Nem, ez nem Óváros, ez O Város. Két külön történet. Az Óváros Aetryas régi fővárosa, egy kis szigeten. O Város pedig a gyűrű alakú O Szigetén helyezkedik el, közepén egy zafírkék vizű, mély tóval és a tó körül egy parkkal. O Város a kontinens művészeinek gyűjtőpontja. Lakói szinte kivétel nélkül kézművesek és a város az általuk termelt árukból épült fel egy régi piac helyére. Végül elérte mai gyűrű alakját és elnevezték O Városnak, ami azóta is sok fejtörést okoz a karavánoknak.
A fekete víz fölött lebegő alak idegenségére utaló jegyek el-eltűnni látszottak az éjszakában, hogy aztán még sötétebb árnyalatot felvéve rajzolódjanak ki az indigókék éggel a háttérben. Olykor csak olyankor lehetett biztosra venni ezen végtagok létezését, hogy a csillagos ég vászna nem rajzolódott át rajtuk. Ellenben a sápadt alak, a sérült test nagyon is látható volt, ahogyan a parázsló szemek világa is. Arcán csupa negatív indulat tükröződött, egymást váltotta a harag, undor, és a megvetés, majd a szánalom is ahogyan a vízben álldogálóra nézett le. Avery bájos arca egyszeriben idegenné vált, hárborzongatóan mássá, mintha a lány tényleg megszűnt volna létezni. Ha nem ő a beszédtéma, talán még meg is fakul az emlék, amely Kol tudatában élt.
– Én vagyok az egyetlen aki megérti őt és ő az egyetlen, aki megérthet engem. – felelte az egyszerű, mindenki mást kizáró képlettel az Avery testét használó.
Mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított az ősinek, s egyetlen szárnycsapással a parton termett. Pontosabban eltűnt a víz fölül, és ott jelent meg újra, ahol levetett ruháikat hagyták. Elkezdte felöltöztetni a lányt, óvatosan húzta fel egyik ruhadarabot a másikra a sérült testre. Tudta, hogy a későbbiekben Averynek még nagyon fognak fájni az események nyomai, de ha az emlékeit el is vehette, nem állt hatalmában a látható nyomokat is eltüntetni. Jobb is volt így, sokkal rosszabb lett volna hiányos emlékeket hagyni egyből a felbukkanását követően. Most is hagyta, hogy Avery hallgatózzon, bár nem volt ínyére önmaga felfedése. Túl sok megmagyarázatlan dolog merült fel így, ami csak nyűgöt jelentett. Ahogyan a Kol nevű férfi is, aki nem hagyott fel a faggatózással.
– Figyelj! – sóhajtotta – Averynek ez a legjobb. És nélküled! – próbálta rövidre zárni a témát, s belelépett a lazára hagyott fűzőjű bakancspárba.
– Én! Én élek Avery testében, nem pedig együtt élünk. Az nyálasan hangzik. – eltüntette megkülönböztető jegyeit, már csak a szemei maradtak mások – Nem alkudozok. A lány az… E… He? Mh…?
A meggyötört arcon forró könnyek folytak végig, amelyeket nem győzött törölgetni. Elfojtották hangját, elhomályosították látását. Szipogva próbált ellenállni az érzelmeknek melyek a gazdatest lelkét hasogatták, pedig nem volt szokása ennyit sírni. És ha mégis, akkor sosem nyíltan.
– Megint… Meg… Ríkattad! – vicsorgott gyűlölettel telten Kolra, mielőtt még a lány íriszei visszaváltoztak volna eredeti állapotukba.
Az aranyló fény kihunyt, a borostyánszín karikák közepén pedig újra feneketlen kútként feketéllettek pupillái. Avery dacosan összezárta ajkait hogy megpróbálja magába fojtani a hüppögést. Arca fel volt dagadva már a sok megpróbáltatás miatt, szinte mindene fájt, sajgott, és nem győzte pulóverének ujjába törölgetni forró könnyeit, hogy lásson is valamit az éjszakában. Hallotta hogy Kol merre jár, esze szerint el is futott volna, de tudta hogy felesleges, mert a férfi úgyis egykettőre utoléri ha akarja.
– Azt mondja… – szipogta halkan – Hogy mivel fontos… – elharapta a szót.
Nem kellett kimondja, hogy valamiért kötődött a férfihoz, nem kellett hogy még tudja is. Bőven elég kellett legyen, hogy ezek után nem kelt ki magából, nem kérte ki a történteket, és nem futott el, de ami a legfontosabb, nem próbálta meg használni a képességét.
– Hogy ad egy lehetőséget. Mert őt úgysem tudod kitúrni, mindig itt lesz nekem. Te viszont el fogsz tűnni mellőlem így vagy úgy. Szóval ameddig ez meg nem történik, ameddig én el nem akarok menni, és nem viszed túlzásba a… Addig megtűr. Mi ez, Kol? – nézett fel végre könnyáztatta szemekkel – Elhallgatott! És én… – kezei közé fogta lehajtott fejét, újra kutatni kezdte a hang forrását, de elfelejtette. Ahogyan elfelejtette a történteket is.
Mosolyogva nézett fel, tekintetét végighordozta a víztükrön.
– Milyen gyorsan beesteledett! – nevette.
Kol-nak egyre inkább úgy tűnt, hogy partnere hagyja magát, és sodródik az árral. Az ellenkezés egyre inkább alábbhagyott, végül csak hagyta had történjenek az események úgy, ahogy azt az ősi vámpír szeretné. A végén már úgy tűnt, mikor kezdte visszanyerni tudatát, hogy élvezi a végeredményt, amit a fájdalmas, kínokkal teli tortúra előzött meg. Csak, hogy aztán egy váratlan remegés, képszakadás, végül pedig érthetetlen események sorozata.
Eközben valahol álomország partján, az emlékek tengere mellett, ötletek meleg sugaraiban sütkérezve, gyönyörű alakú gondolatok körében szürcsölgeti koktélját egy napozóágyon Kol belsőhangja. Pontosabban csak szürcsölgetné, hiszen a nyaralásra a jegy csak az aktus végéig szólt. Az pedig a vártnál korábban véget ért, és a vámpír szemein keresztül a belső hang meglátja az újabb felmerülő problémát.
~ Ezért nem fizetsz eleget – panaszkodik az ősi belső hangja.
– Majd megkapod a béremelést, ha ezt megoldottuk – szól vissza magában a hangnak a vámpír.
Kol végignézte, ahogy randipartnere átváltozik valami mássá. Saját szemeivel látja, ahogy a lány a víztükör fölé emelkedve lebegni kezd, árnyakból összefonódott szárnyai nőnek, és feneke fölötti részről, még egy farok is kiindul, szemeinek pupillái pedig olyanok lesznek, mint valami kígyóé. Először azt gondolta, hogy Avery mindvégig egy succubus lehetett, de a különös hang megszólalásakor az efféle téveszméi egy szempillantás alatt semmivé lesznek.
– Mi az, hogy csak hozzád? Ki, vagy mi vagy te? – kérdezett vissza Avery azon felétől, aki eddig számára teljesen idegen volt.
Kol az ezt követő megvető szavakra felvonta a szemöldökét. Aztán a következő szavak, melyek elhagyták az ismeretlen száját, ki a lány testében volt, sok mindenre magyarázatot adtak.
– Igen… Azt hiszem… – válaszolt a férfi sóhajtva, ugyanis kénytelen volt beletörődni a dologba, ha továbbra is Avery-vel akart lenni.
– De mondd csak, egyáltalán miért veszed el az emlékeket? Az enyémet, Avery-ét, vagy másokét? – tette fel az egyetlen kérdést, ami a hallottak után felmerült benne.
~ Elképesztő, hogy hogyan bele tudsz nyúlni olykor-olykor hölgyek terén… Vagy az efféle szociopaták az esteid? – szólalt fel ismét a belső hang, és kedvére gúnyolódott Kol-lal.
– Ő nem Avery – szólt vissza magában a hangnak.
~ Oh, szóval a skizofréniában szenvedők a zsánered? – folytatta a gúnyolódás az ősi belső hangja.
– Abbahagynád? Ezzel nem segítesz… – csitította el magában Kol a saját gondolatait.
~ Mi lenne, ha valahogy megegyeznél vele? Amúgy is, tényleg átestél a ló másik oldalára – érte ismét kritika a vámpírt a belső hangjától.
Bármennyire is nehéz volt bevallania az ősinek, ő maga is tudta, hogy elragadta a hév. Épp ezért hajlandó volt hallgatni a józan eszére, és megpróbált beszélni a víz felett lebegő számára még ismeretlen lénnyel.
– Nézd, ha te, ti együtt éltek abban a testben… Akkor veled is muszáj megtalálnom a közös hangot. Értem, hogy nem vagyok szimpatikus neked, de én tényleg azzal a lánnyal akarok lenni, akit te a tulajdonodnak mondasz. Ha a korábbiakkal van gond, akkor tudnom kell, hogy hol határ, hol a határ neked, és hol neki. Ha pedig van olyan dolog, tárgy cselekedet, vagy bármi, amit hogy ha megadok neked, akkor meghagyod az emlékeimet… Én ez esetben nyitott vagyok az efféle alkura.. – próbált szót érteni, és mondanivalója elég hosszúra nyúlt, de bízott abban, hogy talán sikerül kihoznia valamit ebből a groteszk helyzetből.
Ahelyett, hogy időben észhez tért volna, és a legapróbb jeleknek hisz, most már nyakig benne volt a pácban. Hallgatnia kellett volna az elemi ösztönre, amely távol tartotta volna a vámpírtól, miután látta hogy miként végzett a társaival, miután hallotta, hogy milyen érzések kerítették a hatalmába, amikor szenvedni látta őt és annak a fájdalomnak nem ő volt az okozója. Apró jelek tömkelege, amelyek mellett elhaladt. Lehet hogy biztonságban érezte magát amiért folyamatosan elfelejtkeztek róla. Beletörődött már, hogy rosszakarói is csupán pár pillanat erejéig melegednek dühük lángja mellett. Elengedte a vágyat, hogy bárki hosszabb ideig ragaszkodni tudjon hozzá. Erre most itt egy férfi, aki valamiért úgy kelt fel reggel, hogy nem űzte el az otthonából, és randira hívta. Aki a nyilvánosság előtt úgy bánt vele, mint szerelmével, és amint kettesben maradtak…
Elfojtott sikoly, egy halk vinnyogás szakadt fel torkából. Fogai saját ajkába mélyedtek, vért fakasztva a puha bőr alól. A sűrű, vörös nedv ráérősen csorgott le világos bőrén, az ajka alatti árok hajlatában kissé felgyorsulva, hogy aztán az áll domborulatán lassítson egy kicsit mielőtt még az első csepp remegve össze nem gyűlt, majd elég kövérre hízott ahhoz hogy lecseppenjen. A szavak csak foszlányokként jutottak el a lány tudatáig, nehéz volt egyszerre a hallottakra koncentrálni, és fájdalmát is kontroll alatt tartani. Amikor a halál küszöbén állt, legalább magatehetetlen volt. Amikor összezúzódott a teste, a jóleső mozdulatlanság telepedett rá ólom súlyával, amelyet ha akart sem tudott volna lerázni magáról, most viszont minden idegszála sikítva könyörgött a menekülésért.
Válaszolni sem volt ideje, a kijelentések azonban nem is egy kölcsönös megegyezést kínáltak, hanem a bimbózó kapcsolat alapjait szögezték le akár tetszett a lánynak, akár nem. Kol ilyen volt, valahol végig sejtette hogy csak a felszínt képezi az a lehengerlően sármos, olykor aranyos természet amit nappal látott. Engedelmesen jártatta körbe nyelvét a szájába dugott ujjak körül, s inkább lehunyta szemeit, hogy ne látszódjon a felmerülő ellenkezés. Torkát egyszerre szorította a feltörni kívánkozó könnyek áradata és a külső behatolás keltette váratlan inger, de csak összezárta ajkait, és úgy dolgozott ahogy csak kitelt tőle. Közben elkezdtek felszínre kerülni az emlékek, hogyan vegyen az orrán anélkül levegőt hogy ez megzavarná a szájában történő tevékenységet, s lassacskán egészen beleügyesedett. Mire végzett saját, édes nedvének lenyalásával, lenyelte az utolsó cseppet is és már csak a férfi bőrének íze, ujjainak felülete préselődött nyelvéhez, légzése is egyenletesebbé vált. Fáradtan nyitotta ki szemeit, s még megpillantotta a kihúzódó ujjak nyáltól fénylő körvonalait. Megkönnyebbülésben azonban hiába reménykedett.
Újra elvették tőle a levegőt, torkára szorult a kéz, a már fájó nyom vörös körvonalai tovább sötétedtek. Egészen odáig, hogy már nem tudatosan fogadta a csókot, nyelve lustán mozdult a másik után mint egy kósza reflex. S hogy még ez után se legyen nyugta, a bágyadtságra vizet kapott. A hideg hullámok összecsaptak feje fölött, s hiába próbált feltörni, kezei csak az ősi víztől síkos bőrét tapintották. Még csak elúszni sem tudott, a hajába markoló kéz szilárdan tartotta. Orrába szúrós érzés kíséretében tört be a víz, látása elhomályosult majd teljesen elsötétült. Újra levegő, aztán újra víz, egyre gyötrelmesebbé váltak az események. Aztán a lehetőséget is elvették tőle hogy ellenálljon. A szájába hatoló pénisz körül hiába szorította össze ajkait, a félelem hogy ha véletlen megharapja, sokkal erősebb volt, így minden mozdulattal víz is jutott a szájába. Tehetetlenül köhögött mikor felszínre került, orrán és száján víz folyt ki, semmit sem látott szemeit égető könnyeitől. Összemosódott a fent és a lent. Mindkettő sötét volt, kínokkal teli, s végül már nem is próbált levegőt venni. Az utolsó kiemeléskor erőtlenül lógott a férfi karjaiban. Ellenkezni? Ugyan…
Ritkán átkozta el azt aki halhatatlanságra kárhoztatta, de most a pokol legmélyebb bugyrába kívánta az illetőt, bármilyen isten, boszorkány, varázsló, bárki is legyen aki ilyet tett vele. Kol is nagyon jól tudta hogy nem ölheti meg, az utolsó pillanatban pedig mindig visszarántotta a kaszással való találkozás küszöbéről. Hűvös ajkait meleg, lágy érintés cirógatta. Ernyedt ujjai megrebbentek. Tüdejét feszítette a víz, gyomra is tele volt vele. Nem hallott semmit, nem látott, és nem létezett más, csak a fájdalom. Bábuként mozgatták, mint egy rosszul összerakott játékban, ahol a bábmester ugyan tisztában van a babái korlátaival, mégis feszegeti azokat. Vagy épp nem is tudja, hol vannak a határok, és pont ezért teszteli őket? Gondolatai kusza katyvaszként kavarogtak míg végül semmivé nem olvadtak össze. Hátát melengette valami szilárd, erős test, s az új pozícióban mozdulva felköhögött némi vizet a tüdejéből. Bágyadtan pislogott párat.
Előtte a park sötét sziluettjei, a távolban őrlámpák fénye pislákolt. A tó vizére azonban nem vetült más, csak a csillagok fehér pöttyei, melyek táncolva gúnyolódtak a fekete hullámok hátán. Hát persze… Élt, és mozgott… Mozgatták… Nem csak környezete mozgott, hanem ő is. Teste öntudatlanul is reagált, s már érezte a vaskos tagot mely ki-bejárva ingerelte, érezte a játékos ujjakat, a fülét érintő lehelletet, s tudatán lecsapódtak a tompa szavak jelentései. Egyenként dolgozta fel őket. Ilyen lenne tartozni valakihez? Nem így képzelte el. Nem ennyire fájdalmasnak. Nem ennyire félelmetesnek. Akarja ő ezt?
– Mégis mit képzelsz? – hallotta saját hangját, mely mégsem az övé volt.
A belső hang szólalt meg, mely addig csak a fejében játszadozott vele, melyet nem ismert fel soha, mert a sajátjaként hallotta, mégis idegennek hatott. Aztán értelme elsötétedett.
A lány teste egyszerre megremegett, de nem a kéj hullámai alatt, s nem is a hideg hatására. Egy másfajta küzdelem vett erőt rajta, melynek végül az eszméletvesztés vetett véget. Egészen csak egy pillanatig tartott az egész. Sosem tapasztalt sebességgel és ügyességgel tépte ki magát az erős karok közül, kihasználva a pillanatnyi mámort amely Kolt is elöntötte. Behúzva talpait a férfi csípőjének támasztotta őket, de csak egy röpke érintés volt, máris elrúgta magát, ki a vízből, s máris a vízfelszín fölött lebegett. Lapockáiból az éjszakánál is sötétebben kavargó szárnyak törtek elő, mégsem sértették fel a bőrt, mert csak árnyak alkották őket. Alakja mégis határozottan egy pár denevérszárnyra hasonlított, s gerincének folytatásaként egy erősnek tűnő, ám szintén árnyalkotta farok nyújtózott elő. Avery szelíden csillogó arany szemei most vadul világítottak, puppillái késélnyi résekké torzultak.
– Azt kérdeztem, hogy mit képzelsz? Avery nem tartozik senki máshoz, csak és kizárólag hozzám! – átkarolta testét, végigfuttatta ujjait a sötét foltokon a nyakán, le a kipirosodott melleken át ágyékáig.
Undor jelent meg arcán ahogy kitapintotta a kéj nedvét, melyet Kol a lányból facsart ki.
– Még hogy a tied… Te meg az övé… – köpte a szavakat megvetően – Ha még egyszer így mersz bánni vele, ha megpróbálod kisajátítani… Nem csak a te emlékeidet fogom elvenni, hanem az övéit is felfalom rólad! De… Csak a kellemeseket. Hogy a félelem távolságtartásra ösztönözze. Elég világos voltam?
Avery semmit se sejtve még el is mosolyodott, mielőtt Kol-on eluralkodott volna vadsága. A levegő után kapkodó nő táguló pupillái még inkább beindították a vámpír szadista oldalát, így ujjait egyre jobban összeszorította annak nyaka körül. Szinte már érezte, hogy hogyan folyik a nyaki ütőerében a vér. Partnere elszíneződő arcán egyszerre vélte felfedezni a félelem, és a gyönyör érzését. A lány körmei belevájtak a vállaiba, és érezte, ahogy a vér szép lassan lecsurog a hátán, majd a víz gyenge hullámai lemossák bőréről a vörös anyagot. Ha még nappal lett volna, biztosan elszíneződött volna kicsit körülöttük a víz. Az ősi sebei nem gyógyultak, hiszen az ujjak továbbra is sértették testét. Egyszerre érezte azt, hogy Avery csak magának akarja őt, és azt, hogy dacol az alsóbbrendűként kezelés ellen.
A nő remegő térdei mindent elárultak arról, hogy mennyire volt felkészülve egy olyan hirtelen behatolásra, amelyet az első ujj bejutásával át kellett élnie, csak hogy ez a remegés inkább ösztönzően hatott Kol-ra, mintsem csillapodott volna. A férfi érezte, hogy a lány még nem volt elég nedves, de belülről mégis tüzelt, mintha egész eddig erre várt volna. Nem is kellett több a vámpírnak, hogy tovább vigye Avery-t a gyönyör és a fájdalom hullámvasútján. Az ujja bejutásakor igaz elengedte a nő torkát, de így sem hagyott egy perc nyugtot sem neki. Egyik ujj követte a másikat, ezzel szinkronban pedig nyögések és sikolyok váltották egymást egészen addig, míg el nem értek háromig. Ekkora már az ujjak a korábbinál is könnyebben mozogtak a lány hüvelyében, hiszen teste nem hazudtolta meg annak vágyait, és könnyebben hozzáférhetővé tette belsőjét a szexuális élvezet hatására termelődő síkos váladék.
Ez után Kol ultimátumot adott a nőnek, hogy kérlelje, ha mást akar, különben újabb ujja hatol belé, még akkor is, ha azt amúgy termetéből adódóan nem is tudná magába fogadni. Először úgy tűnt Avery könnyen megadja magát, de végül száját ellenkező szavak hagyták el. A vámpír szinte érezte a dühöt, ami átitatta a nő mondanivalóját, ám így az egész még inkább egy kihívássá vált a számára. Jól látta, hogy partnere már alig bírja visszafogni a hangját, szóval kíméletlenül beléhelyezte a negyedik ujját is, majd élvezettel hallgatta, bármilyen hangot is adott ki. Aztán amilyen hirtelen mozdulattal hasítottak bele a nőbe az ujjak, most olyan lendülettel távoztak belőle.
– Igazad van, nem kell kérned. Úgy is azt fogok csinálni veled, amit én akarok – tisztázta a dolgot Avery-vel – de, hogy értsd, hogy értem, megtanítom neked, hogy hogyan működik ez a dolog, hogy hogyan működöm – tette hozzá kéjes hangon, és arcán továbbra is ott volt az mosoly, amely egyszerre volt kegyetlen, és vonzó.
– Az első szabály az, hogy azt csinálod, amit mondok, különben kénytelen leszek megbüntetni téged…- mondta az ősi a nőnek sejtelmesen, majd kihúzta a vízből a kezét, amely korábban a lába között járt, és beletömte azt a négy ujját a szájába.
– Szopogasd szépen – utasította – és meg ne próbálj harapni, vagy bármi ilyesmi, különben amit korábban műveltem, azt fogom csinálni a fenekeddel is – figyelmeztette arra, hogy miféle a korábbinál is durvább bánásmódban részesülhet, ha nem teszi azt, amit mondd. Igaz, a férfi jobban szerette volna titokban tartani mi lesz, ha nem követi az utasításait, de mivel még partnere kezdőnek tűnt az efféle dologban, ezért most kivételt tett. Függetlenül attól, hogy Avery teljesítette-e, amit kért vagy sem, egy idő után kihúzta ujjait a szájából, hogy ismét levegőhöz jusson. Ismét fojtogatás kíséretében adta az újabb csókot a nőnek. Egy olyan csókot, ami ha kicsit tovább tartott volna, akkor a lány tényleg képes lett volna belefulladni. A csók végeztével partnere felszabadult légutai ismét megteltek levegővel, ahogy az zihálni kezdett.
– Ez az vegyél szépen mély levegőt, szükséged lesz rá – hívta fel a figyelmét a nőnek arra, hogy takarékoskodjon a levegővel, majd következő mozdulatával hajába tépve lenyomta a víz alá a lányt. Mivel tudta, hogy ekkor még nem vett elég levegőt, ezért a hajánál fogva hamar kihúzta a mélyből. Megvárta, míg rendesen levegőt vesz, végül ismét lenyomta a víz alá, aztán idővel ismét felhúzta. Ezt addig, míg Avery nem osztotta be rendesen a rendelkezésére álló oxigént.
– Most pedig… – ült ki egy a korábbiaknál gonoszabb mosoly az ősi arcára – … gyakorold azt a mozdulatot odalent, amit korábban az ujjaimmal kellett csinálnod – nyomta le végül a nő ismét, és ahogy annak szája a megfelelő magasságba ért, úgy hatolt bele Kol hímvesszője. A vámpír egy darabig haját tépve mozgatta örömrúdján a lány ajkait, míg végül ki nem emelte őt ismét a tóból, hogy ismét levegőhöz jusson. Ezt egy jó ideig ismételgette a lassan erőtlenné váló nővel, aztán amikor már úgy tűnt, hogy randipartnere már szinte azt se tudja, hogy hol van, megadta neki a kegyelemdöfést. Ismét kiemelte őt a mélyből, de ezúttal véglegesen. Újból megcsókolta, de ezúttal nem úgy, ahogy eddig. Amennyire eddig a csókok vadak, és durvák voltak, most ugyanannyira voltak érzékiek, és szinte már kényeztetőek. A férfi lassan megfordította Avery-t, hogy a lány háttal legyen neki. Az egyik kezével felemelte az egyik lábát, a nő térde egyből behajolt a víztükör felé, így lelógatva a lábszárát. A vámpír szabad kezével a megfelelő helyre igazította péniszét, aztán pedig beleültette partnerét. Az újból felszabadult keze végül a lány teste elé került, és szép lassan végig csúszva a hasán, majd szeméremdombján, elért a csiklójáig. Szabad kezének ujjai a férfi csípőjének mozgásának indulásával egyszerre kezdtek körkörös mozdulatokat tenni a nő érzékeny pontja körül. Miközben Kol már ki-behúzkodta a hímtagját a lányban, odahajolt annak füléhez, és a következő szavakat súgta a fülébe:
– Az enyém vagy… – én pedig a tiéd… – ekkor már kicsit szakadozva beszélt, hiszen le se tagadhatta volna, hogy élvezi, ami kettejük között történik.
A parkőr szerencséjére a közbejövő hívás azonnal elfeledtette vele hogy mit látott. Nem mintha nem tette volna, elég ha a keresőlámpa fénye egy pillanatra másfelé villan hogy felmérje a terepet, máris érdekesebbnek találta volna a sárga fényben táncoló árnyékok megnyúlt alakjait a sötét felszínű vízben ölelkezőknél. Avery vállait minden mozdulatnál végignyalták a hűvös hullámok, s ugyanígy felkapaszkodtak az ősi vámpír bőrére is. A vízcseppek csillogva ültek meg testük hajlataiban, nedves fénnyel hagyva nyomot. Nyál és víz összekeveredve folyt le állukon, s egészen addig Avery élvezte a nyelvét kényeztető érzést, ameddig hibát nem vétett. Még el is mosolyodott, mielőtt az férfi keze a torkára szorult. Ez teljesen más volt, mint amikor a tetőről lógatta le. Akkor nem bántotta igazán, nem úgy, mint most. Az… Az ő hibájából lett baleset a vége.
Próbált levegő után kapni valami hiábavaló ösztön miatt de csak arany szemei kerekedtek ki. Puppillái próbáltak minél több fényt magukba szívni, szinte teljesen elnyelték a keskeny arany gyűrűket végtelen mélységbe rántva mindent mit képes volt befogadni. Érezte az ujjak alatt saját vérének lüktetését, a fejébe áramló forróságot, amivel párhuzamban fülein hideget érzett. És akkor következett csak a nehezebb rész, teste teljesen összezavarodott. Körmei egyszerre vájtak a félelemtől és a gyönyörtől remegve a vámpír vállaiba. A felhasított bőr alól pár cseppnyi vért nyaltak le a hideg vízcseppek, melyek kitartóan táncolták körbe összeölelkezett alakjukat. A víz felhajtóereje árulón nyúlt teste alá, s bárhogy szeretett volna kiszabadulni a fojtásból, az ostrom amely érte nem engedte, csak még mélyebbről mart belé hogy Kol kezei közt tartsa. Térdei megremegtek a férfi körül mikor az első ujj beléhatolt. Koránt sem volt még elég nedves ahhoz hogy ilyesmit játsszanak, forrósága mégis úgy szorította s ölelte a behatolót, mintha egy rég várt személyt üdvözölt volna ölelésében.
Az addig torkát szorító kéz egyszerre eleresztette, és Avery halk nyögést hallatva kapott levegő után. Lihegve enyhítette a hűvös levegővel a forró érzést légcsövében, a kéznyom ott vöröslött érzékeny bőrén, mint egy birtokjegy.
-Mmmm… Nyhhh…
Megkísérelte hogy rákérdezzen, mégis mi a fene történik, és miért érdemel ilyen bánásmódot. A randijuk egész nap olyan volt, mint egy álomrandi. És a folytatás is olyannak ígérkezett, akkor mégis miért? Újabb nyögés, majd sikoly hagyta el torkát. Hüvelye szorosan tiltakozott a feszítés ellen, de nem volt könyörület. Szegény lány nem volt az utóbbi időben valami szerencsés amit a romantikát illeti, és a durva bánásmód most úgy érintette, mint ha élete első alkalmán egy tapasztalt, de kíméletlen partnert kapott volna. Eszébe jutott egy film, ironikus módon, ahol a nő szüzessége mindössze három lökéssel került elvételre, mindenféle előjáték, gyengédség után. Még szerencésnek érezhette magát…
Nem, valójában fel volt háborodva, dühöt érzett. A hideg víz alatt érezte a combjainak feszülő férfiasságot, és már három ujj dolgozott benne. Teste tudta a dolgát, eddigre már megvédte attól hogy további sérüléseket szenvedjen el, Kol ujjai egy sokkal forróbb, síkosabb nedvben fürödtek mint a tó vize. Bármit is kérni hiábavaló lett volna. Bármi olyat, ami nem felel meg a szadista vágyaknak. Íriszei visszaszorították a sötét közepet, borostyánszín szemeiben.
-Csak… Azt… – lihegte – Hogy… – körmei újra belevájtak a férfi vállaiba ahogy a fájdalom lassan elkezdett alábbhagyni az alhasában, s ezúttal lassan lentebb vájva véres nyomot hagytak – Nem foglak szépen kérni! – szorította össze dacosan a fogait, úgy sziszegte a szavakat.
Mikor befejezte végre, és sikerült érthetően beszélnie, alsó ajkába kellett harapnia hogy visszafojtsa a szégyellt, élvezettel teli nyögést amit Kol ügyesen próbált kicsikarni belőle.
Kol teljesen átvette az irányítást az események felett. Avery hiába ellenkezett, kénytelen volt sodródni az árral, a vámpír domináns, szadista jegyeinek áradatával. Testük teljesen összesimult, és egyre forróbb lett a hangulat.
– Akkor azt mondom, hogy jó kislány vagy… – válaszolt az ősi az eddigi legkéjesebb, legmélyebb hangján a nő kérdésére, miközben a combjai körbeölelték a férfi csípőjét. Vad csókok, és annál is vadabb harapások váltották egymást, mialatt Kol Avery-t tépte. A szenvedélyes pillanatot azonban egy parkőr zseblámpájának fénye szakította félbe.
– Ha nem egy terrán az, akkor én kitöröm a nyakát… – szitkozódott halkan a férfi. Aztán, mikor a nő nyöszörögve arra utasította, hogy ne hagyja abba, akkor egy halk morgó hangot hagyott el a szája. A parkőr távozásával, a vámpír ugyanazzal a lendülettel folytatta, amit korábban elkezdett.
– Egy percre se hidd, hogy átengedem az irányítást – reagált a nő korábbi szavaira, és ahelyett, hogy tovább ingerelte volna, inkább rászorított nyakára. Ám a durva megnyilvánulását egy az Avery számára a korábbinál is izgatóbb mozdulatsor követte. A nyelvét elkezdte körbetáncoltatni a nő bal bimbója körül, mialatt szabad kezével a jobb mellét kezdte markolászni. Így folytatta ezt egy darabig, aztán a szabad keze lejjebb vándorolt, lassan végig csúszott Avery mellkasán, hasán, végül szeméremdombján, majd elérte hüvelyét. Mivel kellően nedves környezetben voltak, így Kol nem érezte szükségét annak, hogy ujjainak behatolása előtt a nő csiklóját izgassa, ehelyett egyből tövig bedugta középső ujját a nemiszervébe. Ekkora Avery arca már teljesen elszíneződött az oxigénhiánytól, így hát a férfi elengedte a nyakát, hogy ismét levegőhöz juthasson. Bár túl sokhoz, még így sem jutott, ugyanis abban a pillanatban, hogy kiszabadult az erős kéz szorításából, a korábban beléhatolt ujj ki-be mozgása kényszerítette nyögésekre, majd mozdulatok gyorsulásával lihegésre.
– Mit gondolsz? Hány ujjam fér beléd? – kérdezte az ősi a lányt, de mire válaszolhatott volna, addigra a férfi egy újabb ujja, a mutatóujja is beléhatolt, így sikításra kényszerítve őt.
– Megnézzük mennyi a legtöbb, amit kibírsz, amúgy is hallani akarom még ezt az édes hangodat – mondta Kol Avery szemébe nézve, és a gesztenyebarna szempárban ezúttal a nő láthatta azt az eddig elrejtett kegyetlenséget, amivel most kénytelen lesz megbirkózni. A férfi szavai véget értével nem habozott, utat csinált a harmadik, azaz gyűrűs ujjának is.
Avery csókjai, testének forrósága, és nyögései addigra kellően beindították a vámpírt, így lába között elhelyezkedő férfiassága már harcra készen várta, hogy a nő valamely módon kezelésbe vegye.
– Mit szólnál a negyedikhez? Vagy mást akarsz csinálni? Ha mást akarsz, akkor nagyon szépen kell kérned, és érthetően kell beszélned – szólt Kol kéjes hangon a nőhöz. Majd azért, hogy még jobban megnehezítse a dolgát partnerének, elkezdte felváltva szívni a bimbóját, hol az egyiket, hol a másikat, és csak, hogy a váltások között se legyen nyugta a lánynak, ujjait még gyorsabban kezdte el mozgatni, ráadásul az eddig ki-be irány helyett most a mozgás fel-le irányt követett, mintha tágítani akarta volna hüvelynyílását. Kol mintha hallott volna néhány szót Avery-től, de nem értette tisztán.
– Nem értem, mondd érthetőbben – ült ki a szadista mosoly az ősi arcára.