Hallottál már a disznóvá vált királyfiról? Az átok már ezredekkel ezelőtt megszűnt, a család utolsó tagja is meghalt, ám azt kevesen tudják, hogy kertjének kincseit maguk a tündérek vitték el egy éjszaka leple alatt! Ezek a komisz, repülő lények Aetryas egyik eldugott vidékén sajátítottak ki maguknak egy területet, aminek földjén máshol sose látott, csodás, állat-növény lényeket tenyésztettek ki! Azonban, ahogy az köztudott, a tündérek mágiája mindig is csalóka volt. A mesebeli szóló szőlő tényleg beszél. De még mennyit! A csengő barackot fogyasztók is megbizonyosodtak a legenda igazság alapjáról! A mosolygó alma pedig… Elég annyit tudni róla, hogy az elfek legkedveltebb narkotikuma. A tündérkert mind máig rettenetes és keresett titkokat őriz. De, hogy mit? Hősök százai vannak eltemetve a kertben. De csak alig néhányan jutottak odáig, hogy erőszakos halált haljanak… A legtöbben csak nem emlékeztek már céljukra, így ott maradtak. Örökre.
Tudja, hogy az állat nem látja, de legalább ám egy új tulajdonos kezei között pihen. Pedig szíves örömest megfigyelné, hogy vajon emlékszik-e rá az a szépséges fenevad. Nem bántotta, vagy ilyesmi, de jó munkát végzett neki az állat, mikor eltakarította a szemetet, mi egy-egy kisebb stiklije során keletkezett. Elég volt csak a tündérkert bejárata előtt hagyni a tetemeket s nyom nélkül eltűntek. Ezen kívül egyszer volt az az ominózus eset, mikor úgy igazán közel kerültek egymáshoz s képes volt fejet hajtatni vele. Nem sokkal az után kapcsolatuk megszakadt, lévén, hogy elveszítette a testét s többet nem tudta kihasználni a hasznosságát. De meglepő számára, hogy ennyi idő után, sokszáz év elteltével is még ugyanazt a példányt láthatja. Mert ő még biztosan ugyanaz… ugye?
Tenyereivel a tükör sík felületére támaszkodva olyan, mintha előrébb hajolna s úgy próbálna meg kitekinteni, a szerkezet azonban nem enged az akaratának. Így nem figyelheti meg a lényt tüzetesebben, mint amennyire eddig tehette. Az üvöltése biztosan ugyanolyan, mint akkor. Még mindig borzongatja a hátát a hang akkor is, ha tudja, hogy jelenleg semmilyen kárt sem tehetne benne az állat. De mivel vele nem foglalkozhat, így visszafordul a másik megszemlélni valóhoz. Újdonsült gazdáját figyeli, ki nem is olyan régen, pusztán percekkel ez előtt üvöltött vissza az állatnak. Azt hitte, hogy majd az felmérged s rövid úton elvágja a köteléküket, a tükör pedig évekre a feledés homályába zuhanna. Ám semmi ilyesmi nem történt. Helyette egymás mellett halad a két fél s mintha képesek lennének megérteni egymást. Ez a tény arra engedi következtetni, hogy a férfi nem ember. De akkor mi? nem hallott még ilyesmi üvöltő mágiáról. Talán majd kipuhatolja ezt.
– Mivel az előző gazdám halott. -teszi hozzá a férfi megállapításához. Mintha egyet hátrébb lépne s kezeit összeilleszti a háta mögött, ahogyan egy kissé kihúzza megát. Bár sejti, hogy egy ekkora tükörben olyan lehet ez, mint halottnak a csók. Bizonyosan így is komolyan vehetetlen az aprócska képmásával- Hozzád kerültem, így te lettél az új főnököm, fogalmazzunk így. -egy kissé megköszörüli a torkát- Egy kis közjáték miatt nem tudtam rendesen bemutatkozni. A nevem Sorisana Montgomery. Viszont most beszéljünk egy kicsit rólad. Hogy nem evett meg az a lény? -fejével az állat felé biccent- Ahogy ráüvöltöttél, úgy csak az őrültek néznének szembe a biztos halállal. Te ennyire bátor vagy, vagy csak bolond, hm? Vagy van valami furcsa üvöltő képességed?
Na jó. Azonnal a tárgyra tért, mivel túlságosan fúrja az oldalát a kíváncsiság. Nem érti a helyzetet és azt utálja. Ha az ember mindennel tisztában van, úgy tudja igazán élvezni az esetleges műsorokat. A bennfentes információk a véleménye szerint csak izgalmasabbá teszik a dolgokat, nem pedig lelövik a meglepetést.
Eközben egyre jobban kiérnek a helyről. legalább is, neki úgy tűnik. A fák ritkulnak s az ég kékes színe is egyre jobban hasonlít az emberihez. Ezen a helyen a színek sokkal élénkebbek, mi csak rátesz egy kicsivel arra, amiért a hely azt a nevet kapta, amit. Egy tündérmesébe illő kép tárul először a látó szemei elé, a rémmesévé azonban csak akkor alakul az egész, mikor már benne járnak a tudatlanok. nem ez az állat itt a leghatalmasabb ragadozó, noha sokak ellen jó védelem lehet. Sőt. Mintha kivezetné őket, mit a nő nem ért, ha még nem magyarázta el számára a férfi. De ha már igen, úgy azért jobban átlátja a helyzetet.
Az út sikeres, azonban, ha jól érti, nem ez volt ide az utolsó látogatásuk. Esély van arra, hogy másodszor már hosszabban lesznek benn s nem csak egy nagyvaddal találkozik. Legalább is tervei szerint hosszabban akar ezzel az idegennel lenni, így számára evidens, hogy majd ő is jön.
– És most mi lesz? -pillant rá, mikor kettesben maradnak- Hé, figyelj! van egy ötletem. Tedd a tenyered a tükörképre és mondj utánam néhány egyszerű szót. Rendben? -ha beleegyezik, szavanként kezdi neki tagolni a megfelelő szöveget s várja, hogy elismételje, mielőtt új rész jönne- Nelro artvea ta jalera balsry o meron.
Ha megteszi, akkor Leo azt tapasztalhatja, hogy hideg, finom ujjak kúsznak az övéi közé, majd valami erősen a kezére szorít. Ez még egészen kellemes is lehet, azonban mikor a nő tenyerén megjelenik a tüske, mely mélyen belefúródik a másikéba, nos… az már azért nem éppen csiklandós. Az ember pedig ha fájdalmat érez, elrántja a kezét. Sorisana ezt nem hagyja, pontosabban hagyja, csak nem azt, hogy tőle távolodjon el a férfi. Így az kirántja a börtönéből s ő végre életnagységéban egyenesedhet ki előtte.
-Opsz, azt hiszem elfelejtettem mondani. Véráldozat kell ahhoz, hogy kijöhessek. -jegyzi meg egy angyali mosollyal, butácska hangon.
Leonardo próbált valami hasznavehető információt kicsikarni az almát kiöklendező hölgyből, de az egy értelmes mondattal se tudott szolgálni. Hiába csitítgatta, és bíztatta arra, hogy próbáljon érhetően beszélni, erőfeszítése teljesen feleslegesnek bizonyult, mint ahogy a nő megmentése is, mikor az egy hatalmas lény eledele lett. A lehulló vércseppekből keletkezett vörös eső megszínezte a wirk haját, beterítette bőrét, és eláztatta ruháját. A rókaszerű bestia megjelenése valószínűleg a nassolnivalóvá vált lány állandó beszédének volt köszönhető. A férfi nem akarta elkövetni azt a hibát, amit a másik vétett, ezért inkább csendben maradt. Lassú, óvatos mozdulatokkal rakta el a tükröt, és közben farkasszemet nézett a fenevaddal. A legtöbb terrán ekkora már futásnak eredt volna, de teljesen felesleges lett volna. Amilyen könnyedén utolérte és összeroppantotta előző áldozatát, a legbotorabb döntés az lett volna, ha elkezd össze-vissza rohangálni. Azzal körülbelül azt közölte volna a lénnyel, hogy „Gyere, kapj el!”. Ehelyett inkább a teremtmény szociális kompetenciájára hagyatkozott. A fák méretét megközelítő termetű fehér bundájú róka valószínűleg az egész kertet a saját fenségterületének tekintette, így ehhez mérten is kellett viselkednie a wirknek. Fejet hajtott előtte, és térdre ereszkedett, ezzel kimutatva alsóbbrendűségét. Újabb hatalmas üvöltés következett, de ennek hangszíne teljesen más volt, mint a korábbié. Leon felvitte a rókára tekintetét, hogy megbizonyosodjon annak szándékairól. A négylábú leült előtte, és úgy tett, mintha valamiféle válaszra várna. Leon nem szívesen próbálkozott meg számára még teljesen új varázslény nyelvén káricálni, de mondhatni nem volt lehetősége, vagy ez, vagy a biztos halál. Elvégre azt, hogy megeszik, még ő se tudná túlélni, a gyomorsav percek alatt szétmarta volna a testét, ráadásul regenerációs képességének köszönhetően, még tovább szenvedett volna, mint mások. Krákogott hát egyet, mintha valami beszédre készülne, majd legjobb tudása szerint elkezdett torkaszakadtából visszaüvölteni a rókának, de az csak értetlenül nézett rá, függetlenül attól, hogy Leon-nak már ettől elkezdett vérezni a torka. Pár perc csend követte a férfi üvöltését, majd ismét a lény következett. A wirk nem adta fel, fogalma sem volt, hogy mennyi idő telt el, de egészen addig üvöltözött a lénnyel, míg meg nem tudták érteni egymást. Hamarosan képesek voltak rendesen kommunikálni egymással, és így képesek voltak megtudni mit akar egyik a másiktól. Leonardo távozni szeretett volna a kertből, a bestia pedig nyugalmat szeretett volna. Kiderült, hogy elfek százai próbálták már meg megölni a fehérszőrű szépséget, mivel fogai rendkívüli értékkel bírnak. Megegyeztek hát, hogy a róka kivezeti őt a kertből, akkor ő cserébe gondoskodik arról, hogy többet ne jöjjön egy elf se, se semmiféle vadász a Tündérkertbe utána. Elindultak hát a kert útvesztőjében, és útközben tovább beszélgettek. A varázslénnyel való társalgás közben a férfi előkerítette a tükröt, majd ismét belenézett. Megérdeklődte a rókától, hogy tudja-e mire való a tárgy, ami hozzákerült:
– Labella – szólította meg nevén a teremtményt annak saját nyelvén – Tudod, hogy mi ez a tükör, vagy, hogy mire kell egyáltalán használni?
– Talán, hogy megnézd magad benne? – válaszolt egy visszakérdezéssel Labella, aki kissé furcsállta a férfi kérdését. A további válaszokat azonban a tükörben megjelenő női alak adta meg a wirk-nek.
– Megint látlak – állapította meg Leon, miközben továbbra is csodálkozva nézte a tárgyat, akár egy gyerek az új játékát.
Elégedetlenkedve figyeli, hogy rángatja vissza a férfi azt a nőt. Hát tényleg meg kellett menteni? Egyszerűen hallatlan. Végre megszabadulhatott volna attól, hogy az idegesítő hangját kelljen hallgatnia és akadt még egy jobb gazdajelölt is. De nem, hőst kell játszania ennek a férfinak. De, hogy minek? Így még csak kommunikálni sem tudnak. Tehát azt a bealmázottat választotta helyette, megjegyzi ám!
Nem is nagyon figyeli ezek után inkább, hogy mit művelnek. Még a végén gyertyatartó lenne tükörlakó helyett, vagy valami ilyesmi. Csak fél füllel hallja, hogy a nő mindent hadovál összevissza az idegen pedig ki akar húzni belőle pár értelmesebb szót is. U-nal-mas. Nem lapozhatnának végre? Ha annyira nem akarják, hogy baj legyen, akkor menjenek haza, aztán szobára. Bár, abból is lehet baj, mit mások csak gyerekként emlegetnek. Ő maga nem szereti igazán a kisembereket. Hangosak és összetapicskolják.
Egyszer csak furcsa hangok is beleszűrődnek a beszélgetés zajába. Léptek. Nehezek, lomhák, de hatalmas testhez tartozóak. A legkellemetlenebb tény azonban ezekkel, hogy egyre jobban közelednek. Oh, csak nem? -gondolja Sorisana s sötét mosoly telepszik ajkaira. Egykori régi ismerőse erre járhat? Egy vérszomjas fenevad, a kert réme. Sokan azt hiszik, irányíthatatlan. Pedig neki egyszer volt szerencséje nyugodtabb pillanatában is megismernie. Egyszerűen csak el kellett lakatnia elfholttestekkel. Ha tele a kis szépség bendője, bizony onnantól kezesbárány annak, ki elég hatalmas erővel bír ahhoz, parancsoljon neki.
Egy hatalmas, leginkább rókára emlékeztető lény. A marmagassága akkora, akár körülöttük a termetesebb fák, bundája pedig hófehér. Legalábbis eredetileg. Mancsain, hol hatalmas karmok díszítik, sártól barnás. Pofáján pedig a vöröses anyag sejteti, hogy nem sokkal ez előtt étkezett – nem növényeket. Azonban éhsége bizonyosan nem csillapodott még, hisz minden egyes mozdulata a prédát leső vadakéra emlékeztetheti az embereket. Szemei démonian vörösek.
Bár először teljesen lassúnak tűnt, mikor kiszemeli magának áldozatait, hamar válik mozgékonnyá s fürgévé. A vadászat megkezdését jelző ordításába a föld is beleremeg s ez csak fokozódik, mikor a kis csapat felé futásnak ered. Szerencsétlen nő kétszer nem tud megmenekülni a halál torkából. A fenevad szinte azonnal elkapja s a magasba dobja. A levegőben pedig a szájába kapja, majd egy könnyed mozdulattal roppantja szét. Agyarai között a csontok csak úgy ropognak, a vörös vér pedig ezer felé száll apró cseppekben.
Leonardo a nagy hangzavar, a töredező ágak, és a falevelek mozgásának zajából először arra következtet, hogy valami hatalmas varázslénnyel kerül szembe. Minden izma arra vár, hogy az agya kiadja a parancsot arra, hogy elugorjon a jövevény elől, vagy leterítse azt. A férfi egyre feszültebbé válik, és erősen koncentrál arra, amit hall, hogy ne érje felkészületlenül semmiféle történés sem. Ám abban a pillanatban, hogy a ricsaj egy hatalmas puffanással véget ér, mégsem képes cselekedni. A látottak teljes lefagyasztották, és az értetlenség kiült az arcára. Egy nő keveredett elő a semmiből, elsőre egy esetlen személy benyomását keltve a wirk-ben. A wirk mire szóhoz juthatott, addigra az ismeretlen hölgyemény elkezdett rohanni felé. Tisztán látszódott rajta, hogy valamiféle tudatmódosító hatású anyag, vagy inkább étel hatása alatt el. Leonardo meg volt győződve arról, hogy a mosolygó almákból fogyasztott el valamennyit, épp ezért fel kellett készülnie arra, hogy az esetlegesen erőszakosan fellépő nő ellen védekezni tudjon. Először le akarta rántani a földre, de mire azt megtehette volna, addigra az ismeretlen egy tükröt nyomott a kezébe.
– Ezt meg mire véljem? Mit csinálják ezzel a tükörrel? Miféle törzsi szokás tükröt ajándékozni valakinek? – árasztotta el kérdéseivel a narkotikumtól vigyorgó magánkívül lévő hölgyet, de az nem méltatta válaszra, csupán egy harmadik személyről, egy másik nőről kezdett el hadoválni, vagy talán saját magáról, bár utóbbi esetben nem tudni, hogy akkor miért beszélt magáról harmadik személyben.
– Mégis kiről beszélsz? – kérdezte a férfi furcsállva az idegen szavait.
– Csak mi ketten vagyunk itt – tette hozzá, habár fogalma se volt arról, hogy mennyit érthet a nő a szavakból, melyeket hozzá intézett. Valószínűleg nem sokat foghatott fel belőle, ugyanis nem sokkal a tükör átadása után ismét más irányba kezdett el rohanni.
Leonardo ezután a tükröt kezdi el szemlélni, amin egy nő kezd kirajzolódni. A tükörben megjelenő kecses alak mosolyogva integetni kezd a wirk-nek, aki erre automatikusan visszaint.
– Váó, egy varázstárgy – állapította meg.
Kissé álmélkodva hallgatja végig a tükörben lévő hölgy szavait, majd a számára lélegzetelállító pillanatot az odakeveredett két bal lábas idegen tevékenysége szakítja félbe. Leon épp, akkor veszi észre, hogy az ismeretlen leányzó egy a már ő általa is korábban észrevett árok felé vette sietősen az irányt.
– Szavad ne feledd! – szólt oda a kezében lévő tükörnek, majd a szerencsétlen után futott, aki épp a vesztébe rohant. Sikerült épp időben elkapni a ruháját, és megmentenie a biztos haláltól, de a félelme által kiváltott üvöltözést, így sem tudta elkerülni. A wirk, visszahúzva, habozás nélkül lenyomta egy ujját a torkán, hogy meghánytassa a kábítószertől magát más világban érző nőt. A meghánytatása után, megitatta vele maradék vizét, majd megérdeklődte tőle, hogy hogy érzi magát.
– Jobban vagy? – kérdezte a nőt, majd mintha ismét a másik hangját hallotta volna, ezért ismét maga elé tartotta az őt ábrázoló tükröt.
– Engem Leonardo Flamel-nek hívnak. Nektek mi a nevetek? – mutatkozott be a férfi barátságosan, miközben egymás után a két nőre nézett.
A wirk még nem igazán értette, hogy az általa varázstárgynak vélt tükör miképp működik, valamint arról se volt fogalma, hogy a nő illetve a tükre hogyan kerültek a Tündérkertbe, de mivel úgy tűnt ők is eltévedtek, és mindhárman egy hajóban eveznek, ezért próbált barátságos lenni velük.
Sorisana idegesen vonta össze a szemöldökét, ahogyan ideiglenes mesterét munstrálta. Mivel egy kis kézitükör a jelenlegi börtöne, így az alakja is jóval kisebb a valósnál. Talán még szórakoztatónak is lehetne mondani, ahogyan ekkorka méretben mondja a magáét.
– Megmondtam, hogy a másik irányba kellett volna fordulnod, bolond! -karjait összefonja a mellkasa előtt s egyenesen egy nő szemeibe néz fel. A leányzó külsőre nagyjából a húszas évei elején járónak mondható lehet, az arcára kiütköző fáradtság azonban sokat öregít rajta.
– Mikor arra mentem amit mondtál, akkor is ugyanitt lyukadtunk ki.
– Nem igaz.
– Dehogynem. Most pedig megtennéd, hogy elhallgatsz végre? Három napja mást nem hallok, csak, hogy kijavítgatsz.
– Négy, nem három.
– Akkor meg pláne! -csattan fel szerencsétlen. Erre a tükörből figyelő megadó sóhajjal hallgat el, noha látszik, hogy lenne még mondanivalója. De ha nem, akkor nem.
A hölgyemény egy fa felé veszi az irányt, hol a gyümölcsök olyanok, mintha mosolygó ajkak görbülnének rajtuk. Sorisana ismeri a növény különlegességét, de ha nem beszélhet… hát akkor hoppácska, véletlenül elfelejt szólni erről. Csak halk kuncogása sejteti a rossz óment, mire a tulajdonos már direkt fel sem figyel. Csak leszakít egy gyümölcsöt, majd gondolkodás nélkül beleharap. Minden falatot egy újabb követ, hisz már hosszú ideje vonta meg magától a táplálékot. A hatás pedig nem marad el.
Fél óra, talán annyi sem telik el, mire már a fáradt léptek helyett kába botorkálással halad. Morog valami érthetetlent az orra alatt, de valószínűleg ő maga sem tudja, hogy mit. Az almák hatása kikerülhetetlen és lévén, hogy nem hangulat javítók, hanem sokkal inkább fokozók, az események folytatása már olyasmi irányt vesz, mire az elf sem számolt.
Egyszer csak felkapja a fejét a nő s úgy néz a bokrok felé, mintha ott bizony ő látna valamit – pedig még csak meg sem rezzen egyetlen levél sem. Idegesség lesz rajta úrrá, szinte pánikszerű. Hamar az ellenkező irányba futásnak is ered. A tüskés ágak nem kínélik arcát, bőrét, ruháját s néha el is vágódik egy-egy nagyobb fűcsomóban. De nem áll meg, olyan, mintha úgy érezné, hogy üldözik.
– Óvatosan! Még a végén eltöröd a tükröm! -bosszankodik a bezárt. Mintha pont ez lenne a másik személy számára az éppenséggeli első számú legfontosabb dolog.
Jópárszáz méterrel később, mikor egy újabb bokorból vágódik ki szerencsétlen, akkor bizony a tükörbéli alaknak is meg kell dörzsölnie a szemeit, mert azt hiszi, hogy szintén álmodik, vagy hasonló. Egy férfi van velük szemben, egy ilyen elhagyatott helyen? Képtelenség. És mégis. Mikor Miss Hisztérika odarohan hozzá, a kezébe nyomja a tükröz, akkor az bizony megmarad s nem hullik a földre, mintha csak egy látomás tartaná. Leo még nem láthat benne semmi különlegest, hisz a jelenlegi gazda nem ő. Azonban a nő magyaráz neki olyasmiket, melyek számára még érthetetlenek lehetnek.
– Ez a nő egy átok, vigyázz vele! Téged is megőrjít. -ám mielőtt ezt bárki tovább magyarázhatná, elszakad a férfitól s újra futásnak ered.
– Arra szerintem egy árok van, mellette jöttél el! -szól Sorisana a nő után, de már mindegy. A hangját Leonardo még nem hallhatja, így vajon sejtheti, hogy a halál felé fut az a szerencsétlen? Ki tudja. A pillanatokon belül jövő hatalmas üvöltés valószínűleg elárulja neki.
Mivel a tükör a férfi kezében van, így ő az új jogos tulajdonos. A kecses alak emiatt láthatóvá válik a számára, ahogyan egy szinte túl ártatlan mosollyal integet neki.
– Nehogy elhidd, amit mondott. Jól szórakozunk majd együtt.
Leonardo a Wirk törzs egyik örökmozgó tagja, aznap is éppen a természetet járta. Próbálta felfedezni Terian hatalmas világát, a nem veszélyes, kevésbé veszélyes, és a veszélyes helyeket egyaránt. Dél körül lehetett akkortájt, mikor is olyan helyre keveredett ahonnan már az első pár lépés megtétele után nem tudott visszafordulni. A korábban teljesen tisztán látható visszavezető út, mintha csak eltűnt volna a férfi szeme előtt, így nem volt más választása, mint más irányba elindul. Körülbelül félórányi járkálás után, a fejében megfogalmazódott nyugtalanító gondolatok és sejtések kezdtek beigazolódni. Amint meghallotta az első szőlőfürtöt, ami beszélni kezdett hozzá, pontosan tudta, hogy hova is keveredhetett. Ahogy haladt egyre csak beljebb a növények között, úgy meglelte a mosolygó almát, és az enyhe szél fuvallatától is csengeni kezdő barackot, ekkor már biztos volt benne, hogy a bárdok által megénekelt, a megannyi folklórban megjelenő Tündérkertben tartózkodik.
A rengeteg irányváltása, próbálkozása és kitűnő tájékozódó képességei ellenére ahelyett, hogy kifelé haladt volna elérte a kert legeslegbelsejét, a kert körkörös közepét. Ekkora már eléggé elfáradtak a lábai, így hát leülve a hideg kőre megpihent. Éhes volt, de tartalék élelme nem maradt, és a kert gyümölcsei se voltak valami biztatóak számára. Azokból, nem mert fogyasztani. Szomját még csak tudta oltani valamennyire a korábban az út során a kulacsba gyűjtött forrásvízzel, de mégis keserű szájízzel fogyasztotta minden cseppjét, tudván, hogy az is egyszer el fog fogyni. Körbenézett, hogy mégis merre indulhatna el, merre menjen, hogy végre kitaláljon onnan, vagy egyáltalán van-e értelme az irányon gondolkoznia, ha a kert állandóan megmásítja a bokrok, ültetvények, és gyümölcsösök közötti utakat, azok elhelyezkedését. Az elmélkedését egy halk hang, valamiféle nesz zavarta meg. Elnézett a hang forrásának irányába, de nem látott semmit. A következő pillanatban kicsit arrébbról hallotta meg ugyanazt a zajt, mintha most kicsit közelebbről jött volna. Aztán ismét máshonnan hallotta, akkor is odakapta a fejét, ekkor már bizonyos volt, hogy valami közelít felé. Felkelt hát a földről, felvett egy a földharchoz alkalmas kezdőpozíciót, hogy amennyiben valamilyen vaddal lenne dolga, akkor le tudja gyűrni azt, vagy legalább lefogni, és lecsillapítani.
– Gyere csak – szólalt meg halkan Leon, mikor látta, hogy már a vele szemben lévő bokrok mozgolódnak.
Ru szive szinte belefájdult a szőke fiúcska szavaiba. El tudta képzelni a jelenetet, nem volt nehéz, hogyan is bánhattak eddig az emberek Hatterrel. És most még inkább haragudott rájuk. Az emberek rosszak, gonoszak, mindent elrontanak és teljességgel színtelenek. Szürkévé teszik ezt a világot.
Gyengéden maga felé emelte Hatter állát, hogy a szemébe nézhessen és tőle nem megszokott komoly arckifejezéssel belekezdett mondandójába.
-Első szabály: sose hallgass az emberekre. Ők színtelenek. Nem olyan szép színesek, mint mi. Irigylik azt a sok élénk színt amitől mi pompázunk, mert ők szürkék és mindent szürkévé varázsolnak irigységből. De nem engedhetjük, hogy ellopják az összes színt a világból. Ritka kincs vagy, mert még a virágok is megirigyelnék a te színeid és nem szabad hagyni, hogy a bánat szürkévé varázsoljon, rendben? Te olyan virág vagy, aminek nevetés kell, nem fény, de sajnos a nevetés manapság túl kevés a világban. De mostmár itt vagyok és nézd,-Ru odasétált egy fehér rózsabokorhoz aminek kék levelei voltak, karmával megvágva ujját egy csepp vért csöpögtetett a rózsa gyökerére ami ciklámen és királykék színekbe borította saját szirmait. Letépett egy szál virágot a bokorról, majd visszasétált Madyhez és a kalapjára tűzte.-ha megfakulnál majd én újrafestem a szirmaid, rendben?-mosolygott rá.
Mad Hatter ritkán szokott igazán szomorú lenni. Persze, ha véletlenül eltörik egy csészéje, vagy leejti a süteményt, elszontyolodik, de ritka az, hogy igazán hagyja, hogy elhatalmasodjon rajta a búbánat. Az egyszerűen nem lett volna Mad Hatter-hez méltó. Elvégre, milyen kalapokat készítene egy olyan személy, aki folyton az orrát lógatja, és le van hangolódva, mint egy régi hegedű?
Viszont most, hogy a mosolygó alma elérte az utóhatását, olyan szomorúság tört rá, amilyet nagyon rég nem érzett. Már csak reflexből lépkedett, nem is érzékelte, hogy még táncolnak, ahogy a barackok továbbra is vidám muzsikáját se hallotta már igazán. A fejében suttogások visszhangoztak; nagy rész olyan embereké, akik azóta elvesztették a fejüket. És amiket mondtak, azok egyike sem volt túl kedves… Az, hogy őrültnek nevezték őt, az volt talán a legkevésbé sértő megjegyzések egyike.
A fiút nem sok választotta el attól, hogy lefagyassza maga körül az időt, a fülére tapassza a kezét, és kizárja maga körül a teljes világot… Hiszen Csodaországban minden annyival jobb. Ha bánat ér, átmész a barátodhoz teázni, vagy idegesíted egy kicsit White Rabbit-et azzal, hogy két napot késik az órája. Mielőtt azonban ez bekövetkezhetett volna, a macskafiú zsebkendővel elkezdte felitatni a könnyeit. A hirtelen érintéstől az arcán Hatter értetlenül pislogott párat a kalapja alá hajoló arcot nézve, miközben eljutott a füléig a másik kérdése. Újult erővel törtek fel belőle a könnyek, ahogy hevesen megrázta a fejét.
– Nem, nem – felelte elkeseredetten, hiszen nem az Oroszlán hibájából érezte így magát, de hiába kereste ismét a megfelelő szavakat, egyszerűen nem találta őket; így hát azt tette, amit ilyenkor mindig – „De ó, jaj – fakadt újra sírva Alice -, bárcsak már ledugnák a fejüket! Olyan rossz itt egyedül.” – idézett akaratlanul is, a könnyeivel küszködve, kesztyűs kézfejével törölgetve a szemeit. Nem igazán azt szégyellte, hogy a másik előtt kezdett el sírni, hanem azt, hogy szomorúságot okoz ezzel a barátjának. Hiszen eddig olyan kedves volt vele: teáztak, együtt készítettek süteményt, sőt, még táncolni is hajlandó volt vele… Erre ő ezeket a szép perceket tönkreteszi azzal, hogy elbőgi magát? Milyen illetlen dolog ez?
Amikor azonban az Oroszlán magához ölelte, Hatter egy pillanatig sírni is elfelejtett. Némán, szinte elakadt lélegzettel hallgatta a másik szavait, majd a végén újul erővel tört ki belőle a zokogás. A köré fonódó karok melegsége egyszerre volt végtelenül jóleső, és vígasztaló, míg a tudat, hogy bármikor elvesztheti ezt, csak növelte a szívében a fájdalmat. Úgy ölelte magához a macskafiút, mintha attól félne, hogy valaki elragadja mellőle, és sose láthatja viszont. Beletelt egy jó pár percbe, hogy annyira alábbhagyjon a sírása, hogy újra értelmesen tudjon beszélni, és szerencsére most nem talányos idézetekben mondta el a bánatát.
– Nem igazságos… – kezdte szipogva – Alice, Dormouse… még March Hare is. Mindenki elhagyta a Hatter-t. Pedig a Mad Hatter-nek nem kellene egyedül lennie… Ez így nem helyes! – rázta meg kicsit a fejét elkeseredetten, amennyire az ölelés miatt tudta – Te is, visszamész majd Tükörországba, és megint egyedül maradok. Utálok egyedül lenni… A teának is teljesen más íze van, ha másokkal issza az ember. Sokkal melegebb, és édesebb…
A Kalapos nem igen tudta, mi mást mondhatna hirtelen. Elvégre, az Oroszlán, akinek megvan mindene, hogy érthetné meg a szegény Mad Hatter-t. Ennek nem tudja átadni a felét, ahogy a barátja kérte; bár nem is akarta. Miért akarná, hogy valaki, aki ilyen jó hozzá olyan rosszul érezze magát, mint ő…
Ruru csak bólintott egyet némán, nem mintha kicsit is tudott volna koncentrálni a táncra. Ahogy Mady keze a derekához ért egy pillanatra összerezzent és meglepetten nézett le a kis kacsóra, majd nyelt egyet. Látott már táncolni másokat, olykor megesett, hogy az ablakpárkányon henyélve és vedelve leskelődött a teremben bálozók után, olykor ha már igencsak jó hangulatban volt még a fejét is ingatni kezdte a ritmusra, vagy a kezével hadonászott a karmestert utánozva. Azonban azt sose gondolta volna, hogy egy olyan egyszerű és látszólag teljesen hétköznapi dolog, mint a tánc ilyen zavarba ejtő lenne. Kezét Mady vállára helyezte, majd szinte észre se vette és már táncoltak is. Az észrevételt leginkább az akadályozta nála, hogy míg ösztönösen és öntudatlanul csak követte táncpartnere mozdulatait, addig gondolatai valami egész más földeken jártak, valami rózsaszín ködben bolyongtak elveszetten, röviden nem gondolt semmire, egyszerűen csak valamiért képtelen volt elszakítani tekintetét a szemei előtt ringatózó díszed kalapról és az alatta táncoló fiúról. Mikor azok a kicsi ujjam megszorították ébredt csak fel ismét összerezzenve. Kérdőn nézett le barátjára, de kalapjától nem látta rendesen arcát. Szavai még inkább elbizonytalanították mi is történhetett, történhet épp, majd az a legördülő könnycsepp végre felvilágosította. Bár nem értette mitől, de nyilvánvaló volt, hogy a Kalapos elpityeredett. Kíváncsian dugta be fejét a kalap karimája alá, hogy megbizonyosodjon róla valóban igaz e ami igaz. Ahogy meglátta azokat az eddig örömtől csillogó kék szemeket most könnyektől csillogva a szíve is belesajdult. Egyszerre volt valami hihetetlen bájos és elbűvölő és egyben mérhetetlenül szívszorító látvány is. Hirtelen kétségbeesésében gyorsan előkotort egy zsebkendőt egyik zsebéből, és óvatosan elkezdte letörölgetni Mady arcáról a könnycseppeket.
-Mi a baj?-kérdezte izgatottan és ezúttal nem a jó értelemben.-Megbántottalak esetleg valamivel?-kérdezte kissé remegő hangon és reménykedett benne, hogy nem így van, mert azt nem tudta hogy bocsájtaná meg magának.
Hirtelen szorosan magához ölelte a fiút, arcát azokkal az arany fürtökkel takart nyakába fúrta.
-Ha ez esik jól sírd csak ki magad nyugodtan. Ha nem szeretnéd, hogy így lássalak most nem látlak, a hajad eltakarja előlem a világot. Nem akarom, hogy szomorú légy. Add nekem a felét és akkor hamarabb túlesünk rajta.
Az, hogy a barátja egy jó darabig nem válaszolt, kissé elbizonytalanította Hatter-t. Tartott tőle, hogy most követett el egy olyan hibát, ami tönkreteheti az eddig remekül alakuló kapcsolatukat. Amikor azonban a színes macskafiú értetlenkedve visszakérdezett, ő úgy értelmezte, csak a kérdése feltevésével volt gond.
– Hát… – kezdte újra, de látszott rajta, hogy megküzd azzal, hogy a saját szavaival fogalmazza meg a kérdést, és nem megint furcsa verssorokat idézzen – Táncolnál velem? – tette fel újra a kérdést kissé óvatosan, ezúttal érthetőbb formában, miközben reménykedve pislogott a másikra. Végül azonban a felkérése nem lett elutasítva, és az arcán széles mosoly ragyogott fel, ahogy az Oroszlán a kezébe helyezte a mancsát… azaz a kezét.
– Ugyan, a tánc nem tudás kérdése – nevette el magát kissé Hatter, miközben visszatette a helyére a kalapját – Csak lépkedni kell előre-hátra, és élvezni. Nem egy bálban vagyunk, most nem számítanak a tánclépések. De majd vezet..lek…
Ritka alkalom az, hogy a Mad Hatter-nek elakad a szava, de ahogy a barátja csókolt lehet a kezére, hirtelen úgy érezte, hogy a kalapja nem takarja el eléggé az arcát, amely szintén igencsak elvörösödött. Egyáltalán nem bánta a dolgot, sőt, olyan érzése lett, mintha a gyomrában lévő sütemények pillangószárnyakat növesztettek volna, és repkedni kezdek volna… bár nem igen értette, mivel érdemelte ki. Nem volt ő sem a Király, sem a Királynő, ráadásul, nem csinált semmi különöset, csak úgy bánt a másikkal, ahogy egy jó baráttal illik.
– Cs-csak hallgasd a zenét, és hagyd, hogy vezesse a lábad… – motyogta végül még mindig kissé vörösen, miközben óvatosan összekulcsolta az ujjait az Oroszlánéval, és maguk mellé emelte, ahogy a táncban szokás. A másik kezét először a barátja vállára akarta tenni, de aztán rájött, hogy mivel ő az alacsonyabb, kényelmesebb, ha a derekára teszi azt. Meg talán könnyebb így vezetni is; legalábbis fejben ezzel indokolta a döntését.
Kellett pár pillanat, amíg Hatter elkapta a barackok által játszott zene ritmusát, de végül óvatosan lépett egyet hátra, majd előre, nagyon reménykedve, hogy nem lép a másik lábára. Mivel nem akarta túlbonyolítani a dolgot, kettejük tánca inkább hasonlított a gyerekek egyet jobbra, egyet balra stílusára, de a szőke Kalapos egyáltalán nem bánta. Habár nem mert felnézni a táncpartnere arcára, inkább a cipőiken tartotta a szemét, hogy véletlenül se lépjen a másikéra, a kalapja karimájának takarásában megállás nélkül mosolygott, mint egy alma, noha volt valami, amit nem igazán értett.
„Ő nem is a March Hare… de még csak a Dormouse sem.” – töprengett magában, miközben lassan táncoltak a csengettyű muzsikára. Hiába próbálkozott azonban, se barna nyuszifüleket, se egérkefüleket nem tudott elképzelni az élénk színű fürtök közé. Az Oroszlánnak csak a macskafülek, és a sörény állt jó, és ez tagadhatatlan volt. – „Sose gondoltam volna, hogy az Oroszlán, ilyen jóban lehet a Mad Hatter-rel. Bár, az is igaz, hogy már nem emlékszem, milyen együtt lenni a March Hare-rel…”
Hiába volt olyan boldog attól, hogy összefonódtak az ujjai a másikéval, vagy hogy kissé bénácskán is, de együtt táncolhatnak, egyik pillanatról a másikra a korábban érzett önfeledtséget mintha kifújta volna belőle a szél. És azzal együtt, hogy a kissé különös alma hatása a végére ért, megérkezett az utóhatás is: a szomorúság.
„Persze, hogy nem… hiszen a Hatter egyedül maradt. Senki sem marad mellette…” – szorította kicsit meg a ruhaanyagot a barátján elkeseredetten, ahol a derekán volt a keze, miközben a szemét elfutotta a könny. A táncot nem hagyta abba, de a lépése bizonytalanabbak lettek, ahogy a szeme előtt megjelentek azok az emberek, akikről azt hitte, hogy a barátai… aztán mindről kiderült, hogy hamisak. Aranyos, kis szőke Alice-ek, akik sírva keresték a szüleiket… Királyok, akik ellent mondtak a Királynőnek, és sokan mások, akiket végül mind elért Csodaország törvénye, ami nem tűr meg másolatokat. De történt bármi is, a vége mindig ugyanaz lett, a Mad Hatter egyedül maradt.
– Nem igazságos… – motyogta a kalapja alatt, miközben a könnyek szép lassan legördültek az arcán.
Ru mélyen meghajolt a dicséretre, majd ismét sikerült zavarba hoznia a Kalapos szavainak. Ám ezúttal kicsit nehézkesebb lett volna elrejtenie arcát, mivelhogy a Kalapos épp ott állt mellette. Hiába fordult el arcán a vörös pírt nem rejthette el.
Nem igazán értette barátja kis dalocskáját, azonban roppant elbűvölőnek találta a kis szöszit ahogy magában motyogva, elmerengve dudorászik. Következő tette azonban olyannyira meglepte Rurut, hogy pillanatokig csak állt ott meredten tágra nyílt szemekkel bámulva a felé nyújtott kezet.
-Hogy mi?-eszmélt fel meglepettségéből. Ha eddig zavarnak lehetett nevezni azt, ami arcán tükröződött most szíve szerint ellopta volna a Kalapos kalapját, hogy elbújhasson mögé, vagy talán bele is mászhasson mint egy nyuszivá változott tigris, hogy aztán kereshessék ott lenn a sötétben. A paradicsom megirigyelte volna azt a szép vörös színt, ami arcába szökött és hirtelen azt se tudta merre forduljon, hogy elrejtse. Egy kicsit még hezitált a kis kezet bámulva, majd azért csak elfogadta. -Nem tudok táncolni.-vallotta be orra alatt motyogva.-De…ha akarsz megtaníthatsz…-tette még hozzá és közben úgy érezte, mintha szép lassan kezdene összemenni. Most igazán sajnálta, hogy nincs olyan nagy lompos farka mint a mókusnak, amit magához ölelhetne, hogy elbújjon mögé. Közben kíváncsian pislogott a kis Kalapos felé, tekintete lesiklott a kezében ülő övénél picikét kisebb ujjakra, majd tekintetét ösztönösen elkapta. Olyan gondolata támadt amibe még jobban belepirulna és neki sajnos még kalapja se volt, bár lehet most úgy a fejébe húzná, hogy orra se látszódjon ki alóla. Talán az alma adta neki ezt a bátorságot, talán nem, ám végül hirtelen felindulásból úgy döntött megteszi amit rózsaszín köddel borított ugyancsak rózsaszín kis buksija kiötlött. Odahajolt és egy gyors csókot lehelt a Kalapos kis kacsóira, majd színes-csíkos farkincájával és szabad kezével próbálta eltakarni arcát, kisebb nagyobb sikerekkel.
Ahogy új barátja gondolatmenetét hallgatta, Hatter elgondolkodva lötykölte a maradék teát a csészében. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy kijavítja az Oroszlánt, miszerint kettejük közül csakis ő, a Mad Hatter Csodaország lakója, de végül az egész közös kóborlás gondolat annyira magával ragadta, hogy ezt teljesen elfelejtette.
– Teljesen igazad van! – értett egyet a másikkal lelkesen, majd belevetette magát a pitesütés örömeibe.
Miután végre átadta a macskafiúnak a tányérnyi lecukrozott almát sütésre, magához vette az immár üres kalapját.
– Igen, igen, csakis úgy – bólogatott lelkesen, miközben kirázta a fejfedőből a pár benne maradt levelet, és egyéb koszt, elégedetten a fejére tette, majd kíváncsian lépett közelebb a sütőnek állt barátjához. Ezúttal nem ijedt meg a hirtelen megjelent lángtól, bár ez most nem volt akkora, és olyan közel hozzá, mint a korábbi. A furcsa színét azonban most is lenyűgözőnek találta. Kíváncsian fürkészte az almaszeleteket, de mielőtt bármi változás történhetett volna velük, meglepetten nézett fel az Oroszlánra, aki tapsolt egyet. A barackok szépen csengő muzsikáját meghallva a Kalapos szélesen elmosolyodott, és ahogy meglátta, hogy a kis lángok táncba kezdenek, fel is kacagott.
– Ez a legvarázslatosabb sütő, amit valaha láttam – fordult a barátjához – Az almák is biztos nagyon örülnek, hogy te sütöd meg őket, és nem egy unalmas, tánctalan tüzű. Ilyen csodás lángocskáknak megtiszteltetés sütit előkészíteni – emelte meg a kalapját a kis lángocskáknak is, köszönetképpen.
A teás ötletet hallván eltöprengve nézett az asztalra, amelynek a fehér abroszán kissé rendetlenség volt a sok almahéjtól, és magtól.
– Hát, teát mindig örömmel iszom. Viszont… – nézett elmerengve a csengő barackok irányába. Nem messze tőlük, a virágok között a zenére három alak táncolt önfeledten: a korábban még az asztalnál ülő Alice, az aranytollú szárnyakkal rendelkező, pompás Griffmadár, és a kissé lomha Mock Turtle. Kissé furcsa triót alkottak, de a Hatter-nek egyáltalán nem voltak azok; ő akkor lepődött volna meg, ha Alice két másik normális kislánnyal táncolt volna. Miközben azok hárman ott táncoltak, nem igazán passzolva a barackok muzsikájára énekeltek is; a Kalapos úgy hallotta a hangjukat, mintha egy üvegfalon túl lettek volna, tompán, és kissé elmosódva. A szőke fiú azonban így is pontosan értette, miről szólt a dal, elvégre ő maga is kívülről tudta.
– „Édes Csiga, szedje lábát! Letiporja farkamat; – szól a Keszeg – ez a Delfin, aki mögöttünk halad.” – zengett egyedül a Hatter fülében a két mélyebb férfi, és az egy, csilingelő leány hang.
– „Lám a Homár meg a Teknős kinn vár már a fövényen; ugye Ön is táncol egyet mivelünk majd odalenn?” – folytatta a trióval a dalt félhangosan elmerengve. Hatter hangja nem volt operába illő, de szeretett énekelni, és valóban volt egy kis tehetsége is hozzá. Mielőtt folytatta volna, szélesen elmosolyodott, levette a kalapját, és illedelmesen kissé meghajolva kinyújtotta a kezét az új barátja felé – „Nemde, ugye? Nemde, ugye? Ön is táncol odalenn? Ugye, nemde? Ugye, nemde? Táncol kinn a fövenyen?” – kérte fel a másikat dalolva, a maga módján egy táncra, amíg a pitére várnak.
Alapvetően a Mad Hatter inkább énekelt, mintsem táncolt, de most valahogy kedve támadt hozzá, főleg, hogy akadt egy partnere is. Ez a döntés feltehetően az almáknak volt köszönhető, és a kellemes felszabadultságnak, ami egyelőre nem távozott a Kalapos szervezetéből, meg talán annak is, hogy szerette volna látni táncolni az Oroszlánt.