Magasan a lebegő hegyekben van egy csendes, álmos kisváros, ahol az idő szinte megállt. Solomis kisvárosa majdnem teljesen vertikálisan épült. A sétálóutcák tucatjait lépcsők kötik össze. Itt a lakók sehova nem sietnek. Mindenkinek van ideje mindenre, amit szeretne. A város híres végtelen lelki nyugalmáról, biztonságáról és türelmes hozzáállásáról. De a leghíresebbé vitathatatlanul pincészetei és éttermei tették.
Ten meghúzta a vállát Charu válaszán. Lehet ő eddig nem tapasztalta de az emberek világa nem olyan idilli mint aminek látszik, sok gyerek már gyerekként dolgozik pénz ért és aki nem képes munkát találni abból sokszor vagy koldus vagy tolvaj lesz. A gazdagabb osztály gyermekei szoktak inkább tanulni de a középosztályban is elterjedt hála a szülőknek akik meg tudják fizetni a gyerek oktatását. Most pedig ebben a városban sajnos sok gyermek vesztette el az apját az anya meg nem minden esetben olyan szerencsés, hogy el tudja látni rendesen a családot főleg ha több gyermek is van. Charu majd a saját szemével fogja megtapasztalni, hogy a város mennyire a mocsokba süllyedt de nem csak a szörny támadás következményei miatt, a felső osztály romlottsága csak még tovább nyomta le a várost.
-Nem minden embernek adatot meg, hogy gazdag legyen.-
Bökte oda még a nőnek utoljára miközben fel mentek a lépcsőn.
Rosszallóan nézett fel a nőre szavait halva.
-Talán igazad van de nem vagyok hegymászó….-
Morogta halkan a férfi.
A nő szavaira fáradtan sóhajtót fel a lány, való igaz már tényleg átvizsgálta a város összes orvosa és minden fajta kezelésen átesett már.
-Nem kell erőlködnie de nem itt fogjuk elvégezni és nem az úr előtt.-
Először fel nézett apjára majd Tenre kicsit zavartan. Eddigi vizsgálatok során nem egyszer kellett levetkőznie de azt sose egy férfi társaságában tette. Mielőtt Charu folytatta volna a lány fel kelt majd útnak indult.
-Kérem kövesen mind ketten, nem szeretném, hogy apám egy másik idegen társaságában térjen magához.-
Jelentette ki. Át mentek a vendég fogadóba, egy szolidabb helység volt ami hasonlított az előzőhöz.
-Kérem folytassa.-
Kérlelte a tündét miközben felkészült rá lelkileg. Meglepődött a vizsgálaton, ilyesmit nem alkalmaztak még rajta de aggódott, egy kis ideig gondolkodott majd belegyezett. Elvette a magot és helyett foglalt mielőtt bevette volna.
A növény neki is állt kihajtani ami kellemetlenül érintette a lány, szeméből a könnye is kicsordult majd miközben az ajkai közül kinőt a virág.
Ten számára nem volt meglepő az eredmény, ő jól ismerte ezt az dolgot amivel a lány is küzdött hiszen kínzások alkalmával nem egyszer bevetette ezt a parazita élőlényt. Egy gombafajta volt ami az agyba jutva gyökeret ver majd stimulálni kezdi azt, hogy ebbe a végtelen ébrenlétbe hajszolja. Viszont a férfiak esetében kevésbé tudott megmaradni de nem csak ez okozta a ritkaságát, hanem, hogy általában nem ártalmas az emberre és egy mutációnak hála lesz az, akár a négylevelű lóhere esetén. A temetkezés után pedig nem tudja más állat elfogyasztani, hogy tovább terjedjen.
-Most mi lesz?-
Tette fel a kérdést a férfi a tündének.
-Ha tudok segíteni szólj.-
Bár már élt egy ideje, mégis meg tudta lepni hogy az emberek mennyire hajlamosak tudnak lenni rossz szájízzel hozzáállni az élethez. Még hogy az életben maradás hátráltatja a tanulást… Pont ez lehetne a legfőbb motivációja abban, hogy kitartóan küzdjön egy jobb élet reményéért.
-Valójában lehet épp ezzel fogja kirúgni maga alól a zsámolyt az akasztásának pillanatában. – felelte kissé komoran, és feltette lábát az első lépcsőfokra.
A hosszú lépcsősor a tündét nem viselte meg, ellenben a lovagot annál inkább. Charu azt hitte volna, hogy egy ilyen edzett férfiú, aki a bestiák elleni harcban is jeleskedik, könnyedén veszi majd a kis emelkedőbe vájt segítséget még ha száznál is több fokot taposott a lábuk.
-Ahogy elnézem, szüksége volna egy edzőpartnerre, dicső lovag. A bestiák eltűnése óta elpuhulhatott. – élcelődött.
Bájos mosolya ellenére szemei viszont nem csillogtak olyan lelkesen. Furcsa volt, hogy az utcán is oly ügyetlenül bukott fel, és az erőnléte is ennyire megszenvedte a békeidőt. Még éppen csak azt nem csodálta, hogy pocakot nem eresztett a fiú.
A meglepetések sora azonban még messze nem ért véget. A poros, álmos kisváros begyepesedett lakosságát a komornyik példás nyakassággal képviselte, s hiába kis úrnőjének betegsége, ura parancsára nem volt hajlandó beengedni az idegent és Tenebraet. Ellenállásának a gyermeki hang vetett véget, szerencséjére. Charu ugyanis a fejébe vette, hogy akkor is bejut és megvizsgálja a kislányt, ha abba a személyzet nem egyezik bele. Ha nem engedték volna be az ajtón, az ablakon mászik be, használva képességeit és mágiáját.
Az ajtó olajozottan tárult ki. Sötétkék árnyékaik egymás után kúsztak be a hideg kőpadló ódivatú mintáin, hogy aztán a gyertyák és fáklyák fénye kölcsönözzön nekik határozott sziluettet.
-Örömömre szolgál viszont, hogy a kisasszony engedett a kérésünknek. – felelte udvariasan a tünde.
Fülei már jóval korábban felfogták az alkoholmámortól alvó házigazda vadkannak is beillő horkantásait, hogy azok egy emberi fület elértek volna, az alkohol bőzét pedig szinte a bőré érezte. Mintha nyirkos, undoító nyálka tapadt volna a testére, amit legszívesebben a bőrével együtt vedlett volna le magáról.
A betegség nem hogy nem törte meg, inkább határozottabbá és érettebbé tette a leányt, ami már kellemes csalódásnak is beillett Solomist illetőleg. Ha a jövő generációjában égett a láng, nyitottak voltak a külvilágra és az újra, még volt remény. Talán csak a jelenlegi elnyomókat kellett volna kiírtani. Charu a lovagra sandított, aztán barátságosan visszamosolygott a kisleányra.
-Először a hagyományos orvoslás eszközeivel szeretném megvizsgálni a kisasszonyt, és csak aztán folyamodnék mágiához. Tudom, hogy számos hasonlón átesett már, de van egy olyan rossz szokásom, hogy tapasztalat útján tanulok, és csak azt hiszem el, amit a saját szemeimmel látok, a bőrömön tapasztalok. Kérem, engedje meg nekem! – hajtotta meg kissé a fejét, de nem jobban, mint egy büszke nemes tünde.
Elvégre egy ember előtt megalázkodni nem volt szokás, most is csak tiszteletből tette, elismeerve a lányka rangját, és bátorságát. A vizsgálatok nem teltek több időbe egy óránál, és nem igényeltek semmiféle kellemetlen dolgot. Ami viszont utána várt a lányra, arra csak szóban készíthette fel.
-Adni fogok egy magot. – fektette nyitott tenyerére a borsószem méretű, fekete, puha magvat, hogy megmutassa a jelenlévőknek – Ez egyelőre csak megállapítja, hogy milyen eredetű a bestegség, és aszerint fogjuk kezelni. Le kell nyelnie… Ez kissé kellemetlen lesz, mert a mag megkapaszkodik a torokban, aztán elkezd kihajtani. Vékonyka indákat ereszt, amik visszakúsznak a szájba, majd kihajtanak, és levegőbel érintkezve levelet bontanak. Ha szervi eredetű a betegség, a levelek színe zöld lesz. Ha mágikus, akkor kék, ha viszont szellem szállt meg, akkor piros. Amint megjelennek az első levelek, el fogom porlasztani a növényt, így nem tesz kárt magában. Vállalja? – kérdezte, felkínálva a növényi részt.
Állát vakargatva nézett le a másikra miközben érvet hozott fel neki. Tudta, hogy nem akadályozhatja meg, pedig kedvére lett volna ha még tovább mélyed a sötétségbe ez a város. Ám támadt egy jobb ötlete, a nő olyan volt mint ha egy remény sugár lett volna a város számára. A démon szeretett volna lenni ez de úgy érezte jelen helyzetében képtelen betölteni úgy ezt a szerepet ahogy Charu tette. Ezért úgy gondolta rá hagyja ezt ő pedig segít neki, ha elhíresül a nő a városban akkor majd mozgásnak lendül. El fogja érni, hogy Charu kétségbe essen és magával rántsa a várost. Fogalma sincs még, hogy fogja ezt elérni de nem akarja elkapkodni, addig csak hagyja hadd sodórja az ár.
A táska lopás gyorsan megtörtént és mire Ten reagálhatott volna rá már rájött, hogy értelmetlen bármit is tennie. Füttyentett egyet a levegőben lógó gyerek láttán majd végig nézte ahogy megneveli a hölgy. Nem mutatta jelét, hogy bármit is kiváltott volna belőle a következő pillanatok de tetszésére való volt Charu nevelő viselkedése amin a végén az anyai gondoskodás kicsit csorbított de ez már lényegtelen volt. A kis közjátéknak hála jobban rá látott kivel is van dolga.
-A hozzá hasonlóknak általában az életben maradás miatt nem tudnak időt szánni a tanulásra.-
Ten legalábbis ezt a következményt vonta le, nem tudja ki a fiú de biztosan nem azért lett tolvaj, hogy szórakozón. Pénzre volt szüksége és eléggé ügyes volt ahhoz, hogy ellopja Charutól a táskát már ha a nő nem csak hagyta magát.
-Valószínűleg az apját már elvesztette.-
Jegyezte meg még mielőtt útnak indultak volna.
Ten nem szeretett lépcsőzni és lehet látni rajta ahogy felértek az ajtóba.
-A lépcsőket biztos egy démon találta fel.-
Jegyezte meg lihegve.
Ezek után már csak szemlélője volt a cselekményeknek ismét, ahogy Charu próbált bejutni a kúriába. Az öreg komornyik egy pillanatra mint ha elgyengült volna a tünde határozottságán de meg acélozta az akaratát, keze neki feszült az ajtónak ám nem mozdult. Egy lágy hang akadályozta meg abban, hogy bármit is tegyen.
-Enged be őket.-
A kislány volt az, a komornyik pedig teljesítette a lány kérését.
-Kövesetek, apám éppen alszok, leitta magát.-
Ahhoz képest, hogy min mehetett keresztül a beteg teljesen egészségesnek tűnt, nem olyannak mint aki nem tudja mi baja van hanem az aki elfogadta a sorsát.
-Megtiltotta a komornyiknak, hogy az ilyen próbálkozásokat semmi esetre se engedje be.-
Mesélte miközben a kúria egy nagyobb termébe tértek be. A ház ura az egyik ülő alkalmatosságon pihent, előtte üres alkoholos üvegek voltak.
-Teljesen kiütötte magát úgy, hogy nem fog felébredni egy jó ideig.-
Azzal oda sétált az apjához és leült az ölébe.
-Foglaljanak helyet kérem hadd mutatkozzak be. Emily vagyok a ház urának egyetlen lánya.-
Ten először megvárta míg Charu mutatkozik be majd ezt követően ő is.
-Ohh.. Tenebrae… önről már hallottam. Nem gondoltam, hogy lesz esélyem találkozni önnel de úgy néz ki a mai este a csodák estélye. Legalábbis remélem Charu kisasszony tud rajtam segíteni ahogy mondta.-
Lágyan elmosolyodva nézett Charura, arca bájos volt még is olyan veszélyes kisugárzás árasztott magából, hogy egy csaló kétszer is meggondolta volna mit mond ebben a pillanatban. Hiába volt kis gyerek látszólag érettebb volt mint bárki is gondolta volna.
A lovag feltételezése, miszerint a szolgák elhajtanák, teljesen logikusnak hangzott, ám Charut nem abból a fából faragták, hogy ennyitől meghátráljon.
-Még ha meg is próbálják, ha azt mondom hogy a patikus küldött a gyógyszerrel, nem hiszem hogy megkockáztatnák uruk haragját amiért elutasítottak. – tette hozzá teljes joggal.
Elszántságának további érvét adott határozott arckifejezése, mely szelíd arcvonásait még bájosabbá varázsolta.
Mivel még nem volt túl késő, ezért a leány ragaszkodott hozzá hogy egyből látogassák is meg a nemes házát. Az utcák csendesek voltak, most értek haza a dolgos népek, otthonuk kényelmében élvezték a napvégi nyugalmat. Ezért is volt annyira feltűnő az árnyékos oldalon somfordáló utcagyerek. Charu eleinte tudomást sem vett róla, de amikor a közelükbe ért, de nem szólította meg őket, magára vonta a gyanakvását. A táskát még sikerült is lekapnia a nőről, köszönhetően fürge kezeinek mivel elmetszette a pántot, de nem jutott messzire. A poros út megrepedt, és egy fürge indácska szaladt a gyermek bokája felé, amire rácsavarodva rántotta földre a kis tolvajt.
-Ejnye-bejnye, ami sok, az sok! – szegte fel állát a jövevény.
Ameddig a kocsmatöltelékekkel elnéző volt, a gyermek irányába nem sok kegyelmet tanusított.
-Kölyök, a felnőttek romlott elméjét nehezebb megtisztítani, mint neked tisztességes életet kezdeni valahol!
Az inda magasba emelte a sikítozó gyermeket. Koszos, szakadt felsőruházata lecsúszott a hátáról a nyakába. Egy másik, ostorszerű inda tört fel a földből, és ötször egymás után lesúlytott a meztelen testfelületre. A fenyítés után leeresztette a földre, és elvette a görcsösen összeszorult ujjak közül tulajdonát.
-Jobban teszed, ha az energiáidat a tanulásra fordítod, hogy valami értelmeset tanulj. Elmehetsz Malivorba vagy a Fővárosba innen, ha jól tanulsz, de eljuthatsz egy másik kontinensre is. – guggolt a földre a szipogó suhanc mellé, és remegve húzkodta magán ruháját – Ahonnan én jövök, sokkal súlyosabban büntetik a lopást, de mivel ezt nem tudod, most még olcsón megúsztad. – borzolt bele az összetapadt tincsek közé, majd táskájába nyúlva egy almát, és egy kis értékű érmét húzott elő, majd a tolvaj kezébe nyomta búcsúzóul.
Még csak kifejezetten sok időt sem vesztettek a kis megállóval. A kúria viszont ahol a nemes lakott, kicsit jobban megdolgoztatta őket. Meredek lépcsősorokon kellett felkaptatni, és ugyan a kertkapuban még tovább engedték őket, a tornácra érve már kevésbé kellemes fogadtatásban részesültek. Csak ahogyan Ten megjósolta.
-Nem kuruzsló vagyok, hanem herbalista, és a helyi patikusnak dolgozok! – erősködött Charu, amikor a komornyik az orrára akarta csapni az ajtót.
A tünde viszont határozottan az ajtóra fogott, és szigorú tekintettel a férfira meredt.
-Ha nem segítek hamar a kisasszonyon, az ön lelkén fog száradni, hogy nem engedett be! Nem kérek semmit akkor sem, ha meggyógyul, ígérem!
Felnézett Charura ahogy szavait hozzá intézte, ajka lágy mosolyra húzódott ahogy elkuncogta magát a hölggyel együtt.
-Jól lenne ha el is mondanák nekem mi az.-
Jegyezte meg szórakozottan.
Hümmögve figyelte miközben Charu kezelni kezdte a sérüléseit.
-Köszönöm.-
Mondta ki miután az ápolónő végzet a kezelésével.
Látta Charun ijedtségének jeleit ahogy úgy állt a mérges férfi mellett akár egy ártatlan kis állat ami nem tudja mit kellene most tennie. Vajon elfusson vagy maradjon mozdulatlan? Ám úgy nézett ki az utóbbinál maradt végül.
A vihar elcsendesülése után már csak a kérdések maradtak hátra.
-A betegséget úgy ismerik mint a Hajadon Álma.-
Válaszolta meg a hölgy. A nevét régen még onnan kapta, hogy fiatal lányok szokták elkapni, akik benne szenvednek először álmatlanok kezdenek lenni majd az ebből adódó fáradság a testét a végkimerülésig hajszolja majd örök álomba és ezt a beteg észre se veszi. Egyes helyeken egy gonosz szellemhez kötik a betegséget. Solomisban csak egy fajta gyógyszert ismernek rá egy egyszerű altató porról van szó. Elkészítése egyszerű de időigényes az itteniek számára.
Pakolászás közben megütötte a fület az öreg hölgy szavai és Charura pillantót lágy mosollyal az ajkain.
A kérdés hallatán a hölgyre pillantót majd elgondolkodva nézett az égre.
-Annyira amennyire mindegyik nemest.-
Válaszolta meg a kérdést röviden és tömören remélve, hogy ezzel elég választ adhat az ifjú tündének.
Sajnálkozó szavait halva elégedett mosoly ült ki a lovag arcán.
-Tudod, hogy működik az emberek városa? Hogy Solomis milyen berendelkezésű? Lovag csak is egy nemes vagy annak gyermeke lehetne de én egy vándor kapta meg ezt a címet, nincs még földem se itt se semmi. Igazából bármikor elmehetek innen és minden kötelességemet hátra hagyhatom és talán soha senki se fog utánam jönni vagy kérdőre vonni ezért. Nem csodálkozom rajta, hogy még nem fogadtak be. Egyszer majd biztos ki fogom érdemelni a bizalmukat és ténylegesen lovaggá válni. Most inkább vagyok csak egy nemesi ranggal rendelkező zsoldos az itteniek szemében.-
Nehéz sóhaj hagyta el ajkait ahogy egy kis szünetet engedett magának.
-De ahhoz szereznem kellene földeket.-
Jegyezte meg a végén elgondolkodva. Persze esze ágában se volt földeket szereznie ezért nem is erőlködött azért, hogy ilyesmihez jusson. Az álcája szempontjából tökéletes volt neki ha egy ingyen élő lovagnak látják a nemesek akinek ráadásul nem parancsolhattak.
Elsőre nem fogta fel mit mondott neki Charu csak pár lépéssel arrébb jutott el a tudatáig a dolog.
-Tessék?-
Egy pillanat elejéig kétkedve nézett a lányra.
-Ha nem mennék veled a szolgák egyszerűen elküldenének téged mert kuruzslónak néznének aki csak egy kevés pénzt akar szerezni.-
Kezével éjfekete tincsei közé túrt, rövid hajszálai a szélrózsa minden irányába ágazott.
-Menjünk mielőtt túl késő lenne.-
Ment bele a férfi a dologba ám a sors fintoraként csak, hogy ne legyen annyira egyszerű a dolguk egy fiatal fiú tartott feléjük. A fogadóban az egyik embertől hallotta, hogy állítólag van a városban egy új jövevény aki tele van pénzel és Tennel van együtt. Amint felismerte a férfit és látta a számára idegen Charut egyből a tettek mezejére akart lépni. Szándékában állt kirabolni a nőt. Nem tudott arról, hogy a tarisznyája milyen hatalommal rendelkezik és amúgy se volt sok veszteni valója neki. Ha sikerült a lopás rögtön futásnak eredt és megpróbált a házak között eltűnni.
Ameddig a tünde léptei könnyedek voltak, és lábai kisebb botlások nélkül vitték végig még a leggöröngyösebb, legnehezebb utakon is, addig minden jel arra utalt hogy a lovagnak nem csak nincs szerencséje, de a hétköznapokon még ügyetlen is. Charu aggodalmas tekintettel hajolt le hogy felsegítse jótevőjét.
– Solomis városának szellemei nem néznek jó szemmel valamit. – kuncogta halkan, és segített leporolni Ten ruháját.
Gyors pillantásokkal vizsgálta meg a horzsolásokat, melyekre azonnal került gyógyír is. Táskájából halványzöld színű por került elő, amibe mikor belemártotta ujjhegyeit, kissé nyálkás állagúvá vált. Puha mozdulatokkal a horzsolásokra lapogatta a kenetet, közben pedig magyarázott:
– Ez egy enyhe kis fertőtlenítő és hűsítő gyógyszer. Kellemesebb lesz mindjárt… – s mire befejezte a sebek kezelését, valóban csak a hűvösség érzése maradt.
A bőr gyorsan beszívta a szert, így a kezelésnek nyoma sem maradt. Természetes, mágiát kevéssé látott összetevői ugyan a gyógyulást nem gyorsították fel, de a fertőtlenítés és a seblezárás feladatát ellátták.
Alig érkezett a városba, és máris hasznát vette herbalista tudásának, arra viszont nem számított hogy máris egy komolyabb beteggel is dolga akad. Érezve a férfi zaklatottságát inkább félrehúzódott, ahogyan bármelyik terrán tette volna, és riadt őzike szemekkel várta hogy a tombolásnak vége szakadjon. Még a hajában fészkelő virágok is összébb húzták szirmaikat, az ébenfekete menedékbe húzódva védték magukat a lehetséges sérülésektől.
– Biztosan kétségbeesett. – nézett szomorúan a nemes után, mikor az távozott, a patikusnő pedig vázolta a helyzetüket – Miféle betegségben szenved?
Ugyan egészen más természetű küldetés miatt érkezett Solomisba, egyik parancsa sem zárta ki hogy segítsen bárkin. Az csak tovább erősítette környezetében a hitet, hogy egy vándor utazó, aki gyógyítással foglalkozik. Egy gyógyítóról pedig ritkán jut eszébe bárkinek is, hogy gyilkos lehet.
A készséges Tenre pillantott, és egy rövid ideig rágódott valamin. Hosszú pillanatokig figyelte, miként pakol és takarít a férfi, még csak nem is leplezte nagyon hogy figyeli a másikat. A patikusnő még szóvá is tette kicsit viccelődve, mire a hegyes fülek halványan elpirultak, gazdájuk pedig szabadkozva fogott neki sietve a feladatának. Rendbe tette a kiborult üvegeket, felfrissítette a szoba levegőjét, amikor pedig végeztek a pakolással, összesepert és felmosott. Hárman nagyon hamar végeztek, így még nem ment le a nap, amikor a patikusnő a munkaidő lejárta előtt elengedte őket.
– Jól ismered azt a nemest? – kérdezte a lovagot mikor mögöttük halkan csilingelő hang kíséretében bezárult az ajtó.
– Olyan furcsa nekem, hogy te jót teszel itt a várossal… Segítesz ahol tudsz, vigyázol a békére, de az a férfi is képes volt átgázolni rajtad. – halvány harag fénye villant szemeiben, aztán felhúzta fejére a csuklyát, mintha fázna – Nem becsülnek meg itt. Melyik egyház, isten vagy uralkodó felesküdött lovagja vagy, hogy ilyen sorsot érdemelsz? – kérdezte halk együttérzéssel.
Szerette volna megérteni az itteniek észjárását, és őszintén odafigyelt a terránokra. Már papnőként is megszokta hogy törődik mások lelki jólétével, és ez azóta sem változott, hogy elhagyta a szentélyt. Akkor sem, ha a feladata ennél sokkal szenvtelenebb személyiséget kívánt.
– Szeretnék elmenni segíteni ahhoz a családhoz. – nézett hirtelen Tenre, és kedvesen rámosolygott – Elég ha megmutatod nekem az utat… Nem szükséges hogy be is jöjj, már ha beengednek engem. Nem kívánom hogy a testőröm is légy. – nevette kicsit szórakozottan.
-Mielőtt ide értem volna sok dolgom akadt szörnyekkel, szóval mondható, hogy igen.-
Válaszolt könnyedén a kérdésre. A történet szerint egy vándor kereskedő családban élt és az öröktől tanulta meg a harc alapjait de persze soha senki se találkozhatott a szüleivel se az őreikkel.
A ház áttekintése és a hölgy kijelentése után lágyan elmosolyodva biccentet neki.
-Örömest elfogadom a meghívást Kedves Charu. Már alig várom, hogy láthassam milyen lesz.-
A kinyújtott kézre le pillantót majd át adta neki a kulcsot.
Mikor vissza felé mentek a patikusból érezhető volt, hogy néhányan figyelik őket, ha elég figyelmes volt Charu felismerhet a fogadóból származó embereket közülük.
Mielőtt sikerült volna elérniük a patika ajtaját Tennek sikerült belerúgnia az útból kicsit kiálló kő darabba.
-He?-
Ennyi szaladt ki az ajkain mielőtt a szájában érezhette volna az utca porának ízét. Szerencsére néhány horzsoláson és a rossz szájízen kívül semmi más baja nem lett a férfinak így hamar ismét talpra állhatót.
A patikában hátulról figyelte ahogy megbeszélik egymás között a dolgokat. Mikor látszólag végeztek megjelent egy férfi. Nem törődve Tennel sikeresen neki ment és egyenesen a patikushoz sétált.
-Készen van már?-
Kérdése rideg volt, hangjában tapintani lehetett az idegességét. A hölgy mikor felismerte ki áll vele szemben szomorú tekintettel nézett fel rá majd megingatta a fejét. Ezt követően a férfi egyből feldöntötte a bolt egyik szekrényét, a nyakán kidagadtak az erek.
-Hé!-
Szólalt meg egyből Ten, a tekintettük találkozott majd Charura nézett.
-Ha bármelyikőtök is hozzám ér kivégeztettem. Maga pedig… holnapra készüljön el vagy búcsút mondhat a boltnak.-
Ezzel pedig el is hagyta a helyet.
-Alfbrov Fitri. Alacsony rangú de nemes. Mit keresett itt?-
Ten halkan mondta ki a szavait miközben a férfi után nézett.
-A lánya haldoklik és a gyógyszert nálam vette. Sajnos az utolsó adagot nem tudtam leszállítani neki és alapanyagom sincs hozzá de még ha lenne is. Nem biztos, hogy időben megkapná.-
Az idős hölgy gondterhelten sóhajtott fel.
-Pedig kedves férfi, sajnálom, hogy ilyesmit kell át élnie.-
Látszólag a hölgy jobban aggódott a férfiért mint a saját boltja miatt. Talán a kornak köszönheti vagy olyasmit is tudhatott amit a másik két jelenlévő nem.
-Segítsek fel takarítani?-
Ajánlotta fel egyből neki de vissza lett utasítva.
-Nem szükséges, csináld csak a dolgodat mi pedig gyorsan össze pakolunk aztán a hölgyet is elengedem.-
A nő hangja lágy volt és gyengéd, akár egy anya aki a kicsinyét engedte el játszani könnyedén.
-Szabad napom van és nincs sok tenni valóm.-
Ezt követően pedig Ten már beljebb is lépve elkezdte elrendezni a feldöntött szekrényt.
Az egykori papnőben a séta alatt lassacskán körvonalazódni kezdett egy kép segítőjét illetőleg. Messzemenő következtetéseket nem vont le, de szinte biztos volt benne, hogy jótevője nem csak a napi jócselekedetét szerette volna kipipálni azzal, hogy a gyanakvó lakosok kereszttüzén felül emelte személyét.
– Ezek szerint rendelkezel némi tapasztalattal szörnyvadászat terén. – puhatolózott tovább abba az irányba, amerre megérzései vezették, mikor megint maguk közt voltak a patikus meglátogatása után.
A kulcs minden jel ellenére könnyedén fordult a zárban, és nyikorgás nélkül nyílt ki az ajtó. Odabent kissé homályos volt, köszönhetően a rég pucolt ablakok üvegének melyek fukarul engedték át a fényt, de poron kívül semmi kellemetlen nem ülte meg a házat. A falak szárazak és tiszták voltak, nyoma sem volt rágcsálóknak, egyéb kártevőknek. Charu sorra benézett a bútorokba és azok alá, több helyen gyógyfüves és levendulás zsákokat talált, amelyek távol tartották a molyokat és más rovarokat.
– Tökéletes lesz. – biccentett, holott az egész házat mindössze egyetlen szoba és egy kisebb fürdőhelység alkotta.
A magas belteret egy galéria osztotta ketté mely emeletnek is beillett magassága miatt, itt volt lehetősége berendeznie saját kis hálózugát, míg lent a kényelmesen apró konyha és a viszonylag tágasabb nappali és előszoba terpeszkedtek. A falakba több helyen kampók és szegek voltak verve, amelyekre a patikus egykor szárítandó növényeket, ruhákat, vagy csecsebecséket akaszthatott. A tünde látta a kis ház lehetőségeit, és elnyerte a tetszését.
– Csak alaposan ki kell szellőztetni, leporolni mindent és felseperni, felmosni… Ráfér majd egy tisztító rituálé is teliholdkor, de addig megteszem ami rajtam múlik. – mosolygott őszinte boldogsággal szemeiben – Innen már boldogulok, igazán nem akarlak feltartani. Amikor berendezkedtem, hálából szívesen látlak egy vacsorára!
Már nyújtotta is tenyerét a ház kulcsáért, és ha megkapta, visszament a patikushoz, aki kicsit meglepetten bár, de látható megkönnyebbüléssel fogadta. Viszonylag gyorsan meg tudták beszélni a részleteket, és így Charu nem csak szállást, de munkát is kapott. A patikusnő méltányos volt, mert az első napra megengedte hogy takarítással foglalkozhasson, csak másnaptól várta feladattal.
Eközben az erdő mélyén mozgolódás támadt. Riadt madárraj, fácánok csapata rebbent fel, mikor az okos skarlát róka kiszagolta, hol rejtik fészkeiket, és rájuk rabolt. Mikor megtöltötte gyomrát, égnek emelte az orrát, és beleszagolt a szélbe. Valami könnyebb, édesebb ízre vágyott a nyers tojások semlegesen kesernyés íze után, gyümölcsösök után kutatott. Mikor elkapta a megfelelő szelet, tollain izgatott szikrácskák pattantak fel. Nem hétköznapi bestia volt, erről árulkodott bundájának szokatlan mintázata is, mely égszínkéktől királykék árnyalatig mélyülve ragyogott. Solomis felé vette az irányt, hogy a város barackfáinak termését dézsmálja meg.
A csattanást hangját követtő eseményeket érdeklődve figyelte, szájának sarkában halvány mosoly húzódott meg. Ügyes lány volt abban biztos volt most már.
Nem lepődött meg az összeg hallatán, valami ilyesmire számított vagy kicsit kisebbre.
-Igen, de azóta már eltelt néhány év.-
Könnyedén reagált a mondatra, nem akart dicsekedni azzal, hogy ő volt az hiszen azzal rontana az összképen amit próbált felépíteni a városban.
Érdeklődve figyelte ahogy egyre több mindent tudott meg a hölgyről, kuncogását hallva egyik szemöldökét felhúzta. Ajkain lágy mosoly jelent meg mikor szembesítették tévedésével.
-Mindent értek akkor. Legközelebb majd jobban figyelek, nehogy megint félre értsem.
A kérdésre egy pillanatra elmerengett, ajkai résnyire nyíltak majd nyelvével csattanó hangot adott ki.
-Kicsit másabb mint a te történeted de a lényeg annyi, hogy mindig is világot akartam látni és új dolgokat megtapasztalni. Gyerekként mindig utaztam ezért én szeretem volna valahol le telepedni. Solomis is egy olyan állomás volt az életemben mint a többi város csak akkor támadták meg a szörnyek. Segítettem amiben csak tudtam itt és végül maradtam.-
Próbált nem olyan választ adni amiből kiderülne, hogy ő volt az aki megmentette a várost. Az talán nagyképű lenne, egy szerényebb válasz szimpatikusabb volt a szerepéhez.
Charu után ment a boltba, a patikus hölgynek barátságosan intett, mosollyal az arcán mikor tekintettük találkozott.
Figyelemmel kísérte Charu varázslatát és ekkor megfordult egy gondolat a fejében. Mit dolgozhat? Látszólag kalandor és a kocsmai mutatvány után nem egy átlagos fajta. Biztos fejlett ösztönei vannak és ember feletti reflexei, hogy egyből tudott reagálni rá. Ha ehhez még hozzá vesszük, hogy rengeteg pénze van, papnő volt akkor azt kapjuk, hogy nem egy átlagos személyről van szó még ha Tündéről is van szó. Talán ha jobban szemmel tartaná több mindent megtudhatna róla de Tenebrae személyisége nem olyan, ami lelőné magának a meglepetést előre. Egyszer biztosan ez fogja okozni a vesztét is.
Mosolyogva vette át a kulcsot a hölgytől.
-Rendben van, vigyázni fogok rá.-
Ezek után vissza indultak a házhoz, a férfi kinyitotta az ajtót majd előre engedte Charut. Bent már kicsit poros volt az épület és a levegő is állót volt.
-Nem éppen az a fajta ahova egyből be lehet költözni de szép és takaros.-
Megvárta míg Charu körbe néz és eldönti akarja-e. Aztán vissza mentek a botoshoz ahol ismét türelmesnek kellett lennie míg megbeszélték a részleteket és ha a továbbiakban ha tudott még segíteni Charunak felajánlotta neki.
Ha a pártját fogó úriember nem is volt helyi, még mindig több segítségére lehetett mint az ivó legtöbb vendége, így továbbra is élni kívánt a szolgálataival. A környezet hangtalan rezgései ugyan arról tanuskodtak hogy nem kedvelik kifejezetten Tenebraet, valamilyen oknál fogva az mégsem próbált meg a lakosok kedvében járni. Inkább tovább erősítette Charuban a segítőkész férfi képét.
– Ezt sajnálattal… – felelte volna éppen, mikor zsigeri bizsergés cikázott át a gerince mellett, és mielőtt a szemtelenkedő keze a kerek tomporon csattant volna, egy társának arca volt ami felfogta az ütést.
A tünde a pillanat törtrésze alatt lépett félre egy köríves mozdulattal, ragadta meg az asztaltársaság ingét a nyakánál, és rántotta azt a lendülő kéz útjába. Szemeiben higgadt fény csillogott, ajkain pedig még mindig türelmes mosoly ült ahogyan az egyre vörösödő tenyérnyi foltot szemlélte.
– Minő lovagias tett, a vétkes barát tenyerébe hajolni mielőtt még az elkövethetné bűnét.
Kissé oldalra biccentette fejét, aztán mindenki megrökönyödésére csókkal illette az égő foltot, s csak aztán lökte vissza székére a dermedt részegest.
– Bocsáss meg, máris jövök! – gyorsította meg lépteit hogy Tenebrae nyomába érhessen, aztán kilépett előtte a nyitva tartott ajtón.
Megnevezett egy közepesen magas összeget. Nem szándékozott sem a nemesek, sem az elszegényedettek közt maradni, inkább a középmezsgyét kedvelte, és hála az égieknek, itt is volt egy vékonyka határ, ahol meghúzhatta magát. Innen még jó viszonyt ápolhatott a felsőbb réteggel anélkül, hogy kivívta volna maga ellen a szegények irígységét. Bár, az eddig tapasztaltak, és a férfi szavai alapján mindig résen kellett lennie.
– Én úgy hallottam, hogy nemrégiben rengeteg szörny támadás volt errefelé. – sandított Tenebraera, aztán elmosolyodott – Egyáltalán nem tolakodóak a kérdései. Nemrégiben még egy hold templom papnője voltam Janerán, ám miután elvesztettem istennőim kegyét, világot akartam látni. De azt hiszem félreértett. – kuncogott – Nem vásárolni, csak bérelni szeretnék. Nem tervezek végleg letelepedni, de szeretném megtapasztalni az aetryasi vidékies életet pár hétre, hónapra, mielőtt folytatom az utamat.
Hátrasimított arcából egy rakoncátlankodó tincset, ujjai végigcirógatták az arcába maró tetoválások sötét, mégis könnyed vonalait.
– És te hogy keveredtél ide? – dobta vissza a labdát.
Nagyon kellemes sétálóidejük volt, a délután ereszkedő pályára állt Nap ugyan már laposan cirógatta a házak több helyen mohával benőtt cserepeit, mégis elég meleg volt ahhoz, hogy a tünde megkösse övét a derekán, aztán kibújjon a köpenye vállai alól. A barna anyag könnyedén hanyatlott hátra, fedetlenül hagyta bőrét, feltárta tetoválásainak bonyolult és egyszerűbb törzsi mintáit. Mintha agyarak nyúltak volna azért hogy fehér bőrébe mélyedjenek, mégsem merték megsérteni puha kültakaróját.
Egy pillanatra megtorpant egy zsákutca mellett. Az árnyékok hidegében delíriumban fürdőző terránok húzták meg magukat, csendesen élvezve az öntudatlanság áldásos állapotát. A tünde tekintetében őszinte sajnálat csillogott. Egy másik kis szütyőből csillogó, finom szemcséjű port szórt a tenyerébe, melyet a sikátorba fújt. A levegőben lebegő porocskák felragyogtak, majd elvesztek a sötétségben.
– Tetszik a ház. – emelte tekintetét most a kicsiny viskóra. Kerek ablaka barátságosan hunyorgott az utcára, ajtajának kilincse már bezöldült a régi használattól.
Volt mit tenni körülötte, de nem bánta.
Szó nélkül a boltocska felé vette az irányt, ami szerencséjére nem volt más, mint egy patika. Az ajtó nyílásával egy csengettyű kezdett barátságos csilingelésbe. A boltosnő felpillantva először hátrarettent a tetovált tünde láttán, ám mikor a virágokat is észrevette annak hajában, tekintete megenyhülni látszott.
– Miben segíthetek?
– Ez az úr itt azt mondta, volna önnek egy üres háza… Én szeretném megnézni, és ha alkalmas, kibérelni ameddig a városban tartózkodok. A patikusnő először bizonytalannak tűnt a dolgában. Sokat köszönhetett Tenebraenak, elvégre az erdők biztonságossá tétele neki volt köszönhető, így az ő boltja is fellendült, mégsem bízott az idegenekben.
– Nem kapott szobát a fogadóban?
Charu megingatta a fejét, aztán barátságosan rámosolygott.
– A bérleti díjon felül szívesen segítek az üzletben is. – ajánlkozott – Herbalista mágiaágat gyakorlok, úgy gondolom hogy hasznára lehetnék.
Szó szót követett, a tünde munkakészsége mindenképpen kapóra jött. Hogy dűlőre jussanak, Charu még némi trükköt is bevetett: az ablakokban napfényre áhítozó növényeket megtöltötte élettel, a száradó gyögyfüveket pedig tökéletes állapotúra aszalta. A patikus megnövekedett alapanyag készlete már önmagában nyereség volt.
– Legyen hát! De én most nem tudom elhagyni a boltot… – nézett a nő Tenre, aztán odaadta neki a ház kulcsát, elvégre a lovagban még mindig jobban megbízott, mint egy idegenben – Megtennéd hogy beviszed a házba? Ha végeztetek, gyertek vissza, és megállapodunk.
Lágyan elmosolyodott amikor vissza utasították az ajánlatát majd kacagás tört ki belőle Charu kijelentésére.
-Látod öreg? A hölgy megoldja.-
Egy pillanatig se kételkedett abban, hogy igazat mondott-e Caru vagy és a következő történések bebizonyították, hogy a tündének nem kenyere a hazugság.
Tudatában lassan kérdések tömkelege jelent meg, ki lehet ez a lány? Mit akarhat itt? Hosszabb távon akar maradni, akkor viszont nem csak egy egyszerű átutazó. Bérgyilkos? Áhhh… akkor kicsit feltűnő. Majd rá kérdezek. Zárta le végül a gondolat sorát a démon.
-Szóval tünde.-
Tette félhangosan a megjegyzését a férfi.
A kérdésre kissé megletten nézett a nőre majd karjait enyhén szét tárva megrántotta a vállait.
-Segíteni segítek de nem nagyon vagyok ide valósi még. Néhány éve élek a városban és még valami.-
Hátat fordítva Charunak intet neki, hogy kövesse kifelé.
-Ez a város már koránt se olyan békés mint volt.-
Mikor az ajtóhoz lépett Ten egy csattanást hallott a háta mögött, oda pillantva egy már részeges férfit pillantót meg aki Charu fenekére csapott az előbb. Első gondolata az volt, hogy meg tudja magát védeni a hölgy aztán eszébe jutott, hogy szerepet játszik így hát ki kellene állnia mellette de előbb minden képen meg várja mi lesz a végeredménye eme bátor tettnek. Ha Charu nem lépett fel elég határozottan és látszólag szüksége volt segítségre akkor Ten közbelépett. Ha nem volt erre szükség akkor csak megvárta a hölgyet.
-Na akkor… mennyi a maximális ár?-
Szegezte neki a kérdést, ennyi információra minimum szüksége volt, hogy kalkulálni tudjon. Aztán ahogy elindultak neki is állt fel vázolni a város helyzetét, hogy melyik részén milyen állapotok uralkodtak.
-Északon laknak a nemesek, viszont ott eléggé ki tűnél és gondolom nem kívánsz nagy figyelmet a nemesektől. Még a végén gondba kerülnél velük. Délen viszont egyre több a tolvaj akikre még így is figyelned kell.-
Utalt rá, hogy hiába védet az aranya ha elveszíti vagy el lopják akkor ugyan úgy elszegényedik.
-Középen vagy is itt a környéken viszonylag normális a helyzet. Bár néha ide keveredik egy nemes, hogy szórakozón egyett.-
Fáradt sóhaj hagyta el az ajkait miközben megrázta a fejét.
-Nem tudom megérteni miért viselkednek így az emberek, pedig mikor megérkeztem olyan szép és kellemes kis város volt.-
Szeme sarkából a nőre pillantót majd maga elé.
-Ha nem vagyok túl tolakodó kisasszony, megkérdezhetem miért jött a városba? Nem minden nap találkozik az ember egy tündével aki képes egy házat venni csak azért mert itt akar maradni hosszabb ideig. Netán valaki elől elmenekült?-
Dobta fel a labdát a démon Charunak, ez egy csali volt. Nem gondolta, hogy rejtőzködne, akkor nem lenne egyből ilyen feltűnő. A kérdés csak az volt vajon, hogy megragadja-e amit elé dobott most a férfi. Ha igen az sok mindent el árulna a hölgyről ha nem akkor kénytelen egyelőre elengedni a dolgot. Végső soron úgy érdekesebb lesz az itt léte Charunak. Talán fel dobja a várost a hirtelen vendég és ezzel együtt pedig a démon szórakozását is érdekesebbé teszi.
Charu preferenciáinak megfelelően meg is érkeztek az első házhoz amit Ten ismert. Öt percnyire volt a fogadótól és a környék is kellemesnek nézett ki. A zsákutcákban viszont megtalálhatóak voltak az illúziós szerek fogyasztóiból. A városban nem voltak túl gyakoriak de mindig lehetett valahol találni egy „Szebb élet” fogyasztót. Ezek az emberek túl gyengék voltak. Össze roppantak a súly alatt ami rájuk nehezedett, néhányukat egy másik ember kergette ide míg másoknak is meg voltak az okaik.
-Nos? Ha meg akarja nézni akkor meg kell keresnünk a tulajt aki pont a szomszédos kereskedésben dolgozik.-
És ezzel együtt rá is mutatott a démon arra a boltra ahol megtalálható volt a keresett személy.
A fogadó közös terén egy kellemes férfihang szállt át feléjük. A fogadós hirtelen sokkal visszafogottabbá vált, és leeresztette a kezét is. Charu ujjai vöröslő sávokat hagytak maguk után, melyek minden bizonnyal hamar el fognak tűnni a vaskos csuklóról. A tünde érdeklődve fordította fejét a jótevő felé, és szemügyre vette a nálánál nem sokkal magasabb embert. Egyelőre legalábbis nem tűnt másnak. A játékosan csillogó kék szemek nem sugalltak hátsó szándékot, amitől a tetovált arcon is békés mosoly kezdett körvonalazódni.
– Igazán hálás vagyok, de nem fogadhatok el ilyen áldozatot. – hárította kedvesen a szándékot – Hosszabb ideig tervezek maradni, és nem szeretnék visszaélni senki vendégszeretetével. Ha itt nem kell a kreditem… – vetett szeme sarkából egy pillantást a fogadósra aki látszólag érdektelenül vakargatta a tokáját takaró szakállat – Biztos lesz más, aki kiad nekem egy szobát, vagy házat.
Az utóbbi kijelentésre megfagyott a levegő. Önmagában már az, hogy nem Aetryas kisebb pénzén, a pirimen akart vásárolni, már feltűnő volt, de hogy még házat is hajlandó volna kivenni hogy maradhasson… Egész elképesztő összeggel rendelkezhetett, pedig nem úgy nézett ki, mint aki teli erszényeket hord a köpenye alatt. Hacsak nem a mellkasára aggatta azokat, és bájait tömte ki arannyal.
– Senki nem hiszi el itt, elfecske, hogy neked annyi pénzed volna.
Charu fülei megrebbentek, aztán furcsa mosoly költözött ajkaira.
– Egy! – akasztotta le övéről a soványka zsákot, melybe beletúrt, és legalább nyolc aranylemezt húzott elő, mindet ötezres értékben – Nem tartozom magyarázattal, de úgy tudom Solomis békés hely, úgyhogy a kedves emberekért megteszem. Nem koldus vagyok, csak mágiahasználó, így nem szorulok rá a hétköznapi eszközök használatára. Ez egy varázs szütyő, ami bármit rejthet, bármilyen mennyiségben. Ellopni felesleges, mert ha nem én nyúlok bele, semmit sem tapint a tolvaj. Egyszerű zárvarázslat. – vonta meg vállait – Kettő! Nem elf, hanem tünde vagyok, mégpedig holdsarló tünde. A nevem Charu. – mosolygott aztán kedvesen Tenebraere.
Látszólag egyáltalán nem zavartatta magát amiért a háttérben többen is nemtetszésüket vagy hihetetlenkedésüket fejezték ki. Egy laza mozdulattal visszacsúsztatta a krediteket a zsákba, ami egyből értelmet adott annak, mégis hogyan utazhat ilyen kevés holmival. Páran fellélegezni látszottak, hogy nem egy újabb rabló félét fújt a városkába a szél, másokat méginkább elkezdett érdekelni a nő kiléte. Charu megjegyezte, hogy nem lesz könnyű elnyernie a helyiek bizalmát, méginkább az együttműködési szándékát, de tapasztalatai szerint ha pénzt mutatott fel, azzal általában megnövelte az esélyeit. Már csak a helyét kellett biztosítania a hierarchiában, de azt ráért kialakítani.
– Volnál olyan kedves és segítenél egy kiadó házat keresni? Ha helyi vagy, egész biztosan tudsz egy kicsi, de kellemes házacskát itt Solomisban. – ragadta meg az alkalmat hogy elfogadja a felajánlott segítséget.
Az idő ment tovább miközben Ten a távolba bámult. Gondolkozott rajta, hogy kimegy a városba hát ha történik valami de előtte ki kellett választania hova vigye az útja. Délen több volt a szegény és a rablások is rendszeresek voltak míg feljebb a nemesség lakott akik nem kedvelték. A két város rész között pedig a felsőbb réteg szekálta az alsóbbat. Miközben ezen gondolkozott látóterében feltűnt egy utazó. Barna köpenye mögé rejtette alakját így a férfi nem tudta megmondani kit hozott ide a szél de ez eldöntötte mit fog először tenni. Megnézi magának a jövevényt és a következő események alapján majd cselekszik. Gyermeki izgatottság járta át ahogy fel kapott egy palástot mikor megbizonyosodott róla, hogy az utazó betért a szállóba ahol ő is lakott.
Mikor leért a szobájából az idegen már a pultnál volt. Fejéről lehúzta a csuklyáját és fel fedte az arcát. Egy nő volt hegyes fülekkel, hosszú barna hajjal és ami a legszembetűnő volt azok a tetoválásai. Idejét se tudja mikor láthatót hasonló tetoválást a férfi de ha elmékéi között kutatót volna biztos megtudja de nem elégedett volna meg ezzel így meghagyta meglepetésnek a dolgot. Az asztalok között lavírozva figyelte ahogy a pultossal beszélt. Végül Charu kimutatta a foga fehérjét, nem egy kis ártatlan ne bánts virág volt mint aminek tűnt első látásra. A pultos arca eltorzult ahogy a nő megragadta ami kuncogásra késztette a férfit. A tulaj a másik kezével a pult alá nyúlt, hogy fegyvert ragadjon mikor Ten oda kiabált.
-Ugyan öreg. Ne legyen ennyire kőszívű. Egy hölggyel nem így kell bánni.-
Mondta szórakozottan mire a másik férfi idegesen nézett rá. Ten ekkor már a pult felé indult és rövid idő alatt lecsökkentette a távolságot. Oda érve kihúzta magát, jobb kezét a vállához emelte majd enyhén előre hajolt Charu felé.
-Ha nem zavarja, hogy egy férfi szobában fog aludni elfoglalhatja az enyémet míg itt tartózkodik. Én addig el leszek máshol.-
Mondata végén kihúzta magát. Ég kék szemeivel lágyan nézett a nőre miközben ajkain keskeny mosoly jelent meg. A pult felé fordulva a tulajra nézett.
-Így már van szoba a hölgy számára, végül is nem hagyhatjuk, hogy kárt szenvedjen.-
Mondta önfeledt mosollyal ami igaz volt, de nem azért mert jót cselekedett hanem mert tudta mennyire idegesítő az ott lévők számára az önfeláldozása. Ha megengedhette volna magának mosolya betegesebb lett volna mint amilyen.
Vissza fordult Charu felé, szavait hozzá intézte miközben a háttérben a fogadóban tartózkodok különböző hangokat adtak ki és panaszaikat intézték Ten felé. Egyesek ismét fel ajánlották a hölgynek, hogy megosztják vele a szobájukat éjszakára. Ezek között volt normálisabb és egészen szó kimondó is.
-Tenebrae lennék, ha bármiben segíthetek nyugodtan szóljon csak.-
Fejét enyhén előre billentette majd Charutól függően viselkedett. Ha közben a tulaj se rendezett jelenetet természetesen. Nehéz fent tartania ezt a szerepet a démonnak éppen ezért reménykedett benne nem tör ki egy kocsmai verekedés, nehogy a végén egy pillanatra fel fedje valódi természetét. Ha nem történt semmi és Charu se akart tőle semmit akkor elhagyta fogadót. Kint az utcán pedig azon gondolkozott vajon mi hozhatta ide a hölgyet és talán rá kérdezhetett volna tőle az előbb.
Sosem volt könnyű dolga mióta eljött a szentélyből, de nem is számított rá. A kitagadott papok és papnők nem részesülhettek könnyű bánásmódban, s éltük végéig vezekelniük kellett amiért megtagadták isteneik szolgálatát. Helyette népüket kellett szolgálják… Ilyen s olyan módokon, a katonaság sorai közt. A legtöbben megtörtek, sokan hamar meghaltak, de Charut nem olyan apa nemzette, s nem olyan anya szülte, mely ne adott volna neki elég erős testet, s eltökélt lelket. Hitt benne, hogy azért lépett le a vallás ösvényéről, mert neki más utat szántak. Ha pedig ehhez az kellett hogy életeket vegyen el, feláldozta lelkének tisztaságát.
Még nem ölt. És idegen is volt tőle az ártás, mégis kiképezték, és nem végzett rossz eredményekkel. Egy rejtélyes akarat folytán viszont épp hogy végzett a képzésével, amikor magához hívatta a parancsnoka. Lepecsételt iratot kapott; egy küldetést. Elkerekedett szemekkel törte fel a bíborszín viaszt, melynek tartalma arcot sápasztó sorokkal várta. Remegő ajkakkal, de kemény tekintettel hajtotta meg fejét, jelezve hogy elfogadja a feladatot.
Valaki azt kérte az osztagától hogy küldjenek egy orvgyilkost, aki végez egy kellemetlenkedő alakkal. A munka diszkrét volt, ugyanis a célpont kiléte sem volt egyértelmű. A sorokat a bizonytalanság rótta, látszott a kézírásban hogy a penna meg-megremegett, helyenként meg is tört. Charu mégis összepakolta holmiját, és a jelölt város, Solomis felé vette az irányt. Csendes városka volt ahogyan tudta, de a növények már messziről azt suttogták, hogy valami furcsaság történik a békés utcákon. Egy megfoghatatlan, sötét erő kúszott a falak közé, amely megrontotta jelenlétével a helyiek szívét. Addig sem volt teljes az egyetértés az egyszerű nép és a nemesség közt, de a jórészt emberek lakta település lakosai közt méginkább elmélyült a szakadék.
– Már vártam! – fogadta egy csendes hang mikor a fogadótérbe lépett.
Már a birtokra is észrevétlen kellett bejutnia, mint egy árnynak. A megbízó arca maszk mögé rejtőzött, és olyan ruhát viselt, ami még a nemét is elrejtette. Egyedül a korát tudta megtippelni, a fogyasztott szíverősítő gyógynövényes illata alapján.
Charu résnyire húzott szemekkel hallgatta végig a mondandót, aztán biccentett egyet.
– Nem fogok csalódást okozni! – felelte határozott hangon, s ahogyan jött, úgy el is hagyta a birtokot.
Egy másik úton közelítette meg a várost; mely egyenesen a főtéri fogadóhoz vezetett. Az emberek kissé megbámulták a barna köpönyeget öltött utazót, leginkább hegyes fülei miatt, és mert alig volt nála útizsák. Kalandornak tűnt, de annál gyengébb fizikumúnak látszott.
– Adjanak az istenek békés estét! – köszönt mikor belépett a célzott fogadóba.
– Szépet. – böffentett vissza a nagydarab fogadós, akinek látszólag esze ágában sem volt törődni az idegennel még akkor sem, amikor az már a pultnak támaszkodva igyekezett felvenni vele a szemkontaktust.
– Egy szobát szeretnék, magamnak! – mondta határozottan a leány, és leemelte fejéről a csuklyát.
Akik addig nem figyeltek rá, azok most már felé fordították a tekintetüket. A fonott hajba a békés szándék egyezményes jeleként számos mezei virág volt tűzve, melyek még leszakított állapotukban is úgy virítottak, mintha az anyaföldben gyökereztek volna.
– Nincs. – felelte gorombán a fogadós.
– Megosztom veled az enyémet, ha száz alatt vagy, hegyesfülű! – hangzott valahonnan a bátor ajánlat.
Charu kissé elpirult de kötötte az ebet a karóhoz.
– Nem hiszem el! – meredt továbbra is a körszakállal takart toka fölött rávillanó szempárba – Megfizetem, attól ne féljen!
– Oszt mivel? Virágot ültetsz majd a csehó köré? – nyújtotta ki gúnyosan kövér ujjait az egyik nefelejcs felé ami a tünde füle mellett virított.
Charu egyetlen szempillantás alatt elkapta a vaskos csuklót, és vékony ujjait meghazudtoló erővel megszorította.
Solom is az a város amelyet szinte elátkoztak, a szörnyek hordája támadta kívülről majd mikor ezt megoldotta a hős a nemesség kezdett el egyre kegyetlenebbül bánni a néppel. Ten a megmentő a szállójának ablakán nézett ki. Ma nem volt szolgálatban ezért egyszerű ruházatot viselt, hogy minél jobban beolvadjon az emberek közé a Solomisban kapható ruhákból vásárolt be. Néhány rongyos ruha darab volt csak rajta. Arca közömbös volt ahogy a kinti látképet nézte. Az utcán néhány magasabb rangú ember zaklatott éppen egy szerencsétlen embert. A férfinak csak annyi bűne volt, hogy rosszkor volt rossz helyen. Lánya a háta mögött próbált elbújni nehogy ő is célpont legyen de ez nem sikerült neki. Az egyik férfi megragadta és magához rántotta majd a mellére markolva ajánlatot tett neki.
-Ha jól viselkedsz elengedjük apádat.-
Fejével biccentet mire előkerült egy kard.
Ten pedig közömbös arccal figyelte az eseményeket még ha belül élvezte is a műsort. Ő volt az oka, hogy idáig fajultak a dolgok. A puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy a közelében lévőket megfertőzte a gonosz még így is, hogy egy pecsétel elzárta az erejének nagy részét. Persze akár mikor fel tudja oldani de megölni így se lehet őt. A halálos mérgek is csak bizonyos óráig ölik meg aztán feltámad mint ha mi se történt volna. Mivel nincs ereje így csak azt képes használni amit meg hagyott magának. Ez a test nem képes ember feletti erőt ki préselni magából de így is a legtöbbet kihozta belőle. Mágiát képes használni amihez nincs hozzászokva így a bonyolultabbakat elrontja általában. Úgy döntőt fény mágia fog leginkább illeni ahhoz a szerephez amit el akar játszani. Képes a fényt fegyverként használni és gyógyító mágiát használni de nem használ semmi kiemelkedően erős mágiát. Fontos, hogy a nemesség alsóbb rendűnek tartsa és jó okuk legyen rá ezen felül így közelebb áll az alsóbb réteghez így jobban szimpatizálnak vele. Tökéletes álcát akart magának és ezért is várt három évet. Addig a gonosz felgyülemlett az emberekben de nem mutatkozott meg csak, hogy még kevésbé legyen ok arra, hogy az ő hibája az egész.
Ki fújta a levegőt ahogy ki nyitotta az ablakot.
-Hé ti ott! Mit csináltok? Eresszétek el őket!-
Rá kiáltót a nemesekre akik mérgesen néztek fel rá majd el engedték őket. A lány és az apa gyorsan el rohant a helyszínről míg volt esélyük rá.
-Ten jobb lenne ha nem ütnéd bele az orrodat más dolgába!-
-Tudhatnád milyen vagyok Alfonz!-
Válaszolta incselkedve ami látszólag nem tetszett nekik.
-Egyszer meg fogod bánni, hogy ilyen minden lében kanál vagy.-
Mondta mint valami tipikus rossz fiú. Hátat fordítva a férfinak elsétált és a többiek követték. Ten vissza ült a helyére, könyökével megtámaszkodott, arcát pedig kezével takarta el. Eltakarta azt a gonosz mosolyt ami most az arcát díszítette. Élvezte ezt a kis szerepjátékot amit magának csinált és igazán érdekelte hova fog kilyukadni a végén. Mártír lesz vagy kiderül a végén, hogy ő okozott mindent.