Eleorn egyszer fontos kereskedelmi központ volt. Itt találkozhattak a kontinens belsején élő szárazföldi patkányok akiknek remegett a gyomruk ha hajódeszka ingott a lábuk alatt, és a vízi terránok. Javarész békés város volt, egészen addig, míg az egyik kalóz úr szemet nem vetett az Aetryast idéző lebegő sziklákra épült kastélyokra, s a szirtekről alázúgó csipkefehér habokra. S mivelhogy senki sem kívánta uralmát, erőszakkal vette el amit akart. Lángoltak a gyönyörű paloták, a vizeket olajréteg borította, alant a méregtől, fölt a füsttől fulladoztak a terránok. Az erőszaknak keserű gyümölcse lett. A vízesések elapadtak, az épületek elnéptelenedtek. Nem érte meg tovább itt maradnia a kalóznak, hát tovább állt, nem hagyva maga mögött mást, csak romokat.
Az idő azonban, mondják, sok sebet begyógyít. A felperzselt sziklákon felütötte fejét a fű, a szenes függőhidakat futónövények erős indái fonták újra. A vizek megtisztultak, és visszaköltözött a béke a csendes romok közé. Néhány terrán is visszamerészkedett, megfogadták, hogy csírájában elfojtanak minden birtoklási szándékot.
Most egy kicsiny közösség él Eleorn sziklái közt, vízi és szárazföldi terránok egyaránt. Nem zárkóznak el a jövevényektől, de egészséges tartózkodással fogadnak mindenkit, aki bármit is magáénak akar a város kincsei közül, legyen az a természet áldása, vagy egy mesterember munkája. Portékáiknak emiatt megkérik az árát, de egyvalami biztos: amit itt vásárolsz, szívvel-lélekkel készül, és egy életen át kitart majd.