A felhők rejtekében áll egy régi, elhagyatott falu, valahol a Nimu hegység oldalán, ami az Ulion hegyláncban található. Miért hagyták el az eredeti építők? Tényleg lakatlan-e? Senki se tudja, ám az egyik legtöbbet használt és mégis legveszélyesebbnek tartott karavánút Aetryas kereskedői szerint.
– Még arra sem tudtam rájönni, hogy mi célt szolgál az a szerkentyű a lábadon. Szerinted akkor egy nagyvárosban, ami az elmúlt pár száz évben rohamosan fejlődött és változott mennyire lennék elveszve? Megsúgom, kölyök, nagyon. Köszönöm szépen, de nem szándékozom fejest ugrani a mélyvízbe. Előbb szerintem inkább összezavarok pár vidéki földesurat és röhögve végignézem, ahogy pörögnek a saját fejük körül – vakarta meg az állát a fiú. ~Te jó isten ez nagyon régóta benn lehetett a könyvtárban! Na, várjunk csak pár száz év!!!!!! KI EZ? ~ forogtak a gondolatok Estoria fejében. ~Én még soha nem hallottam arról az illemszabályról, hogy az mutatkozik de, előbb aki kérdezi. ~
– A nagy és hatalmas, világokat felforgató, isteneket faló, szörnyűségesen nagyhatalmú és a többi és a többi… Marcus volnék, ki egy olyan helyről érkezett, amit te csak az álmaidban láthattál. És te kölyök? Kit tisztelhetek személyedben?
– Estoria vagyok és Malivor városából származom.
Látta, hogy a fiú szólni akar hozzá, de megzavarta a már egyszer Estoria által hallott pukkanás. Estoria csak reménykedni tudta, hogy ugyanaz a férfi tér vissza, akit korábban látott. Szerencséjére az az ember volt. Marcus viccelődésére kuncogott egy sort majd szólni akart Marcusnak, hogy csak látásból ismeri, de a férfi feléjük hajított egy zsákot. Estoria jó nagy lendületesen hátra lépett hármat majd mikor kiderült, hogy nincs mitől félnie meg ált, mert a zsák nekilátott lebegni. Kíváncsian figyelte, ahogy Marcus elkapja és kivesz a zsákból egy kődarabot. Estoriának nem volt lehetősége megnézni így inkább a férfit figyelte. Feltűnt neki hogy megviseltebb a legutóbbi találkozás hoz képest. Eszébe jutott, hogy valahogyan meg kéne hálálnia azt a férfinak, hogy meg ált ott ahol, és hogy Estoriára nézett. Így egy hajlást adott elő miközben Marcus újabb kérdést tett fel a férfinak. Felegyenesedett majd egy jobb állapotban lévő házra mutatott. Estoriának még felocsúdni sem volt ideje férfi máris eltűnt a pukkanás hang kíséretében. Estoria követte Marcust az épülethez, de először megnézte a fiú által használt “bejáratot”. ~Mi a fene itt valami nem stimmel… Mi ez a fura érzés mintha…~ Estoria arra jött rá, hogy el álja a fényt így gyorsan besietett az épületbe. Az épület egy egykor hatalmas csarnokban találta magát. Első, ami szembe tűnt neki az egy olyan típusú kőtömb volt, mint amiből a könyvet szabadította ki. De ez a kő más volt valami furcsa irritálóan zavaró erőt árasztott magából, valami olyat ami Estoria lelkét elkezdte nyomni. Így hogy elterelje a figyelmét körbepásztázta a termet. A fal mentén talált egy szekrényt, amihez oda is sietett, hogy kinyissa. De még kinyitni sem kellett és máris talált valami furcsát. Egy két évvel ezelőtt nyomtatott térkép volt a szekrény tetején. (A térképen megtalálta a nyomtatás dátumát) A térkép Aetryas-t ábrázolta. A térképet közelebb emelte, hogy meghatározza helyzetüket a fiúnak mikor is sikerült megszagolnia a térképet, ami és értelmetlen módón alkohol szagot eresztett. Mikor meg akarta mutatni a fiúnak az elindult felé és arról kezdett hadoválni, hogy menjenek innen gyorsan, mert a kövön lévő pecsétet pár napja törték fel. Így Estoria gondolkodás nélkül elrakta a térképet az övtáskájába és már fordult volna, meg hogy ki siessen Marcussal együtt mikor is az belerúgott valami csilingelő fényes cuccba. Annyira csöpp volt a tárgy, hogy eddig fel sem tűnt neki a poros helyen ám mikor Marcus felemelte felismerte, hogy egy piros színű gomb volt az. Estoria elgondolkodott, hogy ki azaz illető aki nyomokat hagy maga után ráadásul ilyen nyilvánvalókat. A gondolataiból Marcus kérdése zökkentette ki:
– Hé, kölyök, nem ismersz véletlenül egy Óváros nevezetű helyet? Kíváncsi vagyok, áll-e még. Meg persze lenne ott egy kis kinyomozni való ügyecske…
– Óváros.- ízlelgette e szavakat- Óváros még áll, sőt a kontinens egyik legnagyobb szigetén helyezkedik el, lakóinak többsége pedig halhatatlan elfek, vagy az alatta elhelyezkedő bányákban dolgozó törpék közül kerül ki. Az óváros titkainak többsége az első lakókkal együtt merült feledésbe és némelyik rejtély mind a mai napig. Óváros egy labirintus-szerűen felépített város, mely egészen a sziget legmélyéig nyúlik. Ezt tanultuk róla. Oda mehetünk, csak van egy kis bökkenő az pedig az, hogy a város több száz kilométerre fekszik tőlünk. De megmutatom a térképen, amit találtam.
Estoria elővette az alkohol szagú térképet és elkezdett rajta mutogatni, hogy hol vannak, és hogy hól van Óváros. Marcus egy pillanatra megráncolta a homlokát majd kivette Estoria kezéből a térképet és közel emelve arcához megszagolta. ~Biztos, hogy neki is feltűnt az alkohol szag.~ Estoriára Marcusra tekintett majd a fiú felvonta a szemöldökéből rájött, hogy a fiú azt feltételezi, hogy az övé szerencsére ez Estoriának feltűnt így rögtön nekilátott magyarázni nehogy valami rosszra gondoljon.
– A térkép nem az enyém itt találtam. Valaki itt hagyta mikor itt járt nem olyan rég, mert még nem ült rá a por. Egyébként tudsz, olyan hangalapu varázslatot melyek el tudunk jutni Óvárosba? Csak mert akkor elmondom, és oda juthatunk mindenféle akadály nélkül.
Marcus örült, hogy végre maga mögött hagyhatta a könyvtárat. Vidáman, cseppnyi hitetlenkedéssel a szívében sétált végig Nimu utcáin. Élvezte a ragyogó napfényt, a friss levegőt és hogy a madárcsicsergés végre éles, élettel teli körülötte és nem csak amolyan tompa, évezredes falakon átszűrődő zaj.
A könyvtár ablakából végig figyelte a falu pusztulását, így nem lepte meg különösebben, hogy az egykor díszes, takaros épületek helyén repedt falak és mohával benőtt kőtömbök hevertek. Nem sietett sehová, így néha-néha megállt és átkutatta a romokat, odébb rugdosta a törmelékeket. Ha talált valami hasznos dolgot, azt a zsákjába dobta, az övére rögzített üvegcsékbe és tasakokba pedig a mindenfelé növő füvekből és gyógynövényekből pakolt. A falu határán álló egykori őrtorony romjai között még egy kissé rozsdás, de igazi mestermunkának tűnő hullámos pengéjű tőrt is talált.
Éppen a rövid kardot csatolta fel az oldalára, amikor a falu felől futva megérkezett a lány. Marcus először azt hitte, kiszabadított valami nagy hatalmú szelemet azalatt a rövid idő alatt, amióta magára hagyta és az elől menekül éppen, de a lány szavai után arra jutott, hogy valószínűleg csak vele akar tartani.
Marcus a lány tanácsát hallva felkacagott.
– Még arra sem tudtam rájönni, hogy mi célt szolgál az a szerkentyű a lábadon. Szerinted akkor egy nagyvárosban, ami az elmúlt pár száz évben rohamosan fejlődött és változott mennyire lennék elveszve? Megsúgom, kölyök, nagyon. Köszönöm szépen, de nem szándékozom fejest ugrani a mélyvízbe. Előbb szerintem inkább összezavarok pár vidéki földesurat és röhögve végignézem, ahogy pörögnek a saját fejük körül – vakarta meg az állát elgondolkozva a lidérc.
– Úgy tudtam illendő előbb annak bemutatkoznia, aki kérdezi – vigyorgott rá a lányra Marcus – A mázlid az, hogy számomra nincs túl nagy jelentősége a neveknek, szóval ez esetben eltekinthetünk az etikettől…
Azzal a lidérc színpadiasan meghajolt és hangját elmélyítve, zengő szavakkal ezt mondta:
– A nagy és hatalmas, világokat felforgató, isteneket faló, szörnyűségesen nagy hatalmú és a többi és a többi… Marcus volnék, ki egy olyan helyről érkezett, amit te csak az álmaidban láthattál – a lidérc felegyenesedett, majd megköszörülte a torkát. – És te kölyök? Kit tisztelhetek személyedben?
A lány válasza után Marcus éppen kérdezni akart még valamit, amikor halk pukkanás hallatszott, majd valaki megkopogtatta a vállát. A lidérc felvont szemöldökkel fordult hátra. Egy idősebb, köpenyes férfi állt előtte. Ritkás ősz szakálla és távolba révedő fénytelen szemei voltak. Olyan arcot vágott, mint akinek épp valami régi, bús emléken jár az esze.
– Bocsásson meg uram, nem tudom merre van a sarki közért és a tehenek árfolyamáról sincs fogalmam – lépett hátrább Marcus mikor megpillantotta a férfit, majd a lányhoz hajolt és fojtott hangon súgta: – Hé, kölyök, te ismered ezt az alakot?
Az idegen a lányra pillantott, majd feléjük dobott valamit, ami az arcuktól alig harminc centire hirtelen megállt röptében és lebegni kezdett. Marcus elkapta a tenyérnyi tárgyat és megvizsgálta. Egy kődarab volt, rajta egy bonyolult pecsét töredékeivel. Pár percig nézegette, hátha sikerül valamit kisilabizálnia a meglehetősen réginek és kopottnak tűnő írásjegyekből. Ez a kődarab egy olyan sziklatömb része volt, mint amilyenbe Marcus könyvét zárták, ám a pecsét jóval bonyolultabb volt és így, elmosódva is annyi gonosz energia áradt a vonalakból, hogy a lidércnek nem voltak kétségei afelől, hogy valami iszonyatos lényt zártak el vele.
– Ezt meg honnan szerezted? – fordult Marcus összehúzott szemekkel az idegen felé. A férfi elmélázott egy pillanatra, majd az egyik közelebbi, romjaiban is impozáns épületre mutatott. Aztán ahogy jött, egy pukkanás kíséretében hirtelen köddé vált.
Marcusnak nagyon rossz sejtése támadt. A kődarabot a zsebébe vágva a férfi által mutatott épület felé iramodott. Hallotta, hogy a lány követi. Sietve bemászott a romos falon tátongó egyik lyukon és egy egykor hatalmas csarnokban találta magát. A terem törött gránitpadlójának közepén kisebb-nagyobb szikladarabok hevertek, rajtuk annak az írtvarázsnak a töredékei, ami a Marcus zsebében lévő törmeléken is volt. A lidérc körbejárta a kődarabokat, megvizsgálta őket, s megpróbálta kisilabizálni rajtuk a varázs szövegét. A pecséttöredékekből lassan összeállt a fejében egy kép a börtönnek használt sziklatömbről, amely egykoron a csarnok közepén állt. Az írtvarázsból egyértelműen kiderült, hogy mi volt a sziklatömbbe zárva és Marcus örült, hogy addig csak könyvekben olvasott arról a lényről.
Az viszont, hogy ennek a szörnyetegnek a börtönéül szolgáló szikla darabokra hullva hevert előttük, nem kecsegtetett túl sok jóval: azt jelentette, hogy a pecsét megtört. Pontosabban valaki megtörte. És csak az a valaki tudja, hogy hol van és mit tesz most éppen ez a lény.
Marcus sietve elindult a lány felé, s éppen mondani akarta, hogy tűnjenek el innen, mielőtt valami baj történik, mivel úgy tűnt, a sziklát nem rég, maximum egy-két napja robbanthatta darabjaira a pecsétből felszabaduló energia. Ám ekkor a csizmája orrával véletlenül odébb lökött valamit. Az apró tárgy fémesen csilingelve gurult a márványpadlón. A lidérc lehajolt érte, hogy jobban szemügyre vegye. Egy gomb volt az. Mégpedig igen jellegzetes gomb, Marcus korábbi kalandozásai során már rengetegszer látta. Egy ősrégi szervezet (mondhatni szekta), a Skarlát tagjai hordtak ilyen, vérvörös liliomot mintázó gombot az egyenruhájukra varrva. Marcus nem kételkedett abban, hogy mit kereshetett a Skarlát ebben a csarnokban, viszont arra kíváncsi volt, hogy vajon mire kellhetett nekik a sziklába zárt szörnyeteg. Ígyhát a gombot a ruhaujjával kicsit megtisztogatva a lányhoz fordult:
-Hé, kölyök, nem ismersz véletlenül egy Óváros nevezetű helyet? Kíváncsi vagyok, áll-e még. Meg persze lenne ott egy kis kinyomozni való ügyecske…
Estoria látta, hogy a fiú felkapja és magával viszi a könyvet, amit korábban olvasott. Egy kicsi a könyvtárosoknak, fenntartott helyre ment és egy zsákkal tért vissza. Menet közben a fiúnak annyira jó lett a kedve hogy elkezdett fütyülni. Estoria a fiút magára hagyta had pakoljon. Kimerültek, de egyben energikus, aki érezte magát. ~Biztos a varázslat.~ Nem szédült, aminek örült. Eszébe jutott az a hej ahol lehet hogy csak a lelke járt és azon töprengett vajon mi lehet az a hej. A gondolataiba sietős léptek zaja ütötte meg a fülét. A fiú épen sietett be a polcok közt valamiért. Estoria már éppen vissza merült volna gondolat tengerében és a találgatásba, hogy vajon mi lehet az a hej, mikor a lépések visszafelé haladtak. A fiú a Keleti boszorkányság könyvel a kezében jelent meg és oda nyújtotta Estoriának.
– Úgy tűnt, ez eléggé érdekel téged, kölyök. Fogadd el hálám jeléül vagy valami ilyesmi, amit a terránok mondani szoktak – nyújtotta a könyvet.
Majd a fiú hátára vette a zsákot és elindult könyvtár kijárata felé. a küszöbön meg ált és visszafordult, hogy szóljon még egy pár szót Estoriához.:
– Figyelj, kölyök. Én most lelépek innen, mert ha még egy percet kell ebben a könyvtárban eltöltenem, esküszöm begolyózom. Csak hát izé tudod mondjuk úgy elég régóta nem jártam már odakint, szóval nem bánnám, ha valaki „korszerűbb” csapódna hozzám… – a fiú itt megrázta a fejét. Estoria nem értette miért rázta meg a fejét. – Mindegy. Ha maradnál még, légyszi ne döntsd romba ezt az egész porfészket. Elég sok unalmas évem ment rá arra, hogy egyben tartsam a helyet. Jó lenne, ha gondnok nélkül is állna még pár évig…
Azzal valami búcsúféleképp intett egyet a kezével és kitárta a könyvtár ajtaját, aminek a másik oldalán már várt rá a külvilág. Estoria két másodperccel később szélsebesen elkezdett rohanni a könyvtárosoknak fenntartott helység felé, hogy át túrja a helyet hátha talál valami értelmes hátizsákot. Mert bár volt nála egy szatyor azzal csak a városban volt értelmes mászkálni és nem a hegyekben, az erdőben. Szerencséjére talált egy elég jó állapotban lévő női kishátizsákot az egyik szekrényben. Mikor kinyitotta megértette miért lett itt hagyva a könyvtárban. Gyorsan a hátizsákkal együtt kirohant az asztalig ahol az előbb még egy kőtömb volt majd gyorsan elvette a polcról az övtáskáját. Kinyitotta és elővette a tűt és a cérnát. Kifordította a táskát majd nagy öltéssekkel összevarrta annak lyukas alját. Beletette a Keleti boszorkányságot majd a kőtömbből egy kisebb darabot és a pokrócot amivel le volt terítve addig amíg ájult volt. Felrakta övtáskáját majd az üvegcséket és a vizes kulacsot a derekára, felkapta a hátizsákot és sietve távozott ő is a könyvtárból. Futva gyorsan a faluromok között, hogy utolérje a fiút. Szerencséjére a fiú még nem hagyta el a falut, de már a vége felé járt mikor Estoria utolérte.
– Azt javaslom, hogy kezdj a nagyvárosokban, mert azok változnak a legtöbbet. Egyébként még mégsem kérdeztem, hogy hogy hívnak? És hogy honnét származol?
A lány nem nézett a szemébe, így Marcus nem tudott semmit leolvasni az arcáról. Elvette a kezéből a lapot és a lidérc nézte, ahogy párszor átfutja a szöveget. Ahogy a lány elhelyezkedett és maga elé tartotta a pergament, felkészülve arra, hogy elmondja a varázsigét, Marcus egyre izgatottabb lett. Évszázadok óta várt már erre a pillanatra, s hajszálnyira volt attól, hogy elérje annak a vékony reményfonalnak a végét, amibe olyan hosszú ideje kapaszkodott. Nem csoda, hogy szinte felhorkantott bosszúságában amikor a lány hasa megkordult. ~ Éhesen tényleg ne varázsolgasson az ember ~ gondolta, de attól még dühítette, hogy a lány milyen nyugodtan szemezget a szederből. Türelmetlenül topogott a lábával, míg végül a morcos tekintetét látva a lány befejezte az evést. Miközben a másik ismét felkészült a varázslás megkezdésére, Marcus hangtalanul korholta magát: ~ Alighogy elvállalta, hogy segít, te máris el akarod rettenteni? Legyél már kedvesebb, te idióta! ~
Mikor a lány nekiállt felolvasni a szöveget, Marcus visszafojtott lélegzettel tapasztotta tekintetét a kőtömbre. A lány ajkáról könnyedén, hibátlanul gördültek le a szavak, s a lidérc érezte, hogy képzetlen, de erős szellemi energiát koncentrál a szikla felé. Mikor a varázsige végére ért, hirtelen feszült csend telepedett a könyvtárra. Még a kis patkány is abbahagyta a neszezést Marcus köpenyének zsebében. Egy ideig nem történt semmi, mire a lidérc kezdett kétségbeesni. A szabadság álomképe villámgyorsan kezdett szertefoszlani az elméjében. Az igével nem lehetett baj. A lány kiejtése és szellemi energiája is tökéletes volt. Miért nem tört el a kőtömb? Lehet, hogy csak az tudja feloldani a pecsétet, aki készítette? De hát az az illető valószínűleg már évek óta halott!
Ekkor éles fény villant és Marcus érzékelte, hogy a kőből kitörő erőlöket elsodorta a lányt. A tomboló energia kishíján őt is hátra repítette, de az elméjét elhomályosító határtalan boldogság és győzedelmes érzés megsokszorozta a lidérc erejét. Küzdött a láthatatlan erő ellen, miközben úgy kacagott, mint aki eszét vesztette. ~ Sikerült… Sikerült! ~ kiabálta magában.
Rövid idő múlva a tomboló szélhez hasonló erő elcsendesedett és Marcus megkönnyebbülten térdre rogyott. Még mindig szaggatottan kacarászva közelebb kúszott a kőhöz és megvizsgálta. A pecsét eltűnt róla!
A lidérc már éppen egy újabb hitetlenkedő örömujjongásba kezdett volna, mikor hirtelen ismét lefagyott. ~ A lány! ~ kiáltotta magában. Hihetetlen gyorsasággal fordult hátra és nézett rémült arccal abba az irányba, amerre a másikat látta hátraröpülni. A fal tövébe roskadva hevert a lány, látszott rajta, hogy nincs magánál. Marcus kétségbeesetten bukdácsolva próbált feltápászkodni, hogy odasiethessen a másikhoz.
– A francba, igazán idegesítő tud lenni ez a kölyök, de mégsem hagyhatom, hogy meghaljon, még mielőtt megköszönhetném ezt neki! A francba! – morgott aggódva az orra alatt. Mire végre sikerült talpra állnia és elindulnia felé, a lány szemei felpattantak és feltápászkodott a földről. Marcus szemébe nézett, megtapogatta a fejét, majd egy átható pillantást vetve a kőtömbre majd ismét a lidércre, elindult a szikla felé. Marcus lélegzetvisszafojtva követte.
Mikor a kőtömb darabjaira hullott a lány keze alatt, a lidérc örömében ugrott egyet, majd körbe-körbe kezdett szökdécselni, úgy örvendezett. A könyvtár pusztulása óta arról a pillanatról álmodozott, amikor majd a kőtömb szétesik és ő megkönnyebbült kifejezéssel, széles mosollyal az arcán lágyan felemeli a könyvét, mint egy aggódó anya rég nem látott gyermekét, miközben aranyló sugarak ragyognak körül mindent. A nagy örömködése közepette fel se tűnt neki, hogy lecsúszott erről a pillanatról, s a lány „elorozta előle” a kódex leporolásának magasztos pillanatát.
– Igen, ezt kerestem – suttogta áhítatosan Marcus, miközben óvatosan átvette a felé nyújtott könyvet. Végigsimított a sötét bőr borítón, ám a keze a hatalmas kristálynál hirtelen megállt. Halvány bizalmatlanság ébredt a lidércben. A lány addig úgy tűnt, hogy elég tapasztalatlan a mágiában és meglehetősen naiv, de amilyen kifogástalanul törte meg a pecsétvarázst, majd amilyen magabiztosan emelte fel és nyújtotta Marcus felé a könyvet, a lidérc arra kezdett gyanakodni, hogy talán nem is olyan tudatlan, mint amilyennek látszik.
– És te kölyök? Te ugye nem ezt kerested? – bökött a lidérc a könyvére, miközben összehúzott szemekkel fürkészte a lány arcát. Lehet, hogy valójában semmi oka nem volt a gyanakvásra, de hosszú élete során az a berögződése alakult ki, hogy akit nem ismert már legalább ötven éve, abban sosem bízott meg igazán.
Megvárta, amíg a lány válaszol, majd a hátára szíjazta a vaskos kötetet. A tarkóján megint érezte azt a kellemetlen szúró érzést, amit azóta nem tapasztalt, mióta nem látta a könyvét. ~ Szóval mégsem maradtál teljesen épségben… ~ mondta gondolatban a kódexnek ~ Ezek szerint lesz mit rajtad kipofoznom. ~
Bosszankodva megvakarta a tarkóját, majd elindult összeszedni a dolgait. Azt tervezte, hogy most, hogy megint szabad lett, mindenképp otthagyja a könyvtárat. Miközben fürgén pakolászott, újra jókedve lett, olyannyira, hogy egy idő után elkezdett fütyörészni.
A könyvtár összes könyvének tartalmát fejből fújta, így csak Baltazár megfejtetlen kódexét dobta bele a toldozott-foltozott zsákba, amit a könyvtárosi szobából vett el. A kötet mellé egy tűzszerszám, egy tarsolynyi régi pénzérme, egy kissé elferdült iránytű és egy ócska pokróc társaságában még néhány, Marcus szívének kedves kacat került. Mikor úgy gondolta, hogy minden fontosat elpakolt, becsomózta a zsák száját, majd eszébe jutott valami. A lányra pillantott, majd befutott a könyvespolcok sűrűjébe. Kisvártatva a Keleti boszorkánysággal a kezében tért vissza.
– Úgy tűnt, ez eléggé érdekel téged, kölyök. Fogadd el hálám jeléül vagy valami ilyesmi, amit a terránok mondani szoktak – nyújtotta a lánynak a kötetet.
Végül Marcus a vállára vetette a zsákot és a könyvtár bejáratához ment. Már éppen lenyomta volna a kilincset, amikor eszébe jutott, hogy talán illendő lenne elköszönni.
– Figyelj, kölyök. Én most lelépek innen, mert ha még egy percet kell ebben a könyvtárban eltöltenem, esküszöm begolyózom – vakarta meg a tarkóját – Csak hát izé tudod mondjuk úgy elég régóta nem jártam már odakint, szóval nem bánnám, ha valaki „korszerűbb” csapódna hozzám… – Marcus megrázta a fejét. Nem invitálhat csak úgy idegeneket magával! – Mindegy. Ha maradnál még, légyszi ne döntsd romba ezt az egész porfészket. Elég sok unalmas évem ment rá arra, hogy egyben tartsam a helyet. Jó lenne, ha gondnok nélkül is állna még pár évig…
Azzal valami búcsúféleképp intett egyet a kezével és kitárta a könyvtár ajtaját, aminek a másik oldalán már várt rá a szabadság.
Estoria érezte a vállára érkező kezet, és érezte, hogy a fiú megérti szomorúságát. Elvette hát a papírt és elolvasta az azon álló varázslatot
~ Törhetetlen börtönbe zárt.
Eltörölni az
írtvarázst.
Fejemre átkot
ne sújts.
A szavamtól
darabokra hullj.
Mert a
kimondott elmossa a kimondatlant,
A kőbe vésett
megingathatatlant.
S a halott úr
sem tart pecsétet,
Adjon hát
szabadságot a gyűrű ékkövének. ~.
Estoria mielőtt hangosan felolvasta volna és követte volna a fiú utasításait szemügyre vette a kőtömböt. Feltűnt neki, hogy a tömbben van egy könyv. ~Biztos ezt keresi csak nincs varázsereje, amivel kitudta volna szabadítani a könyvet a tőmből.~ gondolta Estoria. Elhelyezkedett kellő távolságra a kőtömbhöz képest. Követte a fiú utasításait, próbálta az energiáját a kőtömbre utasítani vett egy mély levegőt majd mikor meg akart szólalni elég hangosan megkordult a hasa. Estoria lenyúlt, hogy kinyissa az övtáskáját és ki vegye az egyik szeres üvegcsét mikor is feltűnt neki, hogy az övtáska nincsen, ott a derekán ahol kellene lennie. Körbepillantott majd az egyik polcon megláttam az övtáskáját, a vizes kulacsát és az üvegcséket, amik a derekára rögzítve szoktak lenni. Estoria odament és úgy gondolta eszik, egy kis szeret, és még kínálja vele a fiút is de mikor azt felén újította az csak morcosan és türelmetlenül nézett rá. Estoria gyorsan evett néhány szem szeret majd visszatette és ott hagyta övtáskáját. Majd nekilátott, elhelyezkedett a megfelelő távolságban és mély levegőt vett a varázslat felolvasásához:
– Törhetetlen börtönbe zárt.
Eltörölni az írtvarázst.
Fejemre átkot ne sújts.
A szavamtól darabokra hullj.
Mert a kimondott elmossa a kimondatlant,
A kőbe vésett megingathatatlant.
S a halott úr sem tart pecsétet,
Adjon hát szabadságot a gyűrű ékkövének!
Eleinte nem történt semmi, de fél perccel később Estoriát egy olyan láthatatlan erő csapta a falnak, hogy az csuda. Estoria azt hitte, hogy megint elájult, de nem, amikor kinyitott a szemét a nagy fehérség én lebegett, amiben valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva szürke és fekete kis Kösz darabok lebegtek. Estoria megállapított, hogy tuti hogy a valós teste nincs vele, mert a fejének fájnia kellene, úgyhogy arra a döntésre jutott, hogy a lelke csak is kicsúszhatott, de nem halt meg. Majd hirtelen becsukta a szemét és ki nyitotta a valós világban. A fiú csak most indult meg felé és hallotta, hogy nagyon szitkozódni magában halkan. Estoria fel ált és a fiúra nézett, eközben megtapogatta a fejét
hogy egyben van e és hogy nem vérzik e. De a fejének nem volt baja a fiúra tekintett majd a kőtömbre. Határozott gyors léptekkel elkezdte azt
megközelíteni. Estoria mikor odaért megnézte jó alaposan a követ és feltűnt neki hogy valami megváltozott. Azt nem tudta biztosra, hogy mi de látta, hogy valami megváltozott. Majd jobb kezével megkoppintotta a követ és az engedelmesen darabjaira hullott. Látta a szeme sarkából hogy a fiú örömében nekilátott ugrálni. Estoria sietve, megkerülve az asztalt majd leguggolva elkezdett turkálni a kőmaradványok között. A könyvet mikor megtalálta leporolta és leszedte a ráragadt kődarabokat. (nem a drágaköveket) Majd elmosolyodva vidáman fel ált és a fiúhoz fordult, aki menetközben abba hagyta az ugrálás. Felé nyújtotta a könyvet majd így szólt:
– Ezt kerested ugye?
Marcus először nem akarta elhinni, hogy a lány látszólag minden fenntartás nélkül elfogadta a lidérc “követelését”.
– De ha adsz egy egyszerű varázsigékkel tele lévő könyvet, akkor megpróbálhatok varázsolni. Elvégre is már nincsen semmi, ami az utamba ál… – Marcus, mint egy kisgyerek, örömében ugrálni kezdett. Bár észrevette, hogy a lány elhallgatott, túlságosan hatalmába kerítette a vidámság ahhoz, hogy foglalkozzon vele.
Évtizedek óta próbálta feltörni a pecsétet, amivel a könyvét elzárták, de hiába állította össze a tökéletes varázsigét, rá kellett eszmélnie, hogy a pecsét a szellemlények szavaira nem reagál.
Egy szempillantás alatt előkerítette a könyvet, amibe az igézés szövegét rejtette. Amióta sikerült megfejtenie a pecsét titkát, a papírt, amire a kész varázsigét írta, a legféltettebb kincseként őrizgette arra várva, hogy egy hús-vér, beszédre képes lény tévedjen a könyvtárba.
Mikor a lidérc, kezében a pergamennel visszafordult a jövevény felé, még látta, ahogy a lány a fejét lehorgasztva hátat fordít neki. Marcus teljesen lefagyott.
A jövevény szomorú tekintete a fogadott húgát juttatta eszébe, akivel egykor együtt éltek azon a bizonyos tanyán. Marcus elszégyellte magát, amiért goromba volt a lánnyal, bár ő sem értette, miért. Évszázadokon keresztül idegesített és bántott mindenkit, aki csak a könyvtárba tévedt és mégsem érdekelte. Miért pont ezen a lányon esne meg a szíve?
A lidérc egy hosszú percig csak állt egyhelyben és azon gondolkozott, mondjon-e valamit. Sosem volt a szavak mestere és a zsémbesebbik énje sem engedte, hogy túl kedves legyen. Végül csak a lányhoz lépett és vigasztalóan a vállára tette a kezét. ~ Kitartás! ~ fűzte hozzá gondolatban, de végül hangosan nem mondott semmit. Várta, hogy reagál-e valamit a lány.
Végül Marcus visszahúzta magára érdektelen arcát és a jövevény elé nyújtotta a pergament.
– Megköszönném, ha felolvasnád ezt a varázsigét. A belső energiáidat meg koncentráld arrafelé – nyomta a lány kezébe a lapot, miközben a könyvét fogvatartó sziklatömbre mutatott. Bízott benne, hogy újdonsült “ismerősének” van némi mágikus ereje, de arra jutott, hogy ha mégsincs, akkor a sajátjából kölcsönöz neki.
– Ez egy hang alapú varázslat. Semmi bonyolultat nem kell csinálnod, hiszen maguknak a szavaknak van ereje. – azzal Marcus hátrébb lépett és figyelte mit tesz a lány.
Estoria végre elkezdett magához térni. Érezte, hogy a végtagjai elgémberedtek. A hang, ami szolt hozzá, hogy igazán felkelhetne már azt nagyon távolinak hallotta. Majd hirtelen egy gondolat futott át az agyán. ~Mi van, ha meghaltam?~ És Estoria olyan lendülettel ült fel hogy a feje is belesajdult a túl gyors mozdulatnak hála. Fejéhez kapva a kezét érezte, hogy a seb el lett látva és hogy a feje be van kötve. Apránként összeszedte magát és lábra állva a fiúra nézett, akinek a kezei között összecsukódott egy vaskos könyv majd Esztoriához szólt:
– Tudsz varázsolni, aranyom? – vigyorgott Estoriára – Csak mert most, hogy megmentettem a koponyádat, azt hiszem lógsz egy szívességgel…
Estoria meghökkent majd eszébe jutott, hogy válaszolnia kéne neki. :
– Köszönöm, hogy megmentettél! Viszont az az igazság hogy nem tudom, hogy tudok e varázsolni vagy, hogy nem. A nagymamámtól örököltem egy könyvet, amiben volt sok varázslat, de amikor meg akartam tanulni varázsolni a szüleim elkobozták a könyvet és… Estoria ajkába harapott, mert eszébe jutott, hogy a szülei elégették a könyvet az nap, amikor ő meg akart tanulni varázsolni. Vette egy mély levegőt és folytatta a monológját.
– De ha adsz egy egyszerű varázsigékkel tele lévő könyvet, akkor megpróbálhatok varázsolni. Elvégre is már nincsen semmi, ami az utamba ál… Estoria elhallgatott. A szomorú emlékek elkezdtek felidéződni benne. Fejét előre hajtotta és hagyta, hogy a haja hagy takarja, el az arcát a másik elöl. Majd hátat fordított neki és úgy várta a válaszát a fiúnak. A szomorúság és a sötétség úgy érezte egyszerre szippantotta ki ebből a világból, miközben még mindig ebben a világban van.
Marcus a lány fintorából megértette, hogy őt bizony nem lehet ilyen könnyen eltántorítani. Mikor aztán közölte is, hogy az alkímiai könyvek előtt még elolvasná a Keleti boszorkányságot, a fiú csak bosszúsan horkantott.
– Hát persze. Miért is hallgatnál a jótanácsokra – morogta az orra alatt.
Mialatt a lány a székkel bajlódott, Marcus az esszenciájának egy darabjából létrehozott egy patkányt, melynek agyát megnyitotta a gondolati sík felé, elméjének saját testében maradt részét pedig jó alaposan elbarikádozta. Tudta, hogy a tébolyult könyvlidércek csak a gondolati síkon tudnak kommunikálni és annak az agyába furakodnak be, akiébe a legkönnyebben bejutnak. Ezért teremtette meg a patkányt, mert így, bár a kis állat Marcus elméjének egy részét használta, az őrült lidércek őt fogják célba venni, nem egyenesen a fiút. Mikor a lány kinyitotta a könyvet, Marcus érezte, hogy a patkány megrándul a kezében. A saját elméjében tompán hallotta a Keleti boszorkányságot őrző Horace őrjöngő hangját, ahogy az az állat védtelen agyát ostromolta. A lányra pillantva látta, hogy az teljes nyugalommal olvasgatja a könyvet, amiből azt a következtetést vonta le, hogy nem képes érzékelni a gondolati síkot. ~ Vagy csak nagyon jó a tűrőképessége… ~ tett hozzá gondolatban egy másik eshetőséget.
Végül megunta a jövevény vizslatását, és miután a patkány már nagyon remegett a kezében, úgy döntött kicsit messzebb viszi Horace-tól a szerencsétlen állatot, még mielőtt az végleg feldobja a talpát. Félő volt, hogy a polcok között a többi öreg könyvlidérc is kipécézi magának a patkányt, így Marcus a földtől könnyedén elrugaszkodva az egyik magasabb polc tetején keresett menedéket.
A magasból figyelte, ahogy a díszes ablakokon beszökő fényben táncolnak a porszemek. A könyvtárban csend honolt, még a madarak csicsergése sem szűrődött be odakintről. Csak a kis patkány neszezését lehetett hallani, meg azt, amikor odalent a jövevény néha-néha lapozott egyet. Marcus abban reménykedett, hogyha a lány ennyire ragaszkodott ahhoz, hogy elolvassa azt a könyvet, akkor valamennyire ért is a mágiához. Ezesetben pedig néhány egyszerű utasítás segítségével könnyen fel tudta volna oldatni vele a könyvét védő pecsétbűbájt. Csak azt nem tudta, hogyan vegye rá erre. A büszkesége nem engedte, hogy csak úgy beszéljen a lánynak a kőtömbről, hiszen akkor teljesen kiszolgáltatottá vált volna. Meg amúgy sem akart könyörögni egy olyan kölyök segítségéért könyörögni, aki csak alig egy órája tévedt be a könyvtárba.
Ahogy így törte a fejét, érezte, hogy Horace hangja lassan elhalkul és visszahúzódik a patkány elméjéből. ~ Ezek szerint végre befejezted az olvasgatást. ~ beszélt gúnyosan a hang a fejében ~ Talán most akkor mutassam meg az alkímiai könyveket, vagy megtalálod őket magadtól is? ~
Alig, hogy ezt kimondta, megpillantotta a lányt, ahogy az egyik polc tetejére próbált felmászni. ~ Ez meg vajon mit csinál? ~ morogta a patkánynak költőien. A jövevény felkapaszkodott a polcra és körbe kémlelt. Úgy tűnt, keres valamit.
– Ajjaj ennek nem lesz jó vége… – csúszott ki Marcus száján, amikor látta, hogy a lány megfordul és a két polc közötti távolságot méregeti. Óvatosan a zsebébe gyömöszölte a rágcsálót, feltápászkodott és füstpamaccsá alakulva a lány felé sietett. ~ Még a végén összetör itt nekem valamit! ~ gondolta.
Már csak egy polcsor választotta el Marcust a másiktól, amikor az elrugaszkodott. A lidérc látta, ahogy a lány lábát rögzítő szerkezet beakad valamibe, ő maga pedig elveszti az egyensúlyát.
~ A fenébe, fenébe, fenébe! ~ káromkodott magában Marcus. Bár minden beszélni képes személy felettébb idegesítette, a lelkiismerete mégsem engedte, hogy csak úgy hagyja lezuhanni a kölyköt. A lány felé szökkent és ugrás közben visszaváltozott emberi alakjába. Az utolsó pillanatban elkapta a jövevény csuklóját, de rosszul kalkulált és teste túl könnyűnek bizonyult. Együtt zuhantak a kőpadló felé, s Marcus hiába próbálta szárnyat növesztve lassítani az esést, vészesen közeledett a föld.
Zuhanás közben a lidérc nem figyelt eléggé és egy óvatlan pillanatban túl közel kerültek a polchoz, és a lány beverte a fejét. Marcus magában szentségelve magához húzta az ernyedt testet, miközben kétségbeesetten verdesett a szárnyaival. Végül kicsit rázósan, de sikerült földet érniük. Mögöttük az egyensúlyát vesztett polc vészjóslóan imbolygott.
Marcus nagy nehezen a földre fektette a lányt és végignézte, hogy nem esett-e nagyobb baja. Sértetlennek tűnt, egyedül a feje vérzett elég csúnyán.
– Laressia és minden más nyamvadt isten szerelmére! – fakadt ki Marcus – Nem tanították meg neked, hogy hogyan kell egy könyvtárban viselkedni?! Ha most ezek után meg mersz itt halni nekem, ne számíts semmiféle díszes temetésre, ostoba kölyök…
Szerencséjére a jövevény még lélegzett. Marcus az orra alatt morogva, az illemszabályokra fittyet hányva nekiállt átkutatni a lány cuccait, hátha talál nála friss gyógynövényeket és kötszert. Szerencséjére mindkettőből volt egy kevés a lánynál. A padlón heverő egyik kőtörmeléket kézi mozsárrá változtatta, majd a kölyöktől kölcsönvett növényeket vízzel keverve darabos kenőccsé törte. Marcus nem volt csodatévő gyógyító, de hosszú élete során megtanulta a külső sérülésekre legjobb gyógyírek elkészítését. A krémmel bekente a lány homlokán éktelenkedő sebet, majd óvatosan bepólyálta a kötszerrel.
A lidércnek őszintén szólva fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen az eszméletlen lánnyal. Az elmúlt négyszáz évben nem ájult el mellette senki. Egy ideig várta, hátha felébred magától, de miután ez nem történt meg magas termetű fickóvá alakult és óvatosan felnyalábolta a lányt. Odavitte a könyvet rejtő kőtömbhöz, kerített egy pokrócot, amivel betakarta, leszerelte róla a fegyvereit és az üvegcséket, hogy kényelmesebben feküdhessen, majd leült és visszatért Baltazár kódexének tanulmányozásához. Nem volt hajlandó többet tenni a lányért, egyrészt azért, mert semmi kedve nem volt vele bajlódni, másrészt pedig azért, mert nem tudott. Bőven elég volt neki az, hogy szemmel tartotta, amíg Baltazár könyvét lapozgatta. Persze ennek ellenére mindenféle gátlás nélkül elvette a lány egyik szedres üvegcséjét és vidáman majszolta a gyümölcsöt. Rég nem jutott már efféle finomsághoz.
Úgy fél nap múlva a lány mocorogni kezdett.
– Biztos fantasztikus Álomországban a hullámvasút, de zavar a szuszogásod, szóval örülnék, ha végre összekaparnád magad és felkelnél, kölyök – bökte meg csizmája orrával Marcus. Szó sem volt arról, hogy horkolna a lány, vagy ilyesmi, csupán a könyvlidércet túlságosan is felcsigázta a gondolat, hogy esetleg végre kiszabadulhat onnét. Egy alvó ember azonban nem tud feloldani egy pecsétet sem, így türelmetlenkedve várta, hogy a kölyök végre felkeljen. Mikor látta, hogy a lány úgy ahogy magához tért, megvárta hátha mond valamit, aztán nekiszegezte a kérdést:
– Tudsz varázsolni, aranyom? – vigyorgott rá megjátszva magát Marcus. – Csak mert most, hogy megmentettem a koponyádat, azt hiszem lógsz egy szívességgel…
– Hát csak tudod a legtöbb ide betévedő személy a regényekért meg a csillagászati kódexekért van oda, nem az életveszélyes varázskönyvekért. De ha mindenképp szeretnél egy jó kis idegösszeroppanást, nem állítalak meg, lapozz csak bele. – Válaszolt Estoria kérdésére a fiú. ~Igen én most nem vágyok regényekre túlságosan is roncs a lelkem ehhez.~ ~Csillagászat nem érdekel elég ha néhány csillagképet feltudok ismerni és hogy tudok néhány csillagot azt ennyi.~ ~Ja persze, ez már nem fog fájni a lelkem úgyis egy roncs ráadásul az iskolában a témazárók előtt úgyis mindig idegösszeroppanást kaptam mindentől tuti nem fog fájni~ mondogatta Estoria belső hangja, persze a fiú ebből semmit sem hallott. Miközben utóbit gondolta alatt vágott egy grimaszt és már nyúlt volna a könyvért mikor a fiú újra megszólalt:
– Az alkímiai részleg két sorral hátrébb van…
Majd Estoria lenézett a saját derekára és megértette miért mondta ezt a fiú. Ekkor eszébe jutott, hogy neki is fel kéne mérnie a másikat. Estoriának ami elsőre szembetűnt neki az a magassága volt. A fiú minimum 3, de inkább 5 centivel alacsonyabb volt nála. Aztán feltűnt neki hogy a fiú haja fehér színű, de nem teljesen fehér inkább piszkos fehér színe volt. Öltözködése nem volt feltűnően értelmetlen így annak nem szentelt sok figyelmet. Elgondolkozott majd vett egy mély levegőt és kedvesen barátságosan megszólalt:
– Köszönöm az útbaigazítást, de előbb szeretném ezt a könyvet elolvasni és csak utána átmenni az alkémiai könyvekhez.
Estoria megfordult és elment a tőle max egy méterre lévő székért és odavitte a könyvhöz majd ráült a székre feltette bal bokályát jobb térdére és elkezdett olvasni. A lábát azért kellet így felraknia, hogy kímélje annak terhelését ugyanis az elmúlt napokban nagyon sokat gyalogolt. Majd nekilátott olvasni látta, hogy egy ideig figyeli őt a fiú, de aztán elment. Jó félóra alatt el is olvasta a bevezetőt majd az első varázslat tanulmányozásának neki is látott, Félóra hosszú küzdelem után rájött, hogy a varázslatot azért nem érti, mert ezelőtt soha nem látott és hallott/ idézett varázslatot. Eszébe jutott, hogy a fiú talán tud, majd segíteni neki találni egy kezdő varázslónak való könyvet. Mikor hátra sietett nem találta a kőnél a fiút. Eszébe jutott, hogy annak több értelme lenne, hogyha felmászna egy magas pontra és onnan nézne körbe. De mivel csak a könyvespolcok voltak elég magasak hogy onnét be lehessen látni a teret. ~Ha neki sikerült felmásznia nekem mérne, sikerülne.~ Felmászott az asztalra, ami a kőtömb előtt volt majd onnét átcsimpaszkodott a könyvespolcra. Nagy nehezen följebb tornázta magát a könyvespolcon. Végül nagy nehezen feléért a tetejére. Feltápászkodott és körbe kémlelt. Rengeteg könyvet látott a könyves polcokon, de bizonyos sorokba nem látott be így úgy határozott, hogy át ugrik a következő polc tetejére. Már elrugaszkodott mikor megtörtént a baj a lábmerevítője beleakadt egy nem észrevett kiálló szögbe. Ám utána történt az váratlanul érte valaki elkaptam a bal csuklóját, hogy megakadályozza a lezuhanását. De Estoria lendülete így is túl nagy volt és a fiút is félig magával rántotta. Miközben zuhant a jobb kezével valami kapaszkodót keresett, de menet közben megfelejtkezett arról az aprócska tényezőről, hogy a könyvespolc a beverheti a fejét. Mire észbe kapott már késő volt oda emelni a kezét a fejéhez így teli erőből bele csapódott a polcba a feje. Elkezdett szédül i és egyre sötétebb lett a világ. Végül tehetetlenül becsukta szemét és hagyta, hogy a jobb karja lehanyagoljon feje mellet majd eszméletét vesztette.
A lány lassan fordult felé, arcán meglepettség tükröződött, ahogy Marcusra pillantott. A lidérc elrugaszkodott a polcról és egy könnyed ugrással landolt a földön, a jövevény előtt. Ezen tettét szinte azonnal meg is bánta, hiszen a lány jó öt centivel fölé magasodott. És hát ez, fürgeség és praktikusság ide vagy oda, csöppet sértette az önérzetét. Megnyújthatta volna az alakját, hogy magasabbnak és fenyegetőbbnek tűnjön, de a jövevény már látta így, alacsony formájában, úgyhogy végül úgy döntött, nem sok haszna lenne az átméretezésnek.
Marcust meglepte, hogy a lány milyen kedvesen válaszolt a piszkálódó kérdésére, de ezt igyekezett nem mutatni.
– Hát csak tudod a legtöbb ide betévedő személy a regényekért meg a csillagászati kódexekért van oda, nem az életveszélyes varázskönyvekért – felelte ironikusan elgondolkozva. – De ha mindenképp szeretnél egy jó kis idegösszeroppanást, nem állítalak meg, lapozz csak bele.
Figyelte, hogy mit lép a lány, közben pedig felkészítette elméjét a legrosszabbra.
Miközben a reakciójára várt, alaposabban is végigmustrálta a jövevényt, így természetesen szemet szúrt neki a lány lábát körülfogó fekete váz is. Nem látott még ahhoz hasonló szerkezetet. Tartott is tőle, hogy az netalán tán valami ismeretlen fegyver, de legalább magyarázatot adott arra a csikorgó hangra, amit Marcus hallott.
– Az alkímiai részleg két sorral hátrébb van… – jegyezte meg a lidérc mikor észrevette a lány derekára rögzített üvegcséket és tasakokat. Az ő övén is lógtak mindenféle flaskák, de többnyire üresen vagy beposhadva, hiszen jó hosszú ideje nem járt már a könyvtáron kívül. ~ De jó is lenne kimenni valahogy és feltölteni a készleteimet! Utána akár még egy kis világjárás is beleférne. Úgyis rég láttam már, mi van odakint ~ ábrándozott Marcus, miközben lemondóan sóhajtott.
Ekkor hirtelen eszébe jutott valami és a lányra sandított. ~ Á dehogy, esélytelen, hogy sikerüljön ~ legyintett gondolatban az ötletre. ~ Ha lehetséges lenne, biztos eszedbe jutott volna már korábban. ~
De egy másik, agyafúrtabb és kitartóbb belső hangja azt súgta, ne adja fel. Bogarat ültetett a fülébe és Marcus elhatározta: ha alkalmasnak tűnik a feladatra, bármi áron, de ráveszi a lányt, hogy szedje ki a könyvét a mágikus kőtömbből.
Estoria miután hátra hagyta a fiút hagy olvasson elkezdett a sorok között bóklászni. Régebben is mikor járt könyvtárba előszeretettel sétálgatott csak úgy a polcok között. miközben sétált néha meg-megpillantott olyan könyveket melyek tetszettek neki, de a többségét hosszú idő lett volna lefordítani. Így mindig visszarakta őket a helyükre. Néha- néha egy-egy könyvet ügyetlenül vett le vagy lapozott, de többségét sértetlenül visszarakta oda ahol volt. Estoriát néha megzavarta a lábmerevítő halk nyikordulása, de már nem annyira zavarta, mint annak idején mikor elkezdte használni. Néha amikor egy-egy könyvet levet olyan érzése támadt mintha figyelték volna, de nem feltételezte, hogy tényleg figyelik. Végül talált egy olyan könyvet, ami jónak ígérkezett, a gerincén ez ált: Keleti boszorkányság. Estoria megörült ugyanis egy másik példányt már látott egy másik könyvtárban, de akkoriban nem engedték meg neki a szülei, hogy elolvassa. Mikor kihúzta arra gondolt, hogy végre talált valami hasznosat, melyet a hasznára fordíthat és, hogy végre tanul egy kis mágiát melyre már oly régóta vágyott. Nem volt kapzsi, de néha nagyon szeretett volna megszerezni dolgokat. Kihúzta a könyvet és már nekilátott volna kinyitni mikor halk puffanást hallott. Nem akart hinni a fülének, de azért meg ált a könyv kinyitásával, ugyan is a puffanás irányából egy gúnyos megjegyzést hallott meg.
– Hé, kölyök! Biztos vagy benne, hogy neked való az a könyv?
Estoria a könyvet a kezében tartva lassan odafordult, hogy lássa a hang gazdáját. Meglepetésére a hang gazdája a fiú volt, aki az imént még egy könyvet olvasott ellentétben most a könyvespolc tetején volt. Végül úgy döntött mivel nincs, mit tenni leteszi egy kicsit a könyvet, de utána el fogja biztos, hogy olvasni. A könyvespolc előtti kis asztalszerű párkányra rátette a könyvet majd a fiúhoz fordult, aki menetközben leugrott a földre. Estoria elgondolkodott, hogy vajon hogyan a fenébe került az előbb a könyvespolc tetejére majd hogy hogyan tudott leugrani a földre úgy, hogy nem tört el semmie de, úgy döntött ezt egy kicsit félreteszi, mert erre nincsen most ideje elmélkedni. Ezután Estoria azon gondolkodott vajon erre a kérdésre mit kellene válaszolnia. Végül kitalált egy kérdést a válaszra. Majd a fiúhoz szolt kedvesen, de kíváncsian:
– Miért gondolod ezt?
Marcus napok óta egy másik lidérc, Baltazár könyve felett görnyedt. Amióta a könyvtár személyzete lelécelt, önkényesen magára vállalta a gyűjtemény felügyeletét. Úgy sem volt jobb dolga, s mivel a könyvtár területén egy bonyolult pecsétmágiának köszönhetően szabadon mászkálhatott, elvégezte a teendőket. Eleinte napi rendszerességgel leltározta az iratokat, leporolta a polcokat, átnyálazott egy-két érdekes regényt vagy éppen az alakváltást és a varázslást gyakorolta. Segített a nagy ritkán betévedő mágusoknak, kutatóknak vagy a hatalmas üvegablakokon keresztül figyelte Nimu egyre pusztuló városkáját. Ám egy idő után már csak nagyon ritkán érkeztek látogatók és Marcus is ötször kiolvasta az összes könyvet, így lassan elment a kedve az egész karbantartósditól. A fiú egyetlen szórakozása csak a könyvtárban ragadt lidércek piszkálása és ápolása lett. Mivel a háború után minden épeszű könyvlidérc fogta magát és otthagyta Nimu-t, csak a matuzsálemnek számító, a könyvlidérc-idézés fénykorából származó szellemek maradtak, akiknek az elméje az évezredek alatt teljesen megbomlott. Egy szellemnek az öregedés nem okoz semmi fizikai problémát, ám ha túl sok időt töltenek az anyagi világban, hajlamosak arra, hogy tébolyodottá váljanak. Baltazár is egy volt ezek közül az örült lidércek közül. Az első szellemek között idézték meg, és a könyv, amihez kötötték egy kihalt faj ősi nyelvén íródott. Marcusnak kihívást jelentett a kacifántos szövegekkel borított lapok elolvasása, lefordítása és értelmezése, így teljesen belemerült a könyvbe. Baltazár nem foglalkozott a kódexét olvasgató lidérccel, egész álló nap csak magában motyogott. Marcus akár még egy évig is ellapozgatta volna az aggastyán kötetét, ha egyszercsak meg nem zavarja valami a nyugalmát.
Épp egy újabb oldal tanulmányozásába fogott bele, amikor halk, alig hallható nesz ütötte meg a fülét. ~ Mintha lépések lennének… ~ gondolta magában. És csakugyan, amikor felpillantott a könyvből, még látta, ahogy egy embernek tűnő alak eltűnik a polcok között.
A jövevény megjelenése különféle érzésekkel átitatott izgalmat keltett Marcusban. Összecsapta a kódexet, s miközben Baltazár gondolati síkon méltatlankodott az elméjében, füstté változva hangtalanul felkúszott az egyik szekrény tetejére. A polcok tetején ködpamacsként szökdécselve követte a látogatót, hogy szemmel tarthassa minden lépését.
Rég nem járt már idegen élőlény a könyvtárban, s a legutóbbi látogató is egy fiatal fickó volt, aki csak lopni jött. Marcus bosszússágára nekiállt lefeszegetni a drágaköveket a kódexek borítóiról, így a könyvlidérc (részben a maga szórakoztatására) alaposan megtáncoltatta a pacákot, majd egy jól irányzott hasbarúgással eltávolította az épületből. Marcus reménykedett, hogy a mostani jövevénnyel nem kell így cselekednie, hiszen ki nem állhatta a gátlástalan alakokat.
Szerencséjére a látogató csak bóklászott a sorok között, néha-néha belelapozott egy-egy kötetbe, de nem úgy tűnt, mint aki rongálni szeretne. Így, közelebbről megvizsgálva Marcus biztos volt benne, hogy egy emberlány tévedt a könyvtárba. A jövevény szinte teljesen hangtalanul járt, csak egy nagyon halk nyikordulás kísérte minden második lépését, amit Marcus nem tudott hova tenni. Emlékei szerint az embereknek semmije sem szokott így csikorogni.
A lidérc nem szólt a lányhoz, csak figyelte. Nem tűnt olyan arrogáns alaknak, akit igazán szórakoztató lenne piszkálni. Persze néha így is el-elhúzta a szája szélét s elfojtott magában egy beszólást, amikor a lány kicsit óvatlanabbul lapozott, vagy nyúlt egy könyvhöz.
Egészen addig nem is mutatkozott emberi alakban, amíg a jövevény látszólag ki nem nézte magának a Keleti boszorkányság című könyvet, amiben ugyanis a könyvtár legzsémbesebb lidérce lakozott. Marcusnak pedig semmi kedve nem volt egy örült szellem rikácsolását hallgatni a fejében, hiszen ezek az aggastyán lidércek már nem vettek fel anyagi alakot, amin keresztül megszólalhattak volna, így kizárólag gondolati síkon tudtak kommunikálni.
Marcus felvette emberi alakját: a köpönyeges, fehér hajú fiú karba fűzött kézzel huppant az egyik polc tetejére és onnan szólt le gúnyos hangon a lánynak:
– Hé, kölyök! Biztos vagy benne, hogy neked való az a könyv?
Estoria hátrahagyva a kis lakást ahol eddig élt, elindult világot látni. De mielőtt olyan messzire ment volna előtte meg akar nézni valamit a Nimu hegyen. A családjával Estoria néha járt a hegy egyik oldalán, de a másikra soha nem mentek át. Az apukája mikor kirándultak a Nimu hegyen mindig elmesélte, hogy az ő ük-ük-ük apja a hegy másik oldalán lakott egy faluban. A leszármazottai közül sokan laktak ott de egy háború miatt el kellett hagyni a falut így nem tudni hogy áll e a falu vagy sem. Estoria kicsikét sokszor kérlelte szüleit, hogy menjenek el abba a faluba, de a szülei mindig elterelték a témát így elkerülték a további kellemetlen beszélgetéseket a kicsikkel. De Estoria úgy döntött, ha éveket kell is rá várni, hogy megnézhesse azt a falut, aminek lehet, hogy csak a hűlt helyét találja akkor is várt, mert a kíváncsiság hajtotta. Így most hogy meg nyílt e lehetőség előtt csillapítani akarta kíváncsiságát és ezért elindult a Nimu hegyhez, hogy átkeljen rajta a legendás faluért. Két napja mászta a hegy azon oldalát, amit ismert. A második nap reggelén talált egy szederbokrot. Előhalászott két kis fiolát majd teletöltötte őket szederrel, hogy ha később kellene, legyen. A bokron maradtakból megevett tíz szemet majd elindult és a fiolákat visszasüllyesztett az övtáskájába. Neki indult menet közben nehézkesen átkelt egy patakon ahol megtöltötte flaskáját, hogy biztos legyen elég vize és többször is bele akadt bokrokba. Végül nagy nehezen feléért a hegy tetejére olyan kettő óra körül. Majd meglátta a falut, ami olyan kettő órányi gyaloglásra lehetett tőle. De ez Estoriát már nem érdekelte, mert látta a falut, amiről az apja annyit mesélt. Sietett, hogy odaérjen, de négy előtt nem sikerült neki, mert fáradt volt. Mikor odaért lehuppant egy kőre (ami kerítés lehetett annak idején) hogy kipihenje az utat, és hogy a légzése egyenletes legyen. Mikor végre normális ütemben lélegzett feltűnt neki hogy nincs egyedül ugyanis lépteket hallott, amik felé közeledtek. Felállt, hogy láthassa ki az,
aki jön felé. Az idegen köpenyes öregebb férfi volt, aki amint megpillantotta
Estoriát egy pillanatra elmélázott. Aztán hirtelen pukkanás szerű hangot
hallatott amitől Estoria frászt kapott majd nagy meglepetésre az idegen eltűnt.
Estoria óvatosan odasétált arra a helyre ahol az idegent látta utoljára majd
elnézést abba az irányba amerről az idegen jött. Nagyon megörült annak, amit
látott: egy könyvtár épület volt, ami a falu többi részéhez képest jó
állapotban volt. Csak egy ponton volt beszakadva a teteje. Estoria elsietett a
könyvtárhoz ahol konstatálta, hogy annak ajtaja nyitva van. Megpróbálta kijjebb
nyitni, de szerencsétlenségére az ajtó nem nyílott ki jobban. Ezért kénytelen
volt bepréselni magát azon a kevés helyen, de sikerrel járt, és ami a szeme elé
tárult az mesés volt miután megkerülve a romhalmazt, ami a betört tető miatt
van. Nagy könyvespolcok telis tele könyvekkel. Bár néhány helyről hiányoztak a könyvek, de a többségük megvolt. De Estoriának eszébe jutott, hogy lehet, hogy körbe kellene nézni a helyiségben mielőtt, nekilát olvasni. Miközben járkált a polcok között az egyik sarokban megpillantott egy vele egykorúnak tűnő fiút aki éppen elmélyülten olvasott egy könyvet egy asztalon ami egy kő előtt volt. Estoria
nem is nagyon a kővel foglalkozott inkább azon gondolkodott hogy megszólítás e
a fiút vagy sem. Végül amellett döntött, hogy nem szólítja, meg nehogy
megzavarja az olvasásban. De miután talált olyan könyveket, amik kellenek neki
és tetszenek is és utána is olvasni fog a fiú akkor megzavarja és megszólítja.
Estoria boldog gondolataival együtt nekilátott keresni néhány számára
szimpatikus könyvet.