A sötét kastély, ahogyan a környékbeliek gúnynévvel illetik a helyet, rengeteg helyi hiedelem színtere. Nem is csoda, hogy így erre felé a látogató olyan, akár a fehér holló. A fekete kövekből épült, hatalmas építmény nem nyújt vendégszerető, hívogató latványt, már első megpillantásától kezdve az arra járók igyekeznek messze elkerülni. Mintha valami sötét aura lengené körbe. A hely pedig belülről is hasonló benyomást kelt. Az ódon falakon sötét témájú olajfestmények, nyikorgó padlók s a lehető legkevesebb fény várja a belépőt. A hatalmas belmagasság s a szinte plafonig érő ablakokat eltakaró, megtépázott függönyök eltörpítő benyomást gyakorolnak . A belteret örökös hideg uralja s ez csak még fogvacogtatóbb, minél lejebb merészkedik valaki az emeleteken. A legfentibb tornyokban hollók vertek fészket, károgásuk gyakorta számít alapzajnak. Ha pedig felrebbennek, fekete felhőt vonnak az épület felsőbb része köré, szinte teljesen láthatatlanná téve azt.
Jól vagyunk. Nem kell miattunk aggódni, el tudjuk dönteni, hogy mennyi pihenésre van szükségünk. -mormogja tiltakozóan. Elég lesz már abból a túl nagy odafigyelésből. Pont ez az, hogy úgy tesz ez az istenátka, mintha tényleg érdekelné a hogyléte. Még mindig itt van s arra figyel, hogy pihenjen. Viszont el fog menni holnap, esetleg holnapután, aztán hetekig felé sem néz. Nem az kell neki, hogy betegen ápolgassák. Végtére is egy tudós, ha annyira rosszul lenne, majd összekotyvaszt magának. Az meg a pláne, hogy már jól van.
Ahogyan meghallja a koccanásokat, megáll benne az ütő s készül, hogy robban az egész ház. A kezét újra az ajtógombra téve kezdi nyitásra kényszeríteni, sikertelenül. Közben újra nekiáll fenyegetőzni, hogy azonnal tegye le, mielőtt valamit eltör, ám ahogy hallja ez is hiába. Hát mi jöhetne még? Fújtatva ül le az ajtó elé, vállait s fejét nekidönti s csak bámulja a plafont, miközben az orrnyergét masszírozza. Mikor a jelzőt meghallja, felmorran s öklével újra beleüt az ajtóba.
– Cuki a tudod mid! -a morgós hang tökéletesen elárulja, hogy ezt melyik fél célozta az irányába- Mi aztán nem vagyunk azok.
– Úgy bizony. -helyesel a másik. Még talán bólogat is, noha azt senki sem látja- Viszont ara nincs szükségünk, hogy figyeljen ránk valaki, míg alszunk. Nem vagyunk már gyerekek, nem fogunk leesni az ágyról, vagy ilyesmi. No, nem mintha annó annyira figyelt volna ránk éjszakánként, ha lebetegedtünk. -a végét inkább csak saját magával beszéli meg, lehalkított hangon. Reményei szerint Cain nem hallja. Furcsa gyerekkora volt, az tény. Ha csak egyetlen dolgot kéne említeni, ami közbevág ebbe a témába, az pont ez. Mindig magára volt utalva. Amint megtanult egyedül járni, onnantól az apja már nem engedte azt sem a dajkájának, hogy ölbe vegye. Mondván, ha már megy neki, nincs szükség a kényeztetésére. Akaratlanul is felelevenít ilyesmi emlékeket, mikor meghallja a fenyítést. Válaszolni is elfelejt, sőt, még a levegő is benne akad. Na még mit nem! Egyből felpattanik s már rivallna is rá, hogy neki készült az a nyomorult altató, az orra alá ne merje dugni, hogy a tudósból legyen kísérleti patkány. Ekkor viszont felajánlja a szemtől szembeni beszédet. Jól van. Mély levegő be s ki. Megköszörüli a torkát, majd egyet hátralép.
– Gyere ki. Beszéljük meg. -megvárja, hogy kinyíljon az ajtó s elővillanjon az ismerős arc. Akkor kezd csak bele. Tényszerű kijelentéseket használ, ellentmondást nem tűrő hanglejtéssel- Rendben. Legyen, te győztél. Alszunk ma éjszaka. De. Nincs altató. Neked pedig szintén alvás, a saját szobádban. Majd kapsz valami erősebb szeszt, hogy könnyebben lecsendesítsen. -miután ezt megbeszéltnek tekinti, mellette belép a dolgozóba s elkezdi kutatni, mégis mit kocogtathatott, vagy rosszabb esetben törhetett el. Reméli semmi levegőben párolgó.
– A kész altatód a konyhaasztalon. Vidd magaddal, vagy próbáld ki este. A hatásról így, vagy úgy, de majd számolj be. Még kezdetleges, így bőven van mit finomítani rajta.
Láthatóan felszusszan, mikor észreveszi, hogy semminek sem esett baja. Ezt-azt eligazít, majd megfelelőnek véli a szobát, így kisétál az ajtón. De vajon most mit csináljon? Este muszáj lesz úgy fest aludnia, ma pedig már nem sok óra van a napból. Szenvedtesse még olvasással a sárkányt, Nem, majd este. Ellenben ő maga levonulhatna a könyvtárba. Az utóbbi napokban többet volt a szobájában, mint máskor több hónap alatt. Kezd herótja lenni a benti tapétától. Így hát, megindul le. Viszont, ha Cain előbb elment, akkor először a konyhába akar belesni. Kíváncsi, hogy mit szól az ajándékához.
Mikor minden lehetséges bejáraton kattant a zár diadalmasan fújtam ki a levegőt. Nem mondom, azért nyápic létére egészen jól tartotta az iramot. Akármennyire dörömböl hát én aztán most nem fogom kinyitni addig, amíg nem egyezünk meg. Homlokomat az ajtónak támasztom amikor már nem üti.
-Kinyitom, ha megegyeztünk!
Szólok ki hangosabban, de nem ingerülten. Köhög és biztos vagyok benne, hogy sokat kivett belőle ez a szaladgálás. Ha nem figyel oda magára a végén azért nyitom ki mert aggódok az egészsége miatt.
-Mert azt akarom jobban legyél! Nem akarom, hogy beteg legyél.
Ezen a ponton elgondolkodhattam volna saját szavaim jelentésén, de nem tettem. Nem. Ezt most luxusnak érzékeltem és ezért se tettem semmi ilyesmit. Inkább ravasz mosolyra húztam a szám kerestem két használatlan üres üveget. Hátamat az ajtónak vetem s fülelek miközben nagyon finoman, de jól hallhatóan egymásnak kocogtatom. Ettől tutira kiveri a víz!
-Cuki vagy amikor rosszul áll a szénád! Kár, hogy nem láthatom az arcod!
Nevetek fel, aztán visszateszem a helyére a két üveget. Az ajtóhoz sétálok s leülök a tövébe, mert itt jó. Közel vagyok hozzá. Azért, mert így hall. Igen, azért.
-Térjünk a lényegre. Pihenned kell, hogy jobban legyél és ahogyan elnézem a vér szintén sokat segít. Én nem fogok aludni, végig a szobádban leszek ha akarod, nem csinálok semmit. Csak…
Kimondva szarul hangzik. Most tényleg? Őrizném az álmodat?
-Leszek. Semmi baromság, becsület szavamra.
Azért ez csak jelent neki annyit, hogy ne akarjon azért fent maradni, hogy engem ellenőrizzen. Másért miért ne akarna? Mármint, persze láttam, hogy nyugtalanul aludt, de az a betegsége miatt volt. Lehet többnyire nem alszik jól.
-Vagy jobb szeretnél altatót?
Tényleg nem tudom mit kellene tennem vagy mondanom, amivel elérhetném, hogy rendesen kipihenhesse magát az este folyamán.
-Na, ha MINDKETTEN! Megígéritek, hogy nem bátalmaztok sem testileg, sem lelkileg se más módon akkor hajlandó vagyok kinyitni az ajtót.
Vetem fel az ötletet a páros számára. Jobb lenne szemtől szemben megbeszélni és úgy, hogy értelmesen vitatkozunk. Ha hajlandóak erre, akkor vissza is mehetünk a konyhába vagy ahova szeretne és érett felnőttek módjára beszélni. Elhagyva azt a csodálatos: Nem! De! részt. Bár az igazat megvallva azért valahol jót szórakoztam ezen a vitán még akkor is ha épp papucst és párnát kerülgetve menekültem előle.
Egy dolog tény és való. Nickolas minden, csak nem jó a futásban. A pontosabb megfogalmazás az egyenesen gyűlöli, de hát mit lehetne tenni? ha valaki rohan előle, azt bizony megkergeti. Pláne, mikor ilyen gyalázatos dolgot tesz! Még, hogy a beteg nem kávézhat. Oh, dehogy is nem. Ha ő a beteg, akkor meg pláne! Hiába lehet olyan, mintha két gyermek veszekedne a fogócska közben, ő bizony mindig utána vág egy nemet, ahányszor rá akarna parancsolni, hogy ő aztán ma alszik. Hát persze, hogy ebbe nem megy bele. Utál aludni. Ez az ökör addig bármit tehet a házban. Utál aludni. Egyáltalán nem fáradt. Azt említette a gondolat béli felsorolásba, hogy utál aludni? Amúgy sem tudna a rémálmok miatt többet egy, maximum kettő óránál. Oh, és persze utál aludni. Ezek mellett milyen indok kellhet még, hogy miért ne menjen bele abba, amit a másik mond? Mondjuk az, hogy neki aztán nem parancsolgat a saját házában ez az akaratos pikkelyes.
Visszatérve az eseményekre. A tüdejét majd’ kiköpi, de amíg a lába bírja, nem fog lassítani s kergeti. Az akadályokat egészen jól veszi magához képest, így még a távot is nagyjából tudja folytatni. Pláne, hogy vissza is dobálózik olyasmikkel, amiket nem sajnál valaki után hajítani. Így talán még csökkenhet is köztük a távolság, noha utol nem tudja érni. Vetődős mutatvánnyal inkább meg sem próbálkozik. Elég volt egy időre ennyi szemüvegtörés neki bőven.
Hiába állapítja meg a törős dolgot, a bezáródó ajtónak majdnem fejjel megy neki, mert nem sikerült kellő pillanatban lelassítania. A tenyereit éppen sikerül maga elé kapnia, így egy szép nagy puffanással érkezik neki a fa felületnek. Az azonban nem mozdul ettől – ellenben ő hogy hátra pattan! Szerencsére nem ül seggre a földön, hanem egyből veti magát a szoba felőli bejárat felé. Annak is kattan a zárja, franc! Az ajtógombot forgatva próbálja nyitni, noha kulcs nélkül ez egy eléggé lehetetlen műveletnek bizonyul.
– Azonnal nyisd ki az ajtót! -szól be a zihálás mellett teljető legerélyesebben. Mindjárt kiköpi a tüdejét, mi úgy ég, mintha alágyújtottak volna. Egy kissé előre kell dőlnie, hogy míg nem normalizálódik a légzése, addig se essen össze. Homlokát az ajtónak dönti, a heves légzés mellett hamar előjött újra a fránya szédülés. Pedig azt hitte, hogy már azt már kifeküdte magából. Ennyit a betegnek pihenés kell dumáról! Az hagyján, hogy egy köhögőroham is elkapja a futkorászás miatt, túléli s hamarosan már újra szól is neki be.
– Mégis miért ennyire fontos neked, hogy aludjak? -öklével elkezdi püfölni az ajtót, hátha azzal kellőképpen felhívja magára a figyelmet- Bármit elmozdítasz, halál fia vagy! Ha ott valami eltörik és túléled a szer hatását, élve nyúzunk meg, majd a beleidből kapsz egy csomót a nyakad köré és úgy lógatunk ki a toronyból, hogy a széllel lengedezz!
Miért képes ilyen hatással lenni rám valakinek a közelsége? Miért tud a testének melege biztonságot adni? Miért érzem a megnyugvást minden lélegzetvételénél? Tarkómon az apró mozdulatok hatására borsódzni kezd a bőröm, de ezt a részét igyekszem kizárni a tudatomból. Alig hallom a hangját, arra se igazán figyelek már mit felel, az egyetlen ami számít az a jelenléte. Nem akarom megszakítani még ezt a kapcsolatot, ha eltávolodna elveszíteném a biztos pontomat. Szükségem van rá. Vagyis inkább csak valakire, hogy visszataláljak abba az állapotban, ami mindig engem jellemez. Nickolas az a horgony, mi ebben a segítségemre van. Francba, Cain! Lélegezz. Vele, együtt.
Az egyedüli szava mely eljut a tudatomig, nem csak a fülemben elvész, mikor kijelenti: Marad. Ennek hallatán olyan könnyedség söpör végig a testemen, mivel már percek alatt elérem a kívánt állapotot. A ravaszdinak azonban nem lehet parancsolni, ha a gyomrot elhagyná utat vág a torkon át. Arra számítottam azonnal itt hagy akárcsak az eb azt a bizonyos szaharát, de van olyan jó fej a hátamat simogatja. Mi a tök? Piros pontra gyúr, sajnál vagy békülne? Mindegy, ebben a helyzetben nehéz bensőséges kérdéseket feltenni a másik részéra. A vízért mondjuk már úgy fut, ennyi erővel kergethetnék a sakálok is. Biztosan nem vagyok annyira szívderítő látvány, igaz visszatérve az általános állapotomhoz teljességgel használható vagyok. Olyannyira, hogy mikor meghallom a teljes nevem, a számon kérő hangot és a fenyegetés már csak a port lehet utánam szagolni. Villámgyorsan vetődök az emelet irányába sajnos minden tervet és megfontolt lépést vagy logikát mellőzve. Ezért ha utánam ered én biztos isten végig fogok fogócskázni vele a fél, ha nem az egész kastélyon! Nincs az az isten, hogy megálljak.
-AKI BETEG ANNAK ALUDNI KELL NEM KÁVÉZNI!
Ordítom hátra neki, ha már egyszer annyira magyarázatot akart az esetre. Itt elindulhat a kulturált és teljesen szofisztikált vita, ami részemről így hangzik: Alszol. Nem. A másik verzió se sokkal másabb az: Aludni fogsz! Nem! Részemről mindegy melyik verzió alakul ki, képes vagyok a végtelenségig folytatni. A futást viszont nem ezért néha körbe kergetjük egymást asztal, szék, ágy, szekrény vagy esetleg virág körül. Átugrok, csúszok és mindent megteszek, hogy meglógjak előle. Hol az ágy felett ugrálok át rúgókat nem kímélve, hozzávágva párnát vagy Rudit csak egér utat nyerjek, máskor az asztal alatt átcsúszva nyerek időt, hátrafordulva nyelvet öltve a másik irányába. Egy-egy beszólás szintén belefér. Kezdve a klasszikus: “Úgy se kapsz el!” és a “Béna vagy!” egészen a “Kevesek vagytok hozzám” kedély borzoló mondatáig. Ha pedig úgy hozza a sors bemenekülök az valami biztonságot nyújtó helyre, ha időm engedi akkor az ajtó bezárásával végre tudunk beszélgetni! Ha az égiek úgy akarják akkor a dolgozószobája lesz ez a mesés hely, hol aztán kellőképpen sok dolog van ahhoz, hogy megfenyegessem vele.
-Ma este alszol és pont!
Nem tudom mennyire jó ötlet megemlíteni, hogy én bizony nem tervezek aludni, hanem a szobájában virrasztva őrzöm az álmát. Tudom, nem használ sokat a jelenlétem, ami azt illeti nagyobb a sansz elküld a búsba, mint ezt hagyja. Mégis meg akarom próbálni.
Nem tudja, hogy segít-e az ötlete. Úgy dermed meg a másik, mintha maró hatású lenne az érintése s fájdalmat okozna vele akkor is, mikor nem akar. Már épp azon van, hogy sűrű bocsánatkérések közepette elengedi s inkább elsiet tényleg a nyomorult vízért. Azonban mikor ezt megtenné, a másik újra életre kel s viszonozza az ölelését. Egész kellemes a közelsége. Na jó, nem. Túl közel van. És még közelebb húzódik. Úgy érzi, mintha belé akarna minimum mászni. Azonban nem ereszti el, csak még vontatottabbá válik a légzése. Annyira kellemetlen így számára ez a szituáció. Tudja, hogy ő maga kezdeményezett, mégis… zavarban van? Esélyesen. Mintha az egész arca égne.
– Akkor legközelebb ott gyakorolj, ahonnan ki is tudsz jönni. -súgja neki kicsit halkabban. Ennyire közel hozzá nehézkesen találja meg a hangját, de még mindig jobb, mint a másiké. Hogy kezét lefoglalja, apró köröcskéket kezd leírni ujjbegyeivel a tarkóján, így masszírozva azt. Hátha azzal is segít egy kicsit, hogy le tudja nyugtatni.
– Hé!
Meglepettségében a kelleténél hangosabb értetlenkedő hangot sikerül összehoznia, de nem ült seggre. Sikeresen térdeplésbe érkezett, kikéri magának! Az más kérdés, hogy a cipője sarka milyen keményen találkozott a hátsó felével… jó, erről szót se többet. Kezdené leszedegetni magáról gondolván, azért húzta le, mert már nem bírták a lábai. Hangja hallatán azonban újra megdermed.
– Itt maradok. -préseli ki magából nagy nehezen az egyetlen lehetséges választ. Tényleg ezt szeretné? Pedig sokszor rosszabb társaság a magánynál. De legyen. Reszketeg, hosszú belégzést követően jobban hozzásimul, noha már csodának véli, hogy ebben a pózban ilyent még lehet. Zavart tekintete elrejtése érdekében lehunyja a szemeit s elképzeli, hogy jelenleg csak a szobájában van. Az ágyon fekszik s a párnáját vonja magához. Egy nagy, meleg párna. Igaz, hogy lélegzik, de semmi sem lehet tökéletes ugyebár. De ez segít. Az ő testtartása, légzése, mozdulatai is javulni látszanak. No meg, ennek hatására a másiké is mintha. Örül a dolognak, ahogy annak is, hogy el tud vonatkoztatni a túlságosan nagy közelségről. bár még mindig biztosan olyan arckifejezést vág, amit pénzért lehetne mutogatni.
– Szívesen. -fogjuk rá. Ebben a percben, ennyi idő elteltével talán még őszinte is lehetne a köszönetre való válasz, ám mire eddig eljutna a gondolataiban, kemény eltaszítás szakítja félbe a dolgokat. Értetlenül nézi a másikat mégis mi lelte, ám hamar rájön a dologra s felkelve inkább odaáll mellé, hogy most is a hátát simogathassa. A haját nem kell felfogni, szóval máshogy nem nagyon tud segíteni. Azonban felé nem fordítja az arcát. Nem akarja, hogy így lássa bárki is, hogy ilyen bárgyú kifejezést lehetett kicsalni belőle. Botrányos- Mindjárt hozom. -szinte csak erre a kérésre várt, hisz egyből meg is indul a vízért. A konyhában rá sem tekint az odakészített holmikra, csak egy pohárba tölt kellemesen hűvös vizet. Nem akarja húzni az időt, de valami lavor féle lehet nem ártana, így elkezd egyet keresni. Ekkor tűnik neki fel, hogy valami nincs rendben. Hol van a… MÉGIS HOL A KÁVÉJA?!
– Cain Heal! Két perced van összeszedni valami rendes indokot és elregélni, hogy hova tetted ami minket illet, különben visszatömöm beléd amit kiadtál magadból! -sikeresen megtalálta a hangját, az tény. Olyannyira, hogy a másik kint hallhatja, mikor a konyhából szól neki. A vizet ugyan viszi magával, de az a mogorva tekintet, mi társul hozzá… bizony azt sugallja, hogy képes állni a szavát. Ennyit az idillről, vissza a megszokottba. Vagy valami hasonló.
Megérezve a kezeimre fonódó ujjakat másodpercekre lefagyok, hogy valaki így meglátott. Eléggé kizárásos alapon megy ebben a rohadt kastélyban, hogy mégis ki a fene az. A kövér dáma a harmadik emeli festményről, nem? Ja hát nem! A ház ura természetesen az aki itt van. Miért van itt? Neki most a dolgozóban kéne lennie nem? Ellenkezni is elfelejtek ahogyan kifelé húz magával a folyosóra. Igen, itt valóban lényegesen nagyobbak az ablakok, így egyből megcsap a hideg levegő és elárasztja oxigénnel a tüdőmet. Hátamat a folyosó hideg falának vetem, de úgy remeg mindenem mint a kocsonya. A gyomromban lévő görcs alig oldódik. Ezek szerint valamivel jobb a levegő hatására, azonban a lihegésem hangosabbnak tűnik, szaporábbnak és… Megakad. Ismételten ledermedek az érintésére, ha nem lennék egy kisebb fajta pánik szerű állapotban biztosan elfelejtettem volna újra levegőt venni. Jó érzés, hogy magához von, jó érzés a tenyerét a hátamon érezni, ahogyan az arcomat a nyakához fúrni. Amennyire csak lehetséges belefúrom az arcom s végre képes vagyok megmozdulni. Minkét kezemmel az oldala mellett nyúlok a hátához s a ruhájába kapaszkodok. Tartom magamat, igaz inkább a fal tart engem, de ez már tényleg mellékes már. A lényeg, hogy akármennyire remegnek a lábaim, kezem és a testem akkor se estem még össze szóval ezt akár sikerként foghatom fel. Hallom a kérdéseket, csak amikor megformálnám a szavakat a számon nem jön ki semmiféle hang elsőre. Nagyot kell nyelnem, a hangom pedig kicsit se emlékeztet az eddigire.
-Egyszerűbb, de nem mindig lehetséges. Azért megyek, hogy kevésbé féljek. Gyakorlás.
Ennyire elcseszettül gyengének lenni! Ha nem tudnám, mennyire zavarja az amikor káromkodok, most biztosan rákezdenék. A záras részre nincs mit mondanom, tudom nem ért hozzá, de robbantani tud. Viccesnek most nem találok semmit se. Inkább csak mélyen magamba szívom az illatát. A szappannal kevert édes illatot, mibe a keserű csak halvány nyom. Ahogy kimondja, hogy üljek le, akár egy engedélyt úgy csúszok le a fal tövébe, öt is magammal rántva. Továbbra se eresztem el, mi több az eddiginél még szorosabban tartom a karomban. Bal kezemmel a hajába túrok és úgy lihegem szinte kétségbeesetten.
-Maradj velem!
Nem érdekel a víz, se semmi ami segíthetne. Arra van szükségem, hogy itt legyen velem és nyugodt legyen helyettem. Nem tudom mennyire fogja észrevenni, de fokozatosan az Ő légzéséhez igazítom a sajátomat. Kezdetben persze nincs sok haszna, túl gyors ütemben emelkedik és süllyed a mellkasom. De a percek előrehaladtával, megtalálom azt az ütemet, ami Nické. Már nincs hang, valamikor abbamaradt a zihálásom, nincs szaporaság a mellkasunk mi teljesen a másikénak simul egyszerre mozdul. Az ujjaim megfájdultak, ezért lazítok a szorításon az ingén s a fejéről a tarkójára, aztán a nyakára siklik a tenyerem. Percek telnek el s még mindig nem eresztem, de már érezhetően ellazultak a tagjaim. Sóhajtok egyet, homlokomat a vállának döntöm. Kicsit ég az arcom, ez így nagyon közvetlen ahogyan most vagyunk. Megint eszembe jut a fogadó.
-Köszönöm.
Suttogom csukott szemmel, kissé zavartan. Meg akarnám nézni, milyen arcot vághat, de még egyetlen pillantást se tudok rá vetni, kénytelen vagyok odébb lökni. Négykézláb az ablak felé vetem magam s az utolsó fontos másodpercben engedem ki a gyomrom tartalmát az ablak alatt lévő bokorra. Öklendezve távozik belőlem a szerencsétlen fácán. Kurva élet. Volt benne répa? Mindegy, mert jön a többi! Legalább a süti nem jutott erre a sorsra. Remélem nem löktem el nagyon durván nem az volt a cél, csak gondoltam nem szeretné a nyaka közé kapni a dolgot. Ahogyan a testem békés állapotba került az összeszorult gyomrom feloldódott és valamiért úgy döntött kiüríti magát, hát most itt lógok az ablakon kifelé.
-Most már elfogadnék némi vizet. Ha lehet.
Bár azt se nyelném le, először öblögetek. Aztán ha a nagyja kint van a számból, akkor iszok is valamit. Nem, eszem ágában sincs felállni, had kapjak még öt percet itt a földön fetrengve. Méghozzá annyira, hogy hátamat a hideg kőnek vetve elterülök a földön. Felé nézek, hátha látok még valamit abból az arcból, mi a gondolatait tükrözheti az elmúlt tíz-húsz perc eseményeiről. Vajon még haragszik rám a történtekért?
Bár arra sem számított igazán, hogy még ma látja, arra pláne nem, hogy egyenesen a háta mögött jelenik meg. Mikor Cain szinte kirobbanik az éléskamrából, nem kis szívbajt hoz majdnem rá. Egyből megpördül s rá akarna ripakodni, hogy mégis minek kell úgy hangoskodni, mintha a holtakat akarná felverni. A szó azonban a torkán forr, ahogyan meglátja. Mögötte a befalazott végű átjáró ajtaja tárva-nyitva, az egész férfi csupa kosz és pókháló s vér szaga árad felőle félreismerhetetlenül. Tekintete kusza, mozgása koordinálatlan s úgy kapkodja a levegőt, mintha fuldokolna. Pár pillanatig saját maga képét vetíti át rá a gondolataival akaratlanul is, mivel mikor pánikrohama van, ő is hasonlóan viselkedik. Mégis mit csinálhatott ez az ökör?
Csak némán, szinte földbe gyökerezett lábakkal áll s nézi, ahogyan igyekszik minden ablakot kinyitni. reméli, hogy ez megnyugtatja, bár a saját tapasztalata tudatja vele, hogy ez nem ilyen egyszerű. Akkor kezd igazán elmérgesedni a helyzet, mikor az ablak nem akar neki engedelmeskedni s egyre jobban eluralkodnak rajta az indulatok. Mintha ez zökkentené ki, odasiet mellé s a csuklójára fogva lefejtegeti mind a két kezet a keretről. Sőt, el is húzza onnan, mintha csak attól tartana, menten fejjel előre s üvegen át kiugrik. Meg sem áll a vonásában, míg a tágas folyosóra ki nem jutnak. Ott ő maga nyitja ki az egyik plafonig nyúló ablakot, majd visszafordul hozzá.
Látszik rajta, hogy nagyon bizonytalanná válik arckifejezése s az alsó ajkába harap, mikor megközelíti. Utálja magát, de azt meg a másik utálná, ha szerekkel próbálná lenyugtatni. Tapasztalta, hogy mennyire rossz, nem is akarna ahhoz folyamodni, míg nem muszáj. Helyette olyant tesz, amivel saját magát feszélyezi. Elé állva felnéz rá s kezeit lassan az irányába nyújtja. Az egyiket jobban megemeli, hogy a tarkójához simíthasson vele, s úgy húzza le. A másikkal a hátára csúsztatja a tenyerét s lágyan simogatni kezdi. Az ideges arcot a nyakához bújtatja s egy suta ölelési próbálkozással igyekszik csitítani. Teljes teste feszes, mozdulatai darabosak, de megtette. Pedig utálja ezt a kontaktust.
– Jól van, nincsen semmi baj. Már vége… -súgja a fülébe a tőle telhető legmegnyugtatóbb hangon. Állát lágyan a fejére támasztja s egy kicsit még jobban magához vonja. Lehunyt szemekkel, lassan fújja ki a levegőt. Direkt nem kérdezi, mit keresett ott bent, vagy hogy találta meg a bejáratot. Inkább egy gyakorlatiasabb kérdést tesz fel- Minek mész be ha tudod, hogy utálod? Egyszerűbb elkerülni a rosszat, mint akaratlanul benne ragadni. Az az ajtó régi és szorul. Mi van, ha nem tudod kiszabadítani magad, hm? Úgy nézünk ki, mint akik érzenek a zárakhoz? -most ő az, aki vicceskedéssel próbálja oldani a helyzetet. De mivel érzi, hogy nem jó ebben, így inkább visszavált komoly hangnemre- Ülj le, mielőtt összeesel. Hozok valamit inni. -azonban hiába mondja ezt, addig még nem engedi el, míg a másik le nem teszi a hátsóját. Pedig a fürdésnél is azonnal menekült az ölelésből. Most azonban úgy érzi, hogy ki kell tartania. Legalább az egyiküknek nyugodtnak kell lennie s most rajta a sor.
Ami azt illeti nem jött ki és a könyvtár ajtaját zavartalanul értem el. Nem tudom eldönteni végül csalódtam vagy sem. Szerettem volna, hogy már akkor kijöjjön és beszéljünk vagy jobb ez így? Valahogy olyan ürességet érzek, haszontalannak, nincs mit csinálnom. A négy fal pedig egyre nyughatatlanabbá teszi a szívemet. Hiába mentem ki, jártam az erdőt attól nekem még szükségem van az újra. Az érzésre, hogy arra mehetek amerre a lábam vagy a szél visz. Mégis hogyan tudnám ezt átélni ebben a rohadt nagy kőrengetegben? Mondjuk a titkos kis cuccait felkutathatnám, ha mást nem az alkoholt. Ezért sorra kezdem nézni a festményeket, ami biztos pont, de csak egy mögött találok üreget. Ott se pia van, hanem valami arany váza baszott nagy kövekkel. Hát ez most hidegen hagyja a fantáziámat az a szomorú helyzet. Na jó, nézzük inkább az ismerősebb terepet, a konyhában már sokfelé tapogatóztam, ezért ide térek vissza. Minden úgy van ahogyan hagytam, a könyvet nem piszkáltam. Túl szépen ír, hogy elolvassam és most amúgy sincs kedvem bogarászni a betűket. A másikat se olvastam el, a nővérkeruhát sem dugtam az orra alá pedig mindkettő kellemes beszélgetés indító lenne az egyszer szent! Itt azokat a helyeket egyből kihagyom miket már ismerek és többször használtam ott valamit. Azért még egyszer nem árt átfutni, a biztonság kedvéért, de hiába vezetem a kezemet a szegélyeken, futtattom végig a párkányokon vagy alsó részeken s hasonló. Semmi. Nuku. Zéró. Fáradt sóhaj mellett túrok bele a hajamba és vándorlok át a spájzba, ahol csak kevés időt töltöttem eddig és azt is gyorsan. Itt is valami hasonló dolgokat művelek, mire találok egy érdekes kis lejáratot. A kurva életbe. Ez kibaszott sötét és szűk és fénytelen és szűk és a fasz tudja hova visz és szűk és szart se látok és amúgy említettem, hogy szűkebb, mint egy szűz lány pinája? Kerülgetem akárcsak a macska a forrókását, mormogok és szitkozódok mire sikerül magamat rávenni. Már az elhatározásnál beleremeg a lábam a dologba. Ha legalább látok valamennyit akkor jobb szokott lenni, itt viszont hamar el fogom veszíteni azt a fényforrást is, ami van és lótúrót sem látok majd. Jó, nyugi. Csináltál már ilyet az életed múlt rajta bassza meg, de összehoztad. Ki tudja talán megtalálod a sörrel, borral és whiskyvel folyó Kánaánt? Jó, erre így pontosan kicsi az esély, de a valódi borospince várhat a túloldalon. Belevetem magamat a végtelennek látszó sötétségebe és sokkal keskenyebb, mint azt hittem. A gyomrom összeszorul, olyan kicsi lesz akár az öklöm érzetre. Lassabban haladok, az elvárthoz képest nem olyan egyszerű a széles vállamat áttuszkolni ezen a részen. A mellkasomat fokozatosan szorítja az érzést, s egy idő után úgy érzem már nem csak a testemen kívül, hanem belül is feszít. A tüdőmet, a szívem, az ereket. Semminek nincs elég hely itt a levegő pedig egyre kevesebb. Amúgy is dohos szag kering mindenfelé, valamikor elkezdtem szaporán venni a lélegzetemet. Fülemben ott dobol a szívverésem, ziháló lélegzetem pedig visszhangot ver a falakon, ha nem tudnám azt mondanám üvöltök. Vagy talán tényleg? Fogalmam sincs mennyit haladtam előre, mióta, sőt azt se igazán hogyan csináltam. Falba ütközök. Kétségbeesetten tapogatom, nincs rajta luk, mélyedés, se semmi, ami arra utalna van valamiféle mód a továbbjutásra. Az első gondolatom az szétütöm a falat, de mikor többszöri próbálkozás után se megy, két kézzel, teljes erőből úgy kezdek el visszafelé menekülni akár az űzött vad. Eszeveszett tempóban hátrálok, visszafordulni sincs helyem azt pedig nem akarom megkockáztatni, hogy beragadjak és ordítozva kelljen a segítségét kérnem. A félelem eluralkodik a testemen, a bezártság érzete, a pánik talán itt fogok ragadni? Nem maradhatok itt. Egyre hangosabban kezdek el káromkodni miközben a mozgásom felgyorsul. A kezemet csípi valami, talán felsértettem ahogyan a falat ütöttem, de ez mellékes. Pont úgy ahogyan a kosz, a hideg vagy az, hogy fél perce hiába igyekszem hátrébb menni ismételten akadályba futok bele. Ráeszmélve a tényre, itt a kijárat vadállat módjára tépem fel s rontok ki rajta. Mire tudatosul bennem a dolog már a konyhában vagyok, teljesen figyelmen kívül hagyva a másik jelenlétét. Fájdalom kell, az észhez térít! Az kell, hogy fájjon! Beleharapok a jobb tenyerem hüvelykujj alatti részébe, miközben sorra rángatom fel az ablakokat. Mindet. Az összeset ki akarom nyitni! Kell a levegő! Talán jobb lenne, ha kiugranék? Az egyik be van szorulva, de piszkosul. Olyan erővel húzom, ha nem hagyom abba meglehet kitépem tokostól vagy a kezembe marad a nyitója.
-Kurva élet, kurva élet, kurva élet kurva élet! KURVA! ÉLET!
Persze öregem ettől megrémül, kinyílik és szabad leszel.
Csak morog s morog az orra alatt, miközben egyre több dolog kerül elő a dolgozószobájában s pakolódik az asztalra. Az ebéd rosszabb volt, mint mikor a saját főztjét a saját társaságában kell elköltenie. Pedig biztos nem az ízekkel volt baj, ám ő még mindig úgy érzi, mintha csak papírt rágott volna. utoljára akkor volt ilyen kellemetlen étkezésben része, mikor még a családi házban tengette a napjait. Azokra az időkre még kevesebb örömmel emlékszik vissza, mint az előző jelenetre.
Rosszul reagált. Rettentően. Biztosan nem a személye elleni támadásnak szánta ezt az egészet, mégis úgy érzi magát, mint egy sarokba szorított vadállat, mikor nincs menekülőútja. Azonban neki mégis akad. Az ajtót bezárja kulcsra s a függönyöket elhúzza. Ideje belekezdeni a veszélyesebb műveletekbe. Ezek olyanok, mik teljesen lefoglalják az agyát s minden összpontosítását felemésztik. Ilyenkor képtelen a külső hatásokkal foglalkozni. Szereti ezt az úgymond veszélyes részt ilyenkor. Egyetlen rossz mozdulat és legjobb esetben is a fél karja bánja. Mivel ennek tudatában van, így nincs is számára jobb kikapcsolás.
Ahogy azt várja, tökéletesen hat a furcsa terápia. Még azt sem igazán fogja fel, hogy valaki kopogott. Egy olyan anyagon dolgozik, ami az élő szövetre juttatva mikrorobbanásokat kezd gerjesztenek ahol csak találkozik az adott anyaggal, ott ugyan ép részlet nem marad. Miután a felső hámsejtek minden védelmi funkcióját kiiktatja a kicsike, egy maró hatásba fordul át. Olyan erős, hogy még a csontot is képes lenne folyékonnyá változtatni. Emiatt használja a kapott kesztyűt, noha rá nem néz. Az túlságosan megzavarná még akkor is, hacsak egy használati cikk. Egyszer rácseppen az anyag, ám nem történik semmi. Ezt úgy véli, hogy hasznos információ, így mikor törhetetlen üvegből készült tartályban biztos helyre zárja el a kész terméket, úgy véli, fel kellene jegyeznie. Azonban nem kezdett el nagyon feljegyzéseket készíteni eddig Cainról. Az egyetlen az az illusztrált papír, amit… keres, de nem talál. Furcsa, mert a másik kettő megvan. Mindegy, nem szentel neki igazán figyelmet. A kesztyűt a levétele után megindul, hogy megtisztítsa. Az ajtó előtt azonban egy tálca várja, így megtorpan. Felveszi s visszamegy vele. Újra természetes fényt enged be, a kesztyűt arrébb teszi s megvizsgálja a levelet. Azon kapja magát, hogy mosolyogva ingatja a fejét az S betű láttán. Hát ezt nehéz lesz kinevelni ebből a hűllőből, az már szent.
Alapból nem érez éhséget, ám elfogyasztja a kapott dolgokat. Minimum a felét eltűntette, mire rájön, hogy ez most igenis jólesik neki s a szervezetének valóban szüksége volt erre. Rendesen el is szégyelli magát amiatt, amilyen műsort rendezett az ebédlőben. Az utolsó falatok alatt csak ezen jár az esze. Tényleg képes volt az első lépést megtenni a másik azok után, ahogyan ott faképnél hagyta? Rossz érzés keríti hatalmába s úgy véli, valamit neki is tennie kellene. Mivel jobbat nem lát, az ellenszert magához veszi s azzal, no meg a tálcával együtt tér le a konyhába.
Ahogyan sejtette, nincs ott senki. Talán már el is ment Cain a szer nélkül. Azért inkább miután elmosogatott maga után, az asztalon hagyja a kis fiolát. Mikor megpillantja a könyvet, valami az eszébe ötlik s gyorsan szerez tollat, papírt. Egy kis papírost úgy hajt meg, hogy táblácskaként tudjon állni s az elejére két egyszerű szót ír fel kunkori betűivel. Most a szokotthoz képest sokkal letisztultabb az írásképe, hogy biztosan érthető legyen: Én is. Ezt a napló s a fiola mellé helyezi, ám még így sem érzi teljesnek. felnyitja a bőrkötést s lassan kezd körmölni arra a lapra, ahova a jókívánságokat szokás írni.
,,Egy szabad lelket börtönbe vetni egyenlő a halálra ítéléssel. A leírás azonban csak megörökítés, így a gondolataid darabkáit megőrizheted. Ez egy napló, amibe az emberek leírják az érzéseiket, gondolataikat, mi történt velük. Sokszor segít, hogy az ember tisztábban lásson. ha valami összezavar, írj bele bátran. Sosem fogom visszakérni és másnak sem kell tudni róla. Jóra használd!
Nickolas”
Csak akkor nyugszik le a lelke, mikor ezt is késznek nyilváníthatja. Mindent összerendez egy kis kupacba, a tollat feszesen a könyvecske mellé teszi s inkább ott is hagyja a dolgokat. Csak remélni tudja, hogy a másik tényleg nem ment még el…
Látom, hogy nincs a legtündéribb hangulatában. Unottan eszi a kaját és nincs oda az ötletért, hogy csevegni kelljen. A kérdés lényegét továbbra se válaszolta meg. Attól még, hogy alapjáraton az alanyokkal tartja csak a kapcsolatot a család továbbra is tényező. Igazából sértésnek vehetném a szavait amiért egy lapon említ a kísérleti állatokkal. Persze már mondta, hogy embereken is szokott végezni kísérleteket. Annyira nem vettem véresen komolyan. Mármint ha egy rablóval csinált ezt-azt az engem miért zavarna? Más mintha valaki olyat használna ki lényegében büntetlen.
– Amikor meggyógyultál. Ha tippelni kéne, hiszen akkor már jöhet az altató és lelépek.
Ha bunkót játszunk akkor csináljuk jól. Tényleg azt hiszi nem vagyok képes paraszt mód viselkedni csak azért mert törődök vele? Akik közelebb állnak hozzám azokat jobban meg tudom bántani ha úgy hozza a sors. Pontosan azért mert már számít. Talán nem kellene, hogy ennyire érdekelnie. Csak bonyolítja a helyzetet. Bosszant amiért így itthagyott, főleg az ételt. A desszerthez hozzá se nyúlt. Nézem egy darabig az ajtót ahol eltűnt és emésztek. Kaját és szavakat. Most mégis mi a fasz van? Bízik bennem, de nem vagyok több mint az a két lenti kis lény? Vagy mi a halál? Idegből távol, vágok, nyelek. Rendet is erőteljes, durva mozdulatokkal teszek. Amilyen hülye vagyok pár helyen elvágom a kezem. Remek. A süteményből én se értem ezért az érintetlenül ott hever a helyén. Ötletem sincs mit csináljak. Jó én is farok voltam és furán viselkedtem a két vízi állat láttán. Adjak valami magyarázatot a dolgokra? Eh. A vérre megadta Ő is.
Szóval most itt állok a kurva dolgozó szoba előtt egy tányér sütivel és egy csésze kávé. Igen kibaszott kávé! Csak bemenni nem akarok, nem mondom a hangok se biztatóak azonban rávenni magam beszélni ezekről az emlékekről… Akkor most gyáva leszek. A szobájába indulok ott megtalálom ami kell. Papír és írószer. Minden betűt nagyon nagy gonddal formázok és húzom. Több percet igényel mire azt az egy egyszerű szót leírom. Visszamegyek és az “ajándékok” mellé rakom. Leteszem a tálcát a földre, bekopogok kétszer határozottan aztán két nagy lépéssel indulok el az egyik irányba. Valójában semmi tervem se volt arra vonatkozóan hová kellene mennem vagy mit csináljak. Ezért ha már ebbe az irányba léptem akkor a könyvtár lesz a cél. Így persze ha kilép és akarna még mindig utánam tud szólni. A kezdeti sietős tempó a távolság érzetével eltűnt. A papíron az áll: Sajnálom. Csak az S fordított.
Hagyja, hadd meneküljön el a sárkány. látja rajta, hogy valami nagyon nincs az ínyére. De vajon mi? Ő maga már ezeket a hangokat teljesen megszokta. Talán a másik gyomra nem bírja? Pedig számíthatott volna arra, hogy ami ebben a pincében zajlik, az sosem móka és kacagás. Párszor már mind a két fél a tudtára adta. Hát hogy lehetne még ennél is jobban rávilágítani az egészre? Igazán sehogy. Miközben ezen agyal, mormogva s egyedül tér vissza a konyhába. A finom illatok sem tudják a jobb hangulatot meghozni a számára, így mintha ott sem lennének. Máskor bezzeg már csorogna a nyála! Ehelyett most csak teljes közömbbel halad, kipakolja az ételeket az asztalra, szed a tányérokba s italt tölt a poharakba. Magának egyszerűen vizet, míg a másiknak bort. Még a kávé sem mozgatja meg, annyira a gondolataival van elfoglalva. Pedig, ha egy kicsit is észrevenné a koffein utáni hiányát, egészen biztosan egy letámadással indítaná annak az alaknak a visszatértét.
Helyette helyet foglal a megszokott helyén, jó étvágy kívánásképpen biccent egyet, majd belekezd az étkezésbe. Gondolja, nem lesz abból baj, ha csendben telik az étkezés. Azonban mikor már igazán megszokná a csendet, a másiknak muszáj megszólalnia. Egy pillanatra előbukkan a keményebbik, azonban mintha vissza lenne hírtelen parancsolva, el is tűnik. Hangja azonban semmivel sem kevésbé tényszerű, mintha nem vonult volna vissza. Még csak a hús szeletelésével sem hagy fel közben s fel sem pillant.
– Nem elég, ha az alanyaimmal tartom, mikor épp vannak? te is amiatt kerültél a képbe. A forgatókönyv pedig ki tudja, mikor tér vissza az eredetihez. -a falatot a szájába veszi, megrágja s csak az után folytatja. Ennél jobb témákat fel sem tudna hozni, de tényleg? Nonszensz! Úgy vájkál a magánéletében, mintha köze lenne hozzá. Igaza van a másik félnek, kezd a határain túllépni. És még ez a téma is… egyáltalán nincs jelenleg hangulata a vicceskedéshez. Sőt, egyáltalán idelent lenni sincs vele. Az étvágyának már amúgy is mindegy. Megtörli a szája szélét a szalvétával, a villát s a kést egymás mellé, teljesen szimmetrikusan helyezi el a tányér szélén s egy szó nélkül felkel. Betolja a széket, majd megindul az ajtó felé. Miközben halad, még csak vissza sem pillant, ahogyan megszólal.
– Nem te lennél a legnagyobb probléma, ebben a családban nálad csak rosszabbak vannak.
A kelleténél talán hangosabban zárja be maga után az ajtót, de erre sem torpan meg. Most azonnal fel kell mennie a dolgozószobájába, hogy lefoglalja magát, különben olyant mond, amit nem kellene. Így is többet tud ez az alak a jónál. Azt teljes mértékben kizárja a tudatából, hogy a naplót az asztal szélén hagyta, mivel ilyesmikre jelenleg gondolni sem akar. Inkább körbeveszi magát könyvekkel és felrobbant valamit. Igen, ez egy jó megoldás. Úgyis rég próbálkozott a kicsivel rizikósabb kísérletekkel. Ahogyan ez eszébe ötlik, máris egy eszelősebb mosoly jelenik meg az ajkain. Végre újra olyan ötlet, miben mind a két fél egyetért s a megvalósításához helyesel. Amióta a házisárkány betoppant az életükbe, az ilyesmi úgyis túl ritka.
Mindenkit érdekes így megfigyelni, elsősorban az újonnan megismert lényeket és után Nickolast ahogyan a kis apróságok közelében viselkedik. Igen tudom, hogy felháborítaná a vád, de a mellékelt ábra baromira azt mutatja kedveli a cuki dolgokat. Az ahogyan beszél és indokolja a névadást szintén azt támasztja alá amit sejtettem és magamban csakugyan érzek. Fél a kötődésektől. Ez mondjuk arra is bőséges magyarázatot ad szadibá miért akart annyira elszántan elkergetni maga mellől a minap. Érdekes látni egy ilyen mondhatni gyengeséget a másik részéről, akiben azért a kegyetlenség elég élénken él ahogyan annak ékes bizonyítéka. Az átvándorolt apróságot féltő gonddal kezelem, hideg, nyálkás testétől kiráz a hideg. Ettől eltekintve egészen jópofa és bár azt hittem a másik a félénk, a harapdálással elég nyilvánvaló ki a komiszabb. Lloyd inkább érdeklődő és kíváncsi, ezért bátrabb. Másik kezem mutató ujjával simogatom a fejecskéjét, amit folyvást odébb húz. Floyd a csibész viselkedése miatt hamarosan visszakerül Nickolas kezei közé. A férfi ízlelgeti a névadási ötletemet mire azért elvigyorodok. Viszont az érzés hamar a hatalmába kerít egy pár ennyire aranyos és ártatlan dolog láttán. Sajnos képtelen vagyok elkergetni a fejemből néhány arcot, látványt és pincében bár legtöbbször csak a fertőtlenítő szagát érezni, most mintha vér keveredne közé. Emberi. Ahogy bekövetkezik nálam a hangulatváltozás úgy Lloyd érezhetően másabb mimikát ölt magára. Átkarolja az ujjamat, szinte vigasztalóan ez pedig olyan szinten megriaszt, hogy egyenesen a tartályba teszem. Miként rám nézett azt a benyomást keltette számomra, látja mire gondolok vagy legalább érzékeli valamilyen módon. Ezt viszont nagyon erősen kétlem. Hátrébb lépek néhány lépést és rideg fém asztalnak dőlve bólintok. Fogalmam sincs milyen arcot vághatok. Szomorú? Közömbös? Elkeseredett? Érzelem mentes? Tényleg ötleten nincs mi látszódik a vonásaimon s abból mennyi. Akkor nézek fel, amikor a vízben csobban a „kaja” számukra, bár ha képes lennék megszólalni biztosan szót emelnék azért, hogy attól mert mindenevők nem kellene moslékkal etetni. A látvány, a hang viszont határozottan magáért beszél. Bármennyire emberszerű kinézetük van ezeknek a lényeknek, attól még jobban érvényesül az állat ha a szükségleteikről van szó. Az ahogyan a csontot törik, rágják, roppantják cefetül intenzív és bár sikerül elvonatkoztatnom attól ami miatt gyermekinek hittem bennük azért most még rosszul vagyok. Hümmögve bólogatok megint csak, hogy mehetünk tovább a dolgunkra, de legfőképp kajálni. Nick mehet ha akar, de nekem kell pár perc. Gyorsabbra veszem a tempót, s intek neki, hogy így próbálva értésére adni majd csatlakozok. Ha követ azzal se fogok törődni, ami azt illeti felfogni se. Kell a levegő, víz vagy a kettő együtt. Ezért a legközelebbi fürdőhöz visz az utam, ahol egy az egyben a csap alá dugom a fejemet úgy folyatom magamra a hideg vizet. Olykor a jobb kezem végig húzom az arcomon. Öt perccel később vacogó foggal csavarom a hajamból a vizet, hogy aztán a kezemmel az egészet hátra tűrjem. A végeredmény egy lenyalt hajú bájgúnár lesz. Na így kellene úri körökben megjelennem. Mindegy, nem húzom az időt a konyhába megyek, ahol aztán ha addig nem tette meg a másik tálalom a kaját. Ha megvan akkor nekiállok szintén, biccentek azért neki s az étkezés első pár percét csendben töltjük amennyiben Ők nem kérdeznek.
-Van rajtam kívül valaki, bárki akivel tartod a kapcsolatot?
Bukik ki belőlem a kérdés, ami aközben fogalmazódott meg ahogyan a két lénnyel bánt. Olyan mintha nem lenne kivel megosztani az életét és fél még a háziállat szinthez is ragaszkodni. Pedig felnőtt ember vagy mi, ki venné el a játékait?
-Például, eddig akármikor jöttem még nem futottam bele egyik családtagodba se. Persze, ha tippelnem kéne soha se akarnád, hogy tudják közöd van egy olyan gazemberhez, mint én.
A végére pimaszul vigyorgok, dicsőségnek beállítva azt az életmódot és stílust amit én képviselek. Tudom, hogy nem csípi a család témát, ezért még inkább jobb lenne ha oldódna a feszültség ezzel. Tényleg nem kötözködni akarok. Persze, ha utánam jött és lenne kérdése a furcsa viselkedésemre azt hiszem arra is reagálnék valamit. Eredetileg azt terveztem több alkoholt kérek a mai estére, de ha fel adna se innám meg. Ma nem tervezek aludni.
Látva, hogy Cain milyen értelmesen figyeli a kis lényecskéket, alig tudja elrejteni a mosolyát. Sőt, mikor még vissza is integet, a szabad kezét a szája elé kell tennie, hogy kuncogását köhögésbe fojthassa. Egész… aranyos, ahogyan ismerkedik a kis teremtményeivel. Már most közvetlenebb velük, mint ő maga egy hét után.
– Mivel egy kísérlet melléktermékei voltak, ezért úgy állapodtunk meg, hogy nem kapnak nevet. Ki tudja, annak is lett volna esélye, hogy két napon belül elpusztulnak. Ha pedig valakinek nevet adnak… -egy kissé elhallgat, ahogyan a két kis lényre lenéz, kik jelen pillanatban őt munstrálják- …azokhoz kötődnek. -képtelen nem elmosolyodni, miközben hol az egyiknek, hol pedig a másiknak a szemeibe néz. Muszáj lenne elfogadnia, hogy nem tud elhatárolódni tőlük. Hisz ő akarta őket megtartani. Meg amúgy is. Hát van náluk édesebb ikercukorfalat? Na jó, ezt abba kell hagynia, mielőtt úgy gügyög nekik, mint a magányos, öreg nők a macskáiknak.
Az egyik lényecske egyből átmászik, amint esélye akad az új tenyérbe telepedni s kis mancsaival a nagyujját átkarolva dől rá, hogy úgy figyelje. A másik kicsit lassabb, megfontoltabb. Még visszanéz a teremtőjére s csak utána mászik át, hogy ő is közelebbről ismerkedjen. A kisujját szemeli ki s egyből rátapadva harapdálni is kezdi. De a fogakhoz mérten úgy tűnik, hogy még finom, így Nick jobbnak látja őt visszavenni, mielőtt átmenne éhes kis vadállatba. A tenyerébe fekteti hanyatt s mutatóujjával elkezdi a pociját csiklandozni. Furcsa, nevetgélő hangot hallatva kezd tekergőzni F10 s az apró kezekkel kalimpálva kinyúlt.
– Floyd… ismétli félhangosan azt, amely az ő kezében lévő csöppség új neve lehet. Mivel abbahagyja közben a vele való játékot, az feltápászkodott s idő közben figyelni kezdte. Mikor pedig meghallja az új nevét, újra szélesen elmosolyodik. Lloyd a másiknál hasonlóan cselekszik.
– Azért nem adunk nekik mást, mivel ezt is megeszik. Figyelni kell az étrendjükre, mert bármit eltűntetnek, aminek ehető illata van. -mikor a másik nagyon megváltozik, értetlenül ráncolja a szemöldökét, ahogyan felkapja a fejét s méregetni kezdi. Mintha ő is minimum személyiséget váltott volna. De nem nagyon tud vele mit kezdeni. Visszaengedi a nála lévő csöppséget a vízbe s a tálat veszi helyette a kezei közé.
– Azért az etetés még érdekel? -most csak lopva pillant rá. Mintha a hangjában érezhető lenne, hogy az ő hangulata is alább csappant így. Mégis mi lehetett annak a váltásnak az oka? Véleménye szerint nem volt semmi furcsa kivételesen az egészben. Mármint annál furcsább, hogy a teremtményeit megmutatta neki.
Akár marad vele, akár nem, mind a két kicsi vízbe kerülése után egyesével bedobálja nekik a darabokat. Ha Cain akar, segíthet. Mikor pedig kiürül a tartó, csak figyeli, ahogyan a vértől vöröses lesz a víz s mintha a szempárok sárgásan felizzanának a kavargó akváriumban. Azonnal rávetik magukat az ételre s kiderül, hogy a fogaik mennyire hasznosak. A csontot is úgy roppantják el, hogy azt még idekinn is tisztán hallani. S mondani sem kell, mindent eltűntetnek egy szálig. Semmi sem marad ot, ami arra utalna -a víz színén kívül-, hogy lett volna benn étel. Persze majd ez a szín is megváltozik, mivel valahogyan még a vért is ki tudják nyerni a folyadékból. Nem tudja hogyan, de mikor nem figyeli őket, akkor képesek rá. Kicsit megkönnyíti azért ez a tartó pucolását.
– Mehetünk.
Kíváncsian hallgatom mégis miféle lényekről lehet szó, a szavak többsége nem mond sokat számomra. Főleg az idegen kifejezés vagy az pontosan hogyan jöhettek létra. A tudat, hogy csak ez a pár van belőlük valahol talán szerencse. Nem kell azon gondolkodniuk mit hagynak maguk utána, arról nem is beszélve ki tudja miféle lények. Az ételt és azt, hogy egyben hoz mindent, nos olyan ragadozók képét keltik, amik aztán tőből kitépik az ember kaját. Viszont akkor már rég ott kellett volna látnom azon alkalmakor amikor lent ténykedtem. Ennyire vak lennék a környezetemre? Nem hiszem, alapvetően egészen jó megfigyelőnek tartom magamat. Elképzelhetetlen, hogy rosszul mérjem fel a képességeimet egy ilyen helyzetet illetően. Bár azt mondja nem túl feltűnőek szóval lehet mégis valami igazán kicsi élőlényekről van szó, amik nem okoznak nagy bajt? Egyre érdeklődőbben várom, hogy megmutassa mégis mikre gondol. A fény hiánya nem zavar, lehet ki akart velem babrálni és jobb nem kötöttem az orrára milyen a látásom a sötétben. Bár itt nincs sok más fényforrás apró se, ezért már majdnem valóban nem látok. Ez és az azt követő hirtelen fény viszont jobban megzavarja az érzékeimet, így mikor a csuklómnál fogva húz maga után kicsit elveszítem az egyensúlyom és neki esek a hátának. Egyből hátrálni, kezdek, m int aki megégetett a másik. Megköszörülöm a torkom.
-Hol vannak?
Továbbra sem látok sok mindent, ami arra engedne következtetni van itt bármiféle más élet is ezért hamar terelődik az érdeklődésem. Tetszik, hogy van valami amire akár képes egészen kedvesnek mondható mosollyal pillantani. Fél percig oda se figyelek arra mit mutatni szeret, az Ő arcán állapodik meg a tekintetem. Aztán mikor túlzottan feltűnő lenne, ha továbbra se reagálnék a dologra, egy félmosolyt követően arra kezdek nézni, ahova kellene. Az üveghez lépek és alaposan figyelni kezdem a benne kavargó sötét vizet. Már kezdem feladni a dolgot mondván, továbbra se látok benne semmi olyat, amikor a vízben megmoccan a sötétség. Lassan és álmosan teszi ezt, hogy aztán egészen emberszerű vonásokkal rendelkező lényecskék jöjjenek elő. Zöld, halra emlékeztető bőrük van, de amúgy valami más jut eszembe róluk. Nem emlékszem a lény nevére, viszont a kígyóhoz hasonlóan nincs lába annak se év vízben él. Alig nagyobbak hosszra, mint a tenyerem, az se jelentősen. Kicsit se tűnnek halaknak, nem riadtan értetlen tekintettel bámulnak. Értelmesek. Az ahogyan az üvegfalnak tapadva méregetnek minket érdeklődve ugyan azt a hatást kelti, mint amivel én érkeztem ide hozzájuk. Sőt, amikor Nick kezére tekeredve kiemeli őket kicsit közelebb hajolok hozzájuk. Egyértelműen engem néznek és figyelnek, akár bármelyik ember tenné ezt egy első találkozásnál. Gyengén mosolyogva pislogok rájuk, miközben a magyarázatra figyelek. Nekem ebből annyi a lényeg, ki lehet venni őket, de ha megszáradnának az gondot okozna nekik. Vagy valami ilyesmi. Mikor integetnek is kifejezetten nekem már egyenesen bárgyú lesz a vigyorom, s viszonzom a gesztust.
-Cain vagyok.
Jön tőlem a bemutatkozás a két lény számára, nem tudom mennyire értenek meg bármit is abból, amit Nickolas vagy én mondok. Egyértelműen éles eszű lények.
-Mik ezek a nevek? Tényleg csak ennyire futja Tőletek? Ej! Nem látsz a szemedtől vagy nem akarod észrevenni, hogy értelmes és érző lények?
Dorgálom a tudósok gyöngyét, hát ennyire ostoba legyen valaki, aki ennyire tanult! Jó mondjuk, ha kutyát kapna se tudna neki jobb nevet kitalálni a fajtánál vagy mondjuk „egyes alany” bármilyen képtelenség. Kezemet a lények felé nyújtom, ha akarnak átkapaszkodhatnak, mivel a pikkelyes kezem még mindig be van kötve ezért a jobbat. Igaz csak azért van rajta a fásli mert nem fedik rendesen egymás a pikkelyek így nem túl szép látvány. Holnapra teljesen rendbe jön.
-Majd én adok Nektek rendes nevet, F10 mostantól Floyd és L07 lesz Lloyd.
Jelentem be nagy büszkén, mint aki a spanyolviaszt nyomta ki a másik feléből ebben a percben. Azt persze ne firtassa senki, hogy a nagy névadás lényegében egyetlen név felhasználása két különböző kezdőbetűvel.
-Miért nem adsz nekik rendes kaját? Azt is biztosan megennék, jobb íze van.
Ha hagyják, akkor akár még simogatom is őket, ha nem a saját kezemen majd Nickén. Amilyen kis aranyosak, egészen olyan érzetem támad mintha két kisgyer… Eh. Inkább erre nem gondolok. Érezhetően elszáll a kedvem, máris menekülőre fognám a dolgot, ha nem lenne vissza az etetés.
-Na, de a mi kajánk is vár ránk.
Nyersen hangzik ez a mondat.
– Hogy micsodák is?… hm…
– Szerintem a partum quod nem sokat mond neked. Szóval igazából kifejezetten fajnevük nincs. Ez csak egy sebtében rájuk aggatott dolog. Mi hoztuk őket létre s mivel nem is tervezzük nyilvánosságra hozni ezen melléktermékek létezését, ezért-
– Nem melléktermékek, hanem lények. Már megbeszéltük.
– Azok.
– Tehát a lényeg, hogy nem tud róluk senki, így felesleges lenne agyalni valami megfelelőbbön.
– Szaporodásra az eddigi tapasztalatok alapján úgyis képtelenek, szóval, ha végük van, ennyi volt, nincs több. És nem is lesz.
Nickolas egy tányéron viszi a madár maradványait, miközben vezeti le a másikat a pincébe. Nem húzza az időt felesleges körökkel s a darabok sem lettek kisebb részekre aprítva, vagy esetleg megpucolva. Ezek a kis lények olyanok, mint a porszívók. Ami kaja eléjük kerül, azt simán eltűntetik. Épp ezért is kell figyelni arra, hogy csak pár naponta kapjanak enni. A szükségleteikhez mérten bőven elegendő s nem okoz hírtelen méretváltozást ez a mennyiség. Már ezt azt tapasztalt velük s az egyik ilyen a túletetés során bekövetkezendő extrém növekedés.
– Nagyjából 3 hónapja vannak meg. Csak nem feltűnőek. -válaszol a másik kérdésre is egy kis gondolkodási idő után.
A lépcsőn lehaladva nem csinál még fényt. Biztos lábakon közlekedik a fokok hiányosságai ellenére is, sőt, mikor elérték a lejáratot, csendre intette a másikat is. Csak a lenti kis zsinór meghúzásakor engedi meg maguknak, hogy lássanak. A búra mentes villanykörte hírtelen okoz világosságot gyenge, pislákoló fényével. Azonban nem hagyja, hogy Cain szokja a viszonyokat, a csuklójára fogva az akváriumhoz húzza. Leteszi a tányérat a műtőasztalra, majd bemutat az üvegfelületen.
– Látod azt a két zöldes foltot. Ők azok. -egy kis mosollyal figyeli azt a két…. akármit. Az ember először csak egyszerű köveknek gondolná őket. Azonban mikor arrébb áll, s a fény rájuk süt, pikkelyesen csillannak meg. Sőt. Hamarosan az egyik, majd a másik is mozgolódni kezd s a gömbölyű formából kinyújtóznak. Négy apró, kéz szerű végtag emelkedik az ég irányába, ahogyan mind a kettő nyújtózni kezd. Antropomorf vonásokkal rendelkező, mégis vízi lényecskék. A fesőtestük s a fejük emberi, míg az alsó uszonyos. Bűrük teljesen zöldes, így nem lehet miniatűr hableányoknak csúfolni a két kis lényt. Nagyjából akkorák, hogy az ember egy tenyerében elférnek.
Viselkedésük sem állatiasra hajaz. Először dörzsölgetik a heterokróm szemeiket a mini öklükkel, majd mikor észreveszik a társaságot, az akvárium széléhez úsznak s tenyerüket a függőleges felületre támasztják. Ahogyan elmosolyodnak, ezernyi borotvaéles foguk villan ki. Ám így sem tűnnek igazán veszélyesnek. Nick minden féle védőkesztyű nélkül nyúl be a vízbe, a kis lényeknek pedig több sem kell, hogy belekapaszkodjanak. Így ki tudja emelni s a tenyerére ügyesgetni mind a kettőt.
– A tüdejük a vízből és a levegőből egyaránt képes kinyerni az oxigént, bár a testi adottságaik az akváriumhoz kötik őket. -nem is nagyon figyelnek a gazdájuk hangjára. Mind a kettő egyenesen Cainra bámul, mintha arra várnának, hogy hogyan reagál. Sőt. Mintha egyenesen a szemeibe néznének- Egyébként ők F10 és L07. -előbb az egyik tesz integetés szerű mozdulatot, majd a másikuk a kódnevek hallatán- Tudnak egy-két trükköt. Például a nevük felismerését.