Elysium uralkodói városa, melynek alapköveit egyenesen Aetryosból hozatta a királyi család. A sziklák azonban visszavágytak a felszínre, jelentősen megnehezítve ezzel az építkezést. Az alapok megszilárdításához hatalmas, erős láncokkal bírták helyben maradásra a lebegő sziklákat, míg végül lehetővé vált az építkezés. Ahhoz azonban, hogy Carteria megőrizze fényét és nemesi mivoltát, szigorú népességszabályozás él a lebegő szigetvárosban. Átutazóként, látogatóként szabad a belépés, ám ha nincs polgári üresedés, a letelepedés tilos. Olyannyira, hogy ha valaki nem honos carteriaival kíván házasságot kötni, a kis családot akár ki is toloncolhatják. Ugyanez él a születésekkel kapcsolatosan is.
Bár kegyetlennek hangzik, a rendszer működik. Carteria gazdasága stabil, polgárai büszkék arra, akik, és általános rend uralkodik. Aki ugyanis vét a törvények, vagy polgártársai ellen, az nagyon hamar a Bánat-tengerében találhatja magát.
Saome egy hírhedt kristálymágiát gyakorló boszorkány volt. Mi más, hiszen ez itt Elysium! Úgy hitte magáról, hogy ő nem más, mint Odessa istennő és Oberon isten közös lánya, és a kristályokon keresztül az ő küldetése, hogy kiolvassa a terránok jövőjét, vagy éppen meghatározza útjukat. Hogy eme küldetést véghez vigye, s önnön fontosságát tudatosítsa, körüljárta egész Teriant, s annak minden királyi házát, nemesi udvarát. Megfordult vámpírok, démonok, elfek, törpök, emberek, s mindenféle más fajú körökben is, de a legtöbb helyen kinevették a nőt. Addig azonban nem esett bántódása, míg jóslatával fel nem mérgesítette az egyik kalóz urat Rivennán, aki nyomába is eredt. Saome kénytelen volt elhagyni Földszínt, és hazamenekülni Interába.
A kalóz azonban nem torpant meg, a föld alá bújt boszorkány után vetette magát szárnyas hajóján. Leereszkedett a Zuhanat-hasadékrendszeren át, keresztülkergette a fekete tengereken a nőt, csak hogy revansot vegyen. Saome azonban nem csak hivatástudattal bírt, hanem csavaros elmével is. Elysium hazai terep volt számára, s könnyedén formálta saját akaratai szerint a kristályrengeteget, egészen addig, míg egy útvesztőt nem hozott létre az északi Riosil-hegységben. A kalózt utolérte a jóslat, miszerint “egy nőt hajt majd, a sziklák és vére eggyé nem olvadnak”. Bosszúszomjas szelleme még mindig az útvesztőben kísért, Saoméról pedig azóta sincs semmi hír.
Üdvözöllek a Nekromanta városban!
Míg a felszínen az élőholtak, különösképpen a zombik nem örvendenek nagy népszerűségnek, itt az életet használó varázslók valósággal tobzódnak tudományuk gyakorlásában. Míg Földszínen a hasonló gyakorlat tabu, Interában ameddig nincs háborúskodás, addig mindent szabad. Itt még a zombiknak, ghouloknak, és más feltámasztott, összefércelt teremtményeknek is jogai vannak. Egy kilógó bordájú, fél kutyát sem lehet csak úgy levágni, ha az mozog, s körülugrálja hazaérkező gazdáját.
Eryondale nem önálló városállam, hanem Carteria fennhatósága alá tartozik, de kormányzóval rendelkezik, aki az uralkodó egyik bizalmasa. Az itteni alexandrit zöld színnel ragyogó Napkristály egykor ugyanolyan árnyalatban tündökölt, mint nyugati társa. Ereje azonban fogytán volt, és hogy ne boruljon sötétség a keleti perifériára, Cartaria mágusokat bízott meg fényének megőrzésével. Sokan estek áldozatul sikertelenégük miatt a királynő haragjának, míg egy olyan varázsló nem érkezett, aki nem félt addig titokban gyakorolt praktikákhoz nyúlni. Elysium elhunyt lelkeit összegyűjtve új életet adott a Napkristálynak, ezzel smaragdos derengésbe borítva a környéket. Cartaria azonban elégedett volt, és a varázslót megtette Eryondale kormányzójának.
Elysium mágikus, kristályokkal teliszórt világában a növények igencsak háttérbe szorulnak. Ezért hát minden felbukkanó, aprócska csírát és palántát mely földszínről származik, féltő gonddal nevelnek. Némelyek csak alig nő meg, törpeként tengeti életét, mások azonban megtanulnak kapcsolódni ehhez a különleges világhoz, s erejéből merítve megerősödnek. Ennek a fának a magja még Aetryasból érkezett ide, a város alapjait képező lebegő sziklákkal. A vélhetőleg Tündérkertből származó sírófűz itt rózsaszín leveleket hozott, és sosem látott magasságokba tört.
A város lakosai ide járnak imádkozni, és itt tartják a koronázási ceremóniákat is. A fához érni súlyos vétek, de ha valakire ráhull a levele, azt isteni jelnek, áldásnak tekintik.
Ha Cartusnak lenne egy óriási kutyája, minden bizonnyal ez lenne a kedvenc helye, ahol csontokat áshat el, és áshat ki, épp hogy tartja kedve. A völgy a Bánat-tengerétől kezd el lejteni. A bejáratnál még finom szemcsés kristálypor borítja a talajt, megreccsenve minden egyes lépésnél, ám ahogy haladunk a hegyek ölelésében, a táj arculata megváltozik. A talajvíz sokszor egész magasra kúszik, így a Zuhanat-hasadékrendszeren át beáramló fénynek hála, egészen dél-maheli hangulat kerekedik a mocsárvilág haragos zöld árnyalataival. A vízen lélekkristály lótuszok levelei terpeszkednek, közülük pedig kisebb-nagyobb holt lények csontjai magasodnak a felszínre. A vörös lombú erdő törzseire Elysium neves kristályai ülnek ki, szégyentelen nyíltsággal megbámulva az utazót, aki tükörsima felszínükben saját tükörképét szemléli.
Elysium nyugati bejáratának őrzőjének, Carteria alapító királynőjének végső nyughelye.
Cartaria királynő célratörő volt, szigorú, és nemes lelkű. Tudta mi kell ahhoz, hogy sikerre vigye határainak védelmét, és megőrizze Intera törékeny békéjét. Nem félt eszközzé formálni bármit és bárkit annak érdekében, hogy elérje a kívánt eredményeket, neki köszönhető Carteria városának népességszabályozása is. Ő volt, aki a főtemplom csúcsára erősítette a négy Napkristály egyikét, amely ragyogó rodonit színével világossággal hinti be Elysium nyugati részét. Hódolt az Új isteneknek, és hódolt a sötét isteneknek is, a Rémuralmat viszont nem ismerte el. A nagy harcosok erős lángja azonban hamar kihuny, s teljes szépségében, fiatalon ragadta el a halál. Emlékére pompás sírboltot emeltek a Csontok völgyében, a vörös lombú árnyjuharok csendjében.
A sír mélyén egy katakomba húzódik. Falába kristályokat építettek, drága mozaikokkal kirakott képei a sírrablók áhított kincsei. A királynő koporsóján pedig ott a kard, melynek aranyozott mása az emlékmű kezében pihen. Cartaria ezzel győzte le az utolsó ellenszegülő mélységi fenevadat, amely Elysiumot fenyegette. A legendás fegyver a szóbeszéd szerint képes harcba hívni Elysium kristálybestiáit.
Elysium talaját nem titok, mágikus kristályok alkotják, Földszínen rendkívülinek számító ékkövek teszik varázslatossá. Az itteni növények nem a földből, s nem is a vízből, hanem ezekből az energiákból nyerik a táplálékot. Minden mi él s mozog, ezekből a csodákból él. Milyen lenne hát a legnagyobb erdő, ha nem mesebeli, minden képzeletet felülmúlóan gyönyörű? A réten járva a fűszálak halk karcos hanggal simulnak egymáshoz, a virágok csilingelve csókolnak össze a szellő simogatása alatt. A fák levelei szikrázva csillannak fel ha fény vetül rájuk, emberi szemet vakítóan ragyognak.
Az erdő mélyén magányosan áll egy kastély. Udvarát buja növényzet teszi zegzugossá, falai karcsún nyúlnak a mennyboltozat fölé. Fölötte kéken ragyogó Napkristály ég, melynek szívét még Hadoranból menekítettek ki, a város bukása előtt. A kastély gazdája egy titokzatos Úr, sem faját, sem nevét nem ismerni. Még a fővárosi uralkodó is tiszteletben tartja határait, ameddig tovább őrzi a kristály fényét. Lehet bármily ügyes egy tolvaj, vagy bátor egy kalandor, hívatlanul lépni a birtokra botor cselekedet.
Hadoran a régi főváros, Elysium központjában. Akkoriban úgy tartották, hogy a nemesség színe a kék, így csupán ezen bagatell indok alapján a lakók jogot formáltak arra, hogy királyi várossá nevezzék ki magukat. Sajnos azonban ostoba nép lakta a várost, mely mással nem törődött, csak az anyagi javak harácsolásával. A gazdagabbak arannyal borították be házaikat, a még tehetősebbek pedig ételeikre is aranyport szórtak. Egyikük kitalálta, hogy árnyékszékre járni utálatos dolog, ezért ő majd kristályokat fog enni, hogy megnemesítse ezt az alantas szükségletet.
Egy ilyen város természetesen nem maradhat sokáig uralmon, mégis rejtély, hogy mi végzett a lakókkal. Azok ugyanis egytől egyig eltűntek. A csodás épületek üresen ásítoznak, kincseik gazdátlanul hevernek, s méltán nyerte el a hely a Holtak Kincsesládája nevet.
Számtalan legenda szól Elysium fekete tengereiről, de mind közül talán a leghírhedtebb a Bánat-tengere.
Habjai ezüstösen csillogó tajtékkal simogatják a kristályporral szórt partokat. Szinte hangtalan. Kisimult arccal néz vissza a partján állóra. Színe mint a lélek mélye, kiismerhetetlen, s mélyére merülni hogy felhozzák a fenekén rejtőző igazgyöngyöt, egy életet próbáló vállalkozás. Inkább csak figyeld, némasággal adózva méltóságteljes csendjének. S ha elég figyelmes vagy, még el is társaloghatsz vele. Lelked mélyén súgva érzed szavait, mintha egy érett korú férfi, ki már tudja, mi az élet igazi értéke, simogatná érdes tenyerével a válladat. Meghallgat, kérdez, s megért. Elfogad. Ölelésébe zár, ringató melegbe, s többé nem is vágyik már másra az kit egyszer gondjaiba vont.
A mítosz szerint aki megmártózik a vizeiben, örök békére lel a túlvilágon, miközben testét elnyelik a fekete hullámok.