúlyozik, a másikkal viszont még mindig keres.
Ja, elég szarul mentek ezek a napok. Valahogy érezhető mennyire szenvedős mindkét vagy inkább három fél számára. A köcsögöt egyenesen utálom, eddig se kedveltem, de most aztán a hátam közepére se kívánnám. Érezhető mennyire hozzá társítom a pincében történt eseményeket, pedig tudom, hogy nem egyedül csinálta. Valahol jobb így, van valaki, akit hibáztathatok mindenért. Az idő mást is erősít bennem, nem akarok annyira a közelében lenni, elvégre nem akar kötődést és ezt tisztán közölte. Kedves kis jelenetet is készített hozzá. Akkor tessék.
Ezen a napon a szokásos elhatározásom mellett egy másik is velem volt, ami legalább nem hagyott cserben körülbelül azonnal, ahogyan betettem a lábam. A másik, meg olyan amilyen. Mindegy. Alig teszem be a lábamat már a lépcsőről jön lefelé. Biccentek felé köszönés ként, igen ez is éles változás. Kevesebbet pofázok, ha tehetem akkor meg se szólalok vagy az imádnivaló hümmögések, morgások jönnek felőlem.
-Remek.
Vetem oda számára, majd már indulok a torony felé. A táskám most teljesen üres, sőt még egy zsákot is hoztam, a legtöbb holmim az ruha, papír, pár üres üveg a részeg estékről és apróságok. A ruhákat sorra gyűrőm be a zsákomba, válogatás nélkül aztán mikor az utolsó darabokhoz érek végül egy váltás ruhát meghagyok. A papírok között ahogyan nézem a tanulmányi cuccaim vannak. Az ABC jöhet, a számolós is, de ezek csak másolások az felesleges. A szekrény tetejéről előkerül az a bizonyos rajzos papírlap, amit egyből a marad mert nem kell kupacban landol. Elmés mi? Az alacsony emberek ellen magas helyek. Mikor minden olyan dolgot elteszek, amit aztán magammal akarok vinni a saját rejtekembe. Már nem marad más csak a játék, az jó lesz a kis vízi kukacoknak, ha már a tengeri kavicsokkal eljátszadoznak. Igaz, azt mondta azokat is lenyűgözte, akkor végül Neki is tetszettek? De ez nem fontos! Kiviszem a lóhoz a csomagokat, igen mostanában rászoktam, hogy pacival járok ide. Gyorsabb. Mikor visszajövök a kezébe nyomom azokat a papírokat, amikre nem tartok igényt meg a gyerekjátékot.
-Ezzel csinálj, amit akarsz.
Valamiért figyeltem rá, hogy ha lehet ne kelljen hozzáérnem. Talán nem túl feltűnően, viszont akkor se akartam. Bőven elég volt, hogy néha éreztem rajta a saját vérének a szagát, fasz tudja olyankor milyen beteg dolgokat művelt. Igaz, elképzelhető a főzési baleset, de na! Most bármit kinézek belőle.
-Na, akkor mi lesz? Megint valami szar mesét kell olvasni?
Morranok fel, tényleg nem akarok vele máshogy viselkedni. Gúnyos, közönyös vagy ingerült. Nincs szükség másra. Pedig valahol baromira nehéz megállnom, hogy ne mondjak ezt vagy azt. A könyvtárban pár óra alatt lefutjuk a szokásos köröket, az egymás idegeit borzoló felületes tanulási folyamatot. Mondjuk érezhetően nehezebben megy minden. Fejlődés sincs igazán, a hibák elszaporodtak és szadibának kevesebb türelme van a dolgokhoz. Persze bármi durva dolog előtt megjelenik a másik és elküldi az egyikünket jobbra a másikat pedig balra. Következő alkalmak egyikével valahogy erőt vett rajtam a megszokás és a konyhából terjengő szag ezért egyből oda mentem és rendezni kezdtem a dolgokat. Mosogatni, törölgetni és hasonlók. Már majdnem készen vagyok, elkezdtem agyalni a reggelin mire leesett mekkora marha vagyok! Riadtan kaptam fel a fejem, hogy az ajtó felé pillantsak a lebukott kisgyerek fejemmel.
Az idő lassabban telik, mint valaha. Újra s újra eljön a nap, mikor találkozik a sárkánnyal s mintha csak a lemez beakadt volna, mindig ugyanaz a forgatókönyv zajlik le. A sárkány megérkeztével reméli, hogy most talán egy kicsit jobb lesz a helyzet. Ám amint megfutamodik az egésztől, hogy kapcsolatba lépjen vele s utat enged a másik személyiségnek, minden elromlik. Meg kell jelennie, ha nem akar vitát s ezzel az óra vége is eljő, mit Cain azonnali távozással köz egybe. A megoldás talán az lenne, hogy nem adja át a terepet? Ki tudja. Szerinte akkor sem lenne jobb, csak eltolódnának a dolgok. meg amúgy is… valahogyan úgy érzi, hogy nem képes vele pár mondatnál tovább kommunikálni. Anélkül mond ítéletet, hogy mindent tudna. Pedig valójában nem tud semmit. Pedig azt hitte, hogy ő talán megérthetné, ha megnyílna neki. Erre azonban nem kerül sor valószínűleg soha többé. Már nem akar megnyílni, csak a lénye egy része kötődik a szép emlékekhez. Igen, csak egy része. Nem adhatja át magát az onnan eredő sajgásnak, mivel a mában kellene élnie. Nem mindig a múltban. Ha már álmaiban képtelen rá, ébren legalább a jelenre kéne koncentrálnia!
Ahányszor ezen gondolkozik, mindig megfájdul a feje. S mindig erre térnek vissza a gondolatai is, hiába nem akarja. Az egyetlen, mikor el tud vonatkoztatni, az a munka, így beletemetkezik. Csak enni jár ki lassan a dolgozószobájából s néha etetni. Ha úgy látja, hogy közeledik valaki a birtokhoz, akkor kiszenvedi magát, kicsit összepofozza a külsejét, majd az előadás újra kezdetét veszi. Cain pedig minden alkalommal újra elmegy. Ő pedig valamiért úgy érzi, minden alkalommal így is visszavárja. Egyszer még a szíve fogja a sírba tenni és nem úgy, ahogyan azt ő gondolta. El kellene szakadnia tőle, mert ezzel csak saját magának nehezíti a dolgokat s mégsem megy neki a dolog. Valahol mégse szeretné, hogy ennyi legyen ez az egész.
Ez viszont még a kisebbik gond. A nagyobbik a vérhiány. Lassan a második hete húzza, mivel elfogyott az előző alanytól szerzett vér eltett része is. A vége már teljesen keserű volt s annyi energiát sem adott neki, mint előtte. Ezzel is ideje lenne foglalkoznia, mivel már érzi a hatásait a hiánynak. Rosszabb, mint mikor az alvás marad ki a napirendjéből. Erre pedig még rátesz az is, hogy a saját vérét bezzeg serényen csapolja. Van, hogy kísérletezik rajta, mi miatt lehet ez a vérvágy, míg máskor az altatóhoz igyekszik belőni a tökéletes mennyiséget. Emiatt egy-két órán úgy jelent meg, hogy a vér enyhe illata átitatta a lényét, mely más esetben nem annyira zavarná. Most viszont még a sajátja szaga is képes megőrjíteni, szóval tényleg ideje lenne valamit tennie. Vagy valakit elrabolnia, vagy valahogy vért szereznie, de jobb lesz próbálgatni, mi lesz a legjobb hosszú, vagy épp rövid távú megoldás.
Nem nagyon tud megint belemerülni a gondolataiba, mivel a bejárati ajtó nyílik s valaki megérkezik. Az utóbbi időben az időérzéke nem tökéletes, ám így is furcsállja. Mintha a szokottnál kevesebb nap telt volna el. Vagy már ennyire nem figyeli, mikor milyen napszak van s így elszaladtak a napok? Mindegy is. Értetlenségét leplezve sétál le fogadni kedves ,,vendégét”, ő azonban láthatóan nem a könyvtár felé veszi az irányt. Értetlen pillantásokkal jutalmazza, de még nem szól a dologért.
– Üdvözletem. Múltkor elfelejtettem mondani, hogy a köveket levittem a két lénynek. Örültek nekik, szerintem őket is lenyűgözték, hogy világítanak. Egyből el is kezdték színek szerint válogatni a szerzeményeiket. Okosabbak, mint az ember gondolná. -kezd bele így valami felszínesebb témába. Azonban mikor azt látja, hogy felhalad a toronyba, majd elkezd onnan kipakolni, akaratlanul is a torkára forr a szó s nem tudja folytatni az unalmas fecsegést sem.
Ez egy eleve halott ötlet volt, úgy feszülünk egymásnak ezzel a köcsöggel, hogy a köztünk lévő feszültség begyújthatná ezt az egész kócerájt! Kedvem se volt ezt csinálni, mintha mi se történt volna és tovább tudnánk lépni a dolgon. Az ölemben landoló csizmák láttán csak vigyorgok, ahogyan a nyíló ablakra is. Ebben a mosolyban azonban nincs jókedv, gúny az van.
-Ahhoz még enned kéne néhány gombócot, hogy velem ilyet megtegyél.
Ja, visszapofázok és kevésbé veszem figyelembe a kérését. Nem fogom levenni, mégis mit gondol miért csináltam meg eddig bármit neki? Hát nem a két szép szeméért vagy az édes anyajegyért az állán. Arról meg igazán nem tehetek fejben nem itt járok. Érthető, hogy nehéz arra figyelnem melyik milyen betű mikor egyrészt a történet egy nagy rakás szemét, ami azt akarja igazolni nem baj, hogy hátrahagyott az anyám. Csodás! Az pedig, hogy akárhányszor, ha meglátom az arcát, mindegy melyik illattal párosulva, a pincében látottak jutnak az eszembe. A vonalzó csíp, de baromira! Főleg a talpamon, felszisszenve kapom le végre az asztalról a lábaimat. Szememben egyértelmű indulat fénye látszik, ahogy hirtelen talpra ugrok és a jobb kezemet a kardomra teszem. Ingerülten morranok hozzá, hogy nagyobb nyomatékot adjak a dolognak az életével játszik! Ideje lenne neki is komolyan venni. Édes, borsmenta és citromfű. Amint megcsapja az orromat az illat eleresztem a fegyvert, pedig ennek nem kellene befolyásolnia. Ketten egyek, együtt csinálták és ahogyan nevetett. Hátborzongató. Attól is rosszul érzem magamat, hogy egy pillanatra megörültem ennek az illatnak, nem lett volna szabad. Meg kellene tennem, most amíg lehet, gyorsan és tisztán. Ne fájjon neki. Úgy jobb, még ha Ők másokkal nem voltak könyörületesek. Viszont nem tudok megszólalni, már nem tudom hányadik olyan mondata amire nincs rendes válaszom. Ahogy a köcsög időpazarlós szövegére úgy az kérdésre se tudok felelni. Előbbiből csak nagyobb vita lenne, utóbbira nem mondhatok semmit. Ha azt mondanám, ami bennem van milyen hatást érnék el? Tudja, hogy nem hazudok. Egyszerűen csak hümmögök egyet és megrántom a vállamat. Érdekes, mintha még Ők szenvednének, mire fel? Talán levágták a lábukat és másikat varrtak a helyére vagy mi a fasz? Mindegy, ezzel most nem foglalkozok, elfordítom a tekintetem és a könyvvel babrálok. Amint elhangzik a mondat, hogy vége a tanulásnak egyből húzom is a nyúlcipőt. Mindkét értelemben.
-Dobjátok vízbe.
Nem fogok további magyarázatokat adni a dologra. Ezek kifejezetten vízi kagylók, kövek és csillagok. Ahogyan a nedvesség éri őket szépen lepereg róla a külső megkeményedett fekete és barna rész, majd lassan fényleni kezdenek. A legtöbb arany színű, de van ami kék, lila és a ritkább a zöld fénnyel ragyognak a víz alatt. Az ikrek biztosan értékelnék ezt, mikor elmentem jó ötletnek tűnt hozni ilyeneket. Ne unatkozzanak abban a nagy tartályban egész nap. Amint kész vagyok felpattanok és az ajtó felé indulok.
-Megyek.
Nincs miért magyarázkodnom vagy a továbbiakban szót váltanom vele. Nem maradok, nem takarítok, mosok vagy főzök. Ha eddig ment nekik ezután ugyancsak tudni fogja hogyan kezelje a helyzetet. A könyvtárajóban azonban megállok és a vállam felett odaszólok nekik.
-Nem kellene játszani az áldozatot, mert az igaziak a kertben vannak.
A válszaik hidegen hagynak, mindegy melyiktől jönne. Inkább gyors léptekkel hagyom el ezt az átkozott helyet.
Az elkövetkezendő időszakban továbbra is kínosan teltek ezek az alkalmak. Eleinte fél óra után összevesztem a köcsöggel és leléceltem mindenféle magyarázat nélkül. Bár baromira bosszantotta a dolog és minden alkalommal valami olyannal jött, ha nem viselkedek ne jöjjek vagy mi. Nem törődtem ezzel se. Minden egyes napon elhatározással indultam neki az útnak, végig érveltem miért kell azt tennem, amit. A kastély láttán viszont összeszorult a gyomrom és mihelyst megláttam… nem, ez nem igaz. Látnom se kellett, amint az édes illat megtöltötte a tüdőmet oda volt minden elhatározásom. Azért van ez mert nem akarok ölni vagy mert Róluk van szó? Jobban mondva, Róla.
Észrevehetően fut át az arcán egy igazán kellemetlen érzelem, mi a gyűlölet s a megvetés keveréke. Egy bolond semmirekellő, aki direkt nem érti, hogy mit akar a másik. Minek kellett visszajönnie? Nem is érti, mit sopánkodik a másik fél, mikor egy ilyen bolondról van szó. Egyszerűbb lenne akkor már inkább elásni, aztán akkor itt is van és nem is idegesítő és senkinek se lenne baja. Már éppen fejben bele is vetné magát a gondolataiba, hogy hogyan is oldaná ezt meg, mikor megcsapja a tömény lábszag. Ha most vesz egy mély levegőt, még az a semmi is ki akar majd törni a gyomrából, ami nincs is benne. Inkább megy s nyit ablakot. Visszatértekor pedig két ujja közé csípi a csizmák szárát s Cain ölébe hajítja. Hátha majd a saját szagától megfullad, vagy valami.
– A csülkeidet is vedd le, vagy legközelebb tányéron, tálalva látod viszont. -parancsol rá ellentmondást nem tűrő hangon. Mikor leül a kitűzött helyére, összefonja a karjait a mellkasa előtt, lehunyja a szemeit s hallgatja. Minden egyes tévesztésnél ciccent, vagy ki is javítja mikor már igazán fogy a türelme. Máskor a tanulós időszakban talán még barátias is tud lenni a hangulat, ha mindegyik fél elengedi magát. Most viszont? Versenyezni lehetne, melyikük fog előbb robbanni. Az a kis mocsok ér megint lüktetni kezd a homlokán, mikor már nagyon szenved a másik s ökölbe szorított keze tisztán jelzi, hogy csak azért nem harapta még le a fejét, mert a benne élő tanár visszafogja. Pedig már körmössel jutalmazná, vagy egyenesen letépné azokat a helyéről, hogy normálisan viselkedjen.
– Nem-e? -vonja fel a szemöldökét, tekintete szikrákat szór, mikor meghallja a panaszkodást- Nem mi mentünk a nyakadra, hogy már pedig tanítani akarunk. Legközelebb csak akkor gyere, ha tényleg akarod, különben nem fog érdekelni az adott szavam és írástudatlanul purcansz ki. -ahogyan erélyesebben felszólal, a keze önkéntelenül is mozdul. Kedvenc fa vonalzója a lyukas zoknis talpon csattan, de úgy, hogy szerencsétlen eszköz megreped. Állítólag jó kis kínzás valakinek a talpát csapkodni. Most nem ezen jár az esze, csak előbb jött, mint ököllel az asztalra vágni- Szóval csináld a dolgod, vagy hagyj minket békén. Hidd el, rengeteg más dolgunk is lenne, nem csak egész nap meresztjük a hátsófelünket.
– Elég már! -szólal fel egyszer csak egy valamivel másabb, ám szintén nem a nyugalomról árulkodó tónus. Fújtat egyet s ahogy felkel a székről, a lendülettel hátratolja, a háttámla a parkettán csattan- Ha ennyire nem akarod, miért vagy itt? -mered egyenesen a sárkányra. A másik felet mondhatni elzavarta, hogy nyugodjon le, mielőtt kitörne a háború. Szemében valami furcsa, fájdalmas csillogást lehet fellelni, hangja egy pillanatra elakad, mikor újra szóra nyitja a száját. A fejében, mikor nem tesz semmit, csak gondolkodni tud. Jelenleg pedig ennél rosszabbat nem tudott volna tenni. Megköszörüli a torkát, miközben megmasszírozza két ujjával az orrnyergét.
– Inkább beszéljünk akkor a kövekről, elég lesz a tanulás mára. Nem jutottunk velük sokra. Micsodák azok?
Oda se nézek, mikor bejön és rám parancsol. Ez szadibá. Köpni tudnék az undortól szinte érzem a torkomat kaparó savat, még szerencse hoztam magamnak saját italt. Igen, nincs az az isten, hogy akár egyetlen pohár vizet elfogadjak ettől az embertől. Inkább halok szomjan vagy iszom a saját vizeletemet. Ki tudja mit rak bele? Viszont nem mondhatja, hogy nem hallgatok rá, a kérésnek megfelelően leveszem a csizmámat. Egyiket a másik után, felfedve ezzel a felemás színű zoknimat, minek a jobb párja lukas a hüvelykujjamnál a másik a sarkamnál. Ezt nem szokták nézegetni szóval miért lettem volna figyelmes erre? A szagért nem vállalok felelősséget, ez volt a kifejezett kérése ezek után ne pattogjon nekem, hogy így fogalmazott ezért azt csináltam pontosan. Megvárom, amíg a kezembe nyomja a könyvet, csak morranok egyet a szavaira, amivel ide adja. Unottan csapom fel az első oldalon hiszen valójában semmi kedvem nincs most ehhez. Mese egy sárkányról. Ez még talán érdekes lehet. A felvázolt terv, hogy kevesebb legyen a tanulás nem érdekel. Vállat rántok a dologra.
-Felőlem.
Visszateszem a lábamat oda, ahonnan leparancsolta az előbb, jobban mondva a csizmát és olvasni kezdem a mesét. A mesében az anyasárkány nevelgeti a kis sárkányát, játszanak, boldogok szép és jó. Addig amíg valaki rájuk nem talál, akkor a mama kénytelen elrejteni a kissárkányát, meghalni és végül a pici magányosan nő fel. Erős lesz a maga erejéből és megbosszulja az anyját. Ezt a szart. Bosszantó a helyzet és ez a retkes mese is valami olyan témát boncolgat, amitől egykettőre ideges leszek. Ha különösebben nem szól semmit akkor a következő feladatokat idegből csinálom végig ezért jóval több hibával.
-Meddig akarsz még nyekteni? Nem érek rá egész nap.
Vetem oda mikor azzal jön javítsam ki azokat a dolgokat, amiket elrontottam az első vagy második alkalommal is. Fejben baromira nem vagyok itt és fullaszt a levegő. Ráadásul ez szadibá neki aztán mindegy mi baja van, sőt élvezettel nézi a szenvedést. Talán nem kellene húznom az időt, hiszen mire várok? Hogy megváltozik és nem csinál semmit? Idióta vagyok, de még az iszap kellemetlen mindent elnyelő szagát érezve se tudom rávenni magamat. Azt nem közlöm vele, hogy a dolgaimat ugyancsak elviszem innen a játékot, amit kaptam lerakom a játékokat az ikreknek.
-Tényleg, arra rájöttél mire valók a kövek?