Elysium talaját nem titok, mágikus kristályok alkotják, Földszínen rendkívülinek számító ékkövek teszik varázslatossá. Az itteni növények nem a földből, s nem is a vízből, hanem ezekből az energiákból nyerik a táplálékot. Minden mi él s mozog, ezekből a csodákból él. Milyen lenne hát a legnagyobb erdő, ha nem mesebeli, minden képzeletet felülmúlóan gyönyörű? A réten járva a fűszálak halk karcos hanggal simulnak egymáshoz, a virágok csilingelve csókolnak össze a szellő simogatása alatt. A fák levelei szikrázva csillannak fel ha fény vetül rájuk, emberi szemet vakítóan ragyognak.
Az erdő mélyén magányosan áll egy kastély. Udvarát buja növényzet teszi zegzugossá, falai karcsún nyúlnak a mennyboltozat fölé. Fölötte kéken ragyogó Napkristály ég, melynek szívét még Hadoranból menekítettek ki, a város bukása előtt. A kastély gazdája egy titokzatos Úr, sem faját, sem nevét nem ismerni. Még a fővárosi uralkodó is tiszteletben tartja határait, ameddig tovább őrzi a kristály fényét. Lehet bármily ügyes egy tolvaj, vagy bátor egy kalandor, hívatlanul lépni a birtokra botor cselekedet.
Mint mindig, most is önnön ugyanazon hibájába esett, ami nem volt más mint a naivitása. Mégis hogyan gondolhatta azt, hogy egy ilyesfajta bestia majd egykönnyen megadja magát és kénye kedve szerint, mint egy báb melyet ujjai végén megbúvó fonalaival mozgat felfedi majd rejtekhelyét. Arra azonban még ő sem gondolt, hogy a válasza szinte egy azonnali támadás lesz. Kitérni az égből meteoritként aláhulló sziklatömbök elől már nem volt ideje, ahogy az átváltozás sem tompította volna a becsapódás erejét annyira, hogy ne végezze palacsintaként a kőtömbök alatt. Ha nincs más, hát kevéske varázserejéhez kellett nyúlnia, még szerencse hogy az imént szipolyozott el valamennyi energiát Elysium gyönyörű növényzetéből.
Nem volt szüksége mondókákra mint a kókler varázslóknak, vagy kézjelekre mint a shinobiknak. Egy könnyed mozdulat volt csupán, egy csettintésnyi pillanat hogy testét egy burok vegye körbe megvédve satnya porhüvelyét a súlyos szikladaraboktól.
Ahogy azok aláhullnak, méterekkel temetik alá a férfit, még a gyönyörű zöldellő fű is megsínyli a becsapódás erejét egy apró krátert vájva a puha földbe. Odabent ő mást már nem hall, mint az óriás komótos, távolodó lépteit.
Szemeit lehunyta egy pillanatra, hogy még tiszta tudatát ne öntse el azonnal a harag és ne vesse rá magát meggondolatlanul a betolakodóra.
– ~ A jó istenek szórjanak beléd villámot egy gyönyörű, esős napon.. ~ – Suttogta halkan, majd felpillantott a burok tetejére. Odabent nem volt vaksötét, sőt… Az anyag plazma mely sérthetetlennek látszott a legkülönfélébb színekben pompázott. Sötétkék árnyalatán mint egy vászon, úgy jelentek meg ismert világuk bolygói és csillagai, körbe ölelve védtelen testét. Fájdalmas szisszenés az, amelyet még hallatt magából mielőtt vékony ujjait a burok pereméhez érintené és egy lágy mosollyal az ajkain lökné meg finoman. A tojás egy szempillantás alatt többszörözte meg a saját méretét, s mint egy bomba hatalmas robajjal taszította félre az óriási köveket. Amint megszabadult sírjának ítélt törmelékkupacától, a védelmi mágia ahogy jött, ugyanúgy el is tűnik egy apró pacát sem hagyva maga után.
Komótosan mászott fel a sziklák darabkáin, majd egy nagyobbacska tömbön megállva bámult egy darabig a sárkány után.
Egy könnyed ugrás kíséretében érintették lábai a talajt, puhán és nesztelenül.
– Nem adtam engedélyt a távozásra. – indul meg utána. Bár tudja, hogy emberi formájának lépteivel idő lenne beérnie fajtársát, mégsem hajlandó alakot ölteni. Legalábbis még. Reméli, ennyi elég ahhoz hogy maradásra késztesse látogatóját.
– Miért nem mutatkozol be inkább, minthogy menekülőre fogod? – Ugyan tudja, hogy nem szállt inába a férfi bátorsága, csak pökhendi módon hátra akarja hagyni őt mint egy megunt csont darabot vagy játékszert, mégis mélyen legbelül biztos abban, hogy csak úgy állíthatja meg ha felbosszantja.
– A nevem Cassien. – könnyedén dobálódzik a nevével, hiszen a felszíniek nem ismerik azt. Az egyetlen hely ahol olvashatták, azok régi legendák és mítoszok, ám az sem biztos hogy említették a nevét. Mindössze a “ Sárkányok és Intera bestiáinak legveszélyesebb fenevada” címszó alatt szerepel a legtöbb helyen, hiszen még onnan is igyekezték kitörölni a nevét, vagy azt hogy valaha is létezett.
– Szeretném megtudni, hogy mi szél hozott egy felszínit Intera mélyére. – kulcsolja össze ujjait maga előtt, legnagyobb ártatlansággal az arcán.- Ugyanis ez az én területem. Nem emlékszem, hogy bárkinek is engedélyt adtam volna az áthaladásra.
Az álca kifogástalan volt, ahogy a hatalmas mozdulatlan test beleolvadva a kristályfal mögötti sziklába, tökéletesen rejtőzött el a kíváncsi és nemkívánatos szemek elől, de azok a kurva feromonok… Ha egy percen belül nem szidta magát vagy nyolcszor miattuk, akkor egyszer se. Miért most, miért itt? Ja, hát persze, azért mert közeleg a kibaszott ivarzás, hogy erre eddig miért nem gondolt? Gondölt ő mindenre, csak arra nem hogy valakinek a területére fog tévedni. Ha nem kellett volna mozdulatlanul feküdnie a földön, valószínűleg a sziklafalba verte volna a fejét az ostobasága miatt. Szedhetett volna be késleltető vagy gátlószereket mielőtt elindult, de nem, ő megint gyorsan és hatékonyan akart eljárni, hogy időben visszaérve tudja folytatni a munkálatait a saját kis területén. Ahogy ezen elmélkedett és magában morgott, viszont olyan dolog történt, amire a legkevésbé sem számított. Egyre tisztábban és erősebben kezdte érezni a másik hím feromonjait, mellyel ösztönösen töltekezni kezdett.
~Gyömbér és fahéj… Milyen kellemes kombináció… Kedvem támadt belé kóstolni…
Nyalta meg hatalmas pofáját, de a pillanatnyi bódultságból hamar visszazökkent, pont időben. Az Interai szél más illatokat is magával hozott, melyet már jól ismert. Ez a halál és a pusztulás szaga volt. Bárkié is volt a terület, nem lehetett gyenge, ha ennyire erős feromonokkal bírt és az erejét se lehetett félvállról venni, hisz mágia érzékelés nélkül is jól érezhető volt a pusztító energia ami az irányából áradt. Ez bizony vigyorgásra bírta a hatalmas fenevadat, mely inkább illet be vicsorgásnak.
Jogosan merül fel másokban ilyenkor a kérdés, hogy vajon mit is csinál egy ilyen helyzetben egy hozzá hasonló sárkánybestia? Talán felfedi magát? Esetleg bemutatkozik? Kicsit kukacoskodik a másikkal? Körbe táncolja? A frászt! Mi az, hogy mutassa magát? Ha valamit nem bírt az az volt ha parancsolgatnak neki.
~Ki ez, te? Mutassa magát, meg a faszom… Mit képzel magáról a törpe paca, hogy parancsolgatni mer nekem?
Csendült fel a fejében a bosszús hang. Ostobaság lett volna úgy a másikra támadni, hogy semmit se tud a képességéről, vagy annak működéséről, ő pedig bár imádta a harcot és az erőfitoktatást, most mégis okosan kellett cselekednie, ha minél hamarabb végezni akart személyes kis küldetésével, de ahhoz meg kellett szabadulnia a másiktól, mielőbb.
Hosszú farkát megsuhintva tört ki egy része a kristályfal mögűl, hogy megfelelő lendületet véve az ostorszerű testrész a sziklafalra csapva rengést idézzen elő, melynek következtében a fenti kristályok éles dárdaként hulltak alá a mélybe. Nem méltatta szóra a másikat, csak kivárta a megfelelő pillanatot, s mikor úgy érezte a lehulló hatalmas szilánkok kellően lefoglalták a másik hímet, ő nekifeszülve a megmaradt kristályfalnak, mely a teste nagy részét még takarta, nemes egyszerűséggel a másikra borította, hogy aztán megléphessen stílusosan. Nem rohant, hatalmas teste még nagyobb árnyékot vetett, mely kényelmes léptekkel indult meg az erdő felé, arra amerre az orra vitte.
Valahol azért csalódottságot érzett, amiért ennyitől megszűnt az az izgatottság, mely alig pár pillanattal ezelőtt még átjárta, mégis valami nem hagyta nyugodni. Még mindig erősen érezte a másik feromonjait, így biztos volt benne hogy életben van, csak épp kicsit laposabb formában. Bárhogy is volt, neki hamar elkellett tűnnie a sűrű erdőben és mihamarabb megkellett találnia azt amiért még az életét is képes lett volna kockára tenni.
Crysalest-erdő. Idejét sem tudja már, mikor érintették lábai ennek a csodás rengetegnek hívogatóan csillámló és csaladin daloló, páratlan növényzetét. Amerre csak a szem ellát, ragyogó fényű kristályok tarkítják a sűrű erdő zugosabb pontjait, úgy csillannak fel mint sötét éjben a szentjánosbogarak. A fojtogató sötétségű Zahalinban töltött évszázadok után a látvány szinte már zavarba ejtő, mégsem tűnik ki igazán a művészi látképből. Úgy illik bele, mintha csak ide tervezte volna a festő aki ezt a mese világot megalkotta.
Megállva az egyik pusztaság üres mezején melynek peremét csak ékkövek díszítették, a kéken ragyogó napkristály fénye lágyan szűrődik át az egyetlen árnyékot adó fűzfa sűrű lombozatán, hogy az megcirógassa a sápadt, hófehér arcot. A hosszú szempillák fátyolként hullnak alá, mintha a végükön megülő álompor súlya húzná magával a mélybe, elrejtve azt a gyönyörű, ezüst tekintetet a kíváncsiskodók elől.
Hosszú, éjfekete hajába a lágy szellő többször bele kap, végigrepítve a sárkány kellemes (gyömbér és fahéj keveréke, egy csipetnyi vaníliával és egy kevés citrusossággal bolondítva) illatát az egész erdőn melyet ezidáig szinte csak magáénak tudhatott. Nem bánta az interaiak látogatását, a démonok és sötét lények ármánykodását idelent mindaddig, míg az ő területére más sárkány a lábát be nem tette.
A levelek és a hosszú zsenge faágak egymáshoz simulva vad táncot járnak körülötte, hogy egy óvatlan pillanatra elvonják figyelmét az egyetlen fontos dologról: Betolakodó érkezett.
Az idegen karcos fermonjait messze repítette az interai szellő. Egyszerre lelhető fel benne a felszín hívogató, virágokkal teletűzdelt és a friss vizű óceánok kellemes illata, melynek a napfény üdítő frissessége ad egy teljes keretet.
A vágott mandula alakú szemek úgy pattannak fel, mintha csak a legrosszabb rémálmából rázták volna fel. Az imént még kedves, elvágyódó tekintetet felváltotta a harag, melyet az ösztönök fokoznak szüntelen. Hiába a több ezer évnyi zárkózottság és magány, a bestia az bestia marad bárhogy is szépítik azt.
Vékony ujjaival az oldalára simít, hátha csak egy pillanatra enyhítheti azt a kimerültséget és a torokszorító fájdalmat, mellyel a belé fúródó szilánk ostromolja. Keskeny, sápadt ajkait egy halk sóhaj hagyja el, miután egy nagy levegőt véve szívta magába a már-már fojtogató illatot. A sárkány közel jár, s minden egyes másodperccel rövidül a köztük lévő távolság. Cassien tudja jól, hogy ha cselekednie kell azt miharább és minél gyorsabban kell tennie, mielőtt a fenevad a nyomára bukkanna.
Testének minden egyes csepp energiájára szüksége van, így kénytelen az útját gyalog folytatni, elhagyva a szomorúfűz nyújtotta pillanatnyi boldogságot és nyugalmat. Ám mielőtt még tovább állna, ujjait az öreg fa törzséhez érinti egy sanyarú mosolyra húzva a száját. A fűz ágait mintha csak egy viharos szellő kapta volna meg, vadul és ijedten csapkodnak körülötte, ellenkezve a mindent elnyelő hatalom elől. Ha a terrán nem tudná hogy ilyen nem létezik, azt hinné hogy vad küzdelmet vívnak egymás ellen, pedig itt harcról szó sincs. Olyan játszi könnyedséggel nyeli el a fa minden megmaradt erejét, mint egy felnőtt aki a karnevál alatt veszi el a gyermektől a kakasos nyalókát. A csodás növény helyén nem marad semmi más, csak egy megsötétedett, kiszáradt kóró. Levelei és ágai egyszerre porladnak el, a pusztítás szagát messzire reptetve a Crysalest-erdő mélyére.
Lábai nem válnak szaporává, ahogy a vaskos bakancsok sem suhannak a kétségbeesetten hajlongó fűszálak felszínén. Úgy tapossa el a legcsodálatosabb virágokat is mint a patkányokat a barlangokban, megbánás és szégyenérzet nélkül. Léptei nyomán az eddig a szivárvány minden színében ragyogó aljnövényzet megfeketedik, pusztulást és elszáradt szálakat hagyva maga után.
Ő nem bujkál sőt, akarja hogy megtalálják hisz tudja nagyon jól, még ebben az állapotában sem akad ellenfele Interában.
Az ösztönök úgy viszik előre, mint egy felbőszült fenevadat. Orrát eltelíti az édeskés feromonok illata, olykor-olykor megbódítva és elvéve a maradék józan eszét is… Mégis amikor úgy érzi hogy már csak egy karnyújtásnyira van, az egyetlen melyet maga előtt talál az egy hatalmas kristály fal. Talán pont ez az akadály kellett ahhoz, hogy visszanyerje minden emberi mivoltát, feromonoktól túlfűtött tudata pedig egy pillanat alatt kitisztuljon.
Fejét megemelve tekintete végigszalad a kristályberakásos hegylánc peremén, majd néhány lépést hátrálva emeli fel karját, tenyerét a fal felé irányítva.
– Mutasd magad… – Ajkai alig nyílnak szóra, ám a lágyan búgó hang olyan, mintha Velarius fülei mellett visszhangoznának. A nyelvezet óterrán, melyet csak kevesen beszélnek már ezen a bolygón de az ő szája kellemes tisztasággal formálja a szavakat.
Türelmesen vár, holott tudni kell róla hogy az ő ideig sincsenek kötélből. Évszázadok teltek el anélkül, hogy a hírnökökön kívül bármilyen más sárkány a mélybe merészkedett volna. Ki lenne olyan elvetemült és meggondolatlan, hogy felszíni létére az ismeretlenbe vesse magát, ahol nincsen más csak kéngőz és éjsötét. A kristályokról visszaverődő fény kékre festi az amúgy zöldellő lombokoronákat, legalábbis addig amíg a sárkány meg nem mozdul majd.
Vízcseppek halk dallama járta át a kristály erdőt, s a szigorú aranyló szemek melyek ösztönösen az ég felé kívántak pillantani, most kíváncsian csillantak meg, hisz nem láttak egyetlen felhőt sem. Hogy is láthattak volna, mikor mélyen a felszín alatt húzódott eme mesébe illő világ? Nem hogy felhőket, de a sötét égboltot se lehetett látni, mely úgy hiányzott a kolosszusnak, akár egy korty víz a szomjazó terrán fiának, mégis záporként hullottak alá a kövér cseppek, csillapítva ezzel a növények, s a mohó föld szomjúságát.
Látta, ahogy a magasban lévő különböző méretű és fajtájú kristályokon meg-megcsillant a pára, melyek vízcseppekké válva hullottak le léptei súlyától. Varázslatos látvány volt ez, ami arra ösztönözte, hogy halk mégis mély torokhangon épp csak felmordulva válaszoljon a kristályok szavára.
Szinte el is felejtkezett arról, hogy immár nem otthona kényelmében van, hanem egy idegennek tetsző világba csöppent, mégse volt feszélyezve, sőt ösztönei azt súgták hazatért. Vajon mikor használta utoljára az ősi nyelvet? Mikor hallotta utoljára ennyire tisztán a kristályok hangját? Maga se tudta volna megmondani, csak sodródott az árral és követte azt, amit az ösztönei diktáltak.
Ha valaki azt mondta volna neki, hogy egyszer leeszi a rosseb Elysiumba, mely fajtája óhazája volt és egyben börtöne is, azt tuti hogy felfalja, de minimum átrendezi az arcberendezését, s most mégis rákényszerült eme roppant kellemetlen, keservesen hosszú és problémás útra. Céljának egyetlen oka volt, mégpedig a túlélés és a vérvonala fennmaradása. Saját maga miatt különösebben nem aggódott, hisz erős és fiatalnak mondható sárkánybestia volt, aki remélhetőleg még sokáig fogja terrorban tartani a felszíni világ népeit, de mint minden élőlénynek, úgy az ő életében is eljött az a nap, hogy párt találva családot alapítson, és ő így is tett, csak épp a partnerei és fiókái nem voltak elég erősek a túléléshez.
Három fészekaljnyi utód, ennyi veszett oda az elmúlt 150 évben. Mind más és más nőstények ivadékai voltak, melyeket gondosan igyekezett nevelni, de Oberon kegyetlen és csúf játszmát játszott, megkeserítve ezzel Velarius életét, ki haragjában végzett minden párjával. Megelégelve a nőstények gyengeségét, készen állt arra, hogy átvegye azok szerepét, ám nem engedhette meg magának az újabb veszteséget. Mindenre kész volt, hogy biztosítsa ivadékainak túlélését és biztonságos fészket hozzon létre, amihez elengedhetetlen volt egy nála is erősebb hím és mellé a Baviliai ezüst-kék drágakő, mely régen minden kristálymetsző fészkében megtalálható volt, de mára már szinte legenda számba megy, mivel a faj vadsága és pusztító ereje miatt, inkább megsemmisítettek minden fellelhető darabot, ezzel is súlyos csapást mérve a sárkánypopulációra. Elég volt egy apró hiba, a nőstény pillanatnyi figyelmetlensége és máris megtörtént a baj. A hőmérséklet zuhanni kezd, az embrió pedig elpusztul, amíg a hím vadászik. A rossz ítélőképesség vagy a nemtörődömség, mely következtében magára hagyták a frissen kikelt csemetéket, ezzel prédává téve a védtelen fiókákat… Nem… Többé ilyen nem fordulhatott elő. Túl sokszor történt már meg, hogy visszatérve gyermekei kihűlt vagy vérbefagyott testét találta meg, míg aktuális párja ki tudja merre repkedett. Hím létére erősebb ösztönei voltak az utódnevelésben, mint a nőstényeknek és minden egyes kudarc mély sebet ejtett a szívén és a lelkén egyaránt.
Elhatározta, hogy ezúttal másként lesznek a dolgok és ezért még Elysiumba is képes volt egészen idáig lejönni, hátrahagyva területét, hogy meglelje az áhított drágakövet, de arról kurvára nem volt szó, hogy ehhez egy másik sárkány területén kell átrobognia. Sose zavartatta magát, ha határsértésről volt szó, hisz méretei és ereje messze felülmúlta a legtöbb sárkányét, sőt önként állt bele a konfliktusba és falta fel ellenfeleit, de most mégis úgy érezte, nincs ideje a harcra, hisz nyakán volt a párzási időszak, neki meg még se drágakőve, se párja, ami alapból feszélyezte. Más megoldásra volt szüksége.
Eleinte csak halványan érezte a másik illatát, mely akár sok mindent is elárulhatott volna, de persze, Velnek akkora szerencséje volt, hogy a lenti párás levegő miatt baszakodni kezdett az orra, épp hogy csak nem folyt vagy dugult be. Ha ez valóban egy másik sárkány területe volt, akkor hamarosan fel is fog bukkanni, ami most nem hiányzott neki, elbújni pedig az ő méreteivel necces lett volna, hisz nem véletlen volt terrán helyett sárkány formájában, elvégre gyorsan akart haladni és így a védelme is jóval nagyobb volt, most mégis megállt. Felhúzva pofáján a bőrt, kezdett el vicsorogni, ahogy az egyik kristály falra pillantva mellé settenkedve, (már amennyire lehetett annak nevezni egy ekkora monstrum esetében. Csoda hogy nem lehetett hallani a következő rétegben hogy odafent épp balfaszoskodik.), elkezdett fészkelődni, hogy megtalálja a tökéletes helyet és álcázni tudja magát.
Pikkelyeinek pigmentjei alig pár másodperc alatt kezdtek el változni, beleolvadva a környezetébe, testét pedig méretes kristályok ölelték körül, gyönyörű természeti képződmény hatását keltve. Talán nem is volt baj ez a kis megálló, hisz azóta meg se állt, hogy alá szállt Interába, ami négy nappal ezelőtt történt. Az álcája tökéletes volt ahogy a védelme is, mégis egy valamivel nem számolt.
A feromonjai akarata ellenére is érezhetővé váltak, mivel közel volt az év első párzási ciklusa és a hőciklusa is ezáltal, hogy rohadna ketté az egész. Ez problémát jelentett nem is kicsit, így ha a másik sárkány esetleg túl magacsúl keresné, lehet jobb lenne ha rejtőzködés helyett szimplán csak megölné.
~Remélem egy egyszerű agyatlan idióta, vagy egy vad bestia 0 IQ-val…-
Egyáltalán nem bánta hogy kedvese gúnynévvel illeti, hiszen látszott a kisugárzásán, és kisimult arcvonásain is, hogy nagyon is kedvére tudott tenni. Sooyun számára ez több mint elég volt, és ameddig Senna nem változott ebben, addig esze ágában sem volt másképp tenni.
– Ó, Mézopál, ha tudnád, mi mindent művelnék még veled… – duruzsolta közvetlenül a nő fülébe ahogy közelebb hajolt hozzá és magához ölelte.
Beszívta gyöngyvirág illatát, orrát a télszőke tincsek közé fúrta, és pár pillanatig csak élvezte magányukat és a hűvös templom békés légkörét. Illemtudóan már azelőtt elengedte, hogy az öregnek figyelmeztetnie kellett volna rá, elváló testeik közt a távolba néző egy kapu felvibráló, majd megszilárduló körvonalait vehette ki. De nem csak a kapu volt az, aminek jelenléte megváltoztatta az Iskhayer templomot; a magasba törő kristálykupola kinyílni látszott, hogy betekintést engedhessen a csillagok számára. A kristály berakások valójában egy centit sem mozdultak el, csak a varázslat, a régi-régi mágia volt az ami mozgott körülöttük.
– Köszönjük a türelmet. – hajtott fejet a férfi ahogyan kellett, és már lépett is a nyíló ajtószárnyak felé.
Senna már elindult az ösvényen, de ahogy utána lépett volna, a görcsös kegytárgy útját állta.
~
A látható világ lenge fátylai mögött egy istennő hevert. Lebiggyesztett gyöngyházfényű ajkán nem látszott árnyék, mégis mintha a rosszallás fényecskéje kapaszkodott volna a puha bőr ráncaiba. Nem volt kedvére amit látott. Nem mintha megbánta volna hogy felelt a hívásra, sem pedig azt, hogy megszabta az árat. A felszínieknek mindig keservesebb árat kellett fizetniük mint azoknak, akik a sötétség rejtekében születtek, ez így volt rendjén. Mégis olyasmire készült, amiben bár kedvét fogja lelni, de megszegi vele saját szavát… Hogy később aztán saját javára fordítsa azt. A gondolat végre némi derűt lebbentett a bársonyos pillák hegyére. Kinyújtotta ékszerkarmos ujját, és belemélyesztette annak hegyét a csillagösvény szövetébe. A varázslat meghasadt, majd némán utat engedett a hasítéknak.
~
A csillagösvény sötétjébe hűvös szél hatolt, hópelyhek kavarogtak ezüstfehér ruhácskáikban az árnyak közt. Sooyun minden egyes lépte hallhatatlan visszhangot vert, mely megfodrozta az ösvény felszínét. Előre nyújtott keze Sennát kereste, de csak a lenyomatát látta. Mindig mögötte lemaradva haladt, bármennyire is igyekezett hogy utolérje. Miért kellett megállítania a vénségnek? Ha nem akarta volna hiábavalóan emlékeztetni a juseru megtörésére, akkor kéz a kézben lépik át a kapu küszöbét. Már akkor dühös volt miatta, amikor az udvariasság álarcát felöltve megkerülte a bot végét, megköszönte az intelmet, és rálépett az ösvényre. Mégis, mennyi idő telt el? Hirtelen olyan fáradtnak érezte magát, mintha napok óta megállás nélkül gyalogolt volna. Metsző hideg mart a húsába, karmait a csontjaiba vájta és csikorogva húzta végig rajta azokat, mintha átkozott rúnákat akarna a húsa alá vésni. Lerázva magáról a fáradtság terhét a fájdalomba kapaszkodott. Miért nem látja még mindig? Hiába próbált kiáltani, egy hang sem jött ki a torkán. Illetve érezte a hangszálak rezgését, de a szavak nem szálltak tovább a levegőben, fázósan összebújtak, majd a torkára fagytak. Léptei egyre sietősebbé váltak. Hol van? Hol járhat? Miért nem tudja utolérni?
Fejet hajtva köszönte meg ő is az engedélyt, majd visszaült, bár Soo Pillantásai és mosolya valami turpisságot sejtetett.
-Mire készülsz?
Vonta fel egyik szemöldökét kérdően, de válasz híján, inkább lehunyta szemeit és hagyta, had ölelje magához ismét asztrális lényét a férfi, ám a szavak melyek elhangzottak… Senna egész lénye beleremegett, míg lelke örökre magjába véste az elhangzottakat, mely nem fogadalomként hangzott el, inkább kinyilatkoztatásként. Boldogságát nem igen lehetett már hová fokozni, de kedvesének sikerült újra és újra felülmúlnia magát. Mire reagálhatott volna szerelme szavaira, háta a hideg falnak préselődött, s elvesztek gondolatai a sóhajok mély tengerében. Korához képest nagyon tapasztalatlannak tartotta magát, így minden alkalmat megragadott, hogy új dolgokat próbáljanak ki, de ez most olyannyira más volt, hogy szavakkal leírni se tudta volna. Minden érzés és inger új volt, mint amit eddig tapasztalt, s most hogy ezt is kipróbálták Senna tudása is bővült, mégis a kéjes mámorban úszva némán elmondta saját kinyilatkoztatását és egyben legnagyobb kívánságát is, mely utóbbi inkább az istenekhez szólt.
Az időérzéke teljesen elveszett, csak onnan tudta, hogy az idő telik, hogy a körülöttük lévőszínkavalkád változni kezdett. Beteljesülésük pillanatában fizikai teste is egy pillanatra megremegett, s mikor visszatért porhüvelyébe, vett egy mélyebb lélegzetet.
-Nem bánok semmit. Nagyon… meglepett, de ugyanakkor izgalmas is volt, bár nem hittem volna, hogy ennyire heves is tudsz lenni, de hogy egy ilyen helyen…
Arcára halovány pír ült ki, ahogy felidézte egyesülésüket.
-Perverz…
Nyitotta ki szemeit, miközben ajkaira incselkedő mosoly ült ki. Némi piszkálódás és csipkelődés után viszont ideje volt, hogy összeszedjék magukat és rálépjenek a korábban megemlített csillagösvényre. A nap már nyugovóra tért, átengedve az égi vásznat a hold nővéreknek és Laira gyermekeinek, a csillagoknak. Az öregúr már várt rájuk, némán állt egy öreg, kopott ajtó elött, melyről a festék már elkezdett leperegni. Se színe, se ábrázata nem illet a templomhoz, sőt Sennának egyáltalán nem rémlett, hogy látta volna az ajtót amikor megérkeztek, mégis mielőtt még odaléptek volna az idős férfihoz, tekintetét a magasba emelte, hogy megcsodálhassa a csillagok fényének játékát, mely ilyen mélyen is utat talált a templomhoz. Úgy érezte, mintha egy örökkévalósága Interában bolyongtak volna.
-Itt az idő.
Törte meg a csendet az öreg karcos hangja. Botjával nagyot koppantott, melytől a gyertyák lángja mind megremegett. Az ajtó halkan jajdult fel ahogyan kinyílt, látszott rajta, hogy jó ideje nem használta senki.
-Maradjatok az ösvényen és ha az istenek is úgy akarják, akkor épségben eléritek a felszínt mindannyian. Csak óvatosan.
Vetett még egy utolsó pillantást a párocskára, majd félre állva hagyta, hogy Senna előre menjen, de mielőtt Soo követhette volna az öreg elé tartotta botját.
-Ne feledd fiam, hogy hamarosan fizetned kell a sötét úrnőnek. Boldogságodban erről ne feledkezz meg. Kívánom, hogy az ár melyet kérni fog, ne tegye tönkre egyikőtöket se.
Azzal félre állva utat engedett az ifjúnak.
-Ha az alkony rád is köszönt és a bú magához ölel, ne feledd, egyszer úgyis újra felkel a nap, a kérdés már csak az hogy hajlandó vagy-e kinyitni a szemed, vagy tovább bolyongsz a sötétben. Mindez csak rajtad áll. És most menj, siess! Ne hagyd egyedül túl sokáig az asszonyod a sötétben.
Boldoggá tette hogy láthatta Sennán az őszinte öröm jeleit. Szerette volna minden tekintetben a tenyerén hordozni a nőt. Nem azért, mert gyengének tartotta volna. Nem azért akarta védelmezni mert azt gondolta, képtelen lenne rá. Nem azért próbált minden követ megmozgatni, mert boldogtalannak látná. Egyszerűen azért tette, mert szerette, és tartott tőle hogy ha nem mutatja ki tettekben is érzéseit, akkor azok szétfeszítik a mellkasát.
– Jól esik teljesnek lennem melletted. – hajolt bele a csókba, hagyva, hogy a nő hevessége visszhangot verjen a testében.
Minden porcikája kívánta hogy magáévá tegye testileg és lelkileg egyaránt. Sóhajtva támasztotta meg tenyerével Senna tarkóját amint elmélyítette csókjukat, melynek túl hamar vége kellett szakadnia. Bár a templom néptelennek tűnt, egy lélek mégis vigyázta falainak szentségét.
A vén terrán nem sugárzott magából ellenségességet, fogatlan ínyén rágódva támaszkodott hosszú, görcsös botjára melynek ívbe kanyarodó végének közepéből láncok csüggtek, melynek repedt szemei közt egy-egy csiszolt drágakő csillogott. Talán az egyetlen, de minden bizonnyal a legfontosabb személy lehetett a templomszolgák közt, ha ilyen értékes tárgy szolgált remegő térdeinek támaszául. Az öreg, vizenyős szemek hasított pupillái szelíd csillogással vizslatták a párost.
– A csillagösvény érdekelne bennünket, ami a felszínre visz. – egészítette ki egyenesen mondandójukat Sooyun.
Jobbnak látta, ha ő is tisztán tartja az auráját, nem lehetett tudni hogy Elysium papjai milyen erőkkel bírnak.
– Ha megengedi, meditálnánk egyet estig.
– Csak bátran! – tett széles mozdulatot az öreg botja végével körbemutatva a termen.
Vékony láncai és a rájuk aggatott kristályok csilingelő dalba kezdtek, hangjai a vénség nevetésével váltak a hajlott kor kristálydalává.
Sooyun szemei úgy csillogtak, mint egy csínyre készülő kamaszé, ajkaira pimasz mosoly ült. Főhajtással köszönte meg az engedélyt, aztán visszahívta Sennát a korábbi helyzetbe. Egymással szemben, kéz a kézben, kezdetben mély szemkontaktussal, hogy retinája mögé véshesse kedvese arcának vonásait mikor lehunyja szemeit.
– Ezt mindig ki akartam próbálni… – dünnyögte halkan, mielőtt elmerült volna elméjének békéjében.
A megszületett összhang hasonló volt a korábbihoz, és ugyanazt az utat járta be, az asztráltestbe lépésig. Megérintette Senna lelkét is, magához hívta.
,,- Nem teszek fogadalmat… Az nem az én módszerem. De itt és most, a régi és az új istenek színe előtt kijelentem hogy szeretlek, Senna Lureon Amatiel, és asszonyomnak tekintelek ameddig Oberon más sorsot nem szán nekünk. Elődeim szavain szóltam, de az ősök szándéka szerint is kinyilatkoztatom szándékomat!” – visszhangoztak szavai Senna lelkében hallhatatlanul, mint mikor a szél megfodrozza a vízfelszín ezüstfehér tükrét.
Határozottan megragadta a nő asztrálját, és ahogy korábban az erkélyen is tette, a csillogó auralenyomatokkal díszített, éneklő kristályokkal kirakott falnak préselte. Merőben más érzés volt így az érintkezés, hiszen testeik még mindig ott ültek az oltár előtt, egymással szemben, az illendőség szabályait betartva a legmeghittebb testi kapcsolatot tartva fent összekulcsolt ujjaik közt.
Ott, a láthatatlan és hallhatatlan világ kavalkádjában addig sosem tapasztalt hévvel tette magáévá asztrálisan is Senna lényét. Nem volt hangjuk, mégis hallani vélte a forró sóhajokat, nem volt testük, de érezte a forróságot mely végigsöpört rajta. Az idő fogalma megszűnt, a színek felbomlottak majd fogalmuk újraalkotódott. Elemi lüktetése nem volt fogható ahhoz, mikor hús-vér testben egyesültek, hiszen most sem egészen úgy váltak eggyé. Asztráljaik közt elmosódtak a határok a kiteljesedés pillanatában, mintha szó szerint összefonódtak volna. Mint a fába oltott termő gally, mely táplálékát a másikból nyeri, ám nem parazita módon válik részévé a nagynak, hiszen odaadja tudását, gyümölcsét hogy kettejük egyesülése megteremthesse a legszebb ajándékot.
Az idő múlásával a köztes tér színei is megváltoztak. A legmagasabb torony üvegcsúcsán át pedig valóban a felszín égboltjának csillagai hunyorogtak le rájuk kíváncsian. A holdfény ezüstveretes hidat kovácsolt csóvájából, s egészen a templom padlójáig engedte azt. Sooyun lassan visszatért testébe, de sokáig nem nyitotta még ki a szemeit. Feje kellemesen könnyű volt, lelke pedig mintha újjászületett volna. Tökéletes harmónia honolt bensőjében, és egyáltalán nem érzett fáradtságot.
– Remélem nem bánod hogy így… Kisajátítottalak. – dünnyögte halkan maguk közt, míg résnyire nyitotta szemeit hogy meglesse Sennát.
-Ezesetben oszd meg velem az összes boldogságod és örömöd.
Cirógatta meg a hüvelykujjával a férfi kezét, mely annak ellenére, hogy tele volt bőrkeményedésekkel Senna számára olyan puha volt, akár a legdrágább selyem.
A templomba lépve kellemes bizsergető érzés lett úrrá rajta, úgy érezte, mintha járt volna már itt, és nem is tévedett olyan nagyot, hisz édesanyja fogadalmukkor már a szíve alatt hordozta a cseppnyi életet, mely titkon növekedett benne.
Soo határozott mégis gyengéd húzásának engedve követte az oltárhoz vezető lépcsősorig, bár amikor letérdelt előtte, nos… A szíve kihagyott egy ütést. Letérdelve kedvesével szembe hagyta, had tegyen vele, amit csak szeretne, hisz teljesen megbízott párjában, igaz ötletese volt, mit szeretne neki mutatni. Csend telepedett rájuk, csak a mécsesek lángjainak halk pattogó hangját lehetett itt-ott hallani, azt is épphogy. Nem állt ellen, ellazította minden izmát, elméjét kitisztította, szemeit pedig lehunyta, miután nem látta már a mahagóni szempár fényét. Úgy érezte magát, mintha csak sodródott volna az árral, mely egyenesen szerelme karjaiba juttatta. Fellélegezve nyitotta ki szemeit, ezúttal viszont egy teljesen új, érzés és látvány fogadta.
A rengeteg sokszínű auranyom láttán meglepetten pillantott körbe. Régebben próbálta már elképzelni, milyen lehet Soo számára a világ mikor kilép a testéből, de a látvány és az érzés meg se közelítette azt, amit ő korábban elképzelt.
Tekintetét kissé tétovázva, de az oltár felé vezette, ahol megpillantotta a két ifjú terránt, kik épp örök szerelmükről tettek fogadalmat egymásnak. A két mágus láttán szíve nagyokat dobbant, lélegzetét visszafojtotta. Minden egyes pillantásukban ott volt az egymás iránt érzett szerelmük, mosolyukban a forró vágy, mozdulataikban a mérhetetlen gyengédség és türelem. A jelenet, igaz nem tartott sokáig, de többet mondott ezer szónál, többet ért ezer ajándéknál.
Lehunyva szemeit hagyta, hogy Soo visszahelyezze asztrálistestét, mely könnyedén tért vissza a porhüvelybe, s mikor újra kinyitotta szemeit, egy aprócska könnycsepp gördült végig az arcán. Az hogy láthatta szüleit, végre megismerhette őket és átérezhette egy pillanatra boldogságukat, számára hatalmas ajándék volt, melyet csakis Sooyunnak köszönhetett. Megtörölve szemeit mosolyodott el, majd közelebb csusszanva átkarolta.
-Köszönöm kedvesem, de nemszükséges. Spórolj az erőddel. Ennyi bőven elég volt, így is rettentően boldoggá tettél. Szeretlek!
Csókolt finoman ajkaira, miközben beletúrt a sötét tincsekbe. Érezve, hogy leizzadt, kérdően felvonta a szemöldökét, elvégre így is elég megterhelő lehetett, hogy őt is kiemelte a testéből, erre még szellemeket is akart idézni. Megköszörülve a torkát igyekezett kicsit komolyabb arcot vágni, bár inkább aggodalmas pillantásokat vetett a férfira, mintsem szigorúakat.
-Soo, ne erőltesd meg magad feleslegesen, főleg miattam ne. Ha már most kimerülsz, ki fog velem este összebújni? Nem kell túlhajszolnod magad.
Tűrte el a férfi egyik tincsét, majd igyekezett tényleg arra játszani, hogy megnyugtassa és lebeszélje a képességei használatáról.
-Tudok magamra vigyázni, szóval aggódnod se kell annyit. Ne feledd, megtörted az átkot és visszatértek az emlékeim. A kiképzésemre is emlékszem, szóval megtudom magam védeni ha kell mágia nélkül is, szóval csak lazíts, mert a végén tényleg kikötlek egy fához, ha túl sokat használod a képességeidet. De… Tényleg nagyra értékelem, hogy felajánlottad az idézést, ám nem kérhetek tőled ilyet. Ők már elmentek, de te itt vagy nekem és csak ez számít. A szeretetük tovább él bennem és ez bőven elég nekem.
Csókolt homlokára, majd felállt a hideg kőről, ám ekkor egy idős férfi érdeklődő pillantásával találta szembe magát, ki hol őt, hol pedig Soot méregette. Bozontos szemöldöke kérdőn szaladt fel, míg ajkai egy kedves mosolyra húzódtak.
-Csak nem fogadalomtételre készülnek? Nem is lehetett volna szebb napot választani rá. A csillagok állása is kedvező.
Szólította meg őket hirtelen az apó minden előjel nélkül. Botja vége hangosan koppant a sápadt kövön, ahogy közelebb lépve végig mérte a két fiatalt, Sennán kicsit jobban elidőzött a tekintete.
-Üdvözöljük apó! Elnézést kérünk, ha rosszkor jöttünk, szerettük volna megnézni a templomot, mielőtt tovább állunk…
Szólalt meg Senna amikor már túl kínosnak tartotta a csendet, ám a kérdésre nem válaszolt, azt majd Soo lejátssza a bácsival ha akarja, őt jobban zavarta az őket bámuló kíváncsi szempár. Olyan érzése volt, mintha nem is a testét, inkább valami mást bámulna rajta. Talán a lelkét? Nem…
Jólesett a férfinak a húgát ért dicséret, de csak egy szelíd mosollyal nyugtázta. Nem cáfolta, nem is hagyta jóvá, hanem a lehető legjobb módot találta meg arra, miképpen juttassa érzéseit Senna szívébe. A nő arcán szirmot bontó pír virága arról tanuskodott, hogy sikerrel járt.
– Félek ha nem lenne kivel megosztanom a boldogságot, túltelt szívem szétrepedne tőle. – nevetett halkan, de ugyanakkor büszkévé is tették a szavak.
,,Csak az enyém! Csak nekem, senki másnak!” – visszhangoztak fejében gondolatai, túlharsogva még vígadó szívének hangját is.
Ha eddig azt gondolta volna, hogy Elysium szépségének javát már látta, be kellett ismerje hogy tévedett. Az Iskhayer Templom egyszerre volt fenséges, tiszteletet parancsoló, ugyanakkor pajkosan csillogó kristályfényei meleggé és közvetlenné varázsolták. Azt hitte, hogy egy kristály templom majd rideg lesz, de ebben is tévedett. Izgatottan csusszantak át a kapurésen, mintha tiltott helyen kíváncsiskodó kamaszok lettek volna. Senna arcán izgatott mosoly ült letörölhetetlenül, ami szavak nélkül is tudtára adta, hogy jó döntés volt engedni a kérésnek. Az ezernyi meggyújtott mécses melegséggel töltötte fel a hatalmas csarnokot, melynek falain kristálymozaikok meséltek színes történeteket. A rájuk vetülő csillogás áhitatos csendjében érzékeit érdekes asztrális energia piszkálta, mely szinte magára kényszerítette képességeinek figyelmét.
– Még ne köszönj semmit… – mosolygott sejtelmesen Sennára – Gyere!
Kézen fogva húzta maga után az oltár felé a nőt, és a felfelé vezető lépcsősor előtt megtorpant, majd letérdelt, és intett Sennának is hogy kövesse a példáját.
Ha megtette, közelebb csúszott hozzá egészen addig, míg elérte a kezeit.
– Csináltunk már hasonlót, de ezt még nem… Nem fog fájni, ameddig nem állsz majd ellen. Mutatni szeretnék valamit, de ahhoz hogy lásd amit én, ki kell lépned a testedből. Tégy úgy, ahogy én!
Jobbját Senna mellkasára helyezte a szíve fölött, pajzsként védelmezve lélekfonalának eredőjét. Balja a saját mellkasára vont női kézfejre kulcsolódott. Mélyen a rubinpiros íriszekbe mélyedt, tekintetével irányítva összhangba hozta légzésüket. Mikor elérték a közös nyugalmi állapotot, szíveik dobbanásaiban összeolvadt a lelkük, és Sooyun lehunyta a szemeit. Elméje kitisztult, de érezte benne a nőt is akit szeretett. Nem próbálta mindenáron elérni, csak kivárta az időt amikor egymás mellé sodródtak Terian ősi erejének akaratából, és akkor ölelte magához. Kilépve saját testéből húzta magával Senna lelkét is egy olyan világba, mely ugyan Terian volt, mégsem volt fogható ahhoz amiben éltek.
Itt minden lélegzett. Még a holt, csiszolt kövek is, melyeken élénken izzott lábnyomaik auranyomata, s alattuk millió más színben az előttük itt járt terránok és lények csapái, mint erdőben a vadak által hasított, avatatlan szem számára láthatatlan ösvények. Nehéz dolga volt, mert olyasvalakit keresett, akit sosem ismert, de képességeinek fejlődésének hála vissza tudta vezetni Senna lenyomatából a szüleiét is. Hiszen belőlük született, magában hordozta őket.
,,- Nézd!” – mutatott az oltár elé, melynek két oldalán két Terrán állt.
A múlt színpompás, kavargó árnyai egy szerelmespárt, esküre készülő terránokat festett eléjük olyan élesen, mintha épp most történt volna, nem pedig emlékképet látnának. A jelenés sajnos nem tartott sokáig, a szivárványszín kép füstként szállt tovább, Sooyun pedig gyengéden visszahelyezte Senna asztráltestét a hús porhüvelybe.
Kinyitotta szemeit. Tarkóján verítékcsepp gördült le hajzuhataga alatt, lassan két keze közé fogta Senna kezeit.
– Ha akarod… Most meg tudom őket idézni. Beszélhetsz velük egy pár percet. – mosolygott bíztatóan a nőre szíve minden melegségével.
Érte bármit megtett volna. Ő volt az ő saját kincse, az egyetlen ékkő mely számított a többi drágakő mellett, Mézopál, aki megtisztította lényét és elfogadta őt méltatlanságában is. Érte birokra kelt volna a világgal, felkutatta volna a lelkek visszahozatalát… Akkor is, ha az tiltott volt. Egy kis idézés viszont még nem számított törvénytelennek, igazán belefért, ha azzal boldoggá teszi Sennát.
Látva, hogy kedvvese kapott az alkalmon és kész volt lepihenni, jobbnak látta, ha a feltett kérdések után nem nyitja ki száját. A leterített felső köntös és a rajta heverő férfi látványa melegséggel töltötte el, míg ő maga a teáját iszogatta, igaz hallgatása nem jelentette azt, hogy ne tudott volna hozzászólni a témához. Az első pár napban valóban feszült volt, amikor a démon igazi formájában mutatkozott előtte, de amikor a közös gyakorlások rendszeressé váltak hamar meg is békélt vele. Ha Yon nem szándékozik az elkövetkezendő száz vagy akár ezer évben a felszínre utazni, ő aztán nem fog semmit se erőltetni. Nem mintha az árnyakat zavarta volna egy démon jelenléte vagy külseje. Ő is talán csak azért feszengett az elején, mert nem tudta, hogyan reagáljon, ám most hogy végre szabad, visszatérhet a régi életéhez, vagy kezdhet egy teljesen újat is Soo oldalán.
Amíg a férfi pihent, ő kitisztította elméjét, hosszú idő után végre először, majd olyat tett, amit szintén nagyon rég nem csinált már. Meditálni kezdett. Felidézve Rahgan és a vének tanait, elkezdte kutatni belső erejét. Bár mágiát használni többé már nem volt képes, voltak rejtett képességei is, hála az Ahanora maszknak, melyet akkor érdemelt ki, mikor sikeresen kiállta a legfőbb próbatételt, ezzel teljes jogú tagjává vált az árnyaknak. Jó is lett volna, ha minden ilyen egyszerűen megy. A Juseru eme képességeket alaposan eltemette, melyeket most felszínre kellett hozni, igaz maga a maszk nélkül egyik se volt olyan hatásos, mint kellene, de arra hogy megvédje magát, épp elég lesz. Kutatni kezdett, próbálta meglelni azt a távoli, halovány energiafoszlányt, mely összekötötte klánjával, ezzel magához szólítva magát a maszkot is, de az makacsul ellenállt gazdája hívó szavának, tovább pihenve inkább a nagy csarnokban, ahova elhelyezték, míg tulajdonosa vissza nem tér.
-Még mindig ugyan olyan makacs, mint volt…
Dünnyögte alig hallhatóan, mintha maga a maszk egy érző, értelmes lény lett volna. Mivel hiába próbálkozott, egy idő után beletörődőtt abba, hogy más megoldás után kell néznie, vagy nem fog semerre se haladni. Igazából meg se lepődött, hogy nem járt sikerrel. Az eddigi balszerencséje büszkén kitartott mellette, szóval ez várható volt. Tovább kutatott, ám most már ténylegesen képességei felszínrehozatala volt a célja, nem pedig a maszk megidézése. Talán ez volt a büntetése azért mert sose hordta magánál, pedig ez egy igen fontos szabály volt, melyet nővérével ellentétben, ő előszeretettel megszegett.
Ahogy egyre jobban rákoncentrált, úgy veszett el az időérzéke és vált érzéketlenné a külvilág ingereire. A fűben és bokrokban motoszkáló teremtmények nesze elhallgatott, ahogy Soo légzését se hallotta már, mégis nyugodt volt, hisz tudta, hogy minden a legnagyobb rendben van, igaz arra nem számított, hogy arra tér vissza, hogy a férfi fél karral magához húzva homlokára csókol. Sűrű pislogások közepette pillantott fel kedvesére, majd a kérdésre megrázta a fejét.
-Ne aggódj annyit. Kutya bajom, csak kell még pár nap, amíg teljesen rendbe jövök. A szervezetem még nem szokta meg a Juseru eltűnését, így néha még elkap a rosszullét.
Ám mire végig mondta, addigra már Soo a pulzusát ellenőrizte, melyre megrázva a fejét elmosolyodott.
-De ha ennyire aggódsz, akkor csak bátran, de úgyse találsz semmi szokatlant. Soha nem voltam még jobban.
Csendben várt és figyelt, nem húzta el kezét, amíg szerelme meg nem bizonyosodott állapotáról, majd mikor végzett, bólintva indult meg mellette, miközben összefűzték ujjaikat.
-Ugyan kérlek. Bundában is imádtalak, főleg amikor megfeledkeztél magadról és élvezted a kialakult helyzetet a magasban, de jobb szeretem az eredeti formád.
Utalt az esetre, amikor a kristályon utaztak, mely még mindig borzasztóan aranyos volt a nő számára, de Soo arca láttán próbált nem hangosan felnevetni.
-Ha túl goromba leszel, valóban kikötlek egy fához, de ne aggódj, nem hagylak ott. Helyette inkább alaposan megbüntetlek. Hátha találok még pár gyengepontot rajtad.
Kacsintott rá jókedvűen, miközben mosolyának okát kezdte el találgatni magában. Ekkor kezdett bele Soo a mesélésbe. Az hogy boldognak látta, számára felért a világ összes kincsével, s ahogy húgáról áradozott, olyan mély és őszinte szeretetről tanúskodott, mely sajnos kevés családban van jelen. Bár még nem ismerte kedvese testvérét, már nagyon várta, hogy személyesen is találkozhasson vele, igaz volt benne némi félsz, hogy nem fogja elnyerni Inaya tetszését és ellenezni fogja a kapcsolatukat, de emiatt most felesleges volt aggódnia, rá ért akkor, amikor végeztek a szentélyben.
-Csodálatos teremtés lehet. Már nagyon várom, hogy személyesen is megismerjem, bár úgy érzem, hogy a jelenlétében minden más nőnemű lény elbújhat.
Nevette el magát, majd a lefestet ünnepséget és annak nyitótáncát igyekezett elképzelni, de a váratlan bók hallatán megtorpant. Arcára kiült a pír és most először azt se tudta mit mondjon, ami megért egy lábjegyzetet a krónikákban az egyik sötét sarokban.
-Köszönöm… De ha ismét táncolnék, azt csakis neked, senki másnak.
Tűrte el tincseit, miközben igyekezett úrrá lenni lányos zavarán. Akár egy kiskamasz, aki megkapta élete első bókjait.
Útjuk kényelmesen és békésen telt. A keresett hely se volt messze, így mire lezárták az egyik felröppenő beszédtémát, már el is érték úticéljukat. A kristályok fényében fürdőző templom tornyainak árnyéka messzire nyújtózott, míg maguk a tornyok, mintha a felszín felé törtek volna. Senna csak állt és csodálta a mesés óriást, mely eltért minden korábban látott építménytől és templomtól. A rózsaablakok, az apró részletességgel megmunkált szobrok és oszlopok, mind egy-egy történetet meséltek el a régi korokról. Lélegzetvisszafojtva sétált közelebb, még izgatottságát se tudta rendesen leplezni. Ha akart volna, akkor se talált volna szavakat melyekkel leírhatta volna a látványt, vagy magát az érzést, mely hatalmába kerítette. Alsó ajkába harapva lépett a fehér kapuhoz, mely, ha nem lett volna ’résnyire’ nyitva, talán sose jutnak be, ám ez a bizonyos rés, pont akkora volt, hogy mind a ketten kényelmesen, gond nélkül bejussanak, anélkül, hogy akár össze kellett volna húzniuk magukat.
Odabent halovány gyertyafény világította meg a kristályszerű falakat a beszűrődő kristályfény mellett, lángjukkal utat mutatva az oltár felé, ám mégis valami hiányzott. Bár a gyertyák lángjai néma táncot jártak és több helyen is füstölő égett, mégse lehetett látni egy árva lelket sem.
-Köszönöm.
Pillantott fel Soora.
-Sokat jelent, hogy eljöttünk, akkor is, ha emiatt kerülőt is kellett tennünk. Nagyon boldoggá tettél azzal, hogy itt lehetek… veled.
Egyszerűen elkápráztatta a férfit, hogy bármennyire is rosszul fest Senna, még most is képes hű maradni önmagához, és annyit beszélni hogy már neki fájt az állkapcsa a fáradtságtól. Mindenhez volt valami hozzáfűznivalója, így amikor felajánlották neki a pihenés lehetőségét, kapva kapott az alkalmon.
– Nem vagyok éhes. – morogta, majd leterítette a köpenyét Senna mellé a fűbe.
A széles fekete ruhadarab mint árnyék hullámzott a fűtenger tetején, megóvva ruháját attól hogy pihenés közben beletörjön a zöld a ruhájába. Kicsit helyezkedett, a hátára fordult, tenyereit a tarkója alá fektette, és lehunyta szemeit. Alig sikerült azonban megtalálnia a belső békéjét, nekiszegeztek egy kérdést.
– Fogalmam sincs… Már nincs olyan jó szaglásom mint kutyaként, akkor talán meg tudtam volna mondani milyen keverék. – nyitotta kis résnyire a szemeit épp csak annyira hogy tudassa a nővel, figyel rá.
Újra egy kevéske csend telepedett melléjük, ám mint egy kismadár rebbent tova az újabb kérdésekre. Sooyun sóhajtva nyitotta ki a szemeit.
– Nem fog többé a felszínen járni, mert nincs miért visszatérnie. Van új családja, egy jó élete. A kislánnyal nem is váltottam szót, nincs miért keresnie. Zhanbon pedig sörényes démon, egy conquy mong, valószínűleg már az is szenvedés volt neki hogy emberi formába bújt arra a rövid időre míg velünk találkozott. Számára kínlódás lenne napokig úgy mutatkozni, viszont nem mehet messzire attól akivel szerződést kötött. Ha Yon szereti, ameddig együtt vannak nem fog a felszínre jönni.
Újra lehunyta szemeit. Családja tagjai sokmindenre képesek voltak azokért, akikhez ragaszkodtak, és Yon jelleme kapcsán ezt bizonyította hogy a testvére miatt vállalta a száműzetést. Nem akarta hogy Senna hamis hitben ringassa magát, ő is tartotta volna magát a szavához. Fáradtan sóhajtott egyet, és megpróbált kicsit szundítani, hogy elmúljon a lelkére telepedett goromba fáradtság.
Mikor újra kinyitotta a szemeit, bár csalókák voltak a fények, de a felszíni alkony közeledtével fakóbbá váltak a színek. Nem sok szedelőzködni valójuk volt, így csak eltüntette a tűzrakó hely nyomait, aztán magához ölelte Sennát fél karjával és a homlokára egy csókot adott, hogy ellenőrizze, nem lázas-e?
– Szeretnéd… Ha megvizsgálnálak? – kérdezte kissé tétován.
Valójában egyáltalán nem akarta megkérdezni, ellenőrizni az aura színeit, ám helyette csak megfogta a nő csuklóját, és a pulzusára tapintott, egyelőre mindenféle képesség használata nélkül. A szívverés ereje és ritmusa alapján nem úgy tűnt hogy Senna beteg lenne, és a múló rosszullétet is talán csak a légi utazás idézte elő, vagy a nemrég eltűrt szertartások sorozata gyengíthette le. Logikus volt hogy még nem ért véget a lábadozás időszaka, így nem is szeretett volna tovább tolakodni. A sötét isten szavai, és Yon figyelmeztetése viszont ott motoszkált az elméjében.
– Menjünk inkább! – rázta meg a fejét – Félek ha ma még többet használom a klánom technikáit, olyan goromba leszek hogy visszarugdosol Hadoranba, hogy valaki változtasson vissza kutyává, aztán kikötsz az első fához és ott hagysz. – vigyorgott szélesen, mintha Senna tényleg képes lett volna ilyesmit tenni vele.
Összekulcsolta ujjaikat. Tenyerük melege puhán fonódott össze, ami boldogság formájában kúszott fel karján mellkasáig, hogy ott lágyan szorongassa meg szívét.
– Utoljára akkor voltam ennyire boldog, amikor lótusz szüret volt otthon. Csónakba ültünk a húgommal, és csatlakoztunk a munkásokhoz. Ez nálunk családi hagyomány… Inaya bár látszólag vak, ő minden élő és élettelen dolognak látja az auráját. Azt mondta, bár látnám a világot, ahogyan ő látja. Az elmúlás pillanatában a leszüretelt lótuszok felragyognak, mintha lelkük felsóhajtana. Azt hiszem, valami ilyesmit láthat. – hordozta körbe tekintetét a kristály erdőn mely körülvette őket szépségével, aztán folytatta – A szüret után este mindig hálaadó ünnepség van, amit egy táncelőadás nyit meg. Évek óta Inaya feladata hogy megköszönje Jana istennőnek, hogy a ringó vízen nevelte a virágokat, Etrigen istennek, hogy dús talajt adott, Langa istennek pedig hogy megsokszorozta a magokat. A szertartáshoz fehér fátylakból varrt ruhát viselt, ami még az arcát is eltakarta. A hajába arany ékszereket tűztek, amelyek halkan csilingeltek, hangjukat messzire vitte a víz. A táncot ugyanis Inaya a vízen járva mutatta be. Mintha egy tündér szállt volna közénk. – kis szünetet tartott az emlékezésben – Szeretném egyszer látni a te előadásodban is a hálaadó táncot. – pillantott le Sennára, és rámosolygott – Gyönyörűen táncolsz, figyeltelek a napszentélyben.
Mire eltelt a nap, elérték az Iskhayer Templomot.
Némán szemlélte az eléjük táruló látványt, mégis kavargó gyomra nem hagyta, hogy túl sokáig gyönyörködhessen és bámészkodjon a festői tályban. Szerencsére Soo feldobta a lehetőséget, hogy a maradék utat tegyék meg gyalog, melynek kifejezetten örült. Némán bólintott, majd amint földet értek azonnal le is ült egy fa tövébe. Halántékán végig gördült néhány veríték csepp, majd a férfira pillantva megrázta a fejét mikor szóba került a tea. Még a gondolatától is el zöldült, s a bőséges reggeli, melytől pocakja jólesően eltelt, most kikívánkozott belőle. Tartotta magát, amíg kedvese eltűnt a fák takarásában, de amint nem látta, olyan hirtelen ugrott fel és indult meg egy nagyobb szikla felé, hogy a láthatatlanul őrködő lélek is meglepődött valószínűleg. Az utóbbi két napban bár étvágyára nem volt panasz, mégis a későbbiekben émelygés bántotta, ám egészen idáig nem engedett a kellemetlen érzésnek. Megtörölve száját köhögött párat, majd nem túl nőiesen köpött is egyet. Még a hideg is kirázta, de csak abban tudott reménykedni, hogy előbb vissza tud érni, mint szerelme. Visszasietett hát a fához, majd leülve megcsipkedte arcát, hogy valami színe is legyen sápadt bőrének.
-Az istenekre… Eddig semmi bajom nem volt, ha levegőben kellett utaznom. Mégis mi a fene van velem már megint?
Morogta halkan, miközben hasára tette a kezét, végül pedig a kérges fának dőlve lehunyta szemeit. Beteg semmiképp nem lehetett, hisz a főzetek, melyeket még gyerekként kellett innia, ellenállóvá tették a legtöbb terrán betegség ellen.
-Borzalmas. Nem irigylem az áldott állapotban lévő nőket, akik minden nap így indítják a napot… Mintha állandóan gyomorrontása lenne az embernek.
Mosolyodott el, de ez a gondolat valahol szöget ütött a fejében. A terhesség első trimeszterében gyakori volt a rosszullét, a feszülő, fájó mellek és a fáradság, de ő biztos nem lehetett állapotos, hisz csak pár napja, hogy először együtt hált Sooyunnal, igaz egyik alkalommal se védekeztek. Valószínűleg inkább arról lehetett szó, hogy a szervezete nem szokta még meg a Juseru hiányát és így ütközik ki a hatása. Hamar el is hessegette a gondolatot, elvégre heteknek kellett volna eltelnie, ha tényleg állapotos lenne, hogy ezek a tünetek jelentkezzenek nála.
Az ágak halkan reccsentek meg nem messze tőle, így felemelve fejét a hang forrásába pillantott.
-Jól vagyok, ne aggódj, csak az izgalom miatt kicsit felkavarodott a gyomrom, semmi komoly. Már szinte el is múlt.
Figyelte, ahogy tüzet rak, szorgos kezei láttán és aggodalmas pillantásai miatt szíve nagyot dobbant. A tűz halk ropogása egész meghitté tette volna a pillanatot, ha a tea füvek illatától nem fordul ismét egyet a gyomra. Ha csak az ízére gondolt, úgy érezte tengeribetegség gyötri, mégis annak színének láttán láthatólag meglepődött. Az eddigi világos, sárgás-zöldes tea, most bíbor színben pompázott. A felé nyújtott geodacsészét óvatosan elvette, de nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon rá a férfira, aki megfújta neki a teát.
-Nagyon édes vagy, de nincs miért aggódnod. Jól vagyok kedvesem, pihenj egy kicsit te is. Egyél pár falatot, mielőtt tovább indulnánk, én addig csendben elteázgatok.
Azzal megfújta párszor a meleg italt, majd véve egy nagyobb levegőt belekortyolt. Meglepődve nyammogott párat, hisz az íz mely eddig enyhén kesernyés volt, most kellemes édeskés aromával bírt.
-Édeskömény? Kamilla? és még… Hm… Annyira ismerős, de egyszerűen nem jut az eszembe…
Ízlelgette a teát, lassú kortyokkal kiélvezve annak minden cseppjét. Régebben ő is használt hasonló keverékeket, ha valaki elrontotta a gyomrát, így most valósággal aranyba foglalta Yon nevét. Mikor gyomra már nem hadakozott tovább, elpakolt, gondosan eloltotta a tüzet, végül pedig türelmesen várt, amíg kedvese indulást nem kiált.
-Yon tényleg mindenre gondolt. Végül sikerült megbarátkoznod Zhannal és a másodunokahúgoddal? Tüneményes gyermek, bár eléggé távolságtartó. Kora ellenére nagyon érett. Valószínűleg, mire újra látjuk őket, addigra felnőtt nő lesz belőle. De az se lepne meg, ha addigra bővülne a családjuk.
Legalábbis reménykedett benne, hogy még viszont látják egymást.
A kard lassan a levegőbe emelte őket, ellényegtelenítve Hadoran részleteinek varázsosságát. Az utakba döngölt halványan csillogó kristályszemcsék csillogása megfakult, a terránok arcvonásai elmosódtak. Hajukba magaslati szellő kapott, melynek létezése lehetetlen csodaszámba ment itt a föld alatt. A Bánat-tengeréből felemelkedett pára felhői közt nedvesen langyos levegő uralkodott, az eső ígéretét hordozva magában. Aprócska repülő bestiák raja járt bonyolult táncot, kiszámíthatatlan fordulataik egyszerre voltak szeszélyesek és lenyűgözőek, ahogy egyetlen bestia sem bontotta meg a formációt. Tollaikon visszakacsintott a napkristályok fénye, amitől kicsiny repülő ékköveknek tűntek. Ahogy közeledtek a Crysalest-erdőhöz, egyre gazdagabbá vált a táj arculata, s ezzel együtt a szemet kápráztató ragyogás különlegessége is megkopott, természetessé vált.
– Igen. – felelte röviden csak a megerősítés kedvéért mikor Senna kérdezte.
Haladási tempójuk lelassult, mígnem teljesen megálltak hogy szemügyre vegyék az erdőt madártávlatból. A mezők a mályva minden árnyalatában játszó tarkasága fölé szilvakék lombok emelkedtek, melyeknek bársonyos koronaszőnyegét csak helyenként szakított meg egy-egy fejét magasba emelő szikla gerleszürke csúcsa. A néhol érdes, máshol simára kopott sziklagerinceken kisebb kristályzárványok erei futottak, vagy ásványtüskék meredtek szerteszét. A változatos látképben mégsem volt nehéz kiszúrni úticéljukat, melynek árnyalata elütött a többi színtől.
– Már nincs messze, tegyük meg akkor gyalog a hátralévő utat. – biccentett a férfi, aggodalmas tekintetét a valóban sápadt arcra vetette.
Egészen lassan ereszkedtek, hogy Sennának legyen ideje megszokni a nyomáskülönbséggel járó változásokat, de még így is verítékcseppek ütköztek ki a halántékán. Ahogy földet értek, Sooyun azonnal a kapott varázsszütyőhöz nyúlt, melyből kiemelte a teafüves tasakot, és az ajándékba kapott geoda csészécskét is.
– Kerítek vizet valahonnan, és készítek neked teát. Te addig pihenj csak itt egy keveset. – simogatta meg a nő arcát ruhája ujjával, egyúttal letörölve a fénylő nedvességet is homlokáról.
A környező liget kellemesen csendes volt, amennyire a természet csendes lehet. Kicsiny állatok neszeztek a lombok közt, érdeklődve vizsgálgatva a pihenő nőt, és annak vizet kereső kedvesét. Sooyun egyúttal gyors mustra alá vetette a recsegő fűszálak közt megbújó aura lenyomatokat, és medigézett egy őrszellemet, mely láthatatlanul telepedett Senna mellé hogy ha kell, védelmére kelhessen. Mióta megidézte a sötét istent, Sooyun képességei fejlődtek, és már rávehette megidézettjeit arra hogy teljesítsék kérését, tartósan megmaradva az élők síkján. Egy másik állatszellem a vízkeresésben lett szolgálatára, minek köszönhetően nagyon hamar meglelte a patakocskát. Kissé valóban kimerült az órákon át tartó kardsiklásban, és az idézői technikák használatában, de a világért sem terhelte volna ezzel Sennát. Megmerítette a csészét, aztán egy bőrkulacsot is amely az út során kiürült, így indult vissza a hátrahagyott kis tisztásra.
– Jobban vagy? – kérdezte kissé nyers hangon mintha zsörtölődne valami miatt, bár valójában csak az idézések miatt volt rossz a kedve.
Ez az ár továbbra is megmaradt energiakészleteinek merülése mellett.
Gyors mozdulatokkal tüzet rakott, parazsat szedett, és a parazsak közé tette a geoda csészét, hogy közvetlenül abban forralja fel a vizet. A rokona szerint ha így tett, a felmelegedett kőzetet melegítésre is használhatták még pár órán keresztül, ami a pihenés ideje alatt jól jöhetett. A pernyék mint apró tűzijátékok szikráztak a szivárvány minden színében, lévén hogy az itt élő növények valamilyen formában kristályos létformák is voltak. Amikor a víz felforrt, Sooyun beleszórta a gyógynövénykeveréket, mely azonnal liláskék színt kezdett ereszteni magából, az idő múlásával pedig bíboros teává kavarodott a kiázott hatóanyag. A korábban megmerített bőrkulacsra tette a forró csészét, mely átvett a hőből, cserébe hűvösebbé tette az italt. A biztonság kedvéért Sooyun még megfújta, mielőtt odanyújtotta volna Sennának.
– Lassan igyál, ráérünk. – dünnyögte megint, bár tekintetéből egyáltalán nem lehetett semmiféle bosszúságot kiolvasni, inkább aggódás csillogott a mahagóni szempár felszínén.
-Valójában nem is értem miért lepett meg. Az árnyak is hasonlóképp rámenősek és szeretnek sürgetni bizonyos dolgokat, sőt ha egy családban a lány a 23. születésnapjáig nem megy férjhez, úgy tartják balszerencse éri a családot. Szóval kösd csak fel te is a nadrágod. Igaz a legtöbb házasság kizárólag érdekből köttetik és általában csak akkor találkoznak a párok amikor a nők termékenyek. Remélem megjött az eszük azóta…
Forgatta meg szemeit és reménykedett benne, hogy ezeket a nevetséges ostoba szokásokat elhagyták azóta társai. Igaz, szinte már ördögi mosoly ült ki ajkaira, ahogy elképzelte miként rohanják le Soot a burkolt célzásokkal és megjegyzésekkel.
Az étkezést követően új téma reppent fel, méghozzá olyan, mely szinte minden nőt érzékenyen érintett. Senna szemöldöke is kérdően felszaladt, majd megtörölve ajkait elmosolyodott, s úgy nézett a férfira, mintha egy démon úr ülne épp vele szembe, akinek össze akarja kócolni a fogait, de a nő türelmes volt és megtanulta élete során, hogy akkor kell lecsapni, amikor nem számítanak rá.
-Szóval nem csak kövér, de aranyos is vagyok? Te aztán tudod mit kell mondani egy nőnek, hogy biztosan levedd a lábáról.
Nevette el magát, majd átnyújtotta az ásványt, mely halványan felragyogott Soo kezében. Ajkaik találkozása olyan volt Senna számára, akár egy forró nyári napon a hűs zápor, melynek cseppjei gyengéden cirógatták kimelegedett testét. Minden egyes szóba, minden egyes érintésbe beleremegett egész lénye, s bár vágyta ezeket a szavakat, az édes csókokat, még mindig hihetetlennek tűnt az egész.
-Ha ilyeneket mondasz, csak még jobban beléd szeretek és még az isteni párt is zavarba hozod.
Fejét a széles mellkasra hajtotta, miközben kezével finoman rásimított az oldalára.
-Amíg világ a világ szeretni foglak, ebben és a következő életemben is, akkor is, ha egy csillogó szemű kerek fóka leszek.
Mosolyodott el, majd átadta magát a pillanatnak. Az elkövetkezendő két napban számtalan alkalma volt, hogy revansot vegyen a belenumos megjegyzés miatt, melyet ki is használt. Kapcsolatuk még nagyon gyerekcipőben járt, mégis több volt, mint pillanatnyi fellángolás, vagy puszta vágyódás. A sok nehézség és megpróbáltatás után végre egymáséi lehettek, és ha az istenek is úgy akarták, akkor hosszú és boldog élet várt rájuk, ám azt nem tudták, hogy Senna sorsának fonala réges-rég nem azt az életet ígérte, amit Oberon előre megírt neki, hala egy másik isten ármánykodásának.
A második nap eljövetelével eljött a búcsú ideje is. Készen álltak arra, hogy visszatérjenek a felszínre, ám a nő számára kicsit nehezebb volt érzelmileg az elválás, mint azt eleinte hitte. Fájó szívvel köszönt hát el tőlük, lelkükre kötve, hogyha a felszínen járnának, mindenképp írjanak nekik. Végül Sooyun nyakát átkarolva hajtotta fejét a férfi mellkasára, mielőtt a távolodó kép láttán elsírná magát. Azt hitte a Juseru megtörésével érzelmi stabilitása és határozottsága visszatért, de olyan hangulatingadozásai voltak akár egy menstruáló nőnek. Már attól könnybe lábadt a szeme, ha megpillantott egy ínycsiklandó falatot Soo testén… Mármint… Khm. A tányéron. Igen, a tányéron, ami az ASZTALON VOLT!
Talán félóra kellett neki, mire végre sikerült össze szednie magát és a változó tályra fokuszálni.
-Hiányozni fognak. Mindannyian.
Suttogta alig hallhatóan. A romvárost lassan már látni se lehetett. A napkő mely büszkén ragyogott felette, olyan volt, mintha fénye halványan meg-megremegett volna, mintha csak könnyezve köszönt volna el gyermekétől, ki a ládikában pihent letakarva. Az órák egymást követték, s a keresett erdőnek még nyoma sem volt, Sennát pedig elnyomta az álom, ahogy szerelme szívverését hallgatta. Akárcsak egy gyönyörű altatódal, mégis mikor az álom legszebb részéhez ért volna, meghallotta a sötét istennő szavait, melyek olyanok voltak akár a tövisek. Tüskéi felsértették a szív és lélek sebeit, félelmet csepegtetve beléjük. Pont miután végre sikerült megszabadulnia a múlt kísérteteitől, most egy újabb sötét felleg kezdett el gyűlni feje felett, mely beárnyékolta boldogságát. Szemei kipattantak, de nyugton maradt, csupán zakatoló szíve árulkodott és görcsbe rándult gyomra arról, hogy valami rosszat álmodott.
-Ez volna az?
Pillantott fel Soora, majd az alattuk elterülő erdőre. A látvány magáért beszélt, Elysium sokszínűsége egyre inkább lenyűgözte, mégis figyelmét most másnak szentelte. Próbálta betájolni a templom helyét az alapján amit Yon mondott, majd kinyújtva a kezét egy hatalmas mentazöld színben pompázó kristály felé mutatott.
-Az lesz az. Yon szerint az Aventurint kell követni és megtaláljuk a templomot. A közelben kell lennie.
Próbált kicsit fészkelődni, de túlzottan mocorogni se akart, nehogy baj legyen belőle, így is órák óta cipelték a fenekét, biztos volt benne, hogy a férfi karjai már alaposan elzsibbadtak.
-Nem vagyok túl nehéz, kedvesem? Órák óta tartogatsz, ha szeretnél pihenhetünk is. Amúgy is kicsit kavarog a gyomrom az izgalomtól.
Legalábbis remélte, hogy attól és nem valami nyavalyát szedett össze, ami gyötörni fogja egész úton.